Part 18

A mint az «ördög hegyeit», ezt a kősziklapoklot elhagyták a vándorok, leszállva a ligetes völgybe, az első falu, a mit értek, már otthonul fogadta őket. Izmaeliták laktak ott. Ezek a mohamedán vallás eretnekei, a kiknek nem kell se dervis, se uléma, sem Sheik ul Izlám, a kik pap nélkül dicsérik Allaht és a prófétát, nem csak a szakadár hitük miatt keresik a Taurus hegy rejtett völgyeit menedékül, hanem azért is, mert itt nem vigyázhatnak rájuk az ellenségeik. A török, arab, beduin, a szaraczén, a fellah, a kurd, az örmény, az mind halálos ellenségük. Ők az assasinok hívei. Láthatatlan főnökük a «Hegyek ura.»

A dái áldoátnak itt nagyobb hatalma volt, mint a szultánnak. Parancsolatjának szolgál minden ember.

Máriának több hetet kelle töltenie az izmaeliták völgyeiben. Elő kellett őt készíteni a bevonulásra. Illatos fürdőkkel, balzsamos kenőcsökkel hozzáértő vajákos asszonyok visszaadták testének, arczának ifjú üdeségét, a puszták, a sziklasivatagok, az égető napszúrás szépségrontó befolyása nem volt látható többé, testének minden bája visszatért. S az idő nem telt hiába. A gyógyítási csodatételekre nem volt itt alkalom, a hegyvidéken a szembetegség nem otthonos: hanem a helyett tanulni kellett az arab nyelvet. Már útközben is folyvást tanította őt erre Horus; az arab nyelv a keleten olyan, mint nyugaton a latin. A miveltség, a tudomány, a költészet nyelve. A ki ezt érti, beszélhet tudósokkal és fejedelmekkel Ázsia minden országában. Mária tanulékony volt: még csak az volt hátra, hogy a helyes kiejtést is elsajátítsa, a hogy Syriában beszélnek az előkelő urak, s megtanúljon virágos kifejezéseket szőni mondatai közé, mikben az arab nyelv úgy tündököl, hogy tolmács nélkül beszélhessen maga minden hatalmas úrral. «Mert e naptól kezdve én senki és semmi nem vagyok, te vagy minden. Te mondod, hová menjünk; te mondod, mit cselekedjünk.» Magyarázá Horus. «Én csak a te szolgád vagyok, a ki dromedárod kantárját fogja: tudatlan paraszt szolga, a ki nem tud más nyelven, csak székelyül. A mit nem magyarul mondanak, azt nem hallom. A syriai népnek nem szabad azt megtudni felőlem, hogy én több vagyok, mint Lebée László egykori hű fegyverhordozója, a jó öreg Bálint.

A dái áldoát olyan öltözetet készíttetett magának, a milyen a megholt csatlósé volt, még a szakállát is levágta, hogy hozzá hajazzon. Máriának pedig pompás öltözeteket hozatott India, Kashmir drága szöveteiből: chinai selyemruhákat, damascusi virágos damasztot, és igazgyöngyöket. A dái áldoát felfordított üres tenyeréből csak úgy hullott a kincs! olyan varázshatalom volt a Hegyek urának neve Izmael fiai előtt.

Mielőtt a völgy rejtekéből útnak indultak volna, a dái áldoát előre küldé a híveit, mindenféle nemzet fiainak átöltözve, hogy hireszteljék el a csodatevő asszony közeledtét, a ki kezeinek érintésével csodákat tesz, szemkórosokat meggyógyít.

Aztán egy csodalátó ezeret csinál.

Mire egyik városból a másikba vonulva, Damascus falai alá megérkezett Mária, már egész dicsőítő sereg járt előtte, utána. Az «égbőljött asszonynak» nevezték. A ki jót tesz szegényekkel és urakkal, s a mit a gazdagoktól jutalmul kap, azt rögtön kiosztja a szegények között.

Damascus főkapujánál, mely azt a félóra járásnyi hosszú széles utczát nyitja meg, melyet az apostolok könyve az «egyenes útnak» nevez, tízezrei várták a népnek a kiséretével bevonuló csodatevő asszonyt, ki fehér dromedárján bibor baldachin alatt ülve, pompás keleti öltözetben, aranyos fátyollal letakarva vonúlt végig a virágokkal hintett utczán, a szőnyegekkel fellobogózott paloták sorai előtt, a csodatételnek előre hirdetett színhelyéig, a nagy «hán» piaczig, a hol a nagy szökőkút van, mely olyan magasra lövelli fel a vízsugárt, mint a legnagyobb élőfa, úgy, hogy az olyannak tetszik, mint egy átlátszó pálma, melynek koronája omló vízsugarakra foszlik.

Itt várta már ezernyi szembeteg a csodaasszonyt, ki dromedárja nyergéből le sem szállva, egy rézmedenczét töltetett meg a szökőkút kristályvizéből s azt maga elé vitette.

A nép, mely már ekkor a paloták tetejét sűrűn elállta, áhitatos bámulattal nézte, hogyan varázsolja el csodatevő szerré a tiszta vizet az égküldötte asszony, pusztán azáltal, hogy a kezét háromszor belemártja. A keze égszinkék, mikor belemártja a vízbe, s mikor kiveszi onnan, hófehér. És aztán ezt az így megbűvölt vizet apró üvegcsékben szétosztja a szembetegek között: attól azok mind bizton meggyógyulnak.

Otthon Európában ezért megégették volna, mint varázslónőt, a törökök türelmesebbek: náluk szabad csodákat művelni. Nekik nincsenek baccalaureatus orvosaik, a kik a növények és érczek rokonszenveit felfedezték, s a szemgyulladást ojtatlan mész vizével gyógyítják, olajjal, kámforral és szalmiákkal keverve.[8]

Mai nap már minden falusi orvos ismeri jól azt az igen egyszerű orvosiszert, a mivel Mária csodákat művelt Damascusban, s könnyen kitalálja, hogy lett az azurszín kéznek belemártásától a tiszta vízből csodaír: akkor még ez mirákulum számba ment.

Egész búcsújárás támadt Damascusban, ahoz a házhoz, a hol Mária a sátorát fölüté. Gazdag kereskedők, hatalmas emirek küldték érte aranyos palankinjaikat, hogy ellátogasson palotáikba kedves családtagok kínzó baját meggyógyítani, s erszény pénzt erőltettek fel rá háladatosságból. A szolgának azonban már ki volt adva az utasítás, hogy a gazdagok palotájától a szegények kórházába vezesse a fényes kiséretet, a függönyös hordszékkel, a hol Mária a gyógyszert és a pénzt szétosztá.

Mentül több napot időzött Mária Damascusban, annál jobban kezdte becsülni azt a népet, a kit otthon mindenki pogánynak, hitetlennek szidalmaz, a kinek elpusztítására vasba öltözik az egész világ. Itthon a saját birodalmában ez oly békében él minden más vallás hívével, hogy még össze sem perlekednek. Ez nem szidalmazza Jézust, azt mondja, az is próféta, s enged a tiszteletére templomokat építeni, külön az örménynek, a görögnek, a latinnak. Sőt a saját pompás mecsetjének három minaretjei közül az egyiket, a «menyasszonyok tornyát» a Jézus lábnyomának ajánlotta fel, midőn az égből le fog szállni ismét a földre.

Mária mindenütt kegyelettől emelt, pompával halmozott emlékeit találta maga előtt a prófétáknak, a szenteknek, a szent asszonyoknak, a kik népeiket boldogították, s az uralkodóknál is nagyobb hirű költőknek. És látta az óriási gazdagságot, mely a világ minden részeiből ideömlik, mint a tengerbe, és a szorgalom, ész, találmány műveit, a mik innen szétterjednek az egész világra: a nagyszerű gyárakat, a mikben a damasztot szövik, a rengeteg kohókat és hámorokat, a mikben az utánozhatatlan damaszk aczél kardokat készítik; a rózsaolaj, az illatos vizek és drága balzsamok főző űstjeinek mámorillat-árasztó egész városnegyedét; gyümölcstermesztő kerteket, miknek aszalóiban hasonlíthatlan zamatú liktáriumokat, persikátákat sűrítik, és a midőn a gazdagok élvezeteiről gondoskodnak, a szegényeket is meglátják. Nincs koldus, nincs kéregető az egész városban. Roppant házak vannak építve az utazók, a szegények számára; kész szállás mindenkinek, a ki hajlékot kér; éjszakára fekhely és szerény táplálék, s minden utczának van kórháza: még a beteg állatokat is ápolják.

S a hol ennyi idegen nép összesereglik, még sincs dulakodás; rendet tartanak itt: a tolvajt röptiben elfogják, s minden piaczon ott van a vándorló biró, a ki igazságot tesz a nép közt s nem kér díjat érte.

Nem kell az idegennek attól félni, hogy megbántják, nyitott ajtó, ablak mellett elalhatik nyugodtan, még lárma sincs éjjel az utczán. Ki lármázna éjjel? itt nincs részeg ember. A damascusiak termesztik a legfölségesebb szőlőt, de bort nem csinálnak belőle, aszaltan vagy mustképen fogyasztják, százféle gyümölcs nedvéből készítenek italt, a mi csak felfrissít de meg nem mámorosít.

S ez a szüntelen felpárolgó édes illat, a mit nem fertőztet meg a rondaságok bűze, ébren is álmodozóvá teszi az embert, kivált az idegent, a ki meg nem szokta: úgy érzi, mintha egy idegen világban járna.

Mária megijedt magától, ő megszerette a hitetlenek fővárosát! Olyas valamit érzett, a mi a szívet elaltatja. Pedig hiszen nem azért jött ő ide.

Hanem hogy a rab urát felkeresse.

Azt tudta a megholt szolgájától, hogy a férje Malek Kamel fogságába esett.

Minden ember, a kivel a városban összejött, akármi nemzetbeli volt is, csak elragadtatással beszélt a kalifáról; a nép ezt a melléknevet adta neki: «az igazságos»! Imádták, leborultak előtte, mindenki szerette.

Mária úgy óhajtott volna már a színe elé kerülni. De nem lehetett. Malek Kamel több nap óta elzárkózott a szerályába, a mi palotacsoportozatával maga egy város volt. Olyankor szokta ezt tenni, a midőn neki, a legmagasabb földi birónak kell itéletet hozni. Ily nehéz napokon elzárja magát az egész élő világtól, s nem tanácskozik mással, csak Istennel.

A szerály minden kapuja be van zárva ilyenkor. A nép áhítattal lesi, mikor nyilnak meg az aranyozott rézkapuk ismét, kik lesznek azok, a kik belőle kijönnek, a kikre a kalifa itéletet mondott; életnek, vagy halálnak fiai lesznek-e?

Az itélet kimondását megelőző napon lovas kikiáltók járják be a várost, trombitaszó mellett hirdetve, hogy a fekete kút piaczára nyiló kapu holnap reggel, az első szúra éneklése után ki fog nyittatni, jőjjenek fel minden népek meghallgatni a kalifa igazságos itéletét.

Senki sem tudta, hogy kire szól majd az itélet; de az köztudomásu volt, hogy a «fekete kút» piacza csak büntetések végrehajtásának szokott színhelye lenni. Fekete márvány medencze veszi körül e szökőkutat, innen az elnevezése; a medencze közepén áll egy roppant fekete márvány koloncz, annak a közepéből lövell fel a vizsugár. Az itélethirdetés napján a vizömlés megszakad, s csak akkor lesz látható, hogy a kolonczról vaskarikák függnek alá.

– Oda neked is el kell menned! mondá a dái áldoát Máriának. Ott bizonynyal észre fog venni a kalifa, s akkor ő hivat fel maga elé. Vigy magaddal a gyógyszereidből.

Másnap korán reggel odaviteté magát Mária a palankinjában; a nép, a mint megismerte, utat nyitott előtte, s hálálkodva fogadta; a piaczon a legkiválóbb helyet engedték át számára, az Ali mecset külső arkádja alatt, a honnan a szerály kapujára és az arany rácsozatos erkélyre épen olyan jól láthatott, mint a fekete kútra, szegény bünösök szomorú szinpadjára.

Az egész tért sűrű néptömeg tartá elfoglalva; a házak lapos födelei is rakva voltak bámuló férfiakkal, nők csak a sűrű ablakrácsozatok és a palankinok kárpitjai mögül kandikáltak elő.

A mint a muezzin a szúrát elénekelte, egyszerre föltárultak a szerály érczkapujának szárnyai s a fölöttük levő erkély táblái, s míg alant a rézhidon széles alabárdokat viselő fekete azopardok tódultak elő, az erkély ballustrádján megjelent a kalifa, udvari kiséretével, emirjeivel és ulémáival, s helyet foglalt egy számára emelt mennyezetes zsellyén.

Szép, daliás, fejedelmi alak volt Malek Kamel; hosszú fényes fekete szakállal, napbarnított arczczal, nyugodt tekintettel. Az idegent meglepte az arcz, a damascusi már ismerte annak bűbáját.

De egyszerre hűtlen lett minden szem a szultán arczához, a mint a rézhidon át előléptek az elitélt bűnösök. Két templárius vitéz volt, a rend teljes ornátusában; hanem sisak nélkül, fedetlen fővel. Ez meglepő látvány volt. Senki sem várta. A templomos rend hadviselő vitéz ellenfél. Azt leöletheti a kalifa, ha foglyul ejté (a hogy előde Szalahaddin meg is tette a tiberiasi ütközet után), de hogy birája legyen a templárius nemes lovagnak a szaraczén szultán, a ki itéletet mond fölötte, ahoz rendkivüli összetalálkozások kellenek a csillagok aspectusaiban.

Az egyik templáriusnak a mellére, épen a nagy veres kereszt közepébe egy kitárt pergamen volt feltűzve, a min latin irás volt látható.

Oda vitték mind a kettőt a fekete kúthoz s karjaiknál fogva odakapcsolták a vas karikákhoz.

A templomosok haja egész a szömöldökükig ért, ott kereken el volt vágva, a mi tekintetük mogorvaságát még inkább fokozta.

A nép mély csönddel fogadta e látványt; a tömegben keresztyének is feles számmal voltak, kik hitsorsosaik petengérre állításában hitüket látták meggyalázva.

Mária elszorult szívvel várta az itélet kihirdetését. Saját sorsának előjele volt az. Ha a kalifa a fogoly templomosok iránt kegyetlen tud lenni, akkor ő sem kereshet nála irgalmas szivet; ha az «igazságos» melléknevű Malek Kamel arczulüti magát az igazságot, hogyan reméljen tőle az, a ki az igazságnál többet: kegyelmet keres nála?

A trombiták harsogtak, a serif felhágott a fekete kőre s kibontva a pergamentekercset, messzehangzó szóval kezdé olvasni az itéletet.

«Az egy igaz Isten, Allah, és az ő prófétája nevében! Én Malek Kamel kalifa, fia Malek Adelnak, Damascus szultánja, hirdetem minden igazhivőnek, valamint a Messiás követőinek és a Mózes hiveinek egyaránt:

Miszerint ezelőtt tíz nappal két keresztviselő vitézek, kiknek neveit elhallgatom, hogy hozzá tartozandóikat szégyen ne érje, követi zászló oltalma alatt, mint a templomos rend perjelének küldöttei hozzám érkezének s vezérüktől nekem egy levelet hozának. – Ezen levélben a templomos lovagok felajánlják nekem, hogy a császárt, a keresztyének fővezérét, nekem kezemre szolgáltatják, elárulva azt a helyet, a hol fürödni szokott, hogy őt ottan elrejtett harczosaimmal elfogassam, vagy megölessem; – a mely ajánlatra én Malek Kamel szultán ezt itélem és válaszolom:

Ti, két templomos lovagok, árulók vagytok a ti uratok ellen, a ki nekem ellenségem, de ti nektek vezéretek. Azért én titeket, a perjeltek levelével a szügyeteken, kalitkába zárva visszaküldelek a ti uratokhoz, a keresztyének fejedelméhez, ő lássa meg, kik vagytok? és mit tegyen veletek! – Ezt itéltem én Malek Kamel, szultán.

Dicsőség Allahnak, az egy igaz Istennek, és az ő prófétájának az örökkévalóságig.»[9]

A mint az itélet fel lett olvasva, a kút négy szögletén álló trombitások, a világ négy sarka felé fordítva török sipjaikat, rázendíték a bünösök gyászindulóját; az azopardok megragadták a pelengéről levett árulókat s egy elefánt hátára csatolt vas kalitkába bezárták mind a kettőt, fegyveres lovagok nyitottak a néptömeg között utat.

Mária emelkedni érzé a szivét az egek felé. A ki ez itéletet hozta, több volt, mint igazságos: az nemes lelkü volt.

A nép zúgott, mint a tenger, s a hány fej, annyi ököl emelkedett a levegőbe, fenyegetőzve.

– Kire zúg így a nép? kérdezé Mária a szolgának öltözött dái áldoáttól.

– Bizony nem az elitéltekre.

– Hát kire?

– A kalifára.

– Miért? Hisz ez dicső, nemeslelkű itélet volt.

– Azt ebben az egész nagy sokaságban egyedül te magad tudod.

– No hát tudja meg mindenki! Vitess oda a fekete kúthoz!

– Mit akarsz?

– Szólni akarok a népnek.

– Szeretem a bátor asszonyt. Tedd meg. A szultán is meghallja.

Azzal parancsot adott a nagy botos kisérőknek, hogy csináljanak utat a palankin számára.

«Helyet a kék-kezű asszonynak!»

Ez a kiáltás varázserővel birt. E név alatt ismerte már minden nyomorult Damascusban Máriát. Engedték őt a fekete kútig vitetni.

A szökőkút már ekkor újra fellövelte vizsugarát, a hogy szokás az itélet végrehajtása után. Máskor vért mosott le a fekete kőről, mostan szennyet.

Mária felszökött a palankinból a kútmedencze párkányára, égszinkék jobb kezét a magasba emelve, s bátor, erős hangon kiáltá a népnek arabul:

«Damascusiak. Egy Istent hivők! – Ti mindnyájan vakságban szenvedtek. Nem látjátok meg a napot az égen. Van-e fényesebb nap a fejedelemnél, a ki ellenségét nemes tettekkel győzi le? Malek Kamel szultán kardja elég hatalmas volt mindig; orgyilkos tőre nem szennyezi be az ő kezét.

Ő megveri az ellenségét, mikor pánczélban van, de nem rohanja meg, mikor mezitelen. Dicsőségének fénye elvakítja még az ellenségét is, s ti ezt a fényt nem akarjátok látni. Jőjjetek ide, én meggyógyítom a szemeiteket: mossátok meg ebben a vizben, a mit kezemmel megszentelek: a mindenható egy Isten nevében!

S azzal kék színű jobb kezét a szökőkút vizsugarába tartá, a míg az fehér lett, mint az alabástrom.

Damascus ősidők óta mindig a csodatételek hazája volt, igazi és hamis csodatételeké. Elkövették azokat próféták, szentek, kalifák és szemfényvesztők. Hivőkre mindig akadtak.

Egy bátor nőnek merész megjelenése, megragadó beszéde a néphez, ott, a hol nőt nyilvános téren beszélni nem hallottak soha, a felizgatott tömeg kedélyét egyszerre megfordítá. «Szálem! szálem!» üdvkiáltás hangzott feléje minden oldalról, s tódulva jött a nép a fekete kúthoz, a csodatevő kéz által megszentelt vizben megmeríteni az arczát.

Az üdvkiáltás zsivajában egészen elveszett a szava a kalifa fősheikjének Fakredinnak, a ki az erkély ballustrádjáról előkiáltá, hogy a szultán maga elé hivatja amaz ismeretlen asszonyt, ki a fekete kútnál beszélt. – De a legközelebb állók meghallották mégis, s a parancsszó szájról-szájra elszármazott egész a fekete kútig. Ott aztán a palankint asszonyostul együtt felemelte a nép a feje fölé, s úgy úszott a zsellyeszék, mint csónak a tengeren, ezernyi kéztől tovább hajtva, míg a szerály kapujához ért. (A dái áldoát elmaradt.) Máriát a kapu alatt várta a szerály háremőre, az eunuchfőnök s szolgáival, hordszékestül együtt viteté fel a lépcsőkön, (nő lábának nem szabad a hideg márványt érni). A szultán elfogadó termének ajtajában ki kellett szállnia s a puha szőnyegekkel takart, drágakövekkel tarkán kirakott falazatu terembe lépnie.

A keleti satrapa termének minden pompája nem hatá meg Máriát, ámbár elmondani sem tudná mind azt, a mit látott; de megragadá magának a szultánnak a tekintete. Valami emberen tuli fenség volt annak az arczvonásaiban, mintha egy tökéletes férfialakba egy angyal lelke szállt volna bele. Tekintete merészebb minden férfiakénál, de az olyan merészség, melynek mindenki kénytelen megadni magát, melynek súlya alatt a gyönge összeroskad, de térdre estében az a megnyugvás kiséri, hogy hiszen az, a ki előtt elbukik, bizonyosan fel fogja emelni.

Malek Kamel, a mint Máriát megpillantá, hevesen lépett le trónja grádicsáról s oda sietett az eléje boruló nőhöz, megragadta annak a karját s felrántá őt a szőnyegről, e szót lihegve: «te vagy az?» (E hangban annyi fenyegetés volt! oly keserű szemrehányás!) Mária arcza azzal a vékony arany szövetű keleti fátyollal volt takarva, mely közelbül az arczvonásokat sejteni engedi, a nélkül, hogy egészen elárulná, távolból egészen elrejti. A kalifa heves kézmozdulattal fellebbenté ezt a fátyolt, úgy hogy a nő ijedtében elsápadt. – Hanem aztán csüggedten ejté le a karját Malek Kamel s arczán egyszerre valami méla búskomorság borongott át: «nem, nem te vagy! sóhajta fel; ámbár nagyon hasonlítasz hozzá».

Azzal inte a kezével, megérté mindenki a kézmozdulatot: egyedül hagyták a nővel.

– Kérlek, ne remegj! monda a kalifa, szelid, vibráló mély hangon, – ne hidd, hogy valami tébolyulttal van dolgod; sem azt, hogy erőszakoskodó kényúr előtt állsz. A szokatlan fogadást magyarázza meg az, hogy alakod hasonlít azéhoz, kit egyszer nagyon szerettem, s a kinek a nevét nem szabad előttem kimondani többé. – Azért kérettelek, hogy jönnél ide, mert van egy kedves gyermekem, a ki szemeire szenved, azt mondják, te csodatevő szerrel birsz; ha igaz, gyógyítsd meg. Azt adok jutalmul, a mit kivánsz tőlem.

E biztatásra egyszerre kipirult az arcza Máriának, s hogy ezt a kalifa is észrevehesse, egészen hátraveté arczáról a fátyolt s biztos diadaltól ragyogó tekintettel mondá:

– Én bizonynyal meggyógyítom gyermekedet, vezettess oda hozzá.

– Vezetlek magam, monda a szultán, s kaftánja ujjának hajtókáját egész az ujja hegyéig kezére takarva, úgy nyujtá azt Máriának, hogy tegye rá a maga kezét.

Egy alacsony, szinaranyból vert ajtón át a szerály hárem-osztályába vezeté Máriát; fénytől csillogó, illattól elárasztott termekbe, miknek boltozata lazúrkővel volt kirakva, pilléreik malachitból, élő virág, virágnak szőtt selyem, s valamennyi között a föld legszebb virága, az asszony. Egy egész kert, nem! egész erdő bűbájos szépségekből, a föld minden nemzeteinek leányai együtt, a jaspis fekete négertől az alabástrom arczu, aranyhaju kelta szépségekig.

A kalifa nem időzött a mulatságok termeiben, a mik tánczra, énekre, fürdésre voltak berendezve, a miknek falai köröskörül tükrökből álltak, a miknek szökőkútjai rózsavizet fecskendeztek, a miknek márvány medenczéibe arany oroszlánok okádták a kristálytiszta vizet, a minek bezárt pálmaligeteiben tarka madársereg repkedett; – hanem elvezette Máriát egy kis damasztfüggönyökkel elzárt benyilóba, mely felülről kapott sötétkék üveglapon keresztül világot. Ottan feküdt prémekkel kibélelt arany nyoszolyában egy kis fiucska, talán három éves, alig több, szép, mint egy kis Ámor, piros teli arczú; s épen úgy bekötött szemű, a hogy azt a kis istenfiút festik.

A hatalmas úr, a győzhetlen kalifa nem bírt megszólalni; csak a szemeiben megjelenő könny mondta Máriának, hogy az a gyermek ottan.

A szultánnak nem volt több fiúgyermeke annál az egynél.

És azt meglepte az egyptomi csoma. A nagyapja csókjától lepte meg, a ki szintén abban szenved.

Mikor Mária odahajolt a gyermek fölé, hogy a köteléket levegye a szeméről, az örömrepesve szólalt meg:

– Hát visszajöttél, anyám?

Ennél a szónál a kalifa a két öklét a homlokára szorítva, szótlanul rohant ki a benyilóból s nem tért vissza a hárembe, csak este felé. Akkor ismét felkereste a gyermek fekhelyét. Az már aludt. Mária ott ült az ágya mellett.

– Meg fog-e gyógyulni? kérdezé az apa.

– Isten segélyével minden bizonynyal. Már nyugodtan alszik. Ez az első jele a javulásnak. A míg a szemgyuladás kínozza a kórt, addig nem tud öt perczig szunnyadni a nélkül, hogy felriadjon a szúró fájdalomtól. Most már egy órája, hogy alszik.

– Megengeded, hogy én is itt lessem, meddig tart a nyugodt álma? kérdé a kalifa szeliden. Most te vagy az urak urnője! Hogy tudtad őt elaltatni?

– Meséket mondtam neki. Azt kivánta tőlem. A szép mesét a «zengő almákról», a miket az anyjától hallott. Elmondtam neki, a hogy én tudtam. «Máskor ezt másként mondtad! de így is szép» jegyzé meg rá.

– Hát most én mondok neked cserébe egy mesét, szólt a kalifa. Ennek a gyermeknek az anyja volt az én kedvencz kadínám. Még ha másra néztem is, csak ő rá gondoltam, oly nagyon szerettem. Egyszer egy keresztyén lovag esett fogságomba, kinek a balsorsban is megtartott büszkesége megnyerte tetszésem. Feloldoztam lánczaiból, palotámba hoztam, barátommá tettem. Víg czimbora volt; mulatságos bajtárs, tudott dalolni, mesélni, tréfálni, velem vitatkozni, a hogy a saját emirjeim egyike sem tud. Tréfájában nem volt bohócz, merészségében nem volt paraszt, bölcselkedésében nem volt unalmas. Nagyon megszerettem. Olyan szabadon járt-kelt palotámban és palotámon kívül, mint a szaraczén sheikek bármelyike. Nem tartá őt fogva semmi, csak a becsületszó. Rá mertem volna bízni az álmomat, rá a kardomat, a kedvencz paripámat. Bizonyos voltam felőle, hogy meg nem csal, meg nem lop, meg nem öl. És ez az ember mégis megcsalt, meglopott, megölt engem, a legkegyetlenebbül. Egy éjjel elszöktette a hárememből a kedvencz nőmet. Nem futhattak messze, beduin lovasaim a pusztában utolérték őket. S azóta ennek a gyermeknek nincsen anyja.

– Te megöletted őket?

– Nem. Esküvésem tartja, hogy én miattam soha fogolynak és asszonynak vére ki ne hulljon. Az áruló, hitszegő barátot, a szökevény foglyot elküldtem az apámhoz, Malek Adel szultánhoz, a kit nem lehet megcsalni, a hűtlen asszonyt pedig a puszta egyik oázába zárattam, a hol nincs kit megcsalni. – Már most tudod, hogy miért mondta ez a gyermek, midőn átölelted: visszajöttél anyám? s miért rohantam én el innen erre a fájó kérdésre?

A gyermek fölébredt. Mária levette szeméről a köteléket, megkente a szemeit a gyógyírral s friss borítékot kötött rá. Arra ismét elaludt a kis szenvedő, s jót álmodhatott, ajkai megnyiltak, elkezdett nevetni.

A szultán odatérdelt az ágy elé s úgy nézett, gyönyörtől ragyogó arczczal a gyermek ajkaira.

– Látod? Látod? monda a nőnek. Ez a paradicsomnak a nyilása: egy gyermeknek az ajka, a ki álmában nevet.

Mária nagyot sóhajtott, ő ezt a paradicsom nyilását nem látta soha, neki nem volt gyermeke.