Part 19

A kis Nurgehán szemgyulladása a szokottnál makacsabb volt, a teljes felépülés sokáig tartott. Mária ez idő alatt teljesen megismerkedett a szultán háremének rejtélyeivel.

Egészen másformának találta azt, mint a minőnek a mondák hiresztelik.

Nincsenek ottan szerencsétlen nők, eltitkolt szenvedések, könnyek árán megvásárolt gyönyör. Gondtalan, szenvedélytelen élet az ott; táncz, mulatság, mesemondás, virágok ápolása, beszélő madarakkal, tánczoló majmokkal enyelgés, bűvészmutatványok, sáskaviadal; uszás, csónakázás, azután pipere, cziczoma; egész nap nyalánkság, csemegék, sorbeth, dulcsásza, nádmézfogyasztás; csupa élvezet közt telik el az élet! s a mi a világban annyi kéjt, fájdalmat teremt, a szenvedély, az ide se egy sugárt, se egy árnyékot nem vet. A szultán háreme csak abban külömbözik egy nő-kolostortól, hogy az egyikben szomorú énekeket dalolnak, a másikban víg nótákat énekelnek. A szultán olyan közöttük, mint a gyermekek között az apa. Ha valakit remegni lát maga előtt, még a kezéhez sem nyúl hozzá. Valamennyien mind bálványozva emlegetik. Ha egy arczot szomorúnak lát a többi között, kikérdezi, hogy mi baja? Ha a szive fáj, utána jár, ki lehet az, a ki után sóhajtozik, s aztán ad neki gazdag kelengyét; férjhez adja, mint apa a leányát. Nem lehet itt boldogtalan senki.

Mária sokszor mondá azt, hogy az emberek úgy élnek itt, mint a paradicsomban. S aztán nehéz szemrehányásokat tett magának azért a gondolatért. – Hisz az épen az ördög incselkedése, hogy a poklot olyannak mutatja, mintha az volna a paradicsom. – Ez az igazi pokol itten! Nem azok, a mik gyötrelmekkel voltak tetézve, kínok változataiból felhalmozva, hanem ez, a gyönyörűség háza, ez az igazi kárhozat pitvara. Nem olyan az igazi ördög, a milyennek festik, kecskeszarvakkal, lólábakkal; hanem ilyen, mint ez; azzal a szelíd, hódító tekintettel: a ki nem ragad el hegyes karmokkal, csak elkábít igéző szemekkel, míg a lélek alá szédül a mélységbe. – Ezt a mélységet rettegd.

Hetednapra egészen meggyógyult a gyermek. Az éjt végig átaludta, a mi a felépülés jele.

Mária tudatá a kalifával, hogy ma kihozhatja a sötét szobából a világosságra a kis Nurgehánt s a köteléket végkép leveheti a szemeiről.

Azt a termet, a hol ennek végbe kellett menni, telerakták nagy virágkádakban növelt pálmákkal, babérfákkal, miknek sűrűjéből a kiváncsi asszonysereg fejei kandikáltak elő, mint megannyi szeráfocskák a felhőhasadékok közül.

Malek Kamel szultán nem várhatta, hogy a fiát előhozzák, maga sietett a kis szobába érte, s a karján hozta ki Mária elé.

Mária lebontotta a gyermek szemeiről a köteléket, s a mint azt eltávolítá, a gyermek bámulattól karikára nyilt szemein nyoma sem volt már a kórnak, olyan tiszták voltak azok, miként az ég Damascus fölött.

Az a sok asszonyfő ott a bokrok között örömében nevetett; a kalifa örömében sírt.

A gyermek pedig első tekintetével látó szemeinek Máriát kereste, s míg térdeit apja tartá átölelve, ő a kis karjaival a hölgy nyakát ölelte át, s örömkaczajtól reszkető hangon kiálta:

– Anyácskám! anyácskám! hát mégis visszajöttél! De jó, hogy visszajöttél! Azért fájt a szemem, hogy nem láthattalak.

S minden mondásnál odacsattantá az ajkát (azt a paradicsom nyílását) a félreismert nő ajkaihoz.

Mária maga is oly boldognak érezte magát e gyermeköleléstől, ez édes csókoktól, a miknek zamatját eddig nem ismerte. Egész önfeledten ölelé ő is keblére a hizelgő kis teremtést, ki őt boldog csalódásban anyjának nevezte, s pillanatokig ő maga is annak hitte magát. «Ugy-e most már itt maradsz, nem mégy el?»

Malek Kamel szultán megfogá gyöngéden Mária kezét s így szólt hozzá érzelemtelt hangon:

– Hallod, mit kérdez e gyermek? Az «én» kérdésem ez. Itt maradsz, nem mégy el? Légy ő neki anyja, s légy nekem az, a mi az anyja volt. Olyan boldoggá teendlek, a milyen nő soha e világon nem volt. Megosztom veled a trónomat, s arczképedet az enyimmel egyesítve veretem pénzeimre, a mit még kalifa felesége meg nem ért soha. Nem gondolok kivüled asszonyra, még arra sem, a kit gyűlölök; még a gyűlöletet is elhagyom éretted, a mi nehezebb. Betegség az, a mi lassan öl, megvénít, halottá teszen. Ha már a gyermekem meggyógyítád, gyógyíts meg engem is. Másnak király vagyok, neked rabod leszek. Maradj itt a gyermekem anyjának.

Mária úgy érzé, mint a ki a vizbe tekint s az eget látja benne. A mélységgé vált magasság leszédít!

Ez, ez itt a legvészesebb pokol! A mi gyönyörrel, hatalommal, bálványoztatással kinálkozik.

Nem hagyta a lelkét leszédülni.

Odaborult a szultán lábaihoz.

– Óh szultánom, te, kinek mellékneved «igazságos». Légy itélőbiró ez órában köztem és közötted. Tenger az a jóság, a mivel te engem, minden érdemem nélkül megkinálsz; tenger, csupa édességből, de a másik serpenyőjében az igazság mérlegének van egy keserű csepp. Mondd meg, nem nyomja-e le ez az egyetlen csepp azt az egész tengert. Ez a keserű csepp egy fogoly férjnek a folyton hulló könnye. E könnyet felszárítani keresztül utaztam én már száz poklokon, – keresztül megyek még a te paradicsomodon is. Te nekem jutalmat igértél, bármit kivánjak is, ha gyermeked meggyógyítom. Nekem férjem van te nálad, rablánczon, fogságban. Nem kivánok én mást, őt add nekem vissza.

A kalifa magasra emelte arczát s meghatva válaszolt:

– Igazad van. Az a keserű csepp lenyomja az édesség tengerét. A börtön fenekén szenvedő férj – több, mint a trónján ülő kalifa. – Hogy hivják férjedet?

– Lebée László lovag.

E névre, mint a nyillal talált oroszlán, ordita fel Malek Kamel, egész arcza kikelt alakjából, szemei szikráztak őrjöngés tüzétől.

– Átkozott legyen e név! ő volt az áruló, ki engem meggyalázott, ki gyermekem anyátlanná tette! A kigyó, a ki megmart!

Mária e szóra azt hivé, hogy az ég szakadt a fejére. Sápadtan, mint egy haldokló, roskadt össze a földön.

Malek Kamel lehajolt hozzá, s fejét kezébe emelte, és a nő szenvedélytől dúlt arczába nézett.

– És ezt az arczot tudta ő elfelejteni, mormogá keserű haraggal. – Te száz pokollal daczoltál miatta, hogy őt kiszabadítsd s ő megcsal téged, a mikor te kínszenvedsz érte.

– Kérlek, uram, rebegé Mária: ne szidalmazd őt előttem.

– Te még most is szereted őt?

– Nem tehetek máskép.

– Ő galádul elárul, megtagad téged.

– Elég ha én hű maradok hozzá.

– A mit mostan szenved, ő maga kereste. Úr volt, jó barát házamnál: ha hű maradt volna – nem hozzám, de tulajdon nejéhez, most itt ölelhetné, s az én áldásommal tetézve mehetnétek hazátokba vissza. Istent bántotta meg, azzal vetette magát a kínok vermébe.

– Elég azt tudnom, hogy ott van. Sietek uram! bocsáss hozzá.

– Nem! Nem bocsátlak még. Ily földöntúli hűség, minő benned lakik, nem lehet egy nyomorultnak prédája. Az a bolond tűzkőnek használja a gyémántot, a mit én koronám számára keresek. Ily csodahűség mint a tied, jobb sorsra érdemes. – Várj egy napot a válaszoddal; várj holnap reggelig. Az éj, az álom jó tanácsot ad. Gondolj reá, hogy ha te az én kezemet elfogadod, olyan kezet nyersz meg, a miből áldás hull százezereire a te hitfeleidnek. Egy szavaddal az eget és földet közelebb hozod egymáshoz: a keresztet és a félholdat kibékíted. Ha magadra nem, gondolj másokra. Holnapig gondolkozzál.

A kalifa magára hagyta Máriát. De nem magára, hanem a kis Nurgehánnal egyedül. Azzal kellett neki együtt töltenie az éjszakát.

S az éjszakának különféle tanácsadói vannak.

Először felyülkerültek a megcsalt női szív keserű vádjai. Óh mi nehéz volt azok ellen védeni magát annak a tömlöcz fenekéhez lelánczolt rab embernek! Azután előjött a nagyravágyás, a becsszomj, a dicsvágy, a bosszuállás: sasszárnyú, lepkeszárnyú, denevérszárnyú rémek. De majd odacsatlakozott hozzájuk egy angyalszárnyú rém is: a hitbuzgalom. Mennyi jót tehetne a keresztyénekkel egy társnője a damascusi trón urának! Hát még aztán mindezek fölött az az eleven kisértő: az a szárnynélkűli cherub, a ki egész éjjel átölelve tartá, kicsi kezeivel beletévedt a hajfonataiba s csókdosva suttogá: «anyám, kedves anyám». Künn a hárem illatos kertjében pedig meg-megzendült egy énekes alménak az ajkán a csábító dal, melyben Szádi, a halhatatlan költő a földi örömöket dicsőiti: oh minő széditő szavak: «melegebb a szív, mint a nap! jobb a szerelem, mint az üdv! egy boldog óra a földön több, mint az örökkévalóság!»

Óh ennél rettenetesebb éjszakája nem volt Máriának az «ördög hegyei» közt, mikor az éjszaki vihar paskolta a sziklákat a feje fölött!

Reggelre győzedelmeskedett valamennyi rémen!

Ennyi vádoló, csábító ellenében mi védelme volt a meglánczolt férjnek? – Az a láncz! – Minden büneinél, minden gonoszságánál nehezebb az a láncz. – Szenvedése kimenti: könyei tisztára mossák. Nem hagyhatja őt veszni a hitvestárs!

Reggelre kelve eljött a hárembe Malek Kamel szultán.

Mária már ébren várta őt.

– Menj be a szobádba, mondá a szultánnak. Ott találod fiadat épen, egészségben szunnyadva. Ha felébred s kérdi hol az anyja? mondjad neki, hogy csak álom volt az. Nekem pedig add meg jutalmamat, a mit megigértél. Lebée László lovag szabadon bocsátását.

Malek Adel szultán higgadt nyugalommal felelt Máriának.

– Bizonyos voltam felőle, hogy ez lesz a válaszod. Asszony vagy, a ki szeret. Az nem lehet máskép. Jutalmul kéred azt tőlem, emlékezzél reá, hogy büntetésed lesz benne. Isten akarja így, a ki a sziveket vezeti. Én elkészítém előre számodra a szabadságlevelet, melylyel férjedet börtönéből előhozhatod. Ő az öreg szultán Malek Adel várában van Kerákban; a mi a holt tenger Bár-Lút szigetnyelvén fekszik. Oda kell érte menned. Béke kisérjen odáig. Köszönöm, hogy fiamnak visszaadtad a látást, bár engemet fosztottál volna meg tőle, hogy soha ne láttalak volna.

E szókkal átadá a szultán Máriát a Kadun-Kiet-Khudának, az eunuchok főnökének, a ki őt elvezeté a palankinjáig; a zsellyehordók ismét kivivék őt a palotából az oroszlánok kapuján át.

A kapu küszöbén ülve találta Mária a dái áldoátot.

Horus azóta, hogy Máriát elszakíták tőle, éjjel-nappal ott lebzselt a szultánpalota kapuja előtt.

Midőn meglátta Máriát, sietett őt üdvözölni.

Mária mutatta neki a szultán szabadonbocsátó levelét a férje számára.

Horus a melléhez és homlokához szorítá Mária kezét: «Üdv neked! Hosszú két nap volt, a míg reád vártam. Ha itt győzni tudtál, bizony győzni fogsz mindenütt. Most féltettelek nagyon! Hogy nem térsz vissza többé. Látom, hogy te vagy az asszony az asszonyok között!

– Eddig az utunknak hat hetedrészét megtettük már; – mondá Horus; de a hetedik hosszabb lesz a többi hatnál. Sok szenvedést, veszedelmet kiálltunk az eddigi utunkban; de azokat legalább ismertem: tudtam, hol várnak ránk. Most kezdődik az ismeretlen rémségek országa. Mert e szent földön minden szent: a fák, a hegyek, a csipkebokrok, a sírkövek, a halottak csontjai: csak az eleven emberek nem azok. Két szembejövő ember közül egyik sem tudja kiválasztani, melyik az ellenség, melyik a jó barát? a válaszúton senki sem tudja előre, melyiken vár rá a kelepcze? Itt most minden ember ellensége minden embernek. A keresztyéneknél a templomos lovagok hadat viselnek a János lovagokkal, meg a Domonkosokkal; a német lovagokat már kiverték innen. De valamennyien ellenségei a német császárnak s azt elvesztenék egy kanál vizben, a miért békét kötött a szaraczénokkal. A törököt nem gyülölik úgy, mint a császárt. És épen azért gyülölik a szaraczénok megint a maguk kalifáját: az imámok kiátkozták, s minden nyomon lázadás, orgyilok támad ellene. A sok féktelen, uratlan csoport aztán keresztül-kasúl száguldozza be Syriát, Palestinát, rabolva, gyilkolva kényekedve szerint. Ezek előtt nem használnak a te csodatételeid többé. Nem törődnek ezek az egyptomi szemgyuladással. A ki beleesik közülök, azt ott hagyják az útfélen, s megosztoznak az öltözetén. Még emberevőkkel is fogunk találkozni, kivált épen a végczélnál, a holt tenger mellett, a kik ott egy hozzájárulhatlan sziklába vájt faluban laknak.

– Mit fogunk tenni? sóhajtá Mária remegve.

– Azt a mit eddig még nem tettünk; beállunk egy martalócz csapatba magunk is, s úgy megyünk pusztáról-pusztára zsákmányt keresve.

Mária elszörnyedt ettől a gondolattól. Pedig a dái áldoát valót mondott. Hadsereggel sem lehetett most Palestinán végig vonulni; karavánnal meg épen nem; hanem egy csoport vakmerő beduinnal, a kinek az élete nem drága, meg lehetett az utazást kisérteni a «pávaszem-csillagától» a «Lót taváig,» a hogy az arabok Damascust és a holt tengert nevezik.

Egy ilyen vakmerő banda hamar össze volt gyüjtve a dái áldoát vezetése alatt: azok közé vegyült el Mária is, férfinak öltözve, mint a vezér öcscse.

Megint egy új változat a pokol kinszenvedései között ránézve. Nagyobb kín az igazlelkünek elkövetni az istentelenséget, mint elszenvedni azt: s Máriának mindennap részt kellett venni azokban a borzalmakban, a mikkel czimborasága az útbaeső falvakat felriasztá.

S az ilyen út nagyon hosszú; mert nem egyenes. Zegzug csapongásban, kanyargó félretérésekkel: majd kergetve, majd kergettetve; néha az üldözők sokasága elől lakatlan völgyekben, mocsarak szigetein meglapulva napok sorain át; aztán megint éjjel-nappal vágtatva avar pusztákon keresztül, ismeretlen vidékeken; a miknek sívatagából csak a csillagok járása enged tájékozást. – Félévig tartott Damascustól a Jordán zuhatagaihoz eljutni, a hol az a Holt Tengerbe szakad. A martalócz beduin csapat le is olvadt egy maroknyira a folytonos harczok alatt.

De ez a maroknyi csoport sem akarta tovább követni a dái áldoátot, a mint a Holt Tengert megpillantá.

Átkozott hely ez itten! átkozott a viz, a levegő, a föld, a mi a Bar-Luthoz tartozik.

A tenger, mely Sodomát és Gomorát takarja! Azt a fölséges völgyet, melyben Strabo tiz népes várost talált, a mik fölött most a nehéz sóittas tengertükör világit. Nagyságára nézve csak tó volna ez, nem nagyobb a Balatonnál: de a mélysége tengeré; s ez a mélység egyre nagyobbodik; mert alatta sóhegyek vannak; ezredévek előtt a tengerrel egy színvonala volt, most ezerháromszáz lábnyira szállt a tenger szinén alól, s a feneke is ezerkétszáz lábnyira sülyedt alá. Az eltemetett városok még mindig szállnak alá a poklokra. – Jordán vize folyton ömleszti a tengerbe a viztömeget, s az még sem szaporodik; pedig nincs lefolyása sehol; a rettenetes napsugár annyit elpárol belőle. A halsereg, mely a folyam vizével együtt a holt tengerbe kerül, kétségbeesetten igyekszik kiszabadulni az elátkozott elemből, mely élő állatot nem tür meg magában. A hullám csendesen kisepri őket mind a partra, eltemetve a sóbuczkák közé; ott hevernek szerteszét a fák törzsei is, miket a folyam-áradat a tengerbe hordott: halottfák, a sótól elporhadatlanná, megégethetlenné téve: évezredek néma tanúi. Semmi növényzet messze területen! A felcserepesült sós iszap recseg a léptek alatt.

A muzulmán minden reggel, este megcsókolja a földet imamondás után; a Bar-Lut mellett nem lehet imádkoznia, mert ezt a földet emberajknak érinteni átok.

Rémmesékkel van megörökítve minden pontja a sziklapartnak, mely a moabita és judeai fensikok felől elzárja a tengert. Ott áll a negyven láb magas egyenes sóbálvány, melyről a Mohamedhivők is Lót feleségét rebesgetik; ott a fekete sárviz, melyben Herodes (a betlehemi gyermekgyilkoló) hasztalan keresett menekülést halálos férgei ellen, ott az Engedi völgy sziklái, a miknek barlangjaiban szent Dávid Saul király üldözése elől rejtőzködött; ott a tengerbe lefutó vastag fal romjai: hajdan Sodoma bástyája; ott fenn a fehér krétafalba fúrva egész barlangsorai az istentelen embereknek, kiktől a beduin épen úgy retteg, mint a paripája azoktól a bőgölyöktől, a mik az odukból előrajzanak; s aztán egy messze benyúló sziklanyelven emelkedik a régi zsidóvár, Mazada: a hol a zsidó nemzet szabadságának utolsó védői, a makkabeusok végső csepp vérük hullásáig védték magukat Róma légiói ellen. Most ez az öreg szultán Malek-Adel (hős nevén Szeif Eddi) menedéke. – A járt út az északi sziklapart alatt vezet hozzá. A tulsó part uttalan: azt nem tapossa soha sem ember, sem állat. Az egymás mellé guggolt hátahoporjás sóbuczkák, miket viharos napokon a sótenger torlaszt fel, olyanok, mintha egy sor teve pihenne egymás mellett; ezért az arab neve Katár Hodidoche.

A tó fölött egy madár sem repül.

A beduinok kereken kimondták, hogy a Mazada várhoz nem fogják elkisérni a dái áldoátot; pedig volt közöttük két izmaelita fedái is. Azok legjobban irtóztak ettől az úttól. Ők már egyszer megjárták a «Hegyek urának» parancsára ezt az utat. Ki voltak küldve, hogy Malek Adelt megöljék. De nem juthattak hozzá.

– Hiába is mentek oda, mondá az ifjabbik fedái Horusnak, mert ha eljuthatnátok is a kapuig: onnan vissza kellene térnetek. A szultán várába férfit csak lánczraveretten bocsátanak be, mint rabot. Egész testőrsége csupa fegyveres asszony, az udvarát pedig oroszlánok őrzik. Oda be nem juthattok, ha csak asszonynyá, oroszlánná, vagy fogolylyá nem változtok.

– No hát majd az egyikünk asszonynyá változik.

– De még akkor is csak azt bocsátják be, a ki a damascusi szultántól elbocsátó levelet hoz magával.

– Az is a mi gondunk. Mondjad, miért zárkózik el ide ebbe az elátkozott várba az öreg szultán?

– Annak az okát te, a ki dái áldoát vagy, jobban tudod mint én. Először azért, mert ő kötötte meg a békét a szaraczénok és a keresztyének között: ő adatta át a damascusi szultánnal Jeruzsálemet a frankok császárjának; ő nem akarja, hogy keresztyének és izlámhivők egymás ellen harczoljanak többé. Ezért halálra keresi őt minden igaz muzulmán. S azt ő tudja jól. A ki férfi, az mind ellensége. Nem bizhatik, csak az asszonyokban. Azonfölül még félig meg is vakult. Az egyptomi szemgyuladás a sötétségbe száműzi; a kulcslyukon beható nagsugár kínzóbb neki a mérges nyílnál. Ezért gyanakodó mindenkire. Orvost sem bocsát magához közel: fél a méregitaltól. Csak egy vajákos asszony gyógyítja: egy indus szemfényvesztőné, a ki most szemfényvisszaidéző akar lenni. Mi az a csodaszer, a mivel a szultán szemeit kuruzsolja? Hallgasd meg és nevess! A Mazada szikláiba börtönzárkák vannak vágva. Mikor a nap nekitűz ennek a meztelen veres sziklafalnak, azok a börtönök olyan izzóvá lesznek, mint Ahasvér kemenczéi. Azoknak az oldalaihoz pedig foglyok vannak lánczolva, a kik a pokolbeli kinzó hőségtől kénytelenek folyvást sirni. A könnyeik nem vesznek kárba: apró üvegecskék vannak kötve a szemeik alá, a mik a nedvet felfogják. A kuruzslónő aztán minden nap összegyüjti a foglyok kisirt könnyeit s ezzel a csodaszerrel gyógyítja a szultán szemfájását.

Mária leveté magát a földre s a haját tépte és zokogott.

– Mi lelte a társadat? kérdé a fedái.

– Az, hogy ő a felesége egy ilyen fogolynak, a kit ide küldtek azért, hogy naponkint könnyeivel szaporítsa a szultán szemvizét.

A fedái néma mozdulattal mutatta a tőrdöfést.

A dái áldoát rábillentett a fejével: úgy lesz.

Ha az ilyen megkinzott rabembernek a felesége meg nem öli Malek Adelt, akkor senki sem.

– Én megigértem neki, hogy odáig elviszem, mondá Horus: ott azután az ő dolga, hogy mit cselekedjék.

– De hogy jutunk el a Mazada várig?

– A tengeren keresztül!

– A holt tengeren keresztül? kiálta fel ijedten a fedái. Uram. Ezt még nem kisértette meg ember soha, a mióta ez elátkozott viz Uzdom városát takarja.

– Mi meg fogjuk tenni!

– Kik?

– Te, meg én, és ez az asszony.

– Gondold meg uram, hogy a hét poklon keresztül a mennyországba menni nem oly nehéz, mint egy napot eltölteni a Bar-Lut vizén.

– Ki bánt ott?

– A «semmi.» Ez az, a mi körülvesz; hozzád tapad, elfogyaszt. Ha alá tekintesz a vízbe, alattad látod a semmit, ha felnézesz az égre, ott látod a semmit; ha hallgatózol, hallod a semmit, hogy azt hiszed a fejed szakad szét bele.

– Lásd: ez az asszony nem fél; nézd, hogy siettet könyörgő tekintetével! Eredj a társaiddal Ain szultánba, vedd el a legelső halásztól a csónakját: négy ember számára legyen jó; hárman megyünk, négyen jövünk vissza.

– Félek uram, hogy kevesebb jön vissza, mint a hány elindul.

– Félhetsz, de engedelmeskedjél!

Az izmaelita fedáik előkerítették a csónakot a jordánparti halásztanyából, s a tengerbe bocsáták. Hárman ültek bele: Mária, a dái áldoát, és a fiatal fedái. A többi kisérők elszéledtek erről az átkozott tájékról. A csónak tova sikamlott a két evezővel.

A holt tenger tükrén úgy úszik a csónak, mint a hattyú; a sóval telt vizben maga az ember derékig sem merül el: olyan az, mintha kényesőben úsznék; az evezőcsapások hasonlítanak a karddal megütött paizs csattanásához, a loccsanó hab úgy kong a csónak bordáin, mint a kalapácsütés. Sima a vizszín, mint a tükör, egy szellő nem ver rajta fodrot, s a mint a haladó csónak barázdát húz benne, az a vonal végig látható marad utána egész naphosszant.

A sürű gőz, a mi a repülő madarat leszédíti, lassankint bevonja a sópára porzománczával a csónakban ülők alakjait: arcz, öltözet, maga a sötét hajfürt és szakál lassankint fehér lesz; az emberek látják egymást kisértetekké válni a fényes nap előtt. – És minő nap előtt! – Az egyik lángörvény onnan felyülről süt alá az égből, a másik a viz tükréből fel. S a viz egész fenekéig átlátszó, mint a csillagos éjszaka: sötét ultramarin kék. Se égen, se vizben egy élő állat alakja. A halál országa van itt, a firmamentumtól elkezdve egész a viz alatti sóaknák fenekéig.

Mária szemközt ült a két evező férfival. Látta, hogy válik azokon minden íz fehérré, még az ajkak is és a napbarnított kezek, a mik az evezőt feszítik. Halottak, a kik a holt tengeren úsznak: víztükrön, mely maga sem mozdul. Az átfült tenger fölött a délibáb játszott, kettős várakat mutogatva a légben, az egyik a tornyával lefelé.

Egyszer a fedái behunyta a szemeit s kiejté a kezéből az evezőt.

– Ne alugyál! rivalt rá a dái áldoát, megtaszitva a legényt könyökével; nagy időköz mulva a krétapart sziklafala visszhangzá a kiáltást: «ne alugyál!»

S azzal hajtották a csónakot tovább.

A nap egyre forróbban sütött. Nem lehetett előle menekülni; a ki fölülről takarta előle a szemeit, annak alulról tűzött az arczába. A hőség iszonytató volt.

– Meg kellene fürödnünk; mondá Horus. Talán felfrissülnénk tőle.

– Azt meg ne kisértsd; inté a fedái. Én már ismerem ezt az átkozott vizet: nem üdit ez, hanem mar. Olyan lesz utána a testünk, mintha csalánban henteregtünk volna. Olyan az, mintha a gyehenna tüze összeházasodott volna a tengerrel!

Izzadva hajtották a csónakot tovább.

A déli láthatáron már kiemelkedett a makkabéus vár ormózata: veres vonal a zöld víztükör felett; de olyan lassan látszott közelebb jönni.

– Mintha ólomtengerben eveznénk, nyögé a fedái.

– Énekelj valamit. Tanácsolá neki Horus.

– Olyan száraz a torkom, alig tudok hangot adni.

A tömlőben hozott viz egészen meleg volt már; alig enyhitette a szomjat.

– No csak még egy kicsit szorítsuk fiam! mingyárt ott leszünk a várnál.

– Igen! igen. Allah segíts, mondá a legény s aztán csak lefordult az evezőpadról.

A dái áldoát hasztalan rázta, rugdalta: nem ébredt fel; a holt tenger hajósainak nagyon mély az álma. A fedái nem volt fölkelthető többé.

– Hagyd őt, mondá Mária; majd én elfoglalom a helyét. S azzal kezébe kapta a fedái markából kiesett evezőt s maga ült oda az evező-padra, ütenyre csapkodva a csattogó tengert a másik ébren maradt férfival.

A veres sziklák, a lángoló tornyok egyre közelebb jöttek és mégis úgy tetszett, mintha folyvást távoznának: a sűrű párázat okozta az érzékcsalódást, mely a felforralt tengerből emelkedett. Itt már kezd a holt tenger sekélyesűlni; a mélybe letekintő az eddig sötétkék színt zöldre látja változni. Azután úgy tetszik, mintha az ég maga is fehér lenne már, de még a víz felszine is. Szél nem fú, a hab mégis felfodrosodik, bizsereg, csillámlik, vakitó fehér lesz; a zöld viz mélyében roppant fehér kőtömegek tünedeznek fel, az elsülyedt Sodoma tornyai talán: minden fehér színt ölt, a semminek a színét. Jól mondta a fedái, ez a semmiség rettenetesebb a rémek változatos alakjainál: ez az elenyészés érzete!

S a csónak oly lassan haladt már előre: Mária lankadni érzi karjait.

Egyszer a háta mögé tekint, a hol a dái áldoát ült a csónak hátuljában a kormánypadon.