Part 10

– Nem ott van a ti kincsetek, asszony; hanem a ti pergő-forgó nyelvetekben: soha én a szultán mamelukjait nem láttam ugy hadakozni szablyával, dzsiriddel, mint a hogy a magyar menyecskék tudnak hadakozni az ő szájuk éles fegyverével. Ebben vagyon a ti hatalmatok. Gyakoroljátok, a hogy elkezdtétek. Rontsatok rajta azokra a kakasokra, a kik tojásokon ülnek, a mikből tettek helyett szavak kelnek ki. Ha ők kotkodácsolnak, ti kukorítsatok! Mert bizony mondom néktek, hogy ha annyi pénzt összehordtok is, hogy Szamost lehet vele rekeszteni, azért a ti rab uraitokat a szultán ki nem adja; hanem ha az ő parancsolatjának engedelmeskedtek; ha ezt a lázadó fejedelmet leteszítek, elkergetítek; választatok helyébe magatok közül egy emberséges embert, akinek a szultán fejedelemsüveget, zászlót, athnamét küldhet: akkor mind valamennyi rabmagyart, urat és szegényt szabadon bocsát és haza ereszt a felséges szultán ingyen váltság nélkül. Ha pedig ezt nem teszitek; ha ezt a hitszegő, lázadó, kevély-kutya fejedelmeteket el nem kergetitek, hanem hozzá ragaszkodtok, bizony fogadom, hogy a tatár khán mind valamennyi fogoly magyaroknak orrát, fülét levagdaltatja.

Ilka asszony nem várt többet. Rohant ki a bég szállásáról az utczára s elmondá lihegő szóval az ott kinn várakozó asszonyi sokaságnak, hogy micsoda szörnyű vigasztalást hallott tőle. Orrát, fülét levagdalják a raboknak.

De inkább mind a négy lába eltörjön a fejedelmi széknek.

Ezt nem veszik az asszonyok olyan könnyen.

Mentek nagy zsivajjal vissza a várhoz, az országgyüléshez.

A pajtának a két nyitott oldalát ezuttal már vastag gerendákkal rekesztették el a rendek, okulva a minapi tapasztalaton, nehogy még egyszer rájuk döntsék a falat az asszonyok: most már csak egy kis ajtón lehetett belépni a gyűlésterembe s azt fegyveres darabontok őrizték. De többet ért minden erősködésnél a két Kemény fiaknak a bölcsessége, a kik eléje jöttek az asszonyi küldöttségnek, a mely nőttön növekedett az országházig érve. Valamennyinek az arcza piros volt már a haragtól s a kontya félrecsapva. Ilka asszonynak a szemei ugy szikráztak, mint egy furiáé. Arra a kérdésére Kemény Simonnak, hogy mi a kivánságuk megint? csak annyit mondtak: (egyszerre huszan) hogy rá akarjuk gyujtani az országházat a rendekre.

– No no, asszonyaim! Hátha megalkudnánk?

– De üszköt vetünk ugyan ennek a bódénak, ha csak…

– Ha csak?

– Ha csak rögtön le nem teszi a diéta ezt a hitszegő fejedelmet.

– Mindjárt megértjük egymást. Hiszen a rendek is épen abban fáradnak odabenn. Higyjék el kegyelmetek, drága asszonyságok, hogy odabenn még forróbb az «aër», mint idekinn. A szultán és a tatár khán kegyetlenül befütöttek a rendeknek. Épen most olvassa fel a protonotárius a leveleiket, a mikben kegyetlen fenyetőzéssel követelik Rákóczy György letevését, számüzetését.

– Hát min tanakodnak még akkor a bölcsek? heveskedék Ilka asszony. Miben válogatnak? Ha két félelem között van a választásuk, csak megmondja nekik talán a fogvaczogásuk, hogy melyik a nagyobb? A melyiktől jobban rázza az embert a hideg! A fejedelemtől kell-e jobban félni, vagy a szultántól. Gonosz betegség ez! Az urakat még csak a hideg rázza, de már mink a forró lázban vagyunk, s nem ismerünk se Istent, se urat! Ha el nem kergeti az országgyülés a fejedelmet, felgyujtjuk az országházat.

– De azt bizony ne tegyék kegyelmetek, a míg Bánffy Dénes uram vissza nem jön a várból.

– Hát mi dolga ott?

– Ime felvivé a rendek kérelmét a fejedelemhez, hogy mondjon le önként a fejedelemségről.

– Mit, kérelem neki? Mit instáncziáznak? Ha a számadó juhászom széthagyja zavarni a farkasoktól a juhnyájamat, maga hibájábul: nem kérem, hogy menjen; kergetem botszóval. Hát annyi ezernyi magyar vitéz nem több a birkánál?

– De a fejedelem is több ám a számadó juhásznál.

– No és ha azt mondja válaszul a rendeknek, hogy «eb ura a fakó!» akkor mit lesznek teendők?

– Hát az majd megválik. De most nagyon kérem kegyelmeteket, hogy a saját magunk, és az egész ország érdekében ne rontsanak be az országgyülésbe; hanem maradjanak kivül. Nehogy majd egy másik országgyülés azt mondhassa, hogy ennek a mostaninak a határozata pressio alatt hozatott, confusio volt benne, rend és forma ellen történt s ennélfogva érvénytelen. Sőt tartsák kegyelmetek magukat távol és csendesen; hogy rájuk ne foghassák a beavatkozást. Én bizony mondom kegyelmeteknek, hogy a mai szent napon Rákóczy György elmegy a fejedelmi székről. Vagy önként megy, vagy elmenettetik; de ezzel a mai nappal együtt ő is leáldozik. Erre a hitemet kötöm le. S hogy szavam igaz lesz, arra zálogul odaadom kegyelmednek Damokos Tamásné asszonyom az édes kedves kardomat az oldalamról; tartsa azt estig magánál, kösse fel a saját derekára, s ha hazugságban maradok, soha se adja vissza: rókafarkat viseljek az övemen kard helyett.

Ez a tréfásan komoly beszéd úgy, a hogy lecsillapítá az asszonyokat; de még alkalmasabb volt a felgerjedt indulatoknak más fordulatot adni az a hir, a mit gyors futamodással hoztak a városból a hátramaradtak: «lovas katonaság közelít nagy számmal Ördöngös-Füzes felől!»

S azzal egy időben a toronyban felállított őrök kiáltozák, hogy a hezdáti uton nagy porfellegek mutatkoznak, a mikből számos dárdák hegyei villognak elő.

A fejedelem katonaságot hoz az országgyülés ellen!

«No most hát felkötöm a Kemény Simon uram zálogbahagyott kardját! Mutassuk meg asszonyok, mit tudunk?»

S ezt mondva Ilka asszony, valósággal felköté a kardot a karcsu derekára s hamarosan parancsokat osztott, a mik nyomban végre is hajtódtak. Egyfelől a szamosujvári utczákat, másfelől a Szamoson átvezető hidat úgy eltorlaszolták egymásnak fordított szekerekkel, hogy azokan se gyalog, se lovas had tréfásan át nem törhet. A Szamos hidjáról pedig felszedték a padlókat. (Tudva levő dolog, hogy a Kolozsvárról Deésre vezető országút olyan elmésen van fundálva, hogy az utbaeső Szamosujvárt nem érinti, hanem a Szamos tulsó partján halad el: ide csak hidon lehet bejönni. Armeniopolis lakosai nem szerették a keresztülutazó katonákat!)

Damokos Tamásné úgy kommandérozott, mint egy generális, s egész strategiai éleslátással rekeszte el minden bejáratot a vár és országgyülés épülete felé.

Igaza volt. Ha az asszonyoknak nem szabad pressiót gyakorolni az országgyülésre, hát akkor a katonáknak se legyen szabad.

Bánffy Dénes ez alatt visszaérkezett a várból a fejedelem válaszával. Rákóczy György nem mond le a trónról a szultán fenyegetésére, hanem daczol vele, s kész fegyveres erővel megvédeni az országát és trónját a török hatalom ellen.

Ez a kemény makacsság, a megtörtént nagy veszedelem után s a fenyegető még nagyobbal szemben, végső elkeseredésbe hozta a rendeket. A mint a visszatérő küldött kimondta, hogy Rákóczy György nem lép le, egy szívvel és szájjal kiáltának fel valamennyien: «no hát letétetik!»

Nem fázott már senki. Náluk is bekövetkezett a láznak az a foka, a mikor a vér a fejnek tódul.

A zaj lecsillapultával az elnök Rhédey Ferencz kimondá, nyugodt, elhatározott magatartással, hogy az egybegyült erdélyi rendek a törvényesen megválasztott fejedelmet ismét törvényesen leteszik trónjáról.

Az első felindulás zaja olyan nagy volt, hogy azt meg kellett hallani a nyitott pajtaoldalokon keresztül nemcsak a kivül álló sokaságnak, hanem magának a fejedelemnek is odafenn a várban. Látni lehetett az alakját többször az országgyülési pajta felé néző ablakban, a mint összefont karokkal merően odaállt; sápadt arcza, kőmerev szemei, beharapott ajkai elárulták, hogy miben szenved most. Gyűlölnie kell azt a népet, a melyet kénytelen szeretni. Nem veszi észre, hogy fenyegetik ököllel az özvegy asszonyok odalenn, nem veszi észre, hogy egy dühös mænade felmarkol egy csomó porondot s feléje hajítja. Egy nagy szál árboczfa van az országház elé plántálva, azon lobogtat a szél két zászlót, az egyiken Erdély czímere, a másikon a Rákóczy családé. Ezeket a zászlókat bámulja mereven.

Azután a harsogó lármára mély csend következik.

Mi történik odabenn? kérdezi mindenki. A szó elhal az ajkakon.

Az történik e nagy csendességben, hogy az országgyülés főjegyzője a rendek határozatát szerkeszti irásba; a holott renddel elősoroltatnak azok a sulyos indító okok, a mik Rákóczy Györgyöt megéretté teszik fejedelmi süvegének elvesztésére.

A mély csendesség tart még akkor is, midőn a főjegyző felolvassa a sulyos határozatot. Egy hang sem szól ellent. Mindenki belenyugszik, némán, méltóságteljesen: egész érzetével a cselekedet fontosságának.

De a fejedelmi trón egy perczig sem maradhat üresen. Választani kell mást! Ki legyen a fejedelem.

Uj rivallás támad! Ismét oly általános, mint az elébbeni; de ez már nem a harag hangját, inkább az örömét, a lelkesedését hirdeti a levegőknek.

Mi történik ott most? Kérdezi a sokaság.

Mi történik ott most? kérdi az a márványarcz fenn a várablakban.

Az történik, hogy új fejedelmet választanak.

Ki legyen? Az a kérdés.

Barcsay Ákos felugrik a pad tetejére s elkiáltja magát: «éljen Rhédey Ferencz, Erdély fejedelme!»

Az a nagy rivallás ezt a «vivát»-ot sokszorozza.

A derék főur váltig szabadkozik, hogy ő nem arra való; nincs neki se kedve, se tehetsége hozzá, hogy ő öreg ember, lovon sem ülhet már, csatákat intézni, sereget vezetni soha se volt kenyere! nem hagyják szóhoz jutni, a karszékével együtt felemelgetik a levegőbe. Utoljára megharagszik, nagyot sujt a buzogányával a zöld asztalra s kivívja, hogy legalább mint elnököt hallgassák ki.

– Tekintetes rendek! Hát ne válasszunk úgy fejedelmet, a hogy a kozákok választják a Kosevoi Attamánjukat: a kik addig czibálják a megválasztott üstökét, s ütik agyba-főbe, a míg kötélnek áll s elfogadja a fejedelmi süveget; hanem válaszszunk rend és törvényes szokás szerint, candidatura s titkos szavazás mellett, megtartva, hogy a canditatióban az ország mind a négy bevett vallása repræsentálva legyen.

Ebbe csakugyan bele kellett nyugodni. S akkor aztán megalakult a candidáló bizottság és a scrutinium. Barcsay Ákos is belekerült a jelöltségbe; de ő maga kért minden embert, hogy ő rá ne szavazzanak.

Ez alatt ismét csendességnek nevezhető időköz támad.

Mi történik ott benn?

Egyszer csak megjön rá a felelet. Az árboczon lengő zászlók egyike elkezd alá szállni, és Rákóczy György onnan a várablakból láthatja, hogy hull alá a czimeres zászlója Erdély lobogója mellől: le a porba.

Most már tudta mindenki, mi történt.

A lehulló zászlót frenetikus «vivát» ordítással üdvözlé az asszonyok serege: ezer meg ezer kéz fordult mutató ujjával a fejedelem felé, kinek az arcza ettől a látványtól olyan sápadt lett, mint egy sírból feltámadt halotté.

Percz mulva eltünt az ablakból.

De kevés vártatva dobpörgés, trombítarecsegés hangzott a várudvaron. A kapuk megnyiltak, s a fejedelmi várőrség zárt hadirendben nyomult ki a térre, elől Gaudi szász dárdásai, utánuk a lovasság, s azoknak a közepette a fejedelem maga lóháton, – kivont karddal.

Mit akar azzal a kivont karddal?

Szét akarja verni az országgyülést, a mely őt letette.

Nem volna nagy munka azt a csoport urat onnan a pajtából a palánkon keresztülugratni, s a trónról elüző határozatot visszakergetni a kalamárisba.

Hanem közbeesik négyezer kétségbeesett asszony hada. Az nem ereszti a fegyveres hadat az országházig.

Mint egy mozdulatlan sáncz, úgy fogják körül az országházat, vállat vállnak szorítva, s szitokkal, gúnynyal fogadják a fejedelmet, ki lovasai élén rést keres az országházhoz.

– Minket öless előbb halomra! kiált Damokosné, odavetve magát vakmerően a fejedelem paripája elé. Tapostass el a lovasaiddal. Ha az urainkat elvesztetted, veszíts el bennünket is. Otthon vannak az árváink, azokat is ölesd rakásra, hogy ne maradjon, a ki megátkozzon. Sujts ide azzal a karddal! Ellenséget nem tudtál vele verni: verd hát a magad népét vele. A hol fegyverre, férfira találtál, hüvelybe taszítád, elfutottál vele: most diadalmaskodhatsz! Látod: asszonynép van itt és fegyvertelen. – Vágjad fejedelem!

Rákóczy György a fogait csikorgatta dühében, s szeméből könyet facsart ki a szégyen. Hüvelyébe taszítá a kardját.

Nem lehet asszonyok ellen harczolni.

– Eh mit! kiált egy daczos hang a fejedelem kiséretéből. Korbács kell ezeknek, meg seprü, nem kard; küldje csak nagyságod a szász darabontokat ellenük vizes kötéllel, fogadom, hogy útat nyitnak!

Ilka asszony Apor István szavát véli megismerni a goromba tanácsadóéban s erre elfutja a méreg. Most már ő ránt kardot: ott van az oldalán a Kemény Simon szablyája.

– No ha te mi ránk korbácscsal akarsz jönni, mi fogadunk téged doronggal: úgy készülj. Tépjétek szét asszonyok azt a kerítést!

Az országház pajtáját a szabad tértől egy hevenyészett kerítés zárta el, keresztberótt fenyőfadorongokból. Egy percz alatt szét lett bontva a kerítés, s a hány dorong, annyi asszony kezében kalimpált a levegőben.

Jöjjenek hát azok a szász universitás darabontjai a korbácsaikkal! Jertek zöld angyalok: kék angyalok lesztek!

Rövid időn úgy járt Rákóczy György, hogy az ő serege volt megtámadva a fenyegetőző asszonynépektől.

A felrendelt hadak pedig se Szamosujvár felől, se a hesdáti útról nem jöhettek át a szekérsánczok és a felszedett hid miatt, hogy együttes megjelenésükkel véget vessenek ennek a kellemetlen patáliának. A vakmerő asszonynép belekapaszkodott a lovasok zablyáiba, s elfogdosta a lándzsások czuczáit. Ördögök voltak velük, nem féltek azok senkitől.

Ez alatt pedig odabenn a pajtában folyt csendesen a fejedelemválasztás. A scrutinium-bizottság számlálta a szavazatokat. A túlnyomó többség Rhédey Ferenczre adta a szavát. Barcsay Ákos kapott nyolczat, a lutheránus jelölt egyet, az unitárius szintén egyet.

E válságos pillanatban trombitaszó hangzott Szamosujvár felől, de ebben Rákóczy nem a maga kornétásáéra ismert, mert az török sipnak hangja volt. Akmet bég jött lóháton teljes parádéban a város felől; mellén kiterítve a szultán fermánja pergamenen, előtte egy lovas csausz, a lófarkas boncsokkal, meg egy piros ruhás, rézsisakos szarácsi a török sippal. Oda igyekezett a válság színhelyére. Csak harmad magával jött, de azzal a magabiztával, hogy előtte fegyveres és fegyvertelen népek bizony utat nyitnak; mert ő a földi fejedelmek leghatalmasabbikának személyét képviseli.

Nem is igen tekingetett se ide, se oda; nem nézte, ki marad el mellette jobbról, ki balról? Asszonyok? Fegyveres vitézek? Csőcselék, szemét! mi gondja rá? Mereven nézett maga elé, mint a hal.

A czivakodó táborok pedig engedelmesen utat nyitottak a trombitafuvó és boncsokvivő lovasai előtt.

Mikor Akmet bég Rákóczy György elé ért, azt meglátta s ott megállítá a lovát; de nem szemközt fordulva, hanem csak úgy oldalvást, mintha a fejedelmet csak félvállról venné. Ott jobbról a trombitás, balról a boncsokos egy lófejjel hátrább maradva, mellé sorakozának s erre a trombitás három czifra rivallást bocsátott el a török sipjából. Az azt jelenté, hogy hallgassatok!

A helyreállt csendben aztán így szólt Akmet bég:

«Becsületes magyarok, fegyveres vitézek, Messiást hivő három nemzet! Én Akmet Ben Khalil bég, a magas Kapu tihajája, adom tudtára mindeneknek e mai napon ezeket. Az én uram, a felséges török szultán, (kinek árnyékát Allah terjeszsze ki a négy világ sarkáig!) parancsolja ti nektek, alázatos jobbágyainak, hogy a kit a ti rendeitek mai napon az ő legmagasabb parancsolatjára a fejedelmi székből letettek, a lázadó, hitszegő és nagyravágyó Rákóczy Györgyöt se pártolni, se követni többé ugyan ne próbáljátok, hanem a kit az erdélyi három nemzet a megrögzött főrendek, vagy egyéb nemzetbeli urak és úrfiak közül fejedelemnek megválaszt, hogy az ország szegény népének oltalmazására legyen: annak bizony engedelmeskedjetek. Mert ime megparancsolá a felséges nagy úr, (kinek nevét Allah megdicsőítse) a budai Ali basa fővezérnek, az ő magyarországi kormányzójának, hogy azonnal minden hadaival meginduljon Erdélyország felé és hozza el a zászlót, a fejedelmi botot és az athnamét a megválasztott új fejedelemnek. Hasonlatosképen megparancsolá a fölséges krimiai khánnak, a Mehemed Ghirainak, hogy a Kemény János vezér alatt bolondul fogságra jutott szegény rabokat mind szabadon bocsátaná s őket hazakisértetné legkisebb sarczolás nélkül. Ha pedig az ország a maga veszedelmét kivánná s ragaszkodnék ama gonosztevőhöz, a ki a magas Kapu méltóságos parancsolatjára mai napon a fejedelmi székből letevődött: megparancsolta a felséges szultán (áldassék minden jó népek által és rettegtessék minden gonoszak által az ő neve) a budai Ali basa fővezérnek (kinek Allah méltóságát nevelje!), hogy minden zászlóival, a mik örökké győzhetetlenek, az egész spahik és janicsárok válogatott seregeivel, az egri és esztergomi hatalmas basákkal, számtalan ágyúkkal Erdélybe berohanjon, a népet a lovak lábai alá gázoltassa; az országot végtől végig elpusztítsa, a felséges tatár khán is (kinek nemzetségét Allah szaporítsa meg), ne csak hogy szabadon ne bocsássa a rabokat, de sőt mégegyszer annyit hurczoljon el rabszolgául Erdélyből: haneha a magas Kapu méltóságos parancsolatja ellen ti erdélyi három nemzet szarvakat emelnétek. Hallottátok szavaim, a mik mind igazak. Mondám a Zilkadi havának utolsó napján, a szentséges Mohammed Musztafa ezerhetvenedik esztendejében. Gondoljátok meg, hogy okosat tegyetek-e, avagy bolondot.»

Erre ismét hármat fuvatott a török sippal s visszafordítá a lovát.

És Rákóczy Györgynek látnia kellett, hogy tódul az ő saját nemzetének asszonynépe ahhoz a hitvány szolgához, a ki a szultán cselédjeinek rangjában következik, hogy csókolják annak a kezeit, a kaftánja szélét, még a kengyelvasát is: leterítik eléje a zekéiket, hogy azokon léphessen végig, s áldást zengedeznek felé; míg őt szidalmakkal tetézik, átkozzák s tele marokkal szórják felé a port.

Az a tengermélységű keserv, a mi a szivét e látványra eltölté, egyszerre meggyógyította a testét.

Nem volt már halavány, tűzlángban égett az arcza. Szemei fehéréből elmult a kóros sárgaság, vér futotta azokat el: minden ereiben elkezdett a vér egészséges lüktetésbe kerülni. Nem sírt! Kevélyen felemelte a fejét és kaczagott. S azt kiáltá a fegyvereseinek: «no hát, lássuk azt a budai basát! A ki törököt akar ütni: jöhet velem!»

Ez a szó gyújtott.

Az impertinens hang, a dölyfös modor, a mit a török követ használt előttük, dühvel tölté el a harczosok szivét. Annak nem fojthatták azt a torkára, mert a követ személye szent. Az asszonyokon nem állhattak boszut, mert az gyávaság volna; az országgyülés rendeit nem verhették széjjel, mert az zsarnokság volna: a fejedelem megmutatta nekik, hogy hol keressék a koszoruikat s ezzel bizonyítá be, hogy mégis csak ő az igazi fejedelem. Ha hibái vannak is: fejedelmi hibák!

Minden csapatja egy lélekkel kiálta neki vivátot s azt mondá, vele megy a pokol ellen is.

Rendelkezett, hogy a szekérsánczokat hányják széjjel, s a hidat állítsák helyre.

A míg ez megtörtént, beküldé a rendekhez Mikes Mihály kanczellárját azzal az izenettel, hogy csak határozzanak tetszésük szerint, nem akadályozza őket semmiben, válaszszanak, ha tetszik, új fejedelmet: ő most a rendeknek békét hagy és másfelé fordítja haragját.

A szekérsánczot maguk az asszonyok önként elbontották, a mint azt megtudták, hogy Rákóczy György seregével együtt el akar vonulni.

Mikor a hid helyre volt állítva s Rákóczy György a lovasai élén átlovagolt rajta, visszatekintett az elhagyott vár felé. Akkor húzták fel az új fejedelmi zászlót az országház előtti árboczfa hegyére.

Rákóczy György ráismert a czímerre; a kétfarkú oroszlán, koronával a homlokán, karddal a markában: ez a Rhédeyek czímere.

A jó Rhédey Ferencznek a fia, János, épen hadsegéde volt Rákóczy Györgynek, a testőr dragonyosok hadnagya.

– Ej ha, édes öcsém, mondá Rákóczy a mellette lovagló Rhédey Jánosnak. Úgy látom arról a zászlóról, hogy a rendek a te édes apádat választották meg helyembe fejedelemnek. – No ezt nem nagy fáradságomba fog kerülni onnan elkergetnem, ha visszatérek.

– Magam is azt hiszem, felelé Rhédey János; s aztán a vitéz urak közt nagyon derült hangulat támadt erre a hirre. Jobb tréfát nem lehetett volna kigondolni, mint azt, hogy a derék, jámbor, senkinek soha nem vétett Rhédey Ferenczet válaszsza meg Erdély fejedelmének.

Erről többet nem is beszéltek. Passiójáték, semmi más ez. Hadd játszszák, a kiket mulattat.

Rákóczy György összeszedte a hadait, megnyitotta pénzes ládáját. Rabokat kiváltani nem volt pénze, uj zsoldosokat fogadni volt. Haller Gáborra, Bethlen Jánosra bízta az alvezéri tisztséget.

Azzal egyenesen Jenő felé indult, a hol Ujlaky László várkapitány, Diószegi Kristóf lovassági hadnagy, az ő hivei védték a várat a nagy sereggel megérkezett budai fővezér Ali basa ellen.

A Maros partján megütközött Rákóczy György a török fővezérrel, s úgy pozdorjává törte az egész ozman sereget, a hogy már régóta nem volt a félhold fegyvere megalázva a magyar földön: felét a török hadnak belekergette a Marosba, a ki oda nem fult, csak az menekült meg. A fővezér maga egy csónakon szabadult ki a mészárlásból; de elesett az egri basa, meg az esztergomi bég; s ott veszett a török ármádia minden zászlója, lófarka, ágyuja, podgyásza.

Olyan volt ez, mint mikor a feldühített oroszlán kiszabadul a ketreczéből s a gyilkos boszantói közé veti magát.

Agya-feje törötten került haza az a sereg, a melynek Erdélyt a lovak patkói alá kellett volna gázolnia.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem hát mindez nem sokat használ a szegény Damokos Tamásnak! Meg az ő rabtársainak.

A SZERELEM BOSZUJA.

Buzdurgán murza ez alatt hiába leste-várta Perekopban, hogy mikor érkezik meg a Damokos Tamás váltságdija?

A szultán tihajájának a leveléből világosan megértette, hogy azonnal hozza ki az uri foglyot «Órkapu»-ba; a hogy a tatárok hívják Perekopot, (Arany kapu) mert a váltságdijjal jönnek már Erdélyből. Ő tehát egész kényelemmel oda utazott. A kedvencz kadináját is magával vitte, s asszonynyal utazván, elég lassan haladhatott. De meg az emberség is azt kivánta, hogy a foglyot nagyon meg ne hajtsa; mert annak nem könnyű lánczczal a lábán gyalogolni: azt pedig, hogy egy foglyot szekéren szállítsanak, no ily bolondot még nem hallott senki. Hanem az meg volt engedve a rabnak, hogy annak a szekérnek a saraglyájába kapaszkodjék, a melyen Kalme utazott. Így aztán lopva juttatott neki Kalme egy-egy falatot a szultánkenyérből Buzdurgan uram minden szemfüleskedése mellett is.

A murza nem is hitt egyebet, mint hogy a mikorra ő megérkezik a záptenger szorosához, már akkor ott vár a Damokosné küldöttje a pénzzel. Nagyon megorrolt, mikor nem talált ott senkit! Még neki kell ott várni a kutyafülű gyaurra!

Perekopot pedig nem azért hiják Aran kapunak, mintha volna rajta valami aranyos. Czudar, piszkos, ronda fészek az egész: jobb felül a holt tenger mellette, bal felül a záptenger. Az egyiknek a partján tengeri sót párolnak, a másikból tőzeget vágnak. Béka, sáska, ójtott szunyog, repülő poloska annyi van, a mennyi csak kell. A levegő dögleletes, a víz émelyítő, a nap sem süt istenesen, mindig köd ül előtte.

Az egyedüli úrnak való lakás a vár; abban van elég üres szoba.

Buzdurgán murza oda kvártélyozta be magát, a mi már csak azért is szükséges volt, mert itt az ajtókat be lehet zárni lakattal. Egy szobából csinált háremet, abba bezárta Kalmét, a másikból tömlöczöt, abba elcsukta Damokos Tamást. – A kulcsokat aztán az övébe dugta, s unalmában elment a kávéházba csibukozni, meg a tengerparton a sóaszaló medenczéket végiglépni, aztán meg a moschéeba a keringelő dervisekben gyönyörködni. Negyedik mulatságot, akárhogy kereste, nem tudott kitalálni.

Mikor már nagyon sok nap elmult, azt mondá egyszer Damokos Tamásnak a murza, mikor felnyitá a zárkáját, hogy a mindennapi piláfot beadja neki egy fatálon.

– Hallod-e te Tamás a Damokosok között; azt gondolod-e te, hogy én nekem valami nagy gyönyörüség itten mindennap elnéznem, hogy hány csetver sót sepernek össze a záptenger partján? hogy hány legyet kapnak el a kutyák, a kik a kávéház elejét körülülik? meg hogy hányat fordulnak egy óra alatt a keringelő dervisek?

– Magamnak sincs jobb mulatságom: felelt rá Tamás.