Part 1

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LVI. KÖTET

A DAMOKOSOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A DAMOKOSOK

REGÉNYES TÖRTÉNET

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1896

A CSERNÁTONI EZERMESTER.

Lám megmondta jó előre Küprili nagyvezér Rákóczy György nagyfejedelemnek: «ne menj te Lengyelországba, királyságot keresni; mert bizony úgy jársz, mint a teve: a ki odament Allah elé, azt követelve, hogy adjon neki szarvakat, s aztán Allah még a füleit is levágta neki». – Egészen úgy járt György fejedelem is. Nem érte be azzal, hogy a gyönyörű szép Erdélyország nagyfejedelme lehetett, egyformán becsülve némettől, ozmántól: a bűne, a nagyravágyása átvitte Lengyelországba koronát keresni; ott azután nemcsak, hogy a korona aranyszarvait nem kapta meg, de odaveszítette nemzete virágát, Erdély harczoló seregét is. Azokat elfogta a krimiai tatárok khánja, a kit a szultán küldött az erdélyi hadak hátába.

A székely csapatok vezére Nyújtódi Damokos Tamás, a mint azt látta, hogy a fejedelem aláirta a legcsúfosabb békekötés feltételeit, maga pedig mellékutakon elmenekült Magyarországba; a fővezér Kemény János ellenben odaalázta meg magát, hogy személyesen átmenjen a tatár khán táborába, kiéhezett, agyonfáradt hadai számára irgalmat-kegyelmet könyörögni: azt mondá a hadnagyának, Czirjék Boldizsárnak: «édes játom, nekünk már itt lőttek!»

– Nem csak lőttek, de harangoztak is.

– Kitalálod-e már, hogy mit tesz az a találós mese: «ettünk sültet-főttet, föld alatt, fa tetejébe’ – mi az?»

– Ki bizony. A tatárfutásról hagyták ránk ezt a szomorú tréfát az őseink.

– Meg vagyunk mink már fogva csűstül.

– Én még tudnám, hogy merre kén’ kibujnunk?

– Én pedig azt nem tanulom meg. A fejedelem ám elfuthatott: neki kötelessége a személyét megmenteni; te csak hadnagy vagy, neked sem szégyen a sarkaddal fenyegetni az ellenséget; de én a lófők vezére vagyok; nekem nem szabad a hátamat mutogatnom: nekem itt kell maradnom az én népemmel harczban, rabságban egyaránt.

– Akkor bizony én is itt maradok veled.

– De nem maradsz! Épen az, hogy el kell menned; haza kell találnod; az én szerelmes asszonyomnak várába el kell jutnod; felőlem neki hirt mondanod.

– Hát az igen könnyen fog menni.

– Nem olyan nagyon könnyen, mint gondolnád. Mert nem mehetsz ám könnyű szerrel. Mivelhogy ezt a turbát is magaddal kell vinned.

Az a «turba» a régi háborús világban valami emberhátra felköthető vasládikó volt, kívül csikóbőrrel bevonva, s vasruddal lakatra bezárva. (Innen maradt fel a közmondás: «ellopták a turbát, de nálam a kulcsa!»)

– S van benne valami?

– Van bizony. Tele van pénzzel. Fele arany, fele ezüst. Nem tudom a számát. De annyi sulyt vet, mint egy kis borju. Ezzel több terhe lesz a lovadnak, vagy pedig a hátadnak, ha gyalog maradsz. Már pedig a bundádat sem hagyhatod el, mert tél van, a puskádat is vinned kell; meg a pallosodat, aztán meg a fejszédet is; de meg egy egész kenyeret is kell czepelned az útra, meg egy darab szalonnát, hogy éhen ne halj.

– Mind akad annak gazdája.

– Mert látod, ha ez a pénz most itt marad nálam: a mint a pogány tatár bennünket rabságra ejt, az azt rögtön prédára ejti, csak egy rézgombot is az mi rajtunk nem hagy. Ha pedig ezt a pénzt az én drágámnak, jó feleségemnek haza viheted, hát ez jó lesz neki arra, hogy a váltságdíjat lerója belőle, a mit a gonosz tatár fejemre fog róni, a kiről tudja, hogy vezér vagyok: még majd elég sem lesz reá.

– De akkor hát elviszem magammal.

– De ugyan vigyázz ám magadra, hogy meg ne fogdosson a tatár.

– Ne te né! Hát azért volna nekem ezermester a nevem, hogy még az ilyen rusnya tatáron se tudjak kifogni?

Czirjék Boldizsár bá pedig nem hiába volt büszke az ezermesteri nevére; mert valósággal az volt ő.

Csinált ő egyszer olyan szövőszéket, a mit a patak hajt s magától megszövi az abaposztót. Azután meg egy olyan gyalogszekeret készített, a mi ló nélkül jár: az ember maga benne ül s kézzel-lábbal hajtja; az igaz, hogy jobban elfárad vele, mint ha gyalog járna, de legalább kocsin utazik. Megjárta ő ezen Nagy-Enyedet is, egész vásár csodájára. – Olyan fegyvert is fundált ki, a mivel a medve saját magát lövi agyon: még pedig puskapor nélkül.

Nem kell Czirjék Bildizsár bát félteni. Van annak annyi tudománya, hogy százezer tatár nem jár túl rajta.

Mielőtt a futáshoz kezdett volna, hát legelébb is azt tette, hogy egy bádog szelenczéből, a mit magával hordott erre az alkalomra, bekente a saruja szárait jó erősen farkashájjal. Ettől aztán a saját lova olyan szaladós lett, mintha farkasokat érezne a hátában, míg ellenkezőleg a tatárok, a kik rögtön üldözőbe vették, a mint látták, hogy szökni indul, el nem tudták gondolni, mi lelte a lovaikat? a mint azok közelbe érték Czirjéket, mind visszafordultak, rugtak, kapálóztak, lehányták a hátukról a gazdáikat, semmiképen nem akartak neki menni a megérzett farkas szimatnak.

Boldizsár bá csak úgy nevette őket, hátra-hátra fordítva a képét.

A tatárok azonban, ha lovaikkal be nem érhették a futót, a nyilaikkal ugyan megtalálhaták.

Czirjék Boldizsár csak egyre hallá, hogy ott sivít el a füle mellett egy-egy vasorrú madár, a kinek hátul a tolla.

«Ez így nem jó lesz: vagy emberben, vagy állatban kár esik, s az hiba lesz.» Mondá magában a hadnagy, s ez ellen meg azt a fortélyt gondolta ki, hogy a mint egy patakhoz ért, ott leszállt, a bundáját belemerítette a vízbe, s aztán a gyapjas részével kifelé fordítva, úgy veté a nyakába, hogy ez nemcsak őt magát, hanem a lova hátulját is egészen takarta. Az a vízbemártott bunda pedig a csikorgó hidegben egyszerre jéggé fagyott: olyan lett az, mintha vaspánczél lett volna. A bolond tatár egyre nyilazott rá, de a nyílvessző mind lepattogott a természetadta birkabőr pajzsról: a jégen keresztül nem volt kedve a nyíl hegyének hatolni. Megint csak ő nevetett.

A tatárok azonban nem maradtak el a sarkából. Egész csapat fogta üldözőbe, fertelmes kurjongatással. Meglátták a hátán a turbát, s azt már tudja a tatár, sok százados gyakorlatból, hogy abban a magyarok pénzüket tartják. Ez drága madár! Érdemes utána nyargalni.

Czirjék Boldizsár bá tudta azt jól, hogy ez az ő két stratagémája csak addig használ, a míg a futása a hegyi szűk utakon, keskeny völgyekben tart, a hol nem kerülhetnek eléje, de a mint valami lapályra fog jutni, a hol a tatárok eléje kerülhetnek, ott már szél ellenében nem fognak ijedezni a lovaik a farkasháj szagától, az ő lova pedig a súlyosabb teher alatt hamarább kifárad, nem győzi az erőltetett versenyt, hát valami mást kell kigondolni.

Egyszerre egy sűrű erdőbe érve, hirtelen utat vesztett, félrecsapott, mikor az üldözői nem látták, s elhagyva a mély ösvényt, leereszkedék az erdős hegyoldalon a mély völgybe.

Ámde a tatárok minden gonosz politikával el voltak készülve. Csunya, kitanított vérebeket hordtak magukkal, a mik az üldözött áldozatot, ha az el talált rejtőzni valami bozótban, menten felvadászták. Czirjék Boldizsár bá, mikor már egyszer egy csorgó mellett pihenőt tartana, s szalonnázni kezdene, csak hallja ám, hogy csaholnak az erdőben a czudar sinkoránok.

– Ne te né! Még bizony csuffá tennének, ha hagynám magamat. Hogy ugatnak a kedveskék! Nem hiába kutyafejű tatár az ő nevük.

Hanem hát egy ezermestert nem olyan könnyü elfogni.

Boldizsár bá, megismerve az új veszedelmet, maga is fordított a stratagémán. Leszedte a lováról a mindenféle czókmókot, belekötött mindent a bundájába egy nagy batyunak. Azt a saját hátára vetette.

– No most már édes lovam, eredj a magad esze után a merre látsz! Mondá, nagyot ütve a tenyerével a lova hátára. Az sem volt rest; a mint a kötőféket kiakasztották a nyakából, neki fordult az erdőnek s teher nélkül úgy elszaladt, mint egy gímszarvas. A tatárok vérebei aztán mind a futó paripa szimatján csaholtak tovább. Boldizsár bá farkashájas saruinak a nyomát semmi kedvük sem volt tovább üldözni. A farkast nem hajtja a kutya: már nem tudom, nemzetiségi rokonszenvből-e, vagy testvérgyülöletből; de kikerüli, ha lehet.

Így aztán Boldizsár bá csak nyert egy kis egérútat, s azt arra használta fel, hogy a szálerdővel fedett hegyoldalban mind lejebb ereszkedék a völgybe, gondolva, hogy talál majd ott egy mély hegyszakadékot, a min ha keresztülhatolhat, a lovas tatár nem kerülhet elé. A tulsó oldalon aztán kap egy új mokánylovat, vagy jó pénzért, vagy egy jó fejbecsapásért.

Talált ám, de nem egy hegyszakadékot, hanem egy tengerszemet a völgy mélyében: az a völgy is olyan gömbölyű volt, mint egy döbör, köröskörül bekerítve erdős hegyoldalakkal; nem volt abból semerre kimenekülés.

A tatárok pedig már észrevették, hogy üres paripa után szaladnak, a lovag elbujt; nagy hamar visszatértek: baromsok nép volt, elállták az egész erdőt, csak úgy viszhangzott a szálfás rengeteg a kiáltozásaiktól: «marrha! marrha!» a mi az ő szokott csatakiáltásuk.

– Marha ám az öreg apád! Mondá Boldizsár bá s szétnézett a terepen: mit lehetne csinálni?

A tengerszem be volt fagyva.

Hanem az ilyen tengerszemnek a mély vize mindig meleg, úgy, hogy vastag jégkéreg nem támadhat rajta. Boldidizsár bá megpróbálta a balta fokával. A bizony beszakadt egy ütésre: – a jég kenyérre kenni való sajtnak elég vastag lett volna, hanem pallónak meg dobogó hidnak nagyon vékony volt.

– No csak, ne ijedj meg magyar, biztatá magát az ezermester: Így van ez jól.

Azzal szétnézett a parton. – Hevert ott rakás számra a sok fiatal fenyő, a mit a szél kitördelt. Boldizsár bá hozzáfogott a baltájával, négy szál ilyen vékony dorongnak való fenyőből egy pár korcsolyát a maga két lábának, meg egy szánkót a batyunak összeeszkábálni.

Nem történhetett ez meg nesz nélkül. A sok baltaütés egészen elárulta az üldözők előtt, hogy hol bujkál, a kit keresnek. Minden oldalról csörtettek arrafelé.

– No csak ne törjétek magatokat olyan nagyon! Dörmögé Boldizsár bá. Még megizzadtok s száraz kehet kaptok bele.

Azok pedig csak jöttek közelebb, s folyvást szorosabbra húzták a kört a menekülő körül; már nagyon lehetett hallani a lovaik robaját a recsegő targalyak közt. Most mindjárt a nyakán lesznek.

– Hát hiszen én is mindjárt készen leszek!

Mikor a legelső lovasok egy-két nyillövésnyi távolban kibukkantak a fák közül, már akkor Boldizsár bának a lábaira volt kötözve a két ölnyi hosszú fenyőfa-korcsolya, még csak a szánkót rakta meg. A bunda az itt maradhat, a nélkül is elég melege van az embernek, a mikor kergetik; kenyér, szalonna se szaporítsa a terhet: «most laktunk jól, holnapra is majd ád az Isten valamit! ha nem ád, megalkuszunk a gyomrunkkal!» – Nem tett a szánkóra egyebet, mint a turbát, meg a fegyvereit: a szánt odakötötte az ővéhez, s aztán még egy hosszú, hegyes végű rudat fogott a kezébe s azzal neki iszánkodott a vékony jegű tónak.

Egészen helyes volt a mathematikája. A vékony jégkéreg a hosszu fakorcsolyák alatt megbírta a gyorsan keresztül iramló embernyi terhet is és sehol nem szakadt be alatta: úgy repült át a tavon, szánkójával együtt, mint a vízi pók; még csak meg sem recscsent alatta a jéghid.

«Marrha! Marrha!» ordítá az üldöző had, a mint meglátta a jég hátán a menekülőt, s aztán azt gondolták, hogy az a tó «fenékig tejfel», utána rugtattak, a mivel azt nyerték, hogy valami huszan-harminczan a bolondabbak közül beleszakadtak a jégbe: egynehányan azt is megpróbálták, hogy úsztatva áttörtessenek a tulsó partig, de pórul jártak vele, mert a vékony jég mind összevagdalta a lovak szügyét, hogy nem birtak előrehatolni. Boldizsár bá de hátra sem pillantott addig, a míg a tulsó oldalon szárazra nem jutott: csak akkor nézett aztán vissza, nagy lelki nyugalommal látva, hogy milyen jól helybenhagyta gonosz üldözőit. Azok még akkor is vergődtek a jeges vízben, egynéhány hegyes kucsma ott úszott már gazdátlanul; a parton állók pedig nagy csoportban káromkodtak, a mit Boldizsár bá nem hagyott viszonzatlanul. Jó szerencse, hogy egymás nyelvét nem értették; mert különben még összevesztek volna. A tatárok mérgükben egész raj számra repíték a nyilakat Boldizsár bá felé, de az egy sem jutott el hozzáig: széles volt az a tó!

– Ejnye, nem szégyelitek magatokat? No megálljatok, majd én is küldök nektek valamit.

Azzal lefektette a puskáját a favillára s odaczélzott, a hol legsürübben álltak a tatárok. Azok látták, hogy micsoda rossz szándéka van; de csak csúfságot csináltak belőle. Tudták ők «már», hogy a tüzetadó likas vas messze elhord; csakhogy annak az elsütéséhez tüzes kanócz kell, az pedig az üldözött kezében nincs; – azt pedig «még» nem tudták, hogy kanócz nélkül is el lehet sütni a puskát, ha annak závárába tűzkövet tesznek; s ezt már a csernátoni ezermester régen kifundálta, mielőtt a hollandiak rájöttek volna. – Egyszer aztán csak nagyot durran a fegyver: olyan volt annak a viszhangja a mély völgyben, mint a mennydörgős ménkü csapása, s a bennelevő három golyóbis ki is likasztotta épen egy murzának az oldalát úgy, hogy az menten testamentumot tett: a többiek aztán eszük nélkül tánczoltak vissza az erdőbe.

– Tanulják meg, hogy kivel van dolguk!

Boldizsár bá hasra feküdt a mohos parton s úgy pihente ki magát, csendesen elnézve, hogy mit fundálnak már most a tatárok. Azt kivehette, hogy azok most abban törik a fejüket, hogy megkerüljék a tavat.

– Ilyen a buta ember, a ki nem járt a fehérvári collégiumba; nem tanulta a geometriát! Azt gondolják, hogy ők engem megkeríthetnek: holott nekem oda fel a hegytetőig csak egy fél-diametert kell átballagnom; nekik pedig egy fél circulust. A ki nem ért a mathesishez!

A tatárok azonban, úgy látszik, hogy más collegiumban járták ki a primi anni philosophiát, mert egész bizonyosra indultak neki a két oldalon való körülkerítésnek.

Boldizsár bá pedig, hogy annál jobban boszantsa őket, még magasra feltartá előttük a turbát s megrázta, hogy hallják, hogy csörög benne a pénz. Azok vonítottak, mint a farkasok a malaczpecsenyére!

Az ezermester minden megerőltetés nélkül haladt egyenesen felfelé a tulsó hegyoldalon; még nem is igen sietett. Hanem aztán mikor felért a hegytetőre, akkor látta hüledezve, hogy micsoda átkozott helyre jutott. A tulsó oldala ennek a hegynek egy meredek sziklafal; alant rettenetes mélység, teledöntögetve óriási kőcsompókkal: úgy néz ki a vidék, mintha itt bújt volna be az ördög a pokolba, s aztán úgy össze-vissza hányta volna a bejáratot, hogy utána ne találjanak. Semmiféle ösvény e lakatlan szakadékba sehonnan nem vezet.

– No Boldizsár komám, innen szabadulj ki mostan, ha ezermester vagy!

Erre számitottak bizonyosan a tatárok, a kiknek oláh vezetőik voltak: azok árulták el előttük, hogy a merre az üldözött menekült, arrafelé nincs a világnak kapuja: az a Csetátye Drakuluj.

A CSETÁTYE DRAKULUJ.

Jaj bizony, itt most egy kicsinyt repülni kell: a szabadulás nem történik meg e nélkül, édes atyámfia! mondogatá magának Boldizsár bá. Pedig még akkor nem is született Mongolfier, hogy az égből leszállás mesterségét megtanítsa.

Szétnézett valami segítség után. Megtalálta. Egy szép, nagy, sudár, fiatal jegenyefenyő volt a kezeügyében, a minek a lombos ágai gyászfűz módjára lefelé csüggnek; azt kivágta a fejszéjével. Alul a vastag végére rákötözte egy sing magasságra a turbát, arra állítá a puskát, jól kiszámítva (Newton nélkül), hogy a mi nehezebb, az megy lefelé estében előre; még felső ruháit is levetette, azokat is a körül csavargatta. Akkor aztán kikeresett egy pontot a hegyszakadék ormózatán, a hol a meredek szikla nemcsak függélyesen áll a mélység felett, de még egy cseppet előre is hajlik: oda czepelte a levágott fenyősudarat.

Mikor aztán a tatárok jöttek minden oldalról az erdőből nagy rivalkodással feléje, hogy már most megfogják, akkor Boldizsár bá ráült a levágott fára, mint a szánkóra, s aztán elkezdte azt a két sarkával előre csusztatni a sziklapárkány felé, felsóhajtva az egekre: «no, most pislants uram Jézus!» Egyszer aztán lebillent a fenyőfa a párkányról s alázuhant emberestül, mindenestül a mélységbe.

A tatárok elszörnyedve csapták össze az első lábaikat erre a látványra: «ni, a bolond magyar, inkább elöli magát, mint hogy elfogják!»

Dehogy is öli el! Ördöge van annak! Az alázuhanó fa röptében olyan egyenesre állt, hogy a hegyes sudara fölfelé meredt s a vastag vége ment előre úgy, hogy mire leért a völgybe, még meg is állt a földben, belefuródva a hegyes csonkjával, mintha onnan nőtt volna ki.

– No, ezt csináld utánam, kutyafejű! kiáltá fel onnan az ezer meg ezer lábnyi mélységből Boldizsár bá, épkézláb szállva le a repülő gépéről. De biz a tatárnak nem volt kedve eltanulni tőle ezt a pokolra szállás mesterségét.

Ide alant lett volna hát már, a hozzájárulhatlan hegyszakadékban: de hogyan már most tovább? mert nem jó a pokolban lakni!

Felülről nézve is veszedelmes hely ez; mikor pedig benne van az ember, sehogy sem érzi benne magát valami jól. A mi onnan felülről csak morzsa, az itt koloncz, a mire dolog felmászni. A mikor pedig felmászott az ember egy ilyen nagy kolonczra, hát akkor látja, hogy észak felé a völgy egészen el van zárva meredek sziklafalakkal; délfelé nyitottnak látszik, arra mosolyognak a Hargita ormai: ott van Székelyország.

Csakhogy odáig még sok erdős hegyet kellene megmásznia; s ezek a tatárok mindent megszálltak már. A mint ott a sziklapárkányon meggyujtják a lármafát, végtül-végig minden hegyormon kigyulladnak a jeltüzek: nehéz innen elvinni az irhát, de kivált a turbát.

«Azért mégis csak elvigyük mind a kettőt!»

Nagy szemfüleskedés mellett, fölfedezett az átelleni hegyoldalban valami ösvényformát, a mi veszedelmes sziklapárkányokon vezetett végig, a hol az ember, a tíz körmével a sziklarepedésekhez nőtt rekettyébe kapaszkodva haladhat csak előre, áthidalva vakmerő ugrásokkal az útját álló szakadékot s Istennek ajánlva lelkét a lába alatt meginduló sziklagörgeteg végigomlásánál: ez ám a «gőzsikló!»

Csaknem kész este volt már, mikorra Boldizsár bá a Valle Drákulujban odáig eljutott, a hol az kezd lefelé mélyedni, összeszorulva egy keskeny vágányba, a hol csak egy ember fér el.

De már ha olyan sötét lesz is, mint a szurok, innen mégis ki kell szabadulni akárhogy. A szűk hegyvágány teli volt hóval. Az ember csak azt koczkáztathatta, hogy valahol a fejetetejéig szakad bele s soha ki nem jöhet belőle. Szánkó kéne ide! De miből faragni? Nincs itt más fa, mint nyomorék törpe-fenyő, meg boróka; azért is falra kellene elébb mászni.

Hát a mint legjobban tusakodik magában, csak jön ám fölfelé, épen azon a szűk úton, a min menekülnie kellene, egy nagy bolond medve, szörnyű mormogással. Még ki sem lehet térni az útjából.

– Ejnye, maczkó pajtás! zugolódék Boldizsár bá: hát már te is a tatár zsoldjába álltál? Akkor csakugyan vége az erkölcsnek Moldovában! De hogy nem alszol te ilyenkor, mint más becsületes medve?

Hát biz a maczkó azért ébredt fel édesded álmából, a mit a vízkeresztig el nem szokott hagyni, hogy a Boldizsárt üldöző tatárok valahol egy barlangban letelepültek, tüzet raktak: az pedig a medve téli rezidentiája volt. A felzavart fenevad azután megugrott s most jön felfelé nagy bőszülten, a nyári pavillonját keresni, az ott van a somberkes sziklaoldalban, látszik is a szája.

A mint a maczkó megint embert látott maga előtt, elordítá magát vérivó kedvében, s két hátulsó lábaira állva, rohant neki nagy fogcsattogással.

– No csak ne egyél meg! Mert bizony furcsa formában várnám be az itélet napját! Nem is tudom, hogy feltámad-e a medveczukor?

S azzal kegyetlenül a fejéhez csapta a vas turbát a medvének Boldizsár bá, s míg az nagy haraggal a vasládát ölelte át, az alatt ő igazi székely tempóval odaugrék hozzá s úgy eltrafálta a hosszú késével a medvének a szivét, hogy az még csak búcsút venni sem ért rá ettől a szép világtól.

Ennek hát megadta a magáét! De ez még mind nem volt ám elég az üdvösségre. Mert a mint a medve megszünt ordítani, rákezdték odalenn a mély útban mások.

Azt is megtudta, hogy kicsodák. Magától a medvétől. Annak a bőrébe bele volt akadva három nyílvessző: azt a tatárok lőtték bele futtában, az egyik talpa össze is volt égve, a mint a tüzükön keresztül gázolt. Ime azok tehát már jönnek felfelé. Éppen a medve mutatta meg nekik az utat. Hallik onnan alulról a rikongatásuk.

No most mihez kezdjünk? Visszamenni a Valle Drákulujba, annyi, mint az egérfogóba belemenni. Amott fenn a sziklaoldalban van a medvének a nyári barlangja, oda jó lesz elbujni.

De még a megölt medvét is fel kell oda vontatni akárhogy!

Miért? Azért!

Izzadságos munka volt az. A medve nyomott három mázsát. De mégis csak felvonszolta az odúig.

Igen bizony, de ha a tatárok ideérnek, meglátják a csizmanyomokat a hóban, s a milyen éles eszük van, még kitalálják, hogy a medve nem hord csizmát; ember van ott az odúban.

Azt tette hát, hogy lenyiszálta a medvének a két hátulsó lábát s azt a két kezébe fogva, visszament vele egész addig a helyig, a hol megölte a vadat, s onnan kezdve aztán háttal, mint a rák, lépegetett négykézláb visszafelé; minden csizmanyomot gondosan letaposva a szélesebb medvetalppal, a meddig csak a hó tartott.

Most aztán, ha jön a tatár, a mennyi tudománya van, kifundálhatja belőle, hogy itt a medve összeakadt egy emberrel; azt megölte, felvitte a barlangjába és azóta meg is ette.

Egészen így történt.

A mint a tatárok feljöttek égő szurokfenyő-fáklyákkal a szoros útban, a medve nyomán, s rátaláltak a tusa helyére, a hol a medvenyom és a csizmanyom összetalálkozott s egy vértócsában veszett el: ott megálltak tanácsot tartani.

Egy nehány fiatal legény vállalkozott rá, hogy felmegy a barlang szájáig, megnézi, hogy mi van benne?

Ha a medve odavitte az üldözött székelyt, akkor a hátára kötött turbát is odavitte. Meg kell azt ott kapni.

Csakhogy a barlanghoz vivő, mély vágányú út olyan keskeny volt, hogy azon egyszerre csak egy tatár hághatott fel.

Hát, a mint az első tatár közelért a lyukhoz, Boldizsár bá egyszerre kidugta rajta a medvének a fejét, s maga olyat ordított hozzá, hogy az bevált akármiféle bassista medve solo-énekének.

A tatárok hanyathomlok bukfenczeztek vissza a szűk ösvényről s azt a hírt vitték a többieknek, hogy két medve van odafenn: a nősténye ordított, a kanja csak a fogát vicsorgatta.

Ezeket pedig vérmedvéknek híják, a kik már embert ettek: ezekkel nem jó komázni.

A tatárok ismét tanácsot ültek. Boldizsár bá egész kényelemmel hallgatta ki őket onnan a medvepáholyból. Ezermester ne tudna tatárul?

Abban állapodtak meg, hogy ma már, sötét éjjel nem ostromolják meg a medvebarlangot alulról; hanem holnap, ha világos lesz, visszajönnek, fölülről kötélen egyet maguk közül a barlang szádáig lebocsátanak, az mindenféle nyers cziherrel telehányja a medvebarlangot. Akkor aztán a czihert égő nyilakkal felgyujtják s a medve vagy ott fullad, vagy kiugrik: övék lesz a barlang. Ha megette is a medve a székelyt, de nem ette meg a pénzes turbát.

– Ejnye, no bizony ezt ugyan jól kitaláltátok, eszem az anyátok! mondá magában Boldizsár bá, megértve a gonosz stratagémát. S ismét szélyelnézdegélt maga körül, hogy kitől lehetne itt segítséget kérni? Nem voltak ott, csak hárman. Először ő maga, azután a kőszikla, azután meg a hó. Mire menjen harmadmagával annyi kegyetlen tatár ellen?

Azok pedig nem tágítottak: úgy látszik, komolyan vették az ostromzárlatot. Boldizsár bá egész jól láthatta a csillagvizsgáló toronyból, hogy alant a völgyben tüzeket raknak hosszú sorban végig, azok ott akarnak sütkérezni hajnalig: szökve sem lehetne közöttük elsurranni, úgy bevilágítják az egész völgyet. Még a danolásuk is felhallatszik idáig: a pogányok danolni szoktak éjjel a táborban, hogy el ne aludjanak.

«Mi pedig nem vagyunk, csak hárman: én magam, a kőszikla, meg a hó!»

Hohó! Hisz ez több, mint elég! Itt van a hó! Ez az igazi jó barát! De még egy másik jó barát is érkezett: a szél; ez meg épen derék czimbora, mikor úgy maga jószántából elkezd fujni, aztán hordja a havat, csak úgy sziporkázik tőle a sziklák párkánya!