Part 12

– No, ha te neked jobban tetszik a szabadságnál a szolgaság: erről sem beszélek többet. Hát legyen úgy. Vedd hát utadat Erdély felé s türd majd a nyomoruságot, a mit a sors majd fejedre mér. Én azt is megosztom veled.

– Mit akarsz te velem megosztani? Kérdé hüledezve Tamás.

– Minden nyomort, sanyaruságot, ami téged ér. Leszek futásodban vezetőd, bajodban ápolód; cseléded, szolgálód, aki nem követel semmit, se bért, se szerelmet, se tiszteletet, csak azt, hogy odaülhessen a lábadhoz, s ha elrugod onnan, megint visszatérhessen oda.

Damokos Tamás szivét mégis nagyon meghatotta ez a nagy ragaszkodás. Erőt vett rajta az érzékeny indulat.

– Látod, jó Kalme, ez lehetetlenség. Én agyonütni való gonosztevő volnék, ha az irántad való háladatosságot csak egy nap is el tudnám feledni. Ha te engemet még annyi jóság után meg is szabadítasz, az én szájamban az «Ur imája» egy sorral hosszabb lesz, mint másnál, mert a te nevedet is bele foglalom. De az, hogy velem jőjj, merő lehetetlenség. A mi keresztyén erkölcsünk, vallásunk erősen köt és fel nem oldoz.

– Nem kivánom én, hogy te légy hozzám kötve, mondá Kalme szelid lemondással. Követlek, mint a kutyád, s a mit eldobsz, a mi másnak nem kell, azt veszem fel: azt is megköszönöm. Se nem követelek, se nem panaszkodom. Féltéssel nem kinozlak, még csak egy kihulló könynyel sem mutatom, hogy fáj-e valami. Csak dalló szavam hallod. – Óh vigy el magaddal.

– Nem lehet! Nem lehet! Tusakodék vele Tamás. – Te nem jöhetsz velem. Nekem asszonyom van, két gyermekem anyja, a kit én szeretek, a kivel én megesküdtem, holtomig, holtáig: Isten szent nevére, oltár előtt, pap előtt; a kinek nevemet adtam, a kinél zálogba van a becsületem. Én annak az egész szivemet adtam oda; nem tehetem, hogy csak egy morzsáját is ennek a szivemnek visszavegyem tőle, s oda vigyek hozzá egy másik asszonyt, a kiért ő róla a napnak csak egy pillanatáig is el kell felejtkeznem. Én őt meg nem bántom.

Kalme e szóra büszkén állt fel Tamás mellől, márványnyá halaványult arczát magasra emelve.

– Hát te azért nem akarsz magaddal vinni, hogy a szivedet odaadtad a feleségednek? No hát jó! Majd én elmondom te neked, hogy hová jutott az a te drága kincsed? – Eddig csupa édes mézzel olvasztgattam ezt a te kőszivedet. Majd most maró mérget öntök reá; meglássuk, nem olvad-e meg benne?

Damokos Tamás azt látta ezekből a villogó szemekből, hogy minden rosszra el kell készülnie. Ez a szép Sphinx bizony összetép, ha a találós meséjét meg nem fejtetted.

Kalme egyet rántott a nagy alvó tetemen, hátára fordítva azt, hogy a kaftánja belsejéből előkereshesse az odadugott iratokat. Megtalálta, a mit keresett.

– Itt van!

A hanyatt fordult óriás ekkor aztán elkezdett rémségesen horkolni, hogy csak úgy rengett bele a ház.

No ez épen hozzá illő zenekiséret volt ahhoz a románczhoz, a mit Kalme előadott: még azt a gonoszságot is megtéve, hogy egyszer-egyszer belekapott az ujjaival a mellette heverő timbora hurjaiba.

– Hát volt egyszer egy szép asszony, a kinek az urát fogságra vitték, messze földre.

Tamás összefonta karjait: megértette a szót, most az ő feleségéről fognak beszélni. Valami nagyon rosszat. Hazugság lesz!

– De a rab neje gazdag volt. Pénze, kincse elég sok rá, hogy az urát kiválthassa, mihelyt a sarczoltatásáról hirt vesz. Azt elküldték, meg is kapta; kiválthatja az urát, ha letesz érte kétezer aranyat. A szegény rab várt sokáig: mikor jön már a váltsága? Nyár elmult, őszi levél lehullt, téli hó elolvadt, tavaszvirág kibujt: az ő váltsága nem jött.

A timbora közbe pengett, s az alvó óriás horkolta hozzá a bombardont.

– A szép asszonynak az alatt akadt odahaza vigasztalója, gyámolítója, védelmezője.

Tamás közbevágott.

– Tudod asszony? megkinozhatsz, meggyötörhetsz, megkötözött rab vagyok; olybá veszem, mintha a láncz rajtam volna: de a feleségemről hiába mondasz meséket, mert én semmit sem hiszek el belőle.

– Hát meséket mondok-e én? Hát tudok-e én neveket megálmodni? Hát ismerem én Apor István uramat?

– Apor István! kiáltá fel Tamás. Ez a név hegyes nyil volt, át is furta magát a szive pánczélján.

– No ugy-e hogy van ilyen nevű ember a világon? Én nem ismerem. Azt sem tudom, mely ország szülötte. Itt van a neve ebben a levélben, a mit Akmet bég, a szultán tihájája ir Buzdurgán murzának. Azt mondja levele elején, hogy siessen a Damokos Tamás nevű fogoly nemes urat azonnal kihozni Or-Kapuba, s az érte küldött két ezer arany sarczot fogadja el; mert különben bizony rajtavész az egész fogoly és senki azt egy réz osporáért sem váltja ki. Hozzá teszi Akmet bég: most jutott épen a kezembe Damokos Tamásné asszonyomnak egy levele, a mit Apor István uramhoz irt, a Rákóczy György által kinevezett tutorához, de mely levél tévedésből az én hozzám czimzett kópertába lett pecsételve. Szép dolgokat értek meg belőle, melyek közül a te felvilágosításodra, hogy tudjad mit cselekedjél, csak a következőket irom ide: a megszólítás így szól: «Kedves egyetlenegy szeretett Pistukám!»

– Nem igaz! ordítá közbe lábával dobbantva Tamás.

– Ne dobolj, kérlek! Nem elég törökmuzsikát csinálunk mink ketten a murzával? Hallgasd tovább! szép nóta ez.

«Pimpilimpim» szólt közbe a timbora.

– «Hála az egeknek, hogy mi ismét egymásé lehetünk. Az én uramat elfogta a tatár. De nem bánom. Soha se volt vele egy örömnapom. De éjjelem és nappalom rosszabb a purgatoriumnál.» (Pimpilimpim!)

Damokos Tamás keserüen nevetett.

– Ah, nem igaz az! Dehogy igaz.

– Én nem az ujjamból szopom: ide van irva. Én azt sem tudom, mi az a «purgatorium.» – Hallgasd tovább. «A fejedelem bölcsen rendelte, hogy az uram fogsága alatt kegyelmed legyen a tutorom, s a váramban lakjék…» (Pimpilimpim.) «De rettegek attul a gondolattul, ha netalán a Damokos Tamás kiszabadulása a mi édes boldogságunkat megzavarná. Ha ő megtudna valamit: engem talán meg is ölne…» (Pimpilimpim, tintirintim! pengedezett a timbora, az óriás meg fujta a pokol harsonáját hozzá.)

Damokos Tamás az összeszorított két öklével a levegőbe csapott szét s majd meg a saját homlokát ütötte velük. – Méreg! pokolsár! vitriol hullott a szivére. – Minő szavak!

– Tovább, tovább. Még nincs vége. «Azért vigye kegyelmed az alkudozást úgy a szultán tihájával a váltságdij iránt, hogy soha se legyen vége. Mert ha egy esztendő, egy nap alatt az uram haza nem kerül, elválhatok tőle s férjhez mehetek kegyelmedhez.» (Pimpilimpim, tintirintim.)

Damakos Tamás minden tagjában reszketve dült arczczal a falnak, s égő homlokát a hideg kövön enyhíté. Úgy nyögött.

– Most jön a legszebbje; «mert a szivem fáj, ha ránézek azokra a gyenge kétezer körmöczi aranyakra, a kiket a bolond fővel rabságba szaladt vétektarisznya Damokos Tamásért kellene tatár fogára adnunk; mennyivel jobban…»

– Elég már! Elég! ordítá Damokos Tamás, dühében toporzékolva.

– Dehogy elég! dehogy elég. Hátra van még az utolsó vers: ez a java. Ez gyógyít meg. «Addig is csókolom kegyelmednek a két piros orczáját százszor meg ezerszer, igaz szeretettel.»

Damokos Tamás nem volt többé ember, veszett oroszlán volt, rárohant dühösen a levélolvasóra, az egyik kezével kikapta a levelet a kezéből, a másikkal pedig megragadta a torkát, s úgy rázta az asszonyt is, meg a levelet is a két kezével, mintha egyik sem volna a másiknál ne hezebb.

– Hazugság! varázslat, pokoli szemfényvesztés volt az egész dolog. Átkozott légy élve is, halva is, a ki ezt kigondoltad, boszorkány!

Azzal odadobta az asszonyt a levéllel együtt az alvó murzára, a ki erre egy kissé felhagyott a horkolással.

Kalme csaknem halott volt, mikor Damokos Tamás kezéből kikerült. Fuldokolva tért magához. És aztán térden csuszva mászott oda a kevély férfi lábaihoz, a ki rabszolga létére úgy állt előtte, mint egy király, mint egy boszuálló angyal.

– Bántottalak? rebegé alázatosan.

– Engem nem! De azt, a kit szeretek.

– A kit te szeretsz, meg van az szeretve!

– Ez mind káprázat! Gonosz cselszövény! Nem hiszem. Ez nem az én feleségem. Mert az egy szent.

– Látom már, hogy milyen nagyon tudsz szeretni. Majd összeszaggattál érte; engem, a ki oly nagyon szerettelek. – Szépen megöleltél – fojtogató kézzel, de én ezért az ölelésért még jobban szeretlek. – Nem kényszerítlek már, még csak nem is kérlek. Bocsátlak békével. Menekülj magadban. Utad elkészítém. Itt van a szőrkötél, a min éjjel leereszkedhetel az ablakból a sánczba, ott vár rád a hived, az elcsufított arczu, két gyors paripával, ha nyugotnak tartasz folyvást, eljuthatsz Erdélybe. Béke legyen veled, járj szerencsével. Elbocsátlak.

Damokos Tamás megrázta a fejét büszkén s félvállról szólt vissza, az ajtónak fordulva.

– Én pedig nem szököm. Egyedül magam sem. Ha minden ajtó nyitva volna, ha szárnyas paripa várna rám, a ki repül velem; még akkor sem. Mert egy Damokos még soha nem lopott, nem csalt meg senkit. Én a Buzdurgán murza rabja vagyok, a kinek kétezer aranyat kell értem kapni. Megigértem neki: adósa vagyok vele. Ha elszököm tőle, szavamat szegtem meg; tolvaj, csaló lettem: magam előtt meg kell utálnom magamat. Itt maradok a börtönömben.

Kalme összekulcsolt kezekkel rimánkodott előtte.

– Gondolj rá, hogy ha a murza fölébred, egész irtóztató dühét a fejedre önti: rettentően fog veled bánni.

– Meggondoltam azt. Bizony készen vagyok rá. De azt is meggondoltam, hogy ha én most magamat szökéssel megmentem, akkor az itt maradt ezernyi ezer szegény rabtársamon fognak majd kegyetlen boszut állani. Az én sorsomat viselem magam. A mi csupán nekem van szánva: érjen engem, senki mást. Hozasd fel a ledobott lánczomat s veresd rám ujra. Börtönömbe vágyom![3]

– Oh mi rettentő ember vagy te!

– Csak a többihez hasonló. Ha jót akarsz még velem tenni, hozasd fel a lánczomat és zárj a börtönömbe, ne higyje a murza, ha fölébred, hogy szökni akartam, a míg ő aludt.

– Hát erőnek erejével el akarsz pusztulni?

– Nem! Szentül hiszem, hogy holnap reggelig, a míg a murza fölébred, megérkezik a váltságdíjam, a mit a feleségem elküldött.

Azzal elhagyta a murza háremszobáját Damokos Tamás s átment a zárkájába.

Kalme egész a börtönajtóig követte.

Ott megállt, az ajtó kilincsét a kezében tartva.

S aztán ezt mondá Tamásnak végbúcsú fejében:

– Köszönd Istenednek, hogy állhatatos voltál! Mert ha szép szavamnak engedsz, ha szökni mégy magadban: én utánad küldök, szökőben fogatlak el, mint hitszegő rabot, a kiből a kutyalelket aztán a korbács veri ki!

Azzal becsapta rá a börtönajtót.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy a váltságdíj nem érkezett meg másnap reggelre sem, s hogy mért nem érkezett meg, azt már régen tudjuk.

AZ EGÉRFOGÓ.

Rájöttem én már arra, hogy a dicsőség nem ér egy fadorombot. Hannibal cannaei diadala, meg azé a «névtelen hősé», ki a távgyaloglásban a «viador» czímet elnyerte: egyformán hiábavalóság. Amaz megrontotta vele Carthagot, emez meg a tüdejét. Jobb lett volna, ha otthon pipáztak volna az alatt.

II. Rákóczy György fejedelem jenői diadala a törökökön épen ilyen hiábavalóság volt. Dicsőségnek elég szép volt, hanem haszonnak semmi. Mert ezzel a győzelemmel aztán egészen magára haragította II. György a török szultánt, a ki azonnal kiküldte ellene magát a nagyvezért, erős ármádiával Temesvár felől. Rákóczy György ennek nem volt elég erős ellene állni, csak meghúzta magát Nagy-Váradra, onnan nézte el, hogy capitulál az erős Jenő vára a nagyvezér előtt. A keleti határon pedig a megfogyott székely lakosságon kívül épen senki sem akadt, a ki a tatár khán hordáit feltartóztassa Erdélyről.

A mire jó, azaz hogy nagyon is rossz volt a jenői győzedelem, az lett, hogy Rákóczy György most aztán a maga hiveit beküldé Erdélybe feles csapatokkal s kihirdetteté, hogy a fejedelmi trónt ismét visszafoglalja. A jó Rhédey Ferencz rögtön le is szállt róla s azt mondta: «tessék!» ő maga megy haza a jószágára birkát nyiratni; a népet nyirja más!

De ellenben a rendek nem akarták II. Györgyöt visszafogadni, hanem kikiáltották fejedelemnek Barcsay Ákost. Azt a török szultán rögtön meg is erősítette s a temesvári basa sereget is adott a kezére, a kivel a fejedelmi székét körülvegye.

Volt már tehát a szegény kis Erdélynek fejedelme három. Az égi jóslat a négy nappal négyet igért: egynek még kell jönni hozzá, hogy ki legyen a quadratum!

II. György aztán akkor azokat mind megnotázá, a kik a letevését kivánták s a váraikat elfoglalva, azokba a saját őrségét helyezé el.

A székelyek mindvégig hivei maradtak II. Györgynek; nekik nem kellett se Rhédey, se Barcsay.

Ezeket tehát nem kellett bántani Rákóczynak, csak a felől biztosítani magát, hogy el ne pártoljanak tőle. E végből a saját legjobb hiveit küldé oda a váraikba kapitányoknak, a kik az őrséget a hűségre feleskették.

Egy szép napon Mikó-Ujváron is megjelent az új kapitány, kevés fegyveres kisérettel. Ki is lett volna az más, mint Apor István uram?

Ilka asszony, a mint megérkeztének hírét vette, rögtön bezárkózék a legbelső szobájába s betegnek mondatá magát.

Apor István, a tornácz erkélyére kiállva, felolvasá a székely vitézek előtt a fejedelem parancsát, melyben kipróbált hűségüket az ő szolgálatára bocsátja s őt a vár kapitányává és urává rendeli, a kinek gondja lészen, hogy a betörő gonosz ellenség ellen a szegény lakosságot fegyveres erővel megvédelmezze.

Ez pedig hogy ne tetszett volna a székelyeknek.

– Esküdjetek meg a fejedelem hűségére azonnal! parancsolá Apor István a vitézeknek.

De azok csak súgtak-búgtak, utoljára felküldék a tornáczra a hadnagyukat, Czirjék Boldizsárt, hogy beszéljen a fejével a kapitánynak.

– Adjon Isten, a mi nincsen; vegye el, a mi van! Kedves komám, Están uram. Ugyan jó, hogy ma jött kegyelmed, nem tegnap, mert akkor ma már «holnap» volna, s nem mondhatná a székely azt, hogy «ma nem». Mert hát, tudja kegyelmed: «szóbul ért az ember!» aztán meg «több nap, mint kolbász», az is igaz pedig, hogy «jobb egy lámpás elől, mint kettő hátul», s «az oláh is okosabb a vásár után», azért azt tartják a székelyek, hogy «kötve kell hinni a komának», mert «ember teszi a fogadást, agg eb, ki megállja», pedig hát «az ökröt szarvánál, az embert szavánál fogják meg», azért nehogy «szappant vegyünk sajt helyett»…

– Hadd el az ördögbe ezt a sok bolond példás beszédet, vágott közbe Apor István, rukkolj ki vele magyarán, mi csipte meg a góbékat?

– Hát biz azok azért vakaróznak, hogy mindenképen szeretnék tudni, hogy miféle állapotban került ide kegyelmed, hogy ennek a várnak ura legyen? Hogy nem származik-e ebből majd Ilka asszonyra valami veszedelem? Mert tudja kegyelmed, első ember az országban a fejedelem, de még annál is elébb való az asszony. Azért, ha azzal a hatalommal jött ide kegyelmed, hogy a fejedelem parancsolatjára Mikóujvárát dominiumostól Ilka asszonytól elvegye s őtet gyermekeivel együtt abból kiforgassa, hát akkor kevés ám ez a kis csapat vasfazekas fejű darabont itt körülötte a székelyeknek, úgy kirakják innen velük együtt, hogy a lába sem éri a földet. No úgy-e, már most kegyelmed is vakarja a fejét. Hát ott mi csíp? Mondja!

– Gyere be velem a szobába, majd ottan elmondom. Addig küldd az őrséget nyugodni.

– Köszönik szépen, elálldogálnak ők itten.

Apor István behivta magához Boldizsár bát s elment vele egész a szélső gömbölyü torony szobájáig, a hol senki sem hallgathatja ki, hogy mit beszélnek, ha csak nem madár, vagy denevér.

– Hát haragszunk-e még egymásra, öregem? kezdé a szót Apor István. (Ő került a kis ajtó felől, mert tudta jól, hogy a székely «hadnagy», a kinek ötszáz pixidarius lesi a parancsát, nagyobb úr, mint a «kapitány», a kinek csak húsz drabant áll a szolgálatára.)

Boldizsár bá a mellére tette a jobb kezét s így szólt:

– Isten úgy tartson, hogy szivemből kivántam, hogy újra megláthassam kegyelmedet ebben a várban.

Ennek a szónak nagyon megörüle Apor István uram; a székely az Isten nevét nem szokta hiába felvenni a nyelvére; s miután Boldizsár bá kezét megszorongatván, arról is meggyőződött, hogy nincsen a markában valami lengyel garas odaszorítva (mert ha az ott vagyon, akkor az eskü átka a lengyel garast éri, nem az ő lelkét!), tehát egészen igaz szó volt, a mit kimondott, annálfogva ő is igen nyájas lett hozzá s megczirogatá az orczáját.

– No hát legyünk akkor, mint régi jó komák, ismét per tu.

– Meg se bánjuk. Én igaz hitemre mondom, nem csak azt kivántam, hogy visszajöjj ide, de hogy itt is maradj.

– Hát hisz magam is azt óhajtom. Épen abban járok. Megmutatom neked fejedelem ő nagysága levelét is, a melyben nekem condonálja egész Mikó-Ujvárát, a hozzátartozó dominiummal együtt, mint a melyet perduellióiért Damokos Tamásné fiscaliter elvesztett. Hiszen tudod azt a casusát Szamosujvárott? Milyen asszonysereget hozott magával a fejedelemre! Hogy betört a diaetába, s még a rendeket is kényszeríté, hogy a fejedelmet detronálják, sőt annyira ment a vakmerősége, hogy még a fejedelem lovának a zablájába is belekapott. Ha én akkor ott nem vagyok! A fejedelem ezért őt megnotáztatta.

– Bizony Isten, nagy bolondság volt! erősíté Boldizsár bá. (Az ember ugy is vehette, hogy a Damokosné cselekedete volt a nagy bolondság; úgy is, hogy a fejedelemé volt az.) Hanem hát én is megmondom igazán, a mi a szívemen van. Én sajnálom az Ilka hugomat, de különösen a két kis ártatlan porontyát. S fáj a szívem érte, hogy így egyszerre árvákká, földönfutókká legyenek. A Damokos Tamásnak már vége. Az nem élő ember többé. Tudom a tatárok szokását. A kit szökésen kapnak, vagy a kiért a sarczot meg nem hozzák Ór-Kapuba, mikor a foglyot odáig kivezették, az nem jön emberszámba többé. Azt úgy elcsufitják, hogy nem marad rajta emberi ábrázat s örök baromszolgaságba vetik, a hol a nehéz munka, sanyaruság nagyhamar megöli. Szegény Tamás oda van már. Ilka asszony özvegy lett már.

Apor István kivette a selyem zsebkendőjét, hogy megtörülje a szemeit erre a szomorú hírre.

– Ne fujd az orrodat, mert veres lesz! mondá Boldizsár bá. Inkább szóljunk vidámabb dolgokról. Ugy-e bár, valld meg igaz hitedre, hogy most is szereted Damokos Tamásnét?

– Tudom már, mit akarsz ezzel? Hogy hát legjobb lenne, ha elvenném a menyecskét, akkor ő is megmaradna a birtokában, én is úr lennék benne, a fejedelem is visszavonná a megnotázást.

– Ejnye, de éles eszed van, komám!

– Hát hiszen nem hiába vagyok a fejedelem tanácsosa.

– Azért van hát olyan nagy szerencsében ő nagysága.

– Magam is tudnám én azt, hogy Ilkát meg kellene nyernem, mert azzal együtt a székelyeknek a szívét is megnyerném, s aztán meg minden non putarem eventualitásokra is biztos titulusom volna.

– Holmi fejedelemváltozás esetére, úgy-e?

– No igen. De még hogy a fődolgot megvalljam: bizony maga az asszony sem megvetendő egy falat.

– De nem bizony! A régi világban tündérnek fogták volna el. Te! Mikor a haját leereszti (én már láttam egyszer), hát egész a sarkáig ér.

– Ne ébreszgesd bennem az alvó oroszlánt! Úgy is szomjazom a szíve vérét; de mit ér, ha ő tudni sem akar rólam. Addig meg sem kérhetem, a míg Damokos Tamástól el nincs választva. Azt pedig, hogy a rabságba rekedt férjétől elválaszszák, egyedül ő neki lehet kérni a szent széktől: más azt nem teheti. Hol vegyek én annyi ékesszólást, a mennyivel én Ilka asszonyt erre rábeszéljem? Holott annyira megy az irántam való utálkodása, hogy még maga elé sem ereszt, hanem betegnek mondatja magát s minden ajtót bezár előttem.

– Ez nagy bolondság tőle, mondá Czirjék. Mert már a Damokos Tamásról egyszer le kell neki tenni. Akár így, akár úgy. Azt soha sem látja többet. Mit is látna rajta? Csak elfutna tőle. Hidd el, hogy nem te érted, hanem ő érte beszélek. Mert látom, hogy így elpusztul, s nincs más menekülés a számára, mint a te karjaid közé. Ha beteg, hát meg kell gyógyítani. Biz az orvosságot senki sem szereti: azért mégis csak beadják. Tudnám én annak a módját, hogyan lehetne őt rákényszeríteni, hogy ő maga adja mindenbe a beleegyezését.

– Ha tudod, ne rejtegesd! Mi az?

– Hát az executión kell kezdeni a processust.

– Ezt magam is felérem ököllel; de hiányzik a fődolog hozzá, mint tudod, az «occasio bona!»

– No hát azt megszerzem én neked, ha rám bizod… A szép menyecskének a hálószobája a kastély keleti gömbölyű tornyában van, a minek csak egy ablaka nyitott, a mi a havas felé néz. Ehhez a szobához egy sötét folyosó vezet, a mi a vastag várfalba úgy van beépítve, hogy a cselédségből senki se tud róla. A folyosó bejáratát azon az oldalon, a hol a fegyverterem van, egy szekrény takarja; abból nyilik egy alacsony ajtó, a minek nálam a kulcsa. A másik végén a folyosónak pedig ismét van egy ajtóforma fatábla. Arról ismét senkinek semmi tudomása nincsen, mert a hálószobában ezt a bejáratot egy nagy velenczei tükör fedezi. Ez előtt a tükör előtt szokta Ilka asszony éjszakára a haját kibontani, s újra befonni.

– Hát te ezt honnan tudod?

– Ej no. A fatábla végig van hasadva s a tükör hátuljáról egy helyen levált az ezüst.

– Hej te vén, gaz kópé! Magad is leskelődtél már a szép menyecske után egyszer-másszor!

– Ugyan ne ungorkodj! Hát akkor sem vétettem vele senkinek. No hát értsd meg tovább. A szobában világos szokott lenni, mert egész éjjel ég a mécses. Láthatod, hogy mikor jött el az időd. Az a tükrös tábla azonban nem nyilik kulcscsal, hanem alul van egy fordító retesze; a mint azt szépen elcsavarod, a tábla elfordul a sarkában s nyitva az utad a szobába. Akkor aztán, hogy miként viseled magadat? ha nem tudnád, vedd elő Cornelius Agrippa könyvecskéjét «de vanitate scientiarum», abból kikeresheted.

Apor István uram egészen fel volt villanyozva ezen hamis furfang által.

– Adsza azt a kulcsot.

– Hohó, komám. Csakk lassan a testtel! Szegődött bér osztott koncz. Krisztust sem árulták el ingyen. Előbb én is itt vagyok ám.

– Ha sikerül a practicád, bizony jól megjutalmazlak érte.

– Mi az a «jól?»

– Meghagylak a hadnagyi tisztedben, s inscribálok neked három portát.

– Jól van. Hanem azt add irásban.

Apor István megirta a kötést, meg is pecsételte: azt Czirjék Boldizsár eltette a tarsolyába. Akkor aztán elvezette a tanácsos urat és kapitányt a czímerterembe, ott a szeme láttára félretolta az emlitett szekrényt, felnyitotta a kis ajtót, végig világítva egy szövétnekkel a keskeny rejtek folyosón, a mi annak a háta mögött nyilt. Aztán odaadta a kis aranyozott kulcsot Apor Istvánnak.

– Tehát csak okosan és merészen. Aztán ha lakodalomra kerül a sor, engem ki ne felejts belőle. Most pedig gyerünk, eskessük fel a hűségre a székelyeket.

Ez az utolsó szó egészen meggyőzte Apor Istvánt a felől, hogy Czirjék igaz jó akaró embere.

Hiszen nincs abban semmi gonoszság, a mit az most eképen kifundált. A szegény Damokos Tamás kárbaveszett, azon már nem lehet segíteni; a nyomorult asszonynak inkább kell új férjről, istápról gondoskodni, a kivel egyúttal a birtokát is megmentheti. Nincs most idő hosszadalmas turbékolásra, «susogóra»; practice kell a dologhoz hozzáfogni. Ha Apor István Ilka asszonynak a hálószobájába éjjel bejuthatott, onnan csak mint jövendőbeli férj jöhet ki. Igen jól van az kiszámítva, brutális, de egyenes mód! Magának is van benne érdeke a lúfőnek!

Alig is várhatta Apor István, hogy beesteledjék. A székelyek felől, miután felesküdtek a hűségére, egészen biztos lehetett; esküjét a székely soha meg nem szegi, ha a nyaka utána szakad is. Csak utána kell nyulni az érett gyümölcsnek, s minden a kezében marad.

Mégis nagyobb bátorság okáért azt a husz drabantot, a kiket a fejedelmi szász testőrségből magával hozott, oda rendelé fel a czímerterem előtti tornáczba, hogy ott legyenek éjjel, így egészen bizonyos lehetett a terve sikerüléséről.

A mint elharangozták az esteli angelust, bezárá belülről a fegyverterem ajtajait, s azután a rejtekajtón át behatolt egy viaszgyertya világa mellett a keskeny folyosóba.

A csizmáit is lehúzta, hogy a lépteinek semmi hangja el ne árulja közeledését. A folyosó túlsó végéhez érve, aztán elfujta a gyertyát, észrevéve, hogy a Czirjék említette hasadékon át világosság szüremlik keresztül.

Odalopózott az áruló hasadékhoz, a honnan a világosság derengett. A tüköramalgama kopásán keresztül egészen végig láthatott az ágyasházon.