Part 17

Napokig tartott az út Sauria égető sivatagán keresztül. Az utat igen jól jelölték a fehérlő csontvázak: Balduin és Tankred elhullott hősei, kiket megölt a puszta! Ezerével, meg ezerével hevernek ott a rémséges útmutatók. Egy völgy egészen be van terítve csontvázakkal, a mik mellett apró gyermekek maradványai hevernek: kicsinyek és nagyok egymás mellett. Némelyik még átölelve tartja csontkarjaival a másiknak a fejét. Ezek azok a nők, kik hős férjeiket követték a hadjáratba. A lovaik előbb kidültek, aztán ők maguk roskadtak össze a fáradságtól kis gyermekeikkel. Az előre siető hadsereg nem ért rá velük bajlódni: itt felejtette őket; most is ott alusznak. A férfiak rohantak mind a vízkereső kutyák után, egynek a talpán sár volt: az rávezette őket a sziklák mélységeiben rejtett patakra. – Mária is rátalált a kutyája vezetése mellett erre a patakra. – Háromszázan most is ott feküsznek még annak a sziklapartján; daliák mind, a kik egyenesen belevetették magukat a hideg vízbe, s gutaütést kaptak. – Száz éve már annak, hogy a víz locsolja csontjaikat.

– A pokol nem lehet ennél irtózatosabb hely! monda Mária a dái áldoátnak.

– Lesz még irtózatosabb is, vigasztalá őt a kisérő. Most következnek az ördög hegyei. Ha azokon keresztül hatolhatsz velem, akkor aztán elmondhatod, hogy megjártad az ördög legmagasabb országát. Ez már nem a mélységben van, hanem a magasságban.

Az a hegyláncz, a mit a keresztesek «az ördög hegyei» czímmel megtiszteltek, az a kietlen sziklatömeg, a mi a Taurusnak Coxon és Marash közötti szakadványát képezi.

A keresztes hadak krónikásai adták neki azt a nevet.

Mikor a teve a puszták láthatárán meglátja ezt a sziklatömeget, elkezd bőgni, kisérteties rémüléssel s lefekszik a földre, mintha a szamumot látná közelíteni. A lélektelen állat megérzi azt, hogy neki azokba a szakadékokba bemenni: halál. A tevéket nem lehet használni többé. Az egyetlen patak mentét követve, rábukkannak egy sátorozó nomád telepre: ott kicserélik a tevéket szamarakkal. Kapnak egy hófehér vemhét meg egy fekete szamárcsődört. Egyedül a szamár sem megy fel az ördögök hegyére, csak ha a párját követheti. Az egyikre a Máriát ülteti fel a dái áldoát, a másikra az élelmező iszákot, vizes csobolyót és a gyógyszeres tömlőt rakja fel, ő maga elől megy, a vemhét vezetve, a merre az utat meg mutatják nekik a pásztorok.

Itt ebben az útban vesztek el ezerével a legvitézebb hősök, a kiknek bátorságuk volt ellenség dárdaerdején keresztül rontani; és a kik kétségbeestek – a «semmi» elleni harczban. Az ördög hegytömege a semmi országa. A hallgatás elviselhetlenebb a mennydörgésnél. Az egyformaság rémvilága megőrjít. Azok az erős férfiak, a kik itt a sziklákat mászva, elvesztek, elébb megtébolyodtak, elszórták pánczélaikat, fegyvereiket, s levetették magukat a sziklaörvényekbe, hogy ne nyomja a fejüket ez a kősemmiség.

Az ember úgy érzi, mintha azt az egész hegyet emelné a vállán, a melyre felmászik. Vakító, szemégető veres sziklatömeg az mindenfelé. A megrekedt forró levegőt egy szellő nem enyhíti: reggeltől napestig süti a lángoló nap a sziklaoldalakat, a hegyszakadékok úgy fújják ki a forróságot magukból.

Sehol semmi növény! a zuzmónak, a mohának sincs itten hazája.

Semmi élő állat! Egy dongó légy, egy éneklő szúnyog is kedves volna az utazónak. Itt minden állat idegen. A lángoló égen hasztalan keres a szem egy kóválygó saskeselyüt, annak sincs itten hazája.

Egész nap hegynek föl, völgynek alá tekereg a veszélyes út; a sziklatömkeleg nem enged tájékozást; csak a midőn egy magas hegygerinczre felkapaszkodtak, akkor tudják meg, hogy előre haladtak-e, és nem visszafelé. – Az ösvényen, mely a hegyoldalakat körültekergi, nincs szélesebb nyom, mint a hová egy szamár a lábát leteheti. Az állatok legokosabbika minden veszélyesen ingó kőnél megpróbálja elébb a lábával, hogy oda léphet-e? nem gördül-e ki alóla?

Mikor aztán a nap lebukik a sziklák mögé, akkor egyszerre hideg lesz; éles, metsző hideg, mint a havasokon. S ekkor a semmi elkezd beszélni; az átfült sziklák eleinte csendes zizergést adnak ki; a mi egyre hangosabb pendülésekbe megy át, a mint a hőfok alább száll; valami óriás keze játszik reszkető hárfahúrokon, egyre hangosabb kondulások váltakoznak, hosszabb időközökre elmaradozva; az ember azt hiszi, a sziklák össze akarnak omlani! Pedig csak egymással beszélgetnek.

És a hideg éjszakát kinn kell tölteni a szabad ég alatt. A ki egy kinálkozó barlang vendégszeretetéhez folyamodik, ott bizonyosan megkapja a sziklai lázt, s akkor aztán ott kell elvesznie: beteg ember innen ki nem szabadulhat.

Pitymallatkor, a midőn ismét hirtelen felbukkanik a hegyhát mögül a haragos nap s tűzözönét szétlövi a sziklasivatagon, ismét ujra kezdődnek azok a titokszerű kondulások, sziklazengések szerteszéjjel, egyre sebesebb, magasabb oktávákba emelkedő zizergéssé alakulva, hogy ez a hang összenyomja az embernek a halántékait: azt hiszi, hogy megőrül bele.

És Mária mindezen rémségek közepett csak azon fohászkodott: «oh én szegény jó uram; mennyit kell te neked szenvedned!» – A saját szenvedéseit ezzel csillapítá el.

Három nap utaztak már az ördög hegyein keresztül. A nagy földindulás összerongálta az a nélkül is veszedelmes utakat. Reggeltől estig alig birtak elvergődni oly távolba, a mi sík rónán egy órajárás volna.

Ez alatt az élelmi szereik is elfogytak, akárhogy takarékoskodtak is velük. A hamupogácsát, a mit a nomádoktul kaptak, bablisztből készítve, meg kellett osztani a szamaraikkal, hogy kibirják az utat. A vízből nappal nem lehetett inni, olyan forró volt.

A harmadik nap estéjén, a mint épen egy meredek szikla örvénypárkányán haladának végig, a teherhordó vemhe lába alól kigördült egy ingatag szikla, s az állat minden podgyászával együtt a mélységbe esett; a szamárcsődört, a melyen Mária ült, szerencsére megragadá orra czimpájánál fogva a dái áldoát, hogy utána ne ugorjék a nőstényének.

Mária kétségbeesetten sikolta fel.

– Jézus, Máriám! A csodair tömlője is elveszett!

– Azt nem hagyjuk ott, mondá a dái áldoát. A nélkül az egész utunk hiábavaló volna! Csak ki ne repedt légyen a tömlő esés közben.

– Hogy lehet ebbe a mélységbe leszállni?

– Ne aggódjál rajta, szólt a dái áldoát s azzal turbánjáról letekerte a huszonegy rőf patyolatot, a mit a próféta hive azért hord a fején, hogy mikor meghal, abba takargassák. Ezt összecsavarjuk kötélnek: a végét egy szikla alá szoritjuk s én leereszkedem rajta.

– Nem úgy! szólt Mária. Te nehéz vagy: alattad elszakadhat ez a lengeség; engem jobban megbír, s ha te tartod idefenn, biztosabb kézben van, mintha én fogom.

– S volna bátorságod hozzá, asszonyok asszonya?

– Óh én uram! Édes jó uram! Meddig szenvedsz még egyedül?

Csak ezzel a szóval erősíté meg a szivét.

Olyan volt ez neki, mint a Mahomed-hivőnek a «mash Allah!»

A dái áldoát nem szólt többet: összefacsarta kötélnek a patyolatot, csomókat kötözött reá, s aztán az egyik végét átkötötte Máriának a derekán. Akkor azután lebocsátá őt a kötélen a szédületes mélységbe. Mária fenhangon imádkozá: «Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!» szemeit behunyva: úgy függött egy ember kezében, mint egy pók a fonalán a sziklaörvény felett. Mikor harmadszor is odajutott, hogy «szabadíts meg a gonosztól», a lábai szilárd talajt értek. Ott volt a mély szakadékban, a lezuhant teherhordó állat hullája mellett.

– Nem szakadt-e szét a tömlő? kiálta utána a férfi a magasból.

– Ez megmaradt; hanem a csobolyó az ivóvizzel darabokra törött.

– Csakhogy a csodaszer megvan!

Mária leszedte a hulláról, a mi rá volt rakva, s a saját vállára vette.

– Nem jó lesz úgy! kiáltá le a férfi. A kettős terhet meg nem birja ez a kötél. Elébb a málhákat csomózd rá.

Mária leoldá a derekáról a kötelet, a málhákat köté vele keresztül, gondosan beburkolta a gyógyires tömlőt a pokróczba, hogy a sziklaélek meg ne sértsék, s aztán felhagyta húzni a kötelet.

A mint ez megtörtént, a dái áldoát a málhát a kezébe vette; s egyszerre csak azt hallja Mária, hogy elkezd futni visszafelé a szamárral együtt, sebesen, azon az úton, a melyen idáig jöttek. A futó alakokat nem láthatá, csak a léptek robaját hallá odafenn a sziklák között, a mik mind távolabb haladtak, utoljára egészen elvesztek.

Mély csendesség volt körülötte. Köröskörül sziklák, meg sziklák, egy óriási sirbolt!

– Úr Isten! Mi lesz itt velem? Magamra hagyott volna amaz ember itten? Itt kell-e elvesznem? Az ördög pitvarában?

Reszketett egész teste ettől a gondolattól. Pedig a reszketést el kell űzni ezen a helyen: az hasonlatos a lázhoz! Nem szabad itt félni! A ki itt megijed a haláltól, az meghal.

Elaltatá a lelkét a még nagyobb fájdalommal: «hát az én szegény uram nem sokkal rosszabb helyen van-e, mint én? Nem nagyobbak-e az ő szorongattatásai, mint az enyéim?

És ezzel elcsendesíté a lelkét, visszavezette Istenhez. Imádkozni kezdett, s mire végig pergette az újjai alatt az olvasó szemeit, úgy rémlett, mintha a sziklák tömegében új dobogást hallana. Mind jobban kivehető lett a hang. Léptek dobaja az. Egyre közelebb jő. Mostan megáll épen az ő feje fölött.

Bizony ha a felhők közül letekintett volna hozzá egy dicsőült szent, nem okozott volna a szivének olyan megenyhülést, mint mikor a dái áldoát sötétbarna arczát látta aláhajolni onnan a sziklapárkányról.

– Megijedtél ugy-e, hogy itt hagytalak áruló módra! kiálta alá a férfi. – A himszamár visszafordúlt, s elfutott; azt kellett utólérnem; mert a nyergére van akasztva a legdrágább gyógyszer, a vakság balzsama, a hólyagos kulacsban.

– Elfogtad-e? kérdezé Mária rémülten. Eszébe jutott, hogy azért a csodaszerért hányszor koczkáztatta ő testét, lelkét, a míg Isten nevével felfegyverkezve az ördög csészéjéből kanállal kiszedegette. Ha az most elveszett volna!

– Utólértem a dögöt, de ugyan megfuttatott! Most itt a kötél, kösd a derekadra ismét.

Mária körülövezte a kötelet s most már égre emelt arczczal, nyitott szemmel nézte, hogy száll az ember elevenen fel az égbe.

Feljutott a sziklapárkányra baj nélkül.

Ott térdre borult, Istennek hálát adni.

A dái áldoát végig várta, mig imádkozik.

– Ament mondtál már? Mert akkor én kezdem rá, de az átkozódást. Ez az Isten lova nem akar tovább menni, mintha lelket látna. Pőre te!

A szamár csődör kivetette mind a négy lábát a sziklának s nem engedte magát tovább húzni attól a helytől, a honnan a vemhéje alázuhant.

Mert a szamár igen okos állat, mind addig a míg meg nem tudja, hogy ő szamár. De a mint egyszer ehez az önismerethez eljutott, akkor aztán nincs nálánál makacsabb, fékezhetetlenebb fenevad a világon.

– Ne átkozd, ne ütlegeld! kérlelé Mária a kisérőjét. Menjünk tovább gyalog. Nem messze lehet már az utnak a vége. Csak kijutunk ebből a sziklaországból valaha.

De nem lehetett egyebet tenni. Mert a megbokrosodott szamárra nem bizhatja az ember az életét. Pater Horus csak azon káromkodott, latinul, hogy most már a szamárnak a tisztjét is neki kell viselni, mert abba semmiképen bele nem egyezett, hogy a batyut megoszsza Máriával. Elég szélesek az ő vállai, hogy azt mind elbirják.

Gyalog folytatták az utat, a mi egyre vadabb, szakadékosabb lett: látszottak rajta a legújabb földrengés rombolásai. A félredült kőkolonczok, a tántorgó csompók mindenütt úgy fenyegették őket, mintha rájuk akarnának szakadni.

És sehol egy élő lény a földön, sehol egy madár, egy felhő az égen. Ez itt a pokol magas birodalma!

– De mennyivel szörnyűbb hely az a szűk odu, a hol az én szegény uram szenved! biztatá a lelkét Mária ez őrülésre vivő kietlen utban; van ott élő állat is elég: kigyók és skorpiók! Milyen szép tiszta itten!

Az igaz, hogy az ördög felesége szépen kiseperve tartja az urának a pitvarát.

Ezen az egész napon már nem volt nekik se inni, se enni valójuk. Az eltikkadás erőt vett Márián.

Kisérője többször megállt, kérdezni: «nem pihensz-e meg?»

– Nem, nem! menjünk, a míg világos van! Ki kell már innen jutnunk.

Délutánra egy hosszú sziklavágányba jutottak, melynek a menetelesebb oldalán volt egy haránt végig vonuló ösvény, a minek a falán már meglátszott, hogy ott valaha emberek jártak, arról a kopásról, a mit a hozzá dörgölődzött öszvérek csiszoltak rajta. Az út folyvást lefelé haladt már.

De a mi még nagyobb vigasztalás volt, a nyugati láthatáron feltünt egy – felhő.

A Taurus sziklatengerében utazóknak az a láthatáron felemelkedő felhő, a mi az oceán vándorának a szárazföld előfoka. Ott kezdődik már ismét a világ: a hol az emberek, élő állatok laknak. Legyen az ellenség, legyen az dúvad, de mégis e világbeli lény: vigasztaló látás e rettenetes semmiség országainak rémei után.

– Ott már lakott föld van: szólt a dái áldoát, a felhőre mutatva.

– Bárcsak idejönne! sóhajtá Mária.

Az pedig jött: nem kellett híni. Kergette valaki! Zivatar-felhő volt az, a mit egy óra alatt az Araráttól a Taurusig és a Libanonig korbácsol a szélvész.

Előbb elborít eget, földet szürke porfelleggel, a mit három pusztáról kavart össze: nem látni az utat többé, menekülni kell valami sziklacsompó mögé, hogy a szél le ne dobja a mélységbe az embert. Most már nem hallgatnak a sziklák. Ordít, fütyöl, süvölt minden orom, minden hasadék: odafenn pedig egy folytonos kitartó mormogás hangzik. A felhők beszélnek egymással.

– Ne meneküljünk oda le a barlangba? szól Mária, elrémülve az apocalypticus zivatartól.

– Nem jó lenne, mondá Horus. Csak itt kell nekünk maradnunk a magasabb helyen, ha kellemetlenebb is, de biztosabb.

Egyre sötétebb lesz a világ, csak a czikázó villámok szaggatják azt meg, de még mindig csak por és kavics esik: az is oly forró, hogy a bőrt égeti.

Egyszer aztán, mintha végig repedt volna az ég, egy villám tűzoszlop czikázik le és vissza, s arra megnyilnak az egek csatornái s elkezdik ontani a jeget. Elébb csak diónyi nagyságuakat, majd gerezdes buzogány fejeket: utoljára egész conglomerált tömegeket, a miknek paskolásától zengnek a porphyr sziklák, a nagy bazalthárfa ott fenn a hegygerinczen!

– Jaj! El kell itt vesznünk! sikolt a nő kétségbeesetten.

– Ne félj, maradj veszteg!

– Fussunk le oda a barlangba.

– Mondom, hogy nem jó ott! Itt maradj!

Horus kibontotta a pokróczot s annak az egyik szélét egy nehéz sziklával lenyomtatva, a másik szélét megfogta két hatalmas kezével és a hátát neki feszítve a szél tépte pokrócznak, úgy védte Máriát a saját testével.

Hah! Ez volt a küzdelem egy ember és egy Isten között. A sűrű jégdarabok ütötték, vágták minden tagját a daczoló embernek, de az ki nem ereszté a kezéből a széttárt pokróczot: nem hagyta a védenczét megütni a mennyei parittyázónak.

És néhány pillanat mulva megtudta Mária, hogy miért volt jobb idefenn maradni a hegyoldal párkányzatán, mint a barlangba leszállni? Az a roppant tömeg jég a mint a forró sziklákra leomlott, mintha kemencze párkányára esett volna, egyszerre elolvadt, a sziklák hasadékai, a völgyvágányok elkezdték okádni mocskos patakjaikat minden oldalról, a bércztetőkről zuhatagok omlottak alá, s félóra mulva az a mély sziklavölgy ott a lábaik alatt egy medréből kirohanó tengerré változott át, mely száguldása közben elefánt nagyságú köveket hajigál a magasba, s a menedéknek látszó barlangot percz alatt betölti. A fej elszédül, a szem elkáprázik, mikor ez őrült gyorsasággal vágtató hullámba letekint.

– Mi lesz az uramból, ha én itt elveszek! nyög a szegény asszony, halálos félelmében.

– Ne félj! Eljutsz hozzá! Dörmögi a férfi, a ki egy szisszenéssel sem árulja el, ha a fejét találja egy jégdarab.

Aztán elvonul a zivatar.

– Élsz még? kérdi Mária Horustól, ki a nagy küzdelemben odaroskadt már a lábaihoz, de még térdein emelkedve is őt védte a testével. És az ember győzött a harczban. Kékre, veresre volt verve az egész teste: kiállta.

Mária bámulva huzta meg magát a lábainál.

– Óh atyám! Mivel fogom ezt neked meghálálhatni?

– Azzal, a mi az utad czélja: szabadítsd ki az uradat.

Mária nem birta azt felfogni, hogy mi öröme legyen abban a dái áldoátnak, ha ő az urát kiszabadítja? a kit ez nem is ismer.

A zivatar olyan sebesen, a hogy jött, tovarohant, minden felhőt elvitt magával. Azt, hogy itt járt, csak a tomboló folyam ott a völgyben, s a jégtől fehérlő sziklahasadékok mutatták.

– Áldjuk az Istent, hogy e veszedelemből kiszabadított! rebegé Mária.

– Egyébért is áldhatjuk: mondá Horus.

– Igen! A szomjunkat elolthatjuk most.

Ott volt a jég körülöttük halomban.

– Még az éhségünket is.

– Az éhségünket? kérdezé bámulva Mária.

– A vihar az Ararát felől jött. Ez azzal a porral együtt, a mit kavarogva szórt szét, az Ararát sziklán termő «mannát» is elhinti. Ez az a mennyei eledel, a mivel Mózes a pusztában vándorló népét táplálta. Ilyenkor, a vihar elvonulása után, a nép neki áll seprővel, kosárral összegyűjteni az ég küldte kenyeret, a mivel terítve marad a föld. A nép úgy híja, hogy földi kenyér. Mingyárt meglátod azt, a mint a jég elolvad itt a sziklazugban.

Nem soká kellett várni, az izzó sziklákon rohamosan olvadt el a jégtömeg, s akkor a zugokban látható lett a vihar által odasepert «mennyei manna.» Hasonlít a buzaszemhez: épen olyan lisztes, mint az, nedves korában nyersen is marokkal ehető: az íze, mint a gesztenyéé. Ezzel táplálta Mózes a népét a pusztában.

A nomádok legendái szerint egy gonosz tündér, a ki a zivatart hozza, kőzáporral veri el a vetéseket, de ugyanekkor annak a felesége, a jó tündér, kenyérrel hinti be nyomában a letarolt földet, hogy a nép éhen ne veszszen. A tudósok azonban már kitanulták, hogy az a manna nem mennyei termény, hanem egy zuzmó faj, a «lecanora esculenta», a mi nagy területekben fedi a kopár sziklasivatagokat, az Altaiban, Anedaliban, a Damascusi nagy pusztán, a honnan azt az erőszakos vihar feltépi, elsöpri, a fellegek közé ragadja, s távol emberlakta pusztákon ismét elszórja; az arabok kenyeret sütnek belőle.

Mária égi csodának fogadta azt, s mikor éhségét elcsillapítá vele, azzal együtt kétségei is eltüntek. Hite még erősebb lett, hogy az az Isten, a ki őt idáig elhozta, egész czélja végéig is oltalmazni fogja.

Azon a napon tovább haladniok nem lehetett; minden völgy tele volt zuhatagokkal: egy kiálló sziklapadmaly alatt töltötték el az éjszakát.

Másnap reggel megint nem mozdulhattak tovább a helyükből. A tegnapi zivatartól ide ontott víztömegből olyan köd támadt, mely az egész völgyet betölté előttük, úgy, hogy nem tájékozhatták magukat.

Vesztegelni kellett, míg a ködöt felszíja a nap.

De azalatt ismét gondoskodott róluk az Úr. A zsidók mannája után következtek Mózes fürjei. Egész serege a szárnyasoknak hullott oda a lábaik elé, kifáradtan, ugyanazon puszták lakói, a hol a kenyérzuzmó terem. Talán utána kerekedtek a tápszernek, a mit a vihar elsöpört előlük? Kézzel lehetett őket összefogni. S ez erőtadó táplálék a bujdosónak. Horus megtanítá Máriát, hogy hogyan kell tűz nélkül megporhanyítani a nyers húst? odatette azt két lapos kő közé, s aztán egy nagyobb kővel addig ütötte a felső lapot, míg az átmelegült: így több napig eláll az, és ehetővé lesz.

A rohanó vizek már lezúgtak, hanem a köd folyvást tartott. Mária türelmetlen kezdett lenni. Azt kivánta, hogy az ösvényen haladjanak előre. Horus teljesíté kivánságát s összegyűjtve a mannából és fürjből, a mennyit csak elbirt, megindult előre az ösvényt keresni. Az nem sokára lefelé kezdett csapinósan kanyarodni s a mint alább szálltak, a köd felszakadt előttük, s fennmaradt a fejük felett felhőnek. Borult ég volt fölöttük. Ritka tünemény ezen a vidéken, egy évtizedben egyszer. Az utazást ez nagyon megkönnyíti: a kinzó hőség elmarad, árnyékban kétszer annyi utat tehet az ember. A míg alant a völgyben jártak, még pihenni sem maradtak meg sehol. Hanem aztán a mint az út ismét lefelé kigyózott a tulsó hegyoldalba, újra szemközt jött rájuk a tetőkön barangoló felhő, s körül burkolta őket sűrű homálylyal. Csak tapogatózva haladhattak tovább. Utoljára oly sűrűvé lett körülöttük a köd, hogy nem mehettek előre: meg kellett állniok.

A távolból valami különös méla hang kezdett zengeni, hasonló az orgona bugásához, a mélység változatai: alant és még alább zúgók.

– Mi ez? kérdé Mária.

– Én már ismerem! mondá Horus. Az erős északi szél közelít, a mi a viharra szokott következni rendesen. Keressünk valahol biztos menedéket.

Két egymásra dült sziklacsompó kinálkozott vele: palota az ilyenkor! Abban elhelyezkedék a két vándor, pokróczczal elzárva a menedék nyílását.

A dái áldoát jól jövendölt; a mint a nap leszállt: beköszöntött az északi szél, ez a minden szelek czárja! Jaj lett volna nekik, ha ott kapja őket a sziklagerinczen bandukolva! Ez nem ismer irgalmat, ez előtt nincsen erős ember. Ez mikor megkapja a kirgiz sivatagon a vad ménest, elkergeti hetedhétországra. Hej hogy megtanulnak a sziklák beszélni, mikor rájuk paskol, az egyik búg, a másik fütyül, az odúk huhognak: a magas kőszálak vontatott hangokon énekelnek: azok a kőalakok, a kik kiadják magukat örök halottaknak, nagyokat sivítanak, elárulva, hogy ők is élnek, közbehangzik a morajló dörgés, a sziklakoloncz moraja, mit a szél lefújt a hegyoromról. Jó volt a vándoroknak elzárni a pokrócztakaróval menedékük nyílását: a szél körülkerülgeti a sziklákat; a kereplés, a mit hallanak, a kavicscsoport hangja, a mit a kegyetlen rém a sziklákra szór, égből jövő nagy hahotát kiáltva le hozzá.

Ez volt a legrettenetesebb éjszakája Máriának.

Csak reggel felé tudott elszunnyadni, a kemény kősziklára nyugtatva fejét.

Reggel aztán, mikor a dái áldoát félrehúzta a pokróczot az odú elől, Mária fölébredt a betörő világosságtól.

– Nézz oda alá! monda néki Horus.

Erre a nő csak térdre rogyott, két kezét keblén összetéve, s arczát az égnek emelve, Istenhez beszélt.

Az a látvány volt a pokol után a paradicsom.

Az éjjeli szél elverte a hegyekről a ködöt, s arról a tetőről, a hol az utazók álltak, a damascusi rónát lehetett végig látni, száz városával, édeni ligeteivel!

Még most is a «kelet szemefénye» Damascus. Csupa kertek közepében, miknek gyümölcsfái kincseket hordanak magukon.

Egész világkereskedés folyik a baraczkjaival, mikhez hasonlót más ország nem terem. De mi volt ez még akkor! Egy világváros, a mihez Európának egy metropolisát sem lehet hasonlítani. A hol most a baraczkligetek gesztje piroslik, akkor pálmaerdők koronás zöldje sötétlett, százféle gyümölcseivel, fürtökben, kobakokban, óriás diókban, s a hirhedett damascusi rózsa berkeinek illata félnapi járóra átittasítá a léget, s mentül közelebb jött az utazó, annál részegebb lett tőle.

Pálmák és olajfák közepett terült el az óriási város, mely vetekedett Konstantinápolylyal, lakosa több volt mint ma Budapestnek, fényűzése nagyobb, mint Párisnak, szent helye több, mint Rómának. Itt van az a torony, melyre az izlamhivők hite szerint a Jézus Krisztus (szerintük is próféta) az itélet napján le fog szállni az égből, itt a martyrok és próféták sírjai, remekül épült mauzoleumok alatt: a szultáni paloták, a mecsetek ólom és réztetői messzire ragyognak a dús aranyozástól a paloták tömkelege közül, s a pálmák sűrűjéből toronymagasra lövellnek fel a szökőkutak sugarai. Kéjillat terjeng az egész városon át, a mit a czédrusfából épült házak, a szumach és szandarach mézgával fényesített verandák párolognak ki, a futórózsák egész a háztetőkre kúsznak fel, ezeknek a hulló levele az egyedüli szemét az utczákon, miket az oszlopsorokon végig vonuló vízvezetékekből folyton öntöznek, hogy por be ne lepje a fényes házfalakat, a virágos háztetőket. Gazdagság, pompa, jóllét nevet mindenünnen dicsekedő tüntetéssel: Damascus a boldog emberek hazája. Itt nincs koldus.

Akkor volt ez, a mikor még a sánta daemon, Timur Lenk el nem pusztítá a török birodalom harmadik szent városát, őrjöngő fanatizmusból; kiirtatva a pálmaerdőket köröskörül mindenünnen. A XIII. században még a hatalmasabb szultánok székhelye volt Damascus.