Part 13

Ott volt a fülkében, nehéz függönyökkel beárnyékozva, Ilka asszony özvegy nyoszolyája; mellette egy kisebb kárpitos ágy, a két kis gyermek alvó helye. Épen most fekteti le őket. Maga vetkőzteti, megimádkoztatja: «Szegény jó apánkat őrizze az Isten minden veszedelemtől, hozza vissza friss jó egészségben.» Anyjuk megcsókolgatja mind a kettőt. Azok még sokáig elvihánczolnak az ágyban, gyermekek módjára.

– Nem tudtok már eldögleni, fattyuk! – mormogja magában a türelmetlen leskelődő.

Pedig még sok végigvárni való van. Mikor a gyermekek elpihennek, maga Ilka asszony veszi elő a kapcsos imakönyvet s letérdelve az Istenanya képe elé, hosszan, keservesen, könyhullatások közt imádkozik.

– Mit tud annyit könyörögni annak a festett képnek?

De még aztán egy másik festett kép is előkerül; arany keretbe foglalt elefántcsontra festett miniatur-arczkép. Azzal is sokáig el kell beszélgetni, meg-megcsókolgatni, szivéhez szorongatni. Ez bizonyosan Damokos Tamás képe.

A felébredt oroszlán dühét ez még csak ingerli.

Végre aztán mégis rászánja magát a szép nő a lefekvésre, maga levetkőzik, nem kell neki cselédsegítség. Lebontja a szép hosszú haját, hogy újra befonja, s nagyot bámul rajta, hogy egy szál ősz hajat talál közte: ez akkor támadt, mikor hirét hozták, hogy a férjeért küldött váltságdijat elrabolták. Hiszen még alig huszonnégy éves! S már itt van az ősz szál.

A leskelődő lator lihegve emészti sovár szemével a deli hölgy bájait. Türelmetlen is már. Alig birja magát addig tartóztatni, mig a nő ágya félfüggönyét maga fölé húzta, csak a másikat hagyva feltárva, hogy onnan fekhelyéről a gyermekekre lásson. Aztán félkarját a feje fölé emeli, az arczát ráfekteti s Istenben elalszik.

– No most itt van az én időm! mondja magában Apor István, elfordítva a csavarreteszt a deszkapad alján, a hogy Czirjék megtanította rá, s abban a szent perczben – kiesik a föld a lába alól, s ő az elbillenő padlóról lezuhan valami nagy sötét mélységbe.

Szerencséje, hogy szalmára esett: nem törte se kezét, se lábát.

Hanem a zörejre fölébredt Ilka asszony s kiugorva az ágyából, azt kérdé: «Ki jár ott?»

Arra ugyan neki a háborgató meg nem felelhetett, mert az valami három ölnyi mélységben kuczorgott, a hová nem hat le se szó, se világosság; de a földalatti kajabajának még is fel kellett hozzá törni még a vastag bástyafalon keresztül is, a mibe az a sülyesztő volt lemélyitve, a hová Apor István leesett. Valami régi kincstartó rejtek volt az, a melyben az első Mikó a drágaságait dugdosá, s a mi felől csak Czirjéknek volt tudomása; hanem a furfangos sóhajhidat már ő csinálta hozzá a régi csapóajtó helyett s a levezető lajtorját is kihúzta belőle. Akkor végezte ő ezt az egész munkát, a mikor Ilka asszony Szamosujvárt járt diaetát és fejedelmet regulázni. A mint a jenői győzelemnek hire terjedt, rögtön megsejté Boldizsár bá, mi lesz ennek a következése? A győzelmes fejedelem visszajön, – Damokosnét megnótázzák, – Mikóujvárt elkobozzák tőle, – azt pedig senki se kapja meg más, mint Apor István, a kinek mindig fájt rá a foga, – az idejön várat, birtokot elfoglalni, ha egyszer itt lesz, az ő luxuriosus természeténél fogva könnyű lesz őt belecsalni ebbe az egérfogóba: mivel aztán az ezermesternek még messzebblátó czéljai voltak.

Azonban a megmagyarázhatlan zajra Ilka asszony hirtelen magára kapkodta a ruháit, s a cselédjeit készült felkelteni, a midőn a hálószobája ajtaján halk kopogtatást hall.

– Ki van az ajtón?

– Én vagyok itt, édes lelkem, a Boldizsár bátyád. Ébren vagy-e?

Ilka asszony sietett felnyitni az ajtót.

– Ugyan jó, hogy már felöltözve talállak, édes mézem. Csak költsd fel a kis gyermekeket is, s öltöztesd fel. Futnunk kell innen!

Ilka asszony a lába alatt zakatoló zörejre figyelmezteté.

– Mi van ott? Soha sem hallottam itt semmi neszt még.

– Patkány került a csapdába. Hadd kaparjon. Te csak szedd össze hirtelen, a mi drágaságod van, rakd egy bőriszákba; a legdrábbakat, a kis porontyokat, jól fel is öltöztesd, befogva a hintód: éjjeli útra megyünk, Brassóig meg sem állunk.

– Az történt meg, a miről beszéltünk?

– Az. Tégedet megnotáztak. Apor Istvánnak adták a váradat, birtokodat. Ha magad is az övé nem akarsz lenni, akkor fuss innen.

– De hová?

– Majd megmondom, ha az úton leszünk. Egész odáig, a hol már a világ be van deszkázva. De most siess! Majd én elvégzem a magam dolgát azzal, a ki idelenn zakatol.

Ilka asszony hirtelen felölelte a gyermekeket az ágyukból s kifutott velök a cselédjeihez. Egészen agyon volt rémülve, s féltette őket ebben a kisértetes szobában.

Boldizsár bá pedig, mikor egyedül maradt ott, félretolta a helyéből a nagy fali tükröt s kezébe véve az éjjeli mécsest, levilágított vele a mély bástyaüregbe.

– No kedves komám, nem ütötted-e meg magadat?

Hathatós káromkodás volt rá a felelet.

– Látod, így jár ám az, a ki a tiltott gyümölcs után ágaskodik. Dejszen döngetheted azt a falat! Egy öl széles az elől is hátul is. Nem hallik ki innen semmi kiáltás. Jobb lesz, ha szépen megalkuszol velem, ha ki akarsz innen kerülni valaha.

– Mi kell? Haramia! Kiált fel onnan alulról a fogoly.

– Mi kell? Kitaláltad. «Haramia.» Azt mondd meg nekem azonnal, hogy kinek hivják igazi néven a Munduka Ravaselt? a ki a Damokos Tamás váltságát elrabolta s hol találok rá minden bizonynyal.

– Mit tudom én?

– Hát csak törd rajta a fejed; ha elfelejtetted, míg eszedbe jut, mert nekem nem hosszú az idő idefenn rávárnom, a míg megmondod: ha neked nem hosszú. Te neked tudnod kell azt! S ha most jóllakva nem jut eszedbe, majd eszedbe jut éhomra, mert én addig meg nem mondom, hogy hol van a pékbolt, ahol czipót vehetsz, – oda lenn a sutban.

– Csak nem akarsz éhen megölni?

– Ne akarj éhen meghalni. De én bizony alább nem adom a czipót, megmondtam az árát.

– No hát vigyen el az ördög. Zernyesten lakik Brassó mellett, Dimbora Lupujnak hívják.

– Úgy? Jól ismerem. Derék, becsületes biróviselt ember. Hát annál vannak az elrabolt aranyok?

– Azt nem tudom.

– Dehogy nem tudod! Vajjon hol tartja őket?

– Az ördög jobban tudja.

– Könnyű neked odalenn a pokolban az ördögöt emlegetni. Hát kérdezd meg tőle, közelebb vagy hozzá mint én. Különben, bizony Isten, itt maradsz itéletnapig.

– No hát süketülj meg tőle! Egy hosszú oláh tilinkóba vannak belerakva, az ott lóg az ágya fölött a falon. Vedd el tőle! mit bánom én? süsd meg!

– Hát hiszen meg is sütöm én azt, csak megkapjam

– No már most adj le egy létrát, hadd megyek fel.

– Jaj de házsártos vagy, kedves komám; pedig még csak most kerültél le s már is ki akarsz jönni! Hátha, mint a szegény Damokos Tamásnak, esztendő számra ott kellene taposnod a csávát a keserű rabságban! Nem megy az olyan hamar! Várnod kell egy kisség! Előbb én majd elmegyek a Mundukát felkeresni. Téged addiglan itt hagylak. Ne félj semmit, nem halsz éhen. Ha a szalmát félrehárítod a lábad alól, találsz egy csapó-ajtóra, azt a vaskarikájánál fogva felemeled, s azon bejutsz egy gádorba, a melyik egy csinos kis boltba vezet. Az lesz a te ideiglenes lakásod ebben a várban. Van nálad tűzszerszám, ott találsz gyertyát is, nem maradsz sötétben; meglátod, van enni-inni való akár két hétre is. Én az alatt csak megkapom a Mundukát. Ha az igazi nevet mondtad, akkor bizonynyal megkapom. Hogy a pénzt hogy veszem el tőle, az aztán az én gondom. Akkor azután rögtön hirmondót futtatok ide a hadnagyokhoz, hogy hol keressék a kapitányukat, a kik bizonyára addiglan, ha eget-földet egygyé tesznek, sem akadnak rád sehol. Ha azonban nem az igazi nevet adád tudtomra: akkor visszajövök ide, erre a szent helyre s megint lekiáltok hozzád: «hol vagy Ádám!» jer elő, ne hazudj igazán, ki a Munduka Ravasel? S ezt mind addig újra ismételem, a míg csak te meg nem unod.

– Az igazi nevet mondtam. Dörmögé a mélységbe jutott.

– No hát akkor béke legyen veled! Ha látlak, lássalak friss jó egészségben.

Ezzel lecsukta a fogolyra az elbillenő ajtót; helyre fordítá a csavaró reteszt; a nyilástzáró táblát a belső tükörrel együtt helyére tolá s aztán végighaladva a rejtek folyosón, kijött a czimerterembe; a nehéz szekrényt megint a rejtekajtó elé tolta, s valamennyi szobán keresztül sétálva, végig ballagott a külső tornáczon, úgy került Damokos Tamásné elé, a ki azt hitte, hogy boszorkányság van a dologban: mivelhogy a toronyszobából lehetetlen más ajtón kijönni valakinek, mint a melyen bement. Merre jött ki az ágyasházból?

– Repültem galambom! magyarázá Boldizsár bá. De most már repüljünk veletek együtt, a míg a csillagokban tart.

Azzal a két kis gyermeket a karjaikra vették, a kisebbiket az anyjuk, a nagyobbikat Boldizsár bá s levitték őket a hintóhoz. A nagyobbik nyügösködött. «Minek költöttek fel? Olyan jót álmodtam. Az apámnál voltam».

– Ő nála fogsz lenni kicsikém nem soká! – mondá Boldizsár bá – odaviszlek hozzá!

– Minek bolondítja ezzel a szegény gyermeket? – feddé Ilka asszony.

– Igazat mondtam én. Bizony odamegyünk! Damokos Tamáshoz!

Ezért a szóért aztán mind a hárman a nyakába borultak, anya és két gyermek és összecsókolták.

– Igaz ez? igaz ez?

– Ha én mondom, hát igaz!

A DRÁKU POPI.

Utközben Boldizsár bá elmondott Ilka asszonynak a megtörténtekből, s az ezután tervbe vett dolgokból annyit, a mennyibe azt szükséges volt beavatni. Megtudta már Aportól, hogy mi az igazi neve Mundukának? hol kapható meg, és az elrabolt aranyak hova vannak elrejtve?

– Tehát mégis az ő tudtával történt! szörnyűködék Ilka asszony.

– Bocsásd meg néki, szentem. Az irántad való szerelem vitte rá, nem valami nemtelen indulat.

– Pokolra jusson érette!

– «Ott» van már, ne kivánd még mélyebbre. Szépen birtokba vette a váradat, mondhatom: csak hadd üljön ott. Nem tart az sokáig, pünkösdi királyság lesz az, két ellen fejedelmünk már van, mire visszakerülünk Krimiából, negyedik is lesz, az majd kiveri valamennyit. Hanem most legelébb is az a főgondunk, hogy Mundukától visszakapjuk a pénzt.

– Rögtön jelentse föl kegyelmed a brassói királybirónál, hogy fogassa el az embert.

– Dehogy jelentem, édes mézem! hisz az annyi volna, mintha rókát akarnék fogni s kolompot akasztanék a nyakamba. Majd kikerítem én azt királybiró nélkül, egy nap köze alatt. A ki az emberek bölcsességére számít, az bizony csúfot lát; hanem aki a bolondságukra számít, az mindig czélba talál.

Ilka asszony tehát egészen rábizta az ügyet Boldizsár bára.

Másnap délre bevergődének szerencsésen Brassóba. Boldizsár bá azonban nem hajtatott a belvárosba, a hol igen díszes vendégfogadók valának; hanem kinn maradt Bolgárszegen. Ez egyik külvárosa Brassónak, a mit akkor csupa görögök laktak. A legélelmesebb és leghasznosabb népfaj, a mi csak Magyarországra bevándorolt. Itt bolgároknak nevezték akkoriban őket; de valóságra macedon görögök voltak. Az ő kezükben volt az egész kereskedés, Magyarország és a keleti népek között. Kincsek özönlöttek a kezeiken át Magyarországra. Szerették is őket a királyok és fejedelmek, s erős kiváltságokkal keríték őket körül. Ezek közé tartozott, hogy a görögök saját birót választottak magok közül, a ki kereskedelmi ügyeikben itéletet hozott. Ebben az időben Nogáli uram volt a görög biró. Boldizsár bá egyenesen az ő udvarára hajtatott be. Itt minden ház bolt volt és vendégfogadó. Lehetett kapni akár egy ital pálinkát, akár egy vég posztót, akár egész ellátást, kocsival, lóval, jutányosan, becsületes árért. Szivesen látták a vendéget, a gazda együtt ebédelt, vacsorált vele: mikor odább akart menni, megcsinálta neki a számláját, a min magának nyeresége sem volt; engedelmet kért tőle, hogy ilyen sokra megy a csekélység, a mit szolgáltatott, s ha azt mondta a vendég, hogy most nincsen pénze, hát «az Isten áldja meg! majd megadja, ha visszajön megint.» A székelyek legörömestebb is csak ideszálltak Bolgárszegre, ha Brassóban vala dolguk.

Nogáli uram különben is régi jó ismerőse volt a Damokos-családnak, a buzát, gyapjut ő szokta tőlük megvenni, s viszont kelmével, fűszerszámmal ő látta el a házat. Nagyon örült is, mikor Boldizsár bát meglátta Damokosnéval, meg a két kis fiucskával. Ő maga segített a nagy böröndöt behozni Boldizsárnak. «Az ilyent nem kell cselédre bizni! észreveszi az emeléséről, hogy arany-ezüst van benne.»

– Biz a van ebben, mondá Boldizsár bá. A Damokosok minden családi kincse itt van. György fejedelem megnótáztatta a hugomasszonyt, s most futnunk kell az országból.

– Tudom, tudom. Mondá a görög. Az Isten áldja meg őtet a nótájával! Majd mi tánczolunk azon. Hát csak hagyjátok itt nálam ezeket a kincseket most: ne vigyétek magatokkal, mert bizony elveszik tőletek vagy a zsiványok, vagy a tatárok. Itt ólálkodnak ám már a szomszédban. Én adok rá nektek majd pénzt, a mennyi kell. Tudom, mi van a ládában. Ismerem minden darabját. Lehet rá kölcsön adni kétezer aranyat. Nem kérek sokat érte; egy oszporát egy aranyért, a mig visszafizetik. Ha egy hónap mulva, vagy kettő mulva, vagy egy esztendő mulva. Azért csak egy oszporát.

Damokos Tamásné bízony megadott volna akár egy dénárt is szives örömest a kölcsönajánlott két ezer aranyért darabonkint.

– Itt én nálam biztos helyen lesz ám a kincsetek, ne féljetek. Ide nem jön a tatár. Van mi nekünk olyan abrakunk, a mit ha a tatár lovának adunk, hát elmegy tőle másfelé; Brassót kikerüli. Megtanulták már a brassóiak, hogy vassal nem jó verekedni, ezüsttel sokkal jobb.

– De hátha ezt a kétezer aranyat is elrabolják tőlünk a zsiványok, mint a multkorit? aggságoskodék Ilka asszony.

– Miért nem szóltatok nekem? Nekem kellett volna szólni! Én nem adok ám a kezetekbe pénzt; egy oszporát sem. Nem kell az embernek az útra pénzt vinni magával; mert mikor előveszi az erszényét, hogy fizessen: meglátják, s agyonütik érte. Hanem majd adok én nektek egy pecsétes levelet, jóféle pergamenre irva, ezzel aztán elmehettek Bukarestbe, Galaczba, Bakcsi Száraiba, majd felirom a neveiket, kikhez? Annak ott megmutatjátok ezt a levelet, s megmondjátok neki, hogy mennyi pénzt fizessen helyettetek ennek meg amannak. Az felirja erre a levélre, a mit kifizetett, ti meg irást adtok neki róla. Mikor visszakerültök, ezzel a levéllel beszámoltok nekem, s akkor megtudjuk, hogy melyikünk tartozik a másiknak? Igy az egész uton senki egy tallért sem lát a tenyeretekben; mégis mindig lesz pénzetek. Ezt a levelet pedig hiába rabolná el tőletek akárki, mert ez csak Damokos Tamásné asszonyomnak a nevére szól; a kit aztán a keze irásáról ismernek meg az én embereim minden városban. Ha akarjátok, Bagdádig elküldelek benneteket ilyen szép szerével.

Oda azonban ők nem akarának utazni, hanem csak Krimiáig, Buzdurgán murza uram palotájáig.

Ilka asszony tehát egészen tele volt megelégedéssel, mikor ennyit megértett Nogáli uramtól. Meg volna tehát a váltságdíj ismét; a kétezer arany. Erre a módjára a szabadulásnak bizony hamarább is gondolhatott volna! Vádolta most már a lelke, hogy minek kapkodott a fejedelem lova zablyájához? miért nem kereste fel inkább azonnal Nógáli uramat? Mennyi idő kárbaveszett ezzel. Sőt a birtokát is elkobozták miatta. – No majd az urának visszaadják, ha előkerül Krimiából, hisz az nem vétett Rákóczy Györgynek semmit, sőt inkább az ő hűségeért szenved.

Boldizsár bá azonban egy szóval sem árulta el Nogálinak, hogy vagynak még más kétezer aranyak is, a mikre bizonyosan számit. Azt kell kicsikarni! De nem szólt senkinek. Azt mondta, elmegy körültekinteni alkalmatosság után. Ellenben csak azt várta, hogy besötétedjék. Akkor egy batyuba kötözött mindent, a mire szüksége volt. Ha valaki rajta kapta volna, de elbámult volna rajta, hogy micsoda furcsa dolgokat szedett össze az ezermester? Mi lesz ebből? Egy bivalybőr szarvastul, sörényestül, egy hosszú tülök, egy négyszegletü bádogszelencze. Vajjon mire lesznek mindezek használhatók?

Azt ő tudta. A mint sötét lett, felvette a batyut a hátára; vándor olajkárosok módjára a köpönyegét a batyu fölé takarta, s aztán egy hosszú szeges bottal a kezében, elindult Zernyest felé.

Nem kellett neki tudakozódni, tudta jól az utat. Minden házat ismert.

Éjfélre kukorítottak a kakasok, mikor a falu közepéig eljutott, a hol az ő emberének a háza volt. Azt is ismerte ő személyesen. Sokszor ittak egymásnak a kulacsából. Ki hitte volna róla, hogy ilyen gonosz szellem lakik benne?

Zernyestfalva és egész határa akkoriban mind Brassó tulajdona volt. A falu félmértföldnyi hosszúságban nyúlik végig a Riu patak partján, más része meg el van szórva a havasok között; azt odafenn vad, pásztornép lakja, a ki még papot sem lát soha s vándorol a nyájával, keresztülkasul a hegyeken, nem kérdezve, hol Erdély, hol Oláhország? az idelenn lakók pedig fuvarozásból élnek. Befognak tizenkét, tizenhat lovat egy óriási társzekér elé, s azt megrakva brassói kelmékkel, elvontatják Bécsig vagy Galaczig, mindig útban vannak. Zavaros időkben pedig halásznak is! de nem a Riu patakban, hanem a «zavarosban». Egy olyan név, mint a «Munduka Ravasel», nem is valami megszégyenítő arra nézve, a ki azt hiressé tette. Csak olyan az, mint a hajdankorban a rablólovagok viselete volt. Még népballadák is dicsőítik. Egy ilyen híres kalandor, Deli Marko, egész ütközetet vívott Báthory Gáborral s meg is verte (a szászok segélyével) a fejedelmet. (A «Deli Marko» név mindenütt népszerű.)

Boldizsár bá bizonyos lehetett felőle, hogy Dimbora Lupujt otthon találja. Az nem jár fuvarozni.

A háza ott van egy domboldalban, óriási diófáktól betakarva. Kerítése nincsen, még egy kutyát sem tart. Nem fenyegeti őt itten veszedelem; s ha fenyegetné, gyorsan tudósítják róla. Nagy hire van óriási erejének: az bánná meg, a ki reá törne.

Dehogy is jött ellene Boldizsár bá erőhatalommal. Brassó valamennyi drabantja el nem nyomná a Mundukát, ha az megharagszik.

A Dimbora Lupuj háza, a hogy oláh nemes uraké szokott fabrikálva lenni, alul kőből épült, arra vezetett fel egy lépcsős tornácz; a fölött azután szép simára gyalult tölgyfából volt emelve a lakóház, czifrán kifestett ajtó-, ablakfákkal, a teteje magasabb volt magánál a háznál, singnyi zsindelyekkel fedve, a két ormán két nagy szarvasagancscsal.

Boldizsár bá a csendes éjszakában toilettet csinált a diófa alatt; felvette a bivalybőrt, a szarvasfejbőrt a fejére húzva, ebben a riasztó alakban indult meg a Munduka látogatására.

Ismerte a dörgést: ott alszik ő kegyelme a hátsó szobában, a honnan az erdőre lehet látni és menekülni. Az ablaka mindig nyitva, még télen is. Úgy alszik ott a déczbunda alatt, a nagy báránybőr süveggel a fején.

Boldizsár bá a nagy hársfahéj szótülköt betolva az ablakon át a szobába, pokolbeli hangon mormogá: «Munduka Ravasel!»

A déczbunda megmozdult, a báránybőrsüveg felütötte a fejét. Dimbora Lupuj felébredt a hős nevének említésére álmából.

Haj, de hirtelen lehúzta a fejét megint a bunda alá, mert az, a mit látott, bizony a legkeményebb szivet is megpróbálná! Ott tánczolt a falon fényes karika közepében egy nagy fekete ördög, előre görbült két szarvval, hosszan kilógó piros nyelvvel, tüzes vasvillával a kezében; a farkába pedig három ördögfiu kapaszkodott, az egyik piros, a másik zöld, a harmadik sárga, az egyiknek bagolyfeje volt, a másiknak hiuz feje, a harmadiknak sündisznófeje. Az öreg ördög mormogott, az aprók pedig igen illetlen hangokat adogattak közbe.

«Jajh! uram irgalmazz!» didergé fogvaczogva a rablóhős.

«Munduka Ravasel! mormogá az ördög. Készen vagy-e a halálra? Jöszte velem! viszlek a pokolba».

«Ne még, uram, dráku! csak egy napig kegyelmezz. Nagyon sok a bűnöm!»

«Tudom! Fel van nálam írva, Én vagyok a «draku popi».

Ez a «pap ördöge» ama titokteljes személy, a ki eljár az ablakra, a hol lopott pénzt érez s kiköveteli azt a primus acquisitortól. Furcsa incassator!

– Jaj, mondd meg, mit kivánsz?

«Add ide azt a furulyát az ágyad fölül» dörmögé az ördög.

«Jaj! uram dráku, az sok lesz. Érd be felével!»

«Ne alkudj! Adod-e mindjárt? Vagy szekérrel jöjjek?»

Hangzott is már a pokolbeli paripák, a sárkányok prüsszögése: a kerek fényszérű közepébe ott a falon egyszerre csak beugrott egy tűzokádó sárkány: tüzes szekérrel; abban ült a poklok királya, tüzes koronával a fején.

Munduka Ravasel látta, hogy itt életre és pokolra megy a harcz. Nem volt ő gyáva ember. Tudta védelmezni magát. Még az ördög ellen is tudta. Bizonyos volt felőle, hogy ha ő azt a szentelt viaszgyertyát ott a Szent György kép előtt meggyujthatja, attól egyszerre el kell futni minden pokolbeli hatalomnak. Kimászott négykézláb az ágyából; elvánszorgott a pestesig, azon még parázs volt; a kénfonalat bedugta s folyvást imádkozva és könyörögve, odacsúszott térden a szent képig s akkor aztán meggyujtotta a viaszgyertyát.

De ebben a pillanatban egy olyan tűzsugárt okádott a sárkány a szeme közé, hogy attól a gyertya is elaludt, s szakálla, bajusza mind leperzselődött.

«Munduka! Munduka! Ne bolondozz a pokol tüzével», tanácslá mély hangon az ördög. A sárkány pedig prüszkölt és nagyokat horkantott.

– Jaj nekem! Adom már! nyöszörgött a rablóvezér. Harmincz mértföldnyire eredj tőlem!

– Mihelyt a furulyád ide adod.

– Nesze fogd meg.

Boldizsár bá érezé a nehézségéről, hogy annak aranynyal kell tele lenni.

Akkor aztán még egy pokolbeli káromkodást mondott a rablónak: «Quadrupedanteputremcrepituquatitungulacampum!» a mi valami rettenetes átokmondás lehet; Munduka az ágy alá menekült tőle rémültében; arra aztán az ördög is elkocsikázott a maga sárkányfogatával, rémséges gyantaillatot hagyva maga után, fejedelmi szokása szerint.

– No hát! Mondá magában Boldizsár bá, mikor reggelre szerencsésen haza került Bolgárszegre, s a megdugasztalanított hosszú tilinkóból kiönté Nogáli uram asztalára a kétezer aranyakat. Valamennyi biró, polgármester, syndicus, hadnagy, darabant, mind összeverte volna a fejét, még se csikarta volna ki Munduka Ravasel uram markából ezt a pénzt, a hogy én kivasaltam tőle egy bivalybőrrel, egy tülökkel, egy laterna magicával, meg egy kis törött gyantával!

Azzal aztán elmesélte az egészet, hogyan történt, el is producálta a bűvlámpa csodaműveleteit; a mi a kis gyermekeknek különösen megtetszett. Persze ők még nem vétettek az ördögnek, tehát nem féltek tőle.

Mindebből pedig az a tanulság: hogy az ördögre nagy szükség van ezen a világon; azért mi a mi ördögünket nem engedjük tőlünk eldisputáltatni a tudósoktól.

– Ez hát nagyon jól jött így, mondá Nogáli uram. Már most ezt a pénzt egészen a váltságdíjra adhatjátok, a mit a zálogra felvesztek tőlem, az csak az utiköltségre kell majd. Hanem azt tanácsolom, hogy mindjárt útra keljetek; mert a Munduka, ha egy csomó elrablott pénzt kiadott a draku popinak, az addig nem nyugszik ám, míg helyette még egyszer annyit nem rabol. Neki mindenütt kémei vannak, a kik tudósítják, ki utazik a vámokon keresztül, mennyi őrizetet vitt magával. Ha Damokosné asszonyom utazását megtudja, szentül azt hiszi, hogy sok pénzt viszen magával, azért ne is menjetek ti a vám felé a szoroson keresztül a rendes országúton. Majd elküldelek én benneteket másfelé, a merre a világnak nincsen szája. Vannak én nekem egynehány lovas leányaim, a kik megszokták a havasi utakat járni (a miken egykor a jó Tökölyi betört a német seregekre.) De ne gondoljatok ám valami rosszat felőlem. Csak azt corrigálom ki, a mit a szász urak beletettek a törvényeinkbe, hogy nekünk görögöknek nem szabad kényesőt, meg salétromot szállítani ki az országból; hanem csak ő nekik. Hát az az én kényeső meg salétromszállító utam, az ő kegyes engedelmük nélkül. Ezen az úton olyan szépen kivezetnek titeket az én szolgálóim (én nem tartok férfiszolgát, az mind tolvaj, pákosz, veszekedő), még a madár se szólít meg benneteket egész Plojestig. Onnan aztán csak egy hajtás Bukarest. Lóháton odáig, ott megint szekeret fogadtok, azzal mentek Gyurgyevóig. Rövidebb volna ugyan az út Foksánnak, s úgy Brailának, de ez most tele van errefelé nyomakodó tatárseregekkel, azokra nem jó lenne szembemenni. Azért kell azt a kerülőt tennetek, hogy a veszedelemnek kitérjetek útjából. Onnan aztán evezős hajóval leereszkedtek Galaczig, ott kaptok vitorlás hajót, az én embereim eligazítanak, s ha Isten segít, két hét mulva ott lesztek az akhtiari kikötőben.

– Eddig is megsegített csodatételével, ezután is majd megsegít az Isten, mondá kegyes szóval Ilka asszony.