Part 9

Azzal Brüniszkáld összetrombitáltatá a maga vitézeit, s a dombtetőről, a hol a vezér sátora állt, lelkesítő beszédet tartott hozzájuk. Beszélt előttük a király iránti hűségről, a kit elhagyni a leghívebb szászoknak nem illik, azután még többet a Megváltó szenvedéseiről, a miket megboszúlni minden keresztyénnek igaz kötelessége; végre a pápa bullájáról, mely másvilági üdvösséget s ezen a világon teljes bűnbocsánatot adományoz, s hogy kicsorduljon a pohár, elmondta nekik minden czikornyázás nélkül, hogy ha ők nem mennek, a kemény férfiak, Endre király táborába, Spalatóba, hajóra rakodni, akkor ez a zarándokvezér elviszi magával az összes szászföld valamennyi gyermekeit, leányait a keresztes hadjáratba, hogy azok közül soha egy sem tér vissza többet az apai házhoz. Ez az ok győzött. A szász vitézek, nem igen nagy kedvvel ugyan, de annál nagyobb elkeseredéssel neki szánták magukat, hogy követik hát a vitéz hadnagyukat, Brüniszkáldot a szent földre, ha mind oda vesznek is. Inkább ők, mint a gyermekek.

Soha se hitte volna Brüniszkáld, hogy ilyen nagy ékesenszólás lakjék benne. Bánta is eleget; de hát kénytelen volt vele.

Lebée László azonban a maga részéről nem tett semmit, csak engedte a süvét buzogni tetszése szerint, azt várta, hogy mit határoznak a szászok?

Mikor aztán Brüniszkáld sátora elé kitűzték a veres keresztes fehér lobogót, s a szász vitézek készülőre trombitáltak, akkor ő is odalovagolt a felállított hadrend elé s így szólt a székelyekhez.

– Ne te né! Látjátok már ezt? Hogy a szász vitézek már abrakolnak az ellenség elé. – Csak nem engedjük a vitéz székely nemzeten azt a szégyent esni, hogy a mikor a szászok ellenségre mennek, mink elmaradjunk tőlük? Induljunk utánuk!

– De nem is utánuk, hanem előttük! kiabálták a székely vitézek. Ha a szászok már abrakolnak az ellenség elé, mink már nyergeltünk is!

És így történt meg, hogy a székely és szász vitézlő seregek kimozdulának a maguk jó hazájukból, a minek sokkal több szüksége vala az ő karjaiknak hősi erejére, mint a syriai homoksivatagoknak, hogy neki menjenek egy olyan hadjáratnak, a melyhez a királyi vezéren elkezdve, az utolsó zászlótartóig senkinek sem volt semmi kedve.

És így történt meg, hogy Brüniszkáld lovag megvált az ő hites feleségétől, a nélkül, hogy egyszer kedve szerint megcsókolhatta volna.

Sirt is miatta, erős férfi létére.

– No ne sirj, süvem, vigasztalá őt Lebée László, a hová most megyünk, ott vannak ám még csak szép asszonyok!

– Mit ér, ha egyik sem enyim!

Nem ilyen könnyű munkája volt Zenobiusnak a gyermektábor visszafordításával.

Azokat már a velük együtt kóriczáló patarénok gonosz lélekkufárjai úgy felbujtogatták, hogy semmi okos beszéd nem fogott rajtuk többé. Ezek az átkozottak nem vették azt jó cserének, hogy a gyermekek helyett a férfiak mennek a keresztes hadba, mert ők mind arra néztek, hogy ezt a sok apró csemetét, kit a byzanczi hebdomon piaczon, kit meg az afrikai partok városaiban jó áron rabszolgákul eladogatnak, a szemrevaló leánykákat különösen pártfogásuk alá vették – azoknak czifra ruhákat, klárisokat ajándékoztak, sok pénzük bánta már, azt nem lehetett veszendőbe hagyni. Ők szították a szent tüzet legjobban a gyermekek közt, hogy ne engedjék magukat visszatéríteni a hitetlenek elleni hadjáratból. «Nem viszi kend ezeket vissza békességgel Zenobius apó!»

– No ha nem viszem vissza békességgel, visszaviszem háborgással.

Zenobius összegyűjté az egész gyermektábort a Maros partjára, a leglármásabbakat a maga közelébe; s akkor elővett a tarsolyából egy nagy függő pecsétes levelet. Azt mondta, hogy ez a pápának a bullája; mindenki boruljon térdre, a ki azt hallgatja.

Szót fogadtak neki, az egész tábor köröskörül letérdelt. A kik azonban nem követték a példát, azok voltak a patarénok. Nekik a pápa nem volt pápájuk, mert ők áriánusok, sőt manichæusok voltak. Ők csak állva hallgatták a teherhordó szamaraik mellől a szép szókat.

Azok pedig ő rájuk nézve nem voltak szép szók; mert nem egyéb mondatott azokban, mint hogy igen üdvös dolog a hitetlenek ellen harczra kelni és őket mindenütt e föld szinéről elpusztítani; de minek előtte megtámadnók azokat az ő országukban: elébb tisztítsuk meg tőlük a saját országunkat. Ime itt közöttünk élnek, dobzódnak, duskálkodnak, vérünket szívják, erkölcseinket megrontják, csalnak, lopnak, ragadoznak, hamis pénzt vernek, és boszorkánymesterséget űznek, leányokat elcsábítanak fiuknak vérét veszik, azzal Bafomet bálványainak áldoznak – a gonosz patarénusok! Rajta, ifju keresztyének: üssétek, vágjátok, tűzbe vízbe dobáljátok; átkozott kincseiket feloszszátok, a hol őket találjátok.

Ez a rendelet pedig fölöttébb megtetszett a fiatal keresztes tábornak. Ott mindjárt el is kezdték azt foganatosítani a köztük őgyelgő patarénokon; a kik későn vették észre a nyakukra szorult hurkot. Sok lud disznót győz.

A kit ott agyon nem vertek, azt a vízbe dobták, az árukat prédára vetették, s akkor aztán beleizlelve az olcsó háboruba, neki fordultak a hátuk mögött hagyott városoknak, tűzzel és parittyával; azokban minden ott letelepült patarént elvertek, agyonvertek, kivertek, házaikat, sátoraikat szétbontották, felégették: dúlva, rombolva szétoszlottak az ország minden részébe, összekeveredve mindenféle tolvaj csőcselékkel s hurczolva szét a rémületet az egész királyföldön; majd felfordították az egész országot.

Zenobius tehát hiven beváltotta a szavát, hogy a gyermektábort visszafordítja a saját országába; de ugyan nem volt köszönet benne.

Csodálatos módon változnak az idők!

Ugyanabban a magyar nemzetben, mely száz év előtt az országán keresztül vonuló keresztes hadakat olyan szépen fogadta, hogy a míg csak ki nem tisztultak az országból, mindig ütötte a hátukat, most egyszerre feltámadt a nagy lelkesedés, magának is lóra ülni a szent sír védelme végett. Még lóra hagyján; de hajóra, tengerre, a minek nincsen gerendája. Hiszen tudni való, hogy a magyar elődök mindig hires utazók voltak. Előjöttek Scythiából, avagy pedig Scandinaviából: – nem lehet tudni bizonyosan, mert sehol még egy fizetetlen árjegyzéket sem hagytak maguk után, a mivel a veszekedő historicusok egymás fejére olvashatnák, hogy őseink a kalevain, vagy a turkomán korcsmárosoknak maradtak-e adósok a széna árával? Látszik, hogy mindenütt készpénzzel fizettek. Ide megérkezve Attila örökségébe: itt sem volt pihenésük; le-leutazgattak Olaszországba, aztán megint fel Spanyolországig, keresztül a megnézésre érdemes Németországon, s benézegettek Konstantinápoly rézkapuján; de mindig lóháton utaztak. Most először adták rá a fejüket, hogy a vizen uszó gerendákra lépjenek. A legrosszabb időben. Amonnan mély Ázsiából fenyegető nagy néptenger hömpölygött Európa határai felé: Dzsingiszkán fiainak százezernyi mongol hordái, a kikkel szembeszállni ugyan kellett minden ember a gátra; idebenn pedig hegygyel-éllel összehányva az egész ország: a nép kizsarolva a főuraitól, a szaraczén adószedőktől; a nemesség elkeseredve; az udvarnál Zsodoma és Gomora; a királyné elcsábíttatja az öcscsével a nádor feleségét, erre a primás a királyné ellen olyan tanácsot ád, a mit kétfélekép lehet olvasni, a nádor férji boszúból megöli a királynét; s a visszatérő király azt mondja rá: «no fiaim, ez többet meg ne történjék!»

S ekkor jutott eszébe Endre királynak, hogy ő elmegy Palestinába, a Jordán vizében megfürödni. Látszik ebből is, hogy milyen régi szokás az, hogy mikor a családapának nagyon sok a házi gondja, boszantják, zaklatják, exequálják, olyankor úgy tesz, hogy elutazik fürdőkre, jó messze.

De hát menni kellett. Minden európai nép megöntözte már a vérével Palæstina mezőit, csak két nemzet nem járt még ott: a magyar, meg a porosz. – Az utóbbi azért nem, mert még akkor pogány volt. Ravasz burkus! Ezt is úgy tudta kispekulálni, hogy az egész keresztes hadjárat alatt, a mig mások tengerszámra öntötték a vért s bányaszámra az aranyat és ezüstöt Syria homokjába, azalatt ő ott sütötte a makkot a Perkúnász, meg a Pikollosz istenek számára, s csak a foglyai vérét áldozta meg a Potrinposz istennek; de nem a magáét. Mikor még legbutább volt is az európai népek között, már akkor is legokosabb volt közöttük.

Tehát a magyar maradt legutoljára.

De a mint ez felkerekedett, akkor aztán egyszerre a többi nemzetek is összeszedték magukat s gyültek a fegyvereseikkel a dalmát tengerpartra, a hol a velenczések Lloyd társasága várt rájuk a hajóival, hogy átszállítsa őket Ázsiába: természetesen illendő viteldij mellett.

Ellenben megérte a magyarok királya azt a nagy dicsőséget, hogy ott mindjárt Spalatóban, a hajdani római császár, Diocletian fényes fővárosában az összes keresztyén nemzetek minden keresztes hadai őtet kiáltották ki az új hadjárat fővezérének; s e nagy tisztesség folytán a magyar király, mint fővezér mellé sorakoztak alvezérek gyanánt Bajorország és Ausztria nagy fejedelmei, s valamennyi kisebb német fejedelmek, herczegek, a mi már maga megérdemlette ezt az utat.

Spalatóban a Diocletian császári palotájából átalakított fölséges szentegyházban fogadta az első áldás a magyar királyt, a kinek hadait az «arany kapun» bocsáták be a városba, és az «ércz kapun» bocsáták ki a tengerre, a hol kedvező szél fogadta a vitorláikat, úgy hogy minden nagyobb baj nélkül megérkezének Cyprus szigetére, a hol már várta őket a jeruzsálemi királynak és patriarkának a küldöttsége s a templomos vitézek, a szent János lovagok és a németrend főfő generálisai.

De még Cyprus szigete népét is magukkal ragadták királyostul együtt; úgy hogy mikoron nagy diadallal megérkezének Ptolomais városába, oly nagy hadsereget szállítottak partra, hogy ahhoz hasonlót Szaladin ideje óta nem látott a szent föld, a hogy ezt az egykorú arabs történetiró Ibn-Alatir följegyzé, hozzátévén, hogy ezt a roppant hadsereget három frank király vezette. (Az egyik volt a magyar, a másik az osztrák, a harmadik a cyprusi; hanem hát az arabs nyelvnek, mely az oroszlán számára hetvenöt névvel bővelkedik, valamennyi keresztyén nemzet számára csak egyetlen egy elnevezése van: «a frank»).

Volt azután Ptolomais városában valamennyi szentegyházban általános Te Deum laudamus, hogy a magyar király megérkezett legyőzhetetlen hadsereggel, megszámlálhatatlan lovassággal, és remekbe készült vítornyokkal, hajítógépekkel és más efféle várostromló szerszámokkal.

Előttük volt hát a szent föld, csodákkal nevezetes vidékeivel, a mikre gondolni a távol lakó híveknek oly lélekemelő óhajtozás!

Csak két dolgot nem találtak maguk előtt: – először kenyeret, a mit megegyenek; és másodszor ellenséget, a kit megverjenek.

Ez évben inség volt Syria leggazdagabb vidékein, kiasztak a vetések, magának az ottlakó népnek sem volt mit enni.

Pénzért sem lehetett kapni eleséget. A nyájak is mind fel voltak hajtva a hegyek közé a porrá aszott mezőkről, az ott maradtaknak csak a csontja volt, meg a bőre.

– Hát ez az a tejjel-mézzel folyó Kanahán? zúgolódának a magyarok. (Az európai katona nincs szokva a koplaláshoz, mint az ázsiai, s ez nagy bizonyíték nem-ázsiai eredetünk felől, mert a magyar katona legkevésbbé szereti a koplalást.)

Hiszen tudtak volna ők magukon segíteni; tele volt a vidék gazdag kolostorokkal, s ha az egész világ éhen hal is: ezekben soha sincs inség; hanem az a nagy veszedelmük volt a magyaroknak, hogy magukkal hozták a bajorokat. A hogy Richard de Saint-Germain bizonyítja, a bajorok voltak azok, a kik legjobban kitüntették magukat a kolostorok kirablásában, úgy, hogy az utánok jövő magyaroknak már nem maradt mit elvenni. Mikor egy kolostorajtóhoz érve, azt hallották a guárdiántól, hogy «itt már a bajorok jártak»: akkor csak bátran visszafordulhattak és odább mehettek.

Utoljára a ptolomaisi patriárka arra fakadt, hogy «adtál uram keresztes hadat; de nincs köszönet benne!»

S annál nagyobb baj volt, hogy ellenség nem akarta magát mutatni sehol.

A zúgolódásban a legkifogyhatatlanabb volt a jó Brüniszkáld lovag.

– Mért nem hagytatok engem otthon? Az egész úton majd a lelkemet adtam ki a tengeri nehéz nyavalyában. Semmi étel nem maradt meg a gyomromban. Most meg már a mikor megmaradna, nincsen a mi bele menjen. Héj te csodatevő Zenóbius! most mutatnád meg, hogy mit tudsz? Itt van a Mózes próféta pusztája! Itt van az éhező Izrael. Keresnéd meg a pusztában azokat a fürjeket, a mikkel Mózes táplálta a maga népét; vagy nem bánnám én, ha manna lenne is; mert én már csak úgy zörgök a pánczélomban, mint a mogyoró a hajában, a nagy elsoványodástól.

S valóban ez volt a véleménye a többi szász vitézeknek is. S talán ez volt az utolsó eset, hogy a magyarok a szászokkal tökéletesen egy véleményen voltak.

Azt mondá erre Zenobius, hogy «no hát jól van, elmegyek a pusztába, és bizonyára találok a számotokra valamit, a mi csodálatos lesz».

El is ment, oda volt három napig a Cison folyam vízesései között, akkor visszatért – egy dárdával a kezében.

– Ime itt van: rátaláltam.

– Ugyan mi az a mit találtál? monda Brüniszkáld.

– Megtaláltam a szent dárdát, a mivel a keresztfára feszített Idvezítő oldalát megöklelte a római lictor.

– De hát honnan tudod, hogy ez épen az a dárda?

– Hát először is rá van vésve Longinusnak a neve a dárda nyelére; másodszor a vasa egész odáig, a meddig az Ur szent testébe behatolt, most is meg van aranyozódva az isteni vértől; és harmadszor: bármely kés hozzá ér a dárda vasához, rögtön hozzá tapad és rajta marad függve.

Hát ilyet még Brüniszkáld soha sem látott. A bizony igaz volt!

Mindjárt vitték nagy processióval Endre királyhoz a feltalált ereklyét, annak ajándékozta Zenobius. A magyar király már ekkor sok mindenféle drágaságot összeszedett, a többek között (Tamás érsek feljegyzései szerint) Szent Péternek a koponyáját, Tamás apostol jobb kezét, s egyet a hét rézkancsó közül, a mikben Jézus a kánai menyegző alkalmával a vizet borrá változtatta. De a szent lándzsa mindezeknél nevezetesebb ereklye volt.

A király ezt a lándzsát, különös kitüntetésképen, a vitéz székely vezérre, Lebée Lászlóra bizta, hogy ő vigye azt elől majd a csatában, a hitetlenek ellen.

Ismerjük azonban a szászoknak az örökös versengését a székelyekkel. Hát már ez nekik csavarta az orrukat, hogy mért bizta a király épen Lebée Lászlóra a szent dárdát, mért nem inkább Brüniszkáldra.

Elkezdték alattomban a szász grófot ösztökélni.

– Hallod-e, süvem, László, azt mondá Brüniszkáld a székely vezérnek, én beszéltem itten több zarándokokkal, a kik már régóta letelepedtek a szent földön.

– Kedves egészségedre kivánom.

– Hát azok nem olyan ostobák ám, mint mi ketten.

– Talán bizony olyan ostobák, mint mi tízezeren?

– Azok tudják mindazt, a mi már eddigelé a keresztes hadjáratok alatt történt.

– Akkor bizony sokat tudnak.

– Hát azt is tudják, hogy ezt a szent lándzsát már régen megtalálták más keresztes vitézek, a kik Bouillon Gottfrieddal itt jártak, meg is tette ez a maga csodáit az antiochiai ütközetben, a mikor Kerboga szultán marhasokaságú szerecsen táborát tönkre verték. Már akkor kezükben volt a szent lándzsa.

– Hát bizonyosan megint elvesztették.

– De nem vesztették el; mert ugyanazzal a szent lándzsával indultak a harczba a burgundok, aztán meg az olaszok, majd meg a németek, Cappadociában, meg Korazánban!

– Ejnye! Ha szabad volt németnek, francziának, olasznak megtalálni a szent lándzsát, hát nekünk magyaroknak ne legyen szabad tán? Azért is ez az igazi szent lándzsa! A többi lehetett hamis.

– De bizony az volt az igazi, a mit Barthelemi szent Péter megtalált, mert az annak a valódiságát csodatétel által is bebizonyította.

– Ha csak csoda kell! Itt a tenyerem, fogadjunk, hogy a mi Zenobius atyánk minden csodát megtesz, a mit a franczia szent el tudott követni! Majd bizony: egy magyar szent egy franczia szent elől hátul fog maradni!

– No hát tegye meg azt, a mit Barthelemi megtett: a tűzpróbát a két máglya között.

– Négy máglya között, ha úgy kivánod!

– De az egész hadsereg szeme láttára.

– Megcselekszi!

Azzal mind a ketten felmenének a patvarkodó felek a királyhoz követelni, hogy a szent lándzsa hitelességének megpecsételése végett parancsolja el a két máglya közötti tűzpróbát Zenobiussal; a mit a király, neki nem kerülvén semmibe, azonnal el is rendelt.

Kinn a szabad síkon állították fel a két nagy farakást, egymástól csak épen akkora távolban, hogy egy ember átmehetett a szoros közlén.

Jelen voltak a csodatevő istenitéleten a magyar királyon és az ő zászlós urain kívül sok más potentátok, Európa minden országaiból, a kik egymás nyelvét meg sem értették s mind azok a sátoraik alól nézték ezt a szívemelő látványt.

Lehet bizony, hogy Brüniszkáldot még mindig bántotta a belső féreg, hogy Zenobius által így elhagyta magát ragadtatni a szerető felesége öléből, a jó káposztás hús mellől ide ebbe az éhhalál országába, a dögvész birodalmába s azért szerezte a számára ezt a dicsőséget, a mi elől Zenobiusnak épen nem lehetett kitérni. Brüniszkáld mindenütt a sarkában volt egész az utolsó pillanatig: nehogy a jámbor lélek még Illés próféta szekerét is megtalálja valahogy s elillanjon rajta a messzeségbe. Elkisérte őt egész a két máglyáig, a mi az aljától a tetejéig meggyujtva, egész lángban égett. Ezen két tűz közötti szoroson kelle átsétálni a jó Zenobiusnak ép testtel és csuhával, kezében a szent dárdát emelve magasra; s még csak a szakállának sem volt szabad megperzselődni, hogy a csodatétel tökéletes legyen.

Brüniszkáld csak nem hitte, hogy a tüzes folyosó tulsó oldalán Zenobius élő testben jőjjön el.

És mégis úgy történt. A próféta a szent dárdával épkézláb jött ki a két tűzrakás közül.

«Miráculum! miráculum!» rivallá az egész fegyverhordó népség, a mint ezt a csodát meglátta; a főurak és potentátok, a kik ennek szemmellátó tanui voltak, követelték a patriarchától, hogy Zenobius atyát rögtön «szentnek» nyilvánítsa; a mi menten meg is történt. Az új szentet a harczi nép vállaira kapván, úgy hordozá körül a táborban: Ime ez már egy valóságos eleven szent! Igazi csodatevő, a kiben nem lehet kételkedni; mert saját szemeivel látta őt mindenki! Ennek az ereklyéi használnak minden bizonynyal! Csak kapni lehetne belőle! De hogyne lehetne, mikor itt van? Eleinte csak az olvasóját rántották ki az övéből, azon osztoztak meg szemenkint, majd az oldalára kötött kordájára került a sor, azt is szétvagdalták: boldogok a kiknek jutott belőle! Aztán elkezdték a bocskorait leszedni a lábairól, majd a csuhájának estek; egyik is hasított belőle egy darabot, a másik is; míg utoljára úgy leszedtek róla minden rajtalevőt emlékezetnek okáért, hogy nem maradt rajta semmi sem. – Ellenben még egy tizedrésze a tábornak sem kapott belőle ereklyét, s az egész nép odatolakodott hozzá, hogy valamit nyerhessen tőle. Hátha a szakállán megosztozni lenne a legkegyesebb tisztelet? Nosza neki estek: azt is szálankint kitépték, de még így sem jutott belőle mindenkinek. Pedig ha ez a barbár nép egyszer bele kerül a buzgóságba, ez aztán meg nem tér belőle. Egyik tisztelőjének az jutott eszébe, hogy egy fül nem a világ: s már akkor a kezében volt. A példa meg gyújtott: – a mint egy kikezdte, a többi folytatta az új szent szétdarabolását; széttépték izekre, minden csontocskáját szörnyen megbecsülték; a fejét megtartották a király számára; – nagyobb megdicsőülés halandó embert soha nem érhetett, mint Zenobius atyát a hű magyar, szász és bajor keresztyének között.

Ime tehát ismét megtaláltatott a szent dárda, a melylyel a keresztes vitézek annyiszor visszaadták a pogányoknak a kegyetlen öklelést, a mit Pilátus katonája idvezitőnk testén elkövetett, s ezuttal magyar kézbe került a dárda. – Már most azután semmi sem hiányzott a diadalmas hadjárathoz egyéb, mint az eleség és ellenség.

Az is megérkezett. De nem azon az úton, a melyen hajdan Mózes élelmezte a népét, égből hulló manna képében: (ez rosszabb; de az olcsóbb methodus) hanem velenczei kereskedő hajók alakjában, a mik bőséggel szállítának mindent, a mi szájat és torkot gyönyörködtet (ez a jobb; de a drágább módszer). Oh a velenczések nagyon bölcs emberek voltak: az egész keresztes hadjáratból ők nyerték meg a legtöbb krisztust, (azt tudniillik, a mit mi nálunk «pénz»-nek hínak) s ha mások harczoltak az «igazi keresztnek» a fájáért, ők harczoltak az igazi keresztes tallérokért.

Tehát a velenczei hajóraj megérkezte után lett enni inni a keresztes táborban, a mennyi csak kell s a mint ennek hire futamodott, rögtön itt termett az ellenség is.

De nem az az ellenség, a ki jön lóháton, puskával, tegezzel; hanem az a sokkal rosszabb, a ki jár mankóval, rongyokban: a koldusok rettentő tábora.

Ezek voltak az igazi Sisera hadai, a kik a keresztes vitézek táborát minden oldalról ostromolták, pogányabbak a pogánynál. Azt irják róluk, hogy mikor egyszer a keresztes hadak egy várost ostrommal bevettek, a hol a védő sereg már minden élelmi szert elfogyasztott: a berohanó koldusok sokasága egyebet nem találván, megette magát a lemészárolt ellenséget! – Igen bölcs gondolat volt a keresztes hadak fejedelmeitől, hogy ezeknek is adtak egy vezért, a kinek «koldusok királya» volt a neve. Ennek a hivatala volt a koldusországot administrálni, a koldus nemzetet jó rendben tartani; büntetéseket kiosztani; a ki nem odavaló, azt elcsapni. Mert akadtak olyan hitehagyott koldusok is, a kik elszegődtek a nemes urakhoz, lovat tisztítani s ezért bért kaptak, sőt még a sánczásásban is részt vettek, fizetésért; az ilyenek nem érdemlik a koldus nevet, mert az igazi koldus nem dolgozik: hanem csak énekel és sántít.

Tehát ilyen akadt százezer Ptolomais város alatt, a mint neszét vették, hogy ott nagy a dinomdánom az uraságok közt. Volt ott minden nemzetbeli koldus, férfi, leány, gyermek és banya. Itt vannak ezek már Husleves Gottfried[4] óta. A koldus nem fogy el soha.

Az volt aztán a nagy tudomány a fővezérek részéről, megnyerni tyúkkal, kalácscsal a kolduskirályt, hogy ne az ő táborára hozza a maga ármádiáját, hanem vigye a szomszéd vezérére: annak énekeljenek.

Azonban még ez sem volt az ellenségek legrosszabbika.

Hanem egyszer csak megtelt a város, s onnan valamennyi tábor minden oldalról összesereglő asszonyi szépségekkel. Egész gályateher számra vitorláztak oda távol szigetekről azok a vállalkozó tündérek, a kiket az elébbeni keresztes vitézek a hitetlenek földén összeszedtek, de visszatértükben magukkal haza Európába nem vihettek; mert az ottani kegyetlen törvények szerint a házasságon kívüli szeretőket máglyára vetették. Most azután ujra nekik állt a világ! Ázsiában minden szabad. Egy az Isten és négy az asszony! Ez a Mahomed vallása. De külömben az ott lakó görög szépségeket sem kellett nagyon oktatni az eleusi mysteriumokra; emlékeztek ők azokra még Aphrodite asszonyság idejéből. – Lett ott tivornyázás, de olyan, hogy Sardanapál látta mássát.

És még akkor a rózsának nem volt tövise: a mit csak két századdal később adott ajándékba az újvilág az ónak.

Hogy Lebée László nem tagadta meg magától a világi örömöket, a miket a kedvező alkalom kinált, azt legjobban tudta a jó Brüniszkáld, a kinek a süve minden diadalával el szokott dicsekedni, a miket meghódított szépségek szivein nyert; ez pedig csak szörnyűködni tudott rajta.

– Bizony istentelen ember vagy te, édes süvem László.

– Hát hiszen Oroszlánszivű Richárd király is csak így tett. Ha annak szabad volt.

– Mikor te neked olyan szép, derék, hűséges feleséged van otthon.

– Hiszen épen az, hogy «otthon» van.

– Hátha az is úgy tenne teveled, a hogy te ő vele, hogy mindennap megcsalna?

– De nem teszi ám. Mert az asszonynak hűségesnek kell lenni.

– Hát a férfinak nem?

– Azt látod. Bizony te is bölcsebben cselekednél, ha a helyett, hogy itt duzzogsz a sátorodban s korbácsolod a hátadat, eljönnél velem az eleven virágok kertjébe s szakítanál magadnak belőle.