Part 16

Ezek a bűnös szépségek, a kiket a kinzó lélek a gyönyörökről lemondani kényszerit, a kik a kavicsos pusztába futnak ki mezitláb, kerülik a selyempárnák kisértő rémeit, a kik félnek a pokoltól, s kapaszkodnak a csillagsugárba, hogy felvonassanak rajta az égbe: ezek közül talán csak válik egy, a ki elviszi a halált oda, a hova férfi nem viheti. Egy gonosztevő, a ki idvezülni akar!

Oh milyen szépen tudott prédikálni pater Horus a szentek paradicsomáról az ő nyája előtt. Leste az arczaikon a hatást. Kihallgatta gyónásaikban sziveiknek minden titkát. Válogatott bennük, melyik legyen a dái áldoát asszonyi alakban?

Eljutottak már egész Sophiáig.

Itt azzal a hirrel lepték meg őket a görögök, hogy a Balkán felől közelit a kunok tábora.

Az pedig elrémítő hir volt.

A kunokat a legkegyetlenebb népnek irták le előttük. Azok nem keresztyének és nem mohamedánok: hanem bálványimádók. Van egy kanbálványuk, meg egy nősténybálványuk. Amannak a fogoly férfiakat áldozzák meg, emennek a fogoly leányokat. Az ellenség vérét megisszák. Hitet, esküvést meg nem tartanak. Ez a hir járt előttük.

Mint a bolgárok szövetségesei, azoknak segítettek végig pusztítani Thráciát, Macedoniát, azután azokkal is összevesztek, meghasonlottak, több oldalról szorongatva IV. Béla magyar királyhoz folyamodtak, hogy adjon nekik menedéket az országában: az meghivta őket; most azután jönnek seregestül Erdély felé; a rémület fut előttük: mint a porfelleg a mennydörgő zivatar előtt.

A mezitlábos szentek erre a nagy riadásra azt határozták el, hogy félrevonulnak a hegyek közé, s meghúzzák magukat a barlangokban, a míg a zivatar átvonul a fejük fölött. Ez volt a legokosabb a mit tehettek.

A lovagok mindegyike fölvett egy hölgyet a háta mögé, e menekülés alatt, s annak védhősévé avatta föl magát.

Robert lovag, a keresztes homloku önkényt felajánlá védlovagságát Máriának, a mit ő szépen megköszönt: neki ott volt a védőtársa, a hűséges Bálint gazda.

Alig érték el az Etropoli Balkánt, a hol a rengeteg erdők elrejték a menekülőket, már ott voltak a sarkukban a kunok. Őket magukat nem, csak az előhirnökeiket lehetett látni, az égő hegyeket. Az a kellemetlen szokásuk volt, hogy a hol erdőt találtak maguk előtt, azt felgyujtották, végig leégették, hogy az utjokat álló ellenséget kipörköljék belőle. Egész lángba borult hegyek hirdették közeledésüket.

Ehhez a nagy rémülethez még egy borzasztó csapás érte Máriát.

Az etropoli menedékbarlangban letelepült a zarándok sereg. Régi menedékhely volt ez itt, több üreg, mint egy sziklába vágott utcza egymás mellett. Mária is meghúzta magát egy ilyen barlangban; a jó öreg Bálint odakinn hált éjjel a barlang nyilásánál a kipányvázott paripák mellett. Reggel, mikor fel akarta őt költeni Mária, az öreg nem mozdult. Meg volt halva.

Máriát a kétségbeesés környékezte. Mi lesz ő belőle, ha a hű szolga elköltözött? Ki lesz a kalauza? ki lesz a tolmácsa? annyi ismeretlen országon, annyi idegen nemzeten keresztül? ki vezeti őt oda, a hol a fogoly urát megtalálja?

Hanem az ő siránkozását mind elnyomta a zarándokok vészüvöltése: itt a kunok a hegyek alatt! A kutyáik ugatását hallani már!

Minden ember sietett meggyónni pater Horushoz: a hogy szokás halálos nagy veszedelem előtt. Egész késő estig eltartott az.

Legutoljára maradt Mária. Tétovázva is közeledett pater Horushoz s jó ideig nem tudott megszólalni.

– Nos, leányom. Nem gyónsz-e?

– Nem merek.

– Olyan nagy a bűnöd?

– Olyan nagy. Ezek a többiek mind szentek és igazak, egyedül én vagyok az elkárhozott és álnok. Ezek itt mind a Jézus, Isten fia sirjáért indultak harczolni; csak engem egyedül hozott más indulat erre az utamra. Férjem fogságba esett a szaraczénoknál. Ahhoz igyekeztem, őt akartam kiszabadítani. Kincseket nem vihettem érte váltságdíjul, mert mi az én gazdagságom a hatalmas szultánok előtt? a pokol hatalmaihoz fordultam, hogy adják kezembe azokat a bűbájos szereket, a mikkel a legpusztitóbb vészt, az egyptomi vakságot meg lehet gyógyítani. Megkaptam, összegyüjtöttem, pokollal harczolva, ördögöt kisértve, tömlőbe zártam; s most ime midőn már utban vagyok, egyetlen vezetőm, védőm, tolmácsom, jó öreg Bálint szolgám hirtelen halállal kimult előttem. S most én azt sem tudom merre, hol a férjem? kit kérjek? hová folyamodjam? Nem értem az idegenek beszédét; elhagyott tehetetlen asszony vagyok. Elhagyott az Isten. Eltávozott előlem; és én pörbe akarok szállni az Istennel. Oh én nagy bűnöm! szörnyű nagy bünöm.

Pater Horus gyöngéden érinté ujjai hegyével Mária homlokát.

– Nem oldalak fel, mert nem bűnöd az, a mit elmondtál: erényed az. Urad van fogságban a szaraczén szultánnál, a vén Malek-Adelnál? Kinozzák, gyötrik? s te őt ki akarod szabadítani? Dicsőséged az. Diadalod lesz. Te vagy ebben az egész seregben az egyedüli szent és igaz. A többiek mind hétszeres bűnösök és átkozott gonosztevők. A kik reggel meggyónják a bűneiket, s este ujra elkövetik azokat. Mikor térdepelnek, még mondja a szájuk az imádságot, s már az eszük azon jár, hogy mi új bűnt kövessenek el? A vezérük maga, a keresztes homlokú lovag azt követte el, hogy felfalta a feleségét és leányát: s még azok az asszonyok, a kiket felfalt, nem voltak a legszerencsétlenebbek, hogy rájuk éhezett. Van az éhségnek még gonoszabb fajtája. Most te rád éhezett! Ő volt az, a ki méreggel megölte a te kisérő szolgádat. Azért, hogy az ő védelmére légy szorulva, hogy veszni hagyva rabbá tett uradat, feleségül menj hozzá! holott a pápától meg van neki tiltva a nősülés. Ő most gyónta ezt meg nekem.

Mária reszketve emelkedett föl térdeiről: rémülettől elmeredt szemekkel bámulva a gyóntatóra.

– De hát ki vagy te? Hogy pap létedre elárulod a meggyónt titkokat, diakónus?

– Én nem vagyok diakónus; hanem a Hegyek urának dái áldoátja, a ki elküldetett a Hegyek urától, hogy keressen a keresztyén világban egy asszonyt, a milyen te vagy; a kiben annyi a szeretet, mint a vakmerőség: együtt a gyöngédség és az erő; a ki az urát elvesztette és azt ki akarja szabadítani maga kezeivel; a ki keresi az Istent, azért, hogy pörbe szálljon vele! Rád találtam: téged kerestelek. Ne félj, minden viszontagság közül megmenekülsz. Én vezetlek, védlek, tolmácsollak ismeretlen országokon, idegen népeken keresztül: elviszlek mind egészen az urad börtönének az ajtajáig. Én a hatalmas Hegyek urának «Hívek hive» (Dái áldoát), a boszuálló Istennek szolgája.

Odakünn azonban nagy örömzaj támadt, a zarándokok kiküldött kémei jöttek a kedvező hirrel, hogy a kunok fenyegető tábora hirtelen elvonult kelet felé, felszedték a sátraikat; elmult a veszedelem!

Erre aztán mindenki egymást ölelte, csókolta, a megszabadulás örömében; elővették a kulacsokat, s nagyot ittak, énekeltek tánczugrások mellett.

– Te ne osztozzál az ő örömükben, monda az izmaelita. Rövid öröm lesz az. Ismerem én a kunokat, csak finta tőlük az ilyen hirtelen elvonulás. Ezek a zarándokok most e fölötti örömükben a nagy barlangban vigasságnak adják át magukat. Tudom már a szokásukat. Az ijedségre következik a féktelen kicsapongás. A föld alatti sötétség eltakar mindent. Te maradj itt ebben a kis barlangban: és várd a vezércsillag feljövetelét. Lovaid legyenek felnyergelve. Ne ijedj meg semmi rémtől, akármi kisért. Mikor szükséged lesz rám, itt leszek.

Azzal magára hagyta Máriát és kiment a sötét éjbe, melynek csendességét föl-fölriasztá a nagy barlang mélyéből kitörő zaja az őrült orgiának: «Itt nem látja az Isten!»

Mária ez alatt magára maradtan azzal fáradozott, hogy szegény meghalt szolgáját a barlang egy zugában eltemette. Köveket hordott össze, azokból rakott föléje sirhalmot, azt befedte sürű zöld mohával, s keresztet faragott faágakból: azt tüzte a sirhalom fejéhez; és az alatt végig gondolkozott borzadozva azokon a rémes nyilvánításokon, a mikkel az izmaelíta a lelkét felháborítá. Fel sem birta azokat fogni. Hisz ez több a pokolnál!

Pedig, hogy igazat mondott a dái áldoát, azt nem sokára bizonyosan megtudhatá. Nehéz, tántorgó lépések közeledtek barlangjának száda felé, s a mint a holdvilág besütött rajta, Robert lovag alakját látta maga előtt. A lovag részeg volt a bortól.

Két karját ölelésre tárva állta el az útját Máriának, s ez a tekintet megmondá neki, hogy van rettenetesebb sors is egy nőre nézve, mint felfalatni ez anthropophág által.

– Ah, te meg is vetetted a mennyegzői ágyat? kiálta a lovag röhögve, s a mohhal fedett sirhalomra veté magát, odarántva, elkapott kezénél fogva Máriát is.

Mária rémületében a keblén csüggő keresztet tartá eléje s mert beszédét nem érté, jegygyürűjére mutatott, hogy ő már férjes asszony.

A lovag máskép érté azt.

– Ne félj semmit, feleségül veszlek! szólt kaczagva. Egész czeremóniával. Canon szerint. Megesküszünk. Te az enyim, én a tied. Holtomiglan, holtodiglan. Teremtugysegéljen! Hahaha! Hol az a pap? Gyere páter! Hozd azt a breviáriumot.

Páter Horus ott is állt már.

Mária ekkor a kétségbeesés erejével szakítá ki magát a lovag kezei közül s futott ki a barlangból.

Robert lovag utána rohant. Hosszú lábai voltak; hamar utolérte.

Mária nagyot sikoltva ugrott félre előle, s akkor látta elkáprázva, hogy a nagy testnek, a ki mellette elfut, rohanva le a lejtőnek: nincsen feje.

A barlang száda előtt pedig ott áll Páter Horus, jobbjában a görbe kindzsált tartva, baljában magasra emelve üstökénél fogva a keresztes homlokú fejet: úgy pillogatnak még a kimeredő szemek, úgy kattognak össze az emberevő fogak.

– Én vagyok a Hegyek urának dái áldoátja!

Mária a vele történt csodáktól egészen elkábultan támaszkodott egy mohos fa derekához, mint a ki álmában futni akar és nem tud.

A nagy barlangüreg szádán keresztül bachanali zsivaj tört elő, visitás, röhej, vadállati nyerítés hangjai; zsoltárok paródiája, trágár szavakkal: a sötét erdők mélyéből pedig vadállati üvöltés egész csordában. A kunok kutyái ugatnak az éjben, jelentve, hogy az elvonulást szinlelő tábor megint visszatért.

Ez álomkáprázatból a dái áldoát szava költé fel Máriát. Az izmaelita kantáron vezetve hozta a két paripát.

– Üljünk fel. Haladjunk.

– Hová megyünk? kérdezé Mária.

– Egyet tarts meg: szólt az izmaelita; soha se kérdezz. Én mindent megmondok önkényt, kérdezetlenül, a mit meg kell tudnod, a maga idején; de azt, hogy a jobb lábammal hova lépek? még a bal lábamnak sem mondom meg előre.

Mária keresztbetette a kezeit a keblén, s Istennek ajánlá lelkét. Aztán fel hagyta magát a lovára ültetni. A másik lóra a dái áldoát ült fel; s maga előre baktatott, hogy az ösvényt megtalálja az erdők sötétjében.

Mentül jobban közeledtek az erdő széléhez, annál jobban hallhatták azt az egyetemes vonítást, a mi az éjszakát felverte. A kunok ezerével hordják magukkal az ebeket: azok náluk az előörsök. Ők maguk alusznak, a kutya ébren van.

A kutya a kunoknál szent állat: erre esküsznek. A kutyák osztoznak a véráldozatoknál a «Keremet» istennel. Ezek a szép fehér, hatalmas, bátor komondorok, a mik most a magyar alföldön a juhnyájakat őrzik, a kunok bálvány-ebeinek az utódai.

Nappal mindegyik a gazdája körül van, annak falatját lesi ki a szájából, éjjel pedig, mikor a harczos legelőre csapja a lovát, a komondor a paripával együtt kimegy a mezőre, s míg a lovak ménes számra füveznek, a kutyák csordaszámra száguldoznak, csikasz farkast, ólálkodó idegent szimatolva, s széjjel tépik, ha megkapják. A mint pedig hajnalhasadáskor felhangzik a tábor közepéből az áldozatdob puffanása, akkor rohannak vissza, s mindenik komondor kergeti a maga paripáját a gazdájához sebten.

A mint Mária a vezetőjével az erdőből kijutott, a messze elterülő sik rónán ezernyi őrtüzet látott veresleni. Kialvófélben volt már valamennyi. A tábor szélén legelésztek a paripák. A fenyéren egy hosszú, fehér tömeg közeledett a két jövevény felé: a komondor csorda. Együttes mormolásuk olyan volt, mintha távol mennydörögne. A vezetőjük borjúnyi nagy dög volt, a nyakán szeges örvvel.

– Jaj! széttépnek bennünket! rebegé Mária.

– Te ne szólj, légy nyugodt, monda a dái áldoát, s azzal leszállt a lováról, s a hosszu zarándokbotjának a két végéről lecsavarta a keresztet és a vas czúczát, s aztán annak az egyik végét a szájához illesztve, mikor már közel ért hozzá a vezérkomondor, valami port fujt neki a szeme közé, mire a dühödt állat egyszerre elkezdett keservesen ordítani, megfordult, félreszaladt, folyvást vonítva ádázul; a többi kutya mind utána: ott hagyták a két embert s míg a vezér komondor sírva, szűkölve verte magát a földhöz, a többi jó pajtások körül ülték, és olyan keserves tutulást követtek el, mintha a gazdáik halálát éreznék.

Ez megint olyan csoda volt, a miről Mária a szemeinek sem akarta elhinni, hogy nem álom.

– Látod, monda neki a dái áldoát, minden állatnak a legfájóbb része a szeme. Még a vad oroszlánt is megjuhászíthatni vele, ha ezt a port a szeme közé fujják. Attól egyszerre megrémül a vadállat s oda van minden ereje. Kutya, farkas beszélni tud egymással. Most ez azt beszéli társainak, hogy «itt jár a Keremet! elkussodjatok!» – Haladhatunk tovább.

Valamennyi kutyacsorda a tábor körül mind eltanulta egyszerre azt a fertelmes éneklést, a mit ez a legelső falka rákezdett: «itt jár a Keremet!»

Mária rettegve látta, hogy vezetője egyenesen a tábortüzek felé veszi az irányát.

Nem mert már többet kérdezni.

Mikor a legelső tábortűzhöz közel értek, pater Horus ismét leszállt a lóról, s a széles zarándok-kalapját szétdarabolva, a lovak patkói alá bugyolát kötözött belőle, hogy a léptek dobogása ne hallassék.

A hold eltünt már a hegyek mögé; csak a csillagok ragyogtak, meg a hamvadó parázs a földön. A fegyveres alakok ott hevertek a tűz körül, gubáikkal betakarva. Horkolt valamennyi. A posajtott lótejtől mély dermenet szegődik az álomhoz. Akármelyiknek el lehetett volna lopni a fejét.

A két jövevény végig mehetett az egész táborban észrevétlenűl.

Mária nem birta kitalálni, hogy hová viszi őt most rejtélyes vezetője.

A tábor közepén volt egy szekérvár, s azon belül, utczasorban az előkelők sátrai, egy kerek téren a nagy vezéri sátor, tarka nemezből, arany zsinórokkal a földhöz czövekelve, annak a nyilása előtt is, egymáson keresztül fekve, aludtak az őrök.

A vezéri sátorral szemben volt egy széles kövekből felrakott oltár; azon felállítva egy kecskelábú alak kezében pánsíppal, a fején kecskeszarvakkal. (Valami satyr szobor lehetett, a mit a legutóbbi expeditióból elhoztak istennek, a midőn a latinok elfoglalták a görögöktől a szent Byzanczot s az ott talált művészi bronz szobrokat megolvaszták s kiverték krajczárnak. A kunok jobban megbecsülték a maguk osztalékát: a Dione szobrot megtették a Bábolna istenasszonynak, a Satyr szobrot pedig Keremet istennek. Ilyennek képzelték ők azt épenséggel.)

Ennek az oltára pedig körül volt tűzködve hegyes karókkal, minden karónak a végén egy emberfő.

Mária reszketve húzta szeme elé a fátyolát, hogy ne lássa ezt a rémképet.

Az oltár körül aludtak a garabonczok, mögötte nagy máglyának az üszkei terjesztettek vérvilágot, a mik közt az elégett áldozatok csontjai izzottak fehér fénynyel.

Tegnap bizonyosan nagy áldomás volt, minden ember holtra itta magát.

A főtáltos sátora előtt állt a hordónyi áldozatdob, rajta a buzogányforma nagy puffantó.

Csak a vezéri sátor hátuljában levő paripák érezték meg, hogy idegenek jöttek; azok kezdtek el nyeríteni.

Mária remegett: ha most fölébrednek?

– Szállj le a lovadról! monda neki a dái áldoát.

Mária engedelmeskedett.

– Lépj fel arra az oltárra amott.

Mária azt hitte, hogy a halál csarnokába lép. Megtette.

Akkor a dái áldoát a csuhája alól egy derekára kötött zöld selyem zászlót oldott le, a melyen egy arany nap és félhold volt hímezve, s azt a vándorbotja végére tűzve, Máriának nyujtá.

– Emeld magasra!

Akkor fogta a dobütőt, s olyat ütött vele háromszor a bőrre, hogy megzendültek bele a visszhangos bérczek.

E riasztóra egyszerre rémséges zsivaj támadt az egész táborban: a sátorokból rohantak ki a felriadt vezérek, bálpapok; maga a főtáltos majd keresztül esett a saját dobján s szinte visszahőkölt, a mikor azt látta, hogy a dobütő már másnak a kezében van. Maga az ifjú vezér lóháton ugratott ki a sátorából pánczél nélkül, karddal a kezében; szemei szikráztak, az arcza veres volt: «Ki háborgat engem?» ordítá fejedelmi haraggal.

Az izmaelita pedig odaplántálta magát az oltár elé, s felemelt kezével a zászlóra mutatva Mária kezében, e szókat mondá:

«A sheik Aldzsebál.»

Erre a névre, mintha kicserélték volna a vezért: a karja, kardostul aláhanyatlott az oldalára; az arcza elsápadt: észrevevé, hogy nincsen pánczélja, összeborzadt.

– Mit kivánsz dái áldoát? hebegé halk hangon.

– Szállj le és jőjj elém.

A fejedelem leszállt a lováról engedelmesen.

Pater Horus pedig úgy beszélt vele, mint egy biró a bűnössel.

– Mit parancsolt neked a Hegyek ura?

– Azt, hogy harczoljak az ő ellenségei ellen.

– S kiket ismersz te az ő ellenségeinek?

– A törököket és mongolokat.

– Hát itt keresed te a törököket vagy a mongolokat?

– Hallgass meg: – szólt a fejedelem könyörgő szóval, s félve tekintgetett jobbra-balra, háta mögé. A mely fejedelmet a dái áldoát felelősségre von, az a halotti pénzt a szájában hordja! Legközelebb eső hivei közt vannak a «fedáik», a Hegyek urának orgyilkosai: a dái áldoátnak egy szemöldök összeránczolása elég, hogy belőle holt embert csináljon.

– Beszélhetsz.

– Megtudtam a kémeimtől, hogy a mongolok nem Örményország, hanem Etelköz felé jönnek.

– Ez igaz.

– Ott akarok velük találkozni. De magam, népemmel nem vagyok elég erős, hogy megkűzdhessek vele; a magyar király szövetségét keresem. Hozzá vezet az utam.

– Vigyázz, hogy el ne tévedj. Ha a mongolokkal árulsz egy gyékényen: annyit ér a fejed koronástul, mint ezek közül egyik, a mik itt póznára vannak tűzve. A Sheik Aldzsebál keze utólér, akárhová mégy e földön, még ha a Kaf hegyén tul mégy is.

– Fejem a szavamért! monda a vezér.

– Elfogadom. És most tégy tiszteletet az én urnőm, a «Bajraktár» előtt.

Mária először hallá, hogy ő a bajraktár. Nem név az, hanem tisztség. Zászlóhordó. A próféta szent zászlójának vivője. Az is asszonytól származik: Áishától.

A fejedelem odajárult az oltárhoz, s fél térdre támaszkodva nyujtá kezét Máriának, úgy hogy a hölgynek az ő felemelt térdét kelle használni zsámoly gyanánt. És aztán meghajtott fedetlen fővel vezeté őt saját sátorába, átengedve azt neki egészen.

A dái áldoát és a fejedelem erre kiüríték a szövetségkelyhet, saját vércseppjeikkel vegyítve a bort.

Akkor azt mondá az izmaelita a kun vezérnek, hogy ha vannak a népe között lázárok, a kik az egyptomi szemgyuladásban szenvednek, hivassa ide; a bajraktár csodatevő hatalmával meg fogja őket gyógyítani.

Voltak nagy számmal.

Mária ezen a napon egészen boldognak érezte magát: reggeltől napestig szenvedőket gyógyíthatott. A hatalmas szerrel megkente a lázárok gyuladt szemeit, s aztán bekötötte, meghagyva, hogy másnapig ki ne bontsák.

És a következő nap reggelén már ugyanazok az emberek áldva, magasztalva jöttek vissza hozzá, hogy a köntösét megcsókolhassák; a kinzó csuma elmaradt róluk.

A fejedelem maga is el volt ragadtatva e csodatétel által, mely különösen az ő kedvencz asszonyai szép szemeinek adta vissza az egykori bűbájos ragyogást.

– Nem bocsátalak még ma innen el, mondá Máriának.

Pater Horus azt mondá:

– Bocsáss bennünket, mert sietős utunk van.

– Nem addig, míg a bajraktár csodáiért hálaáldozatot nem tartottam.

Mária maga is azt mondá, hogy még kész itt maradni. Ir volt a lelkének, hogyha a szenvedők kinjait enyhítette, s még egyre tódultak a sátorához a gyógyulást kereső lázárok.

– Megmondtam, hogy ne legyen saját akaratod, az enyimen kívül; monda neki az izmaelita. Most már igéretet tettél. Ám lássad.

Az a nap gyógyítási csodatételekkel mult el. Mária szívesen hagyta magát harmadnapra is megmarasztatni, hogy a szer hatásának sikeréről bizonyossá legyen.

Az a nap pedig volt az áldozat ünnepe, a mit a kun vezér egyenesen az ő tiszteletére rendezett.

De nagyon megbánta Mária, hogy ott hagyta magát marasztaltatni. Mert az az ünnepély abból állt, hogy egy csapat foglyot a Keremet bálvány oltárán lemészároltak, a vérüket egy közös verembe bocsátva s a fejeiket póznákra tűzködve.

S Mária az emberáldozatnál ráismert egykori utitársaira, a mezítlábos szentekre. Azokat ott lepték a kunok a barlangjukban mámortól elázva, egész csoportostul. Átkaik és kínordításaik elől nem volt hová bújni: a halottak ismerős torz arcza még azután is ott fintorgott reá, kopjahegyre tűzve. Azt hitte, megőrül ettől a látványtól.

Hát pedig ez az áldozatünnep!

S mikor ennek vége volt, akkor meg következett a Bábolna istenasszony áldozati szere. Annak meg a fogoly nőket áldozták meg: a szent zarándoknőket. De már azt a válogatott kínzást, a mit ezekkel elkövettek, nem nézhette Mária végig. Eszméletét veszté az iszonyat miatt.

Mikor felocsúdott, a dái áldoátot látta maga előtt.

– Mondtam, hogy ne legyen akaratod az enyimen kívül, a míg veled járok! Most volt: meglakoltál érte. – A mit láttál, felejtsd el: álom volt. Az áldozatok kiszenvedtek bűneikért, úgy érdemlették: most a paradicsomban vannak.

Mária felfogadta, hogy soha többet még fejbólintással se fog se igent, se nemet mondani.

Negyed napra aztán elbocsátá őket a kun fejedelem, megajándékozva őket még egy pár gyorsfutó paripával, s kiséretül egy csapat válogatott lovast rendelt melléjük, a kik előttük nyargalva, az utat tisztán tartsák, valameddig a tengerpartot el nem érik, a hol új fejedelem országa kezdődik.

Mária most kezdte távolról sejteni, hogy minő rémséges hatalomnak kell annak lenni, a minek a keze még a vándorló nemzet uralkodóit is pórázon tartja; hogy ki lehet az a «Hegyek ura»?

A Bosporusnál elhagyta a kunok kisérő csapatja Máriát és titokteljes hatalmú vezetőjét. Azontul ketten utaztak magukban, annyi idegen országon keresztül, a miknek hajdan viruló városait végig pusztították a világ minden nemzetének hadai, nem hagyva maguk után mást, mint fölégetett vetéseket, kopár falakat és mindenféle ragályt. Rákövetkezett a rettentő földrengés, az aztán még a megmaradt falakat is ledönté, a folyamokat kitéríté rendes medreikből, a pusztából mocsarat csinált, s a hegylánczokat meghasogatta; itt egy nagy kőhid maradt, a mely alól eltünt a folyam, amott ketté vágta az utat egy hirtelen támadt tó: a hegyi ösvények járhatlanok lettek a rájuk szakadt szikláktól.

Ezen a kietlen, vendéggyülölő világon keresztül vezeté Máriát a dái áldoát. – Artus király kerek asztalánál nem ült olyan nemes lovag, ki oly feláldozással, annyi tisztelettel és hősiességgel védte volna választott hölgyét, mint az izmaelita assasin.

Minden új nép városánál új furfangot kellett elővenni, hogy a magányosan utazó férfit és nőt békében hagyják tovább menni. A dái áldoát mindenütt előhirnököket fogadott, a kik előrehaladjanak s hireszteljék a csodatevő asszony közeledését, a ki vakokat gyógyít meg. Ez a nimbus védte őt barbar támadások ellen. A meggyógyítottak kisérték tovább. Nicæaban, Phrygiában, Cappadociában valóságos diadalmenet volt az utazása. A legfőbb emirek jöttek oda hozzá a kezeit csókolni. Ő egyedül nem tudta, hogy ezekben az országokban éhinség van.

Hanem egyszer aztán elértek abba a tartományba, a mit «kiégett Phrygiának» neveztek a keresztesek idejében, még régebben Isauria Tracheának. Itt megszünik minden élet. Ez a sziklák s kavicsok országa. A nicæai szultán, kinek két leányát gyógyítá meg a szemgyuladásból Mária, megtudta az útjának a czélját; ajándékozott neki két tevét, meg egy kutyát, a minek az a virtusa volt, hogy megérzi a pusztában a rejtett forrásvizet s rávezeti az utazót. A kiégett Phrygia átkozottabb hely a Saharánál. Ez csupa réteges szikla kavics, kőtörmelék, a mi a forró napsugártól izzóvá lesz, s mint a kemencze, úgy sugározza a hőséget a közötte vándorlóra; a rőt porfirsziklák messziről úgy tünnek fel, mintha tűzben égnének, még az árnyék is veres és az is süt.