Part 15

Azonban korántsem a testi erejében volt legfőbb virtusa páter Horusnak; hanem az ajkai szózatában. Egy vasárnap négy nyelven is prédikált. A szentek karavánja a hány, annyiféle nemzetből verődött össze, s ő mindegyiknek a nyelvén tudott szónokolni, még pedig világosan, értelmesen. Mikor bolgárok közé jutott, akkor beszélt bolgárul; ha görögök, ráczok, örmények lakóhelyein vonultak át, hirdette az igét azoknak nyelvén, s mikor megtudta, hogy egypár magyarországi is csatlakozott a seregéhez, azoknak a kedvéért magyarul prédikált. S de szépen prédikált! A Jézus Krisztusról. Az ő nagy szenvedéseiről. A ki ő hozzá akar feljutni, az ne ijedjen vissza a nagy fájdalmaktól. Ezek adják a föld fiának a szárnyakat, a mikkel az égbe repülhet.

Mária bizony azt hitte, hogy valamint Róbert lovag a keresztes homlokú, a legistenfélőbb halandó a földön, úgy a diaconus az egyháznagyok, a keresztyén apostolok méltó tükre.

Pedig hát nem úgy volt.

Ez az egész zarándoksereg, a ki itt most mezítláb lépi végig a keserves utat az égető nap alatt: egytől-egyig a hét főbűnben lélekző vétkesek válogatott csoportja. Ezek a gonosztevők között az excellentiák és eminencziák, a kik úgy kerültek a világ minden részéből egy csoportba, hogy a pápa, mikor már azt látta, hogy Európában senki sem akar a szent földre menni hadakozni, mindenki békét kiáltoz, akkor kétségbeesésében ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy a legátkozottabb bűnösnek is teljes bűnbocsánatot oszt, ha az a szent földre kész elzarándokolni s a hitetleneket fegyverrel megrohanni. A kiáltó szó nem hangzott el a pusztában. Előjöttek rejtekeikből, odúikból a legnagyobb gonosztevők, a társadalom számüzöttei, a vérpadok candidatusai, a börtönök szökevényei; – kiszálltak selyem párnáik közül az előkelő bűnösök, a kiknek eltitkolt vétkeik kinzó álmaikat kisértetekkel népesíték meg; a hatalmasok, a kiket a törvény keze el nem ér, leszálltak megtámadhatlan polczaikról, s odavezette őket a nyakukra kötött kötéllel a «belső biró», az a kérlelhetlen hóhér, a lelkiismeret a szentszék zsámolyához s ott fogadták a pápa kezéből a rájuk mért nehéz vezeklést, mely megszabadítsa őket a tőrvény nehéz kezétől s a még nehezebb lélekmardosástól. – Gyalog, mezitláb, a szentföldre, harczolni: férfinak, asszonynak egyaránt!

Ez volt az első dandár, mely a nagy csapás után újra megindult a népek közt helyreállott békét szétszaggatni, a harcz fáklyáit az olajfák erdejébe vetni.

Dante poklának valamennyi hőse megy élő testben keresni az utat, mely a kárhozatból kifelé vezet.

Azok az egyforma fehér csuhás zarándokok ott elől, derékkötő kordáikkal egymáshoz bogozva, nem mások, mint Konrád würtzburgi püspök gyilkosai, kik a szent férfi vérével az oltárt fertőztették össze.

Az a délczeg asszonyalak, a kinek aranyveres haja kikandikál a fátyol redői közül, egy hirhedett szépség, a ki hat férfit sorvaszta lassu halálra az aqua toffanával.

Mind mind valamennyien névtelen bűnök teherhordozói, olyan vétkeké, miket megtudni is irtózat, hát még viselni a tettnek emlékét!

És valamennyi között, még szörnyetegnek is vezér, előkelő: a hatalmas Róbert lovag.

Ez azt tette, hogy mikor fogságba jutott feleségével és leányával együtt Egyptomban, nagy éhinség ütvén ki az egész országban, ő felfalta először a feleségét, aztán meg a leányát… Ennek a szörnytettnek a vezekléseül mérte rá a pápa azt a végtől végig vérző keresztet a homlokán.[7]

Az a diakonus pedig, a ki pater Horus név alatt ennek a seregnek előénekel, prédikál, s annak a fülbegyónását a világ minden nyelvén végig hallgatja, a ki oly magasztosan tud lelkesíteni a Jézus példájával: se nem pap, se nem keresztyén, hanem egy valóságos «Dái Áldoát» – a «Hegyek urának» a dái áldoátja.

De hát ki ez a «Hegyek ura», vagy «Hegyek vénje», a hogy a nyugoti népek fordítják a «Sheik Aldzsebál» czimet, jelentvén a «Sheik» urat is, öreget is? Ki az az ember, a kinek a puszta neve említésére is elsápadnak a koronás fők s reszketve szállnak le trónjuk lépcsőiről, s félve tekintgetnek királyi székük kárpitjai mögé s reszkető hangon kérdik e név kimondójától: «mit kivánsz? mit adjak?» Ki ez a rettenetes úr, a kinek a keze elér hetedhét országon keresztül, s benyúl a kerített várakba, kincseket osztogat tele marokkal, s halálcsapásokat villámgyors kézzel; a ki elől meg nem védi a kalifát a mameluksereg, az imámot a moschée szentélye, a bölcset a tudomány, a hőst a vitézség, a ki ura az uraknak, birája a biráknak, próféta a próféták fölött, maga egy vallás, a mely mindent tagad!

Ki ez a titokteljes lény? A kiről csak a rémtettei hirdetik, hogy «van!» de a kit nem lát soha senki!

Ezt elmondani egy kissé hosszú lesz.

Ez idő szerint, a midőn a «Hegyek urának» a neve rettegésben tartá az uralkodókat, és minden embert, a kit hőstette, vagy bölcsesége a néptömeg közül kiemelt, még azt sem tudták bizonyosan, hogy hol van valósággal az a tartomány, a hol a hegyek vénje uralkodik, kinek hivják azt a népet, a mely neki vakon és hiven engedelmeskedik, hol van az a vár, melyben székét tartja? ott: a nagy hegyeken túl! Ennyit tudott minden ember. A híveit mindenütt meg lehetett találni, őt magát sehol. Róla mindenki beszélt, vele senki. Szultánokat gyilkoltak le testőreik közepett, főpapokat a mecsetek közepén, hős lovagokat kerített városaikban, a legnagyobb vakmerőséggel: a gyilkosokat elfogták, kínpadra vonták, de semmi tüzes vas és forró olaj azokból soha egy szót ki nem birt csikarni; meghaltak kaczagva a pokolkínok közepett. Évekig elólálkodtak a kipéczézett áldozat körül, kit a Hegyek ura halálnak avatott: mindenféle alakban, mint bölcs tanácsadók, mint hű szolgák, mint csodavitézségű testőrök, mint tudós orvosok, míg az alkalom kapóra jött, hogy az itéletet végrehajtsák rajta. Annyit meg tudtak tőlük, hogy ez a Hegyek urának az itélete volt: többet semmit. Voltak adószedőik, a kik sorbajárták a szultánokat, (Malek Adelnek tizenkét fia volt, s az mind szultán volt apjuk nagy birodalmának egyes darabjaiban) megkérték az évi harácsot, a mit a Hegyek ura kivetett rájuk. A szultánok fizettek készséggel: nagy pénzt fizettek. Ez volt az ő életbiztosításuk. A ki nem fizetett, az a sirja fölött járt egy szál kötélen. A Hegyek urának sok pénz kellett. Ő is mesésen fizetett. Ismerték az ő pénzét Byzanczban is, az európai udvaroknál, még a szent városban, Rómában is voltak bérenczei s nem egy bibornokkal történt meg az, hogy a szentelt ostyában kapta meg a rögtön ölő mérget, a mit a Hegyek ura küldött neki.

Csak egy század mulva, mikor már a Hegyek ura a minden hatalmak fölött álló hatalomnak lett elismerve és rettegve: adott annak a hollétéről, kilétéről felvilágosításokat a tudós Mirkhand, perzsa történetiró, a miknek a nyomán azután két franczia lovaghős ráadta a fejét, hogy a Hegyek ura országát és fészkét fölkeresse s e rejtélyes lénynek szemébe nézzen. Az egyik volt Guillaume de Tyr, a másik Jacques de Vitry.

A Hegyek urának a birodalma Rudbard perzsa tartományban volt, hozzájárulhatlan hegycsoportok között, a miket még félelmesebbé tett húsz sziklavár, azok között legnagyobb Masziát vára. S e vár-tömkeleg közepette voltak azok a völgyek, a mikben a földmivelő nép lakott, szántóvető, baromtenyésztő, kertészkedő békés jobbágyság, a ki csendes völgyeit el nem hagyta soha. A kis tartomány közepén pedig, magas sziklatömbre szédületesen felemelkedő várpalota uralkodott. Ez volt Alamut vára. Ebben lakott a Hegyek ura. Maga a saját népe sem látta az arczát. Egész harminczhét évi uralkodása alatt csak kétszer jelent meg a vára lonkáján Hassán.

Ez volt a neve az első «Hegyek urának»; ki az izmaelitákat maga körül gyüjté.

Az izmaeliták egy vallásos sectát képeztek, melynek tana az volt, hogy lehet vallás pap nélkül is: nem kell se templom, se mosché, se imám, se dervis; minden ember forduljon maga az Istenhez. A mohamedán philosophok sectája volt ez; s annak a prófétája Hassán. Hogy ezeket egyik ország szélitül a másikig üldözték: az igen természetes. Tagadhatja valaki az Istent, de nem tagadhatja a papot: azért kikap.

Egy emberlaktalan sziklasivatag volt a Rudbardi hegyek közt, körül kopár bérczek; azok közt meg mocsarak, miktől dögleletes ragályok és pusztitó, öldöklő sáska, szúnyog, büzterjesztő repülő csimazsereg árasztotta el a körülfekvő tartományt. Ezt az elátkozott helyet birta örökségül Alinak egy unokája Méhdi. A philosophok prófétája Hassán azt az ajánlatot tette a pusztaság urának, hogy adjon neki el örök áron háromezer dinárért e hegyek közt egy akkora darabot, a mekkorát egy ökörbőr körülkerít. Méhdi rá állt az alkura, s akkor Hassán ismétlé azt a tréfát, a mit Carthágó alapítója talált ki, hogy a nyers ökörbőrt olyan vékony szironyokra hasogattatá el, hogy azoknak az összetoldásával körülkeríthetett egy egész hegyet, arra felépítette Alamut várát.

Azután csatornákat vágatott a sziklák közt, lecsapolta a völgyekről a mocsárvizeket, a hegyi patakokat medreik közé, tavak medenczéibe szorítá; az őstermékenységű földet művelés alá vette, Egyptomból elhozott buzával, termő magokkal bevetteté, az egész laktalan pusztának más alakot adott. Paradicsomkert lett abból, melyben hatvanezernyi szorgalmas nép talált otthont.

S többet aztán nem kérdezték az izmaeliták, hogy adja Mehdi a szikláit, hanem elfoglalták szép szerével s tíz új várat építettek a hegyeken szerteszét, a mik e kis hegyi vármegyét elkeríték s elzárták a világtól. Úgy hogy egyszer Melik sah azt vette észre, hogy nem ő uralkodik Perzsiában, hanem a «Hegyek ura». A sah el akart bánni a hivatlan uralkodótárssal s összegyüjté ellene hadait; hanem amint a serege élén meg akart indulni: egyszerre csak lefordult a nyergéből halottan. A Hegyek ura el tudja találni az ellensége szivét fegyver nélkül is.

Ekkor aztán a hirtelen kimult sah fiai összevesztek a trón felett, s a mig azok czivakodtak, ez alatt Hassán még tíz új várat épített hegyországa megvédelmezésére.

Utoljára Szindzsár szultán került fel a trónra, s ennek is az volt az első gondja, hogy a «Hegyek vénjét» a sziklaországából kipusztítsa.

Egy éjjel Szindzsár sah palotája ágyasházában felébredve, rémképet lát a feje felett. Villogó hegyes tőr függ a levegőben. Asszonyi hajszálra volt az felakasztva az ágy mennyezetére.

A sah rémülten ugrott fel az ágyáról s a bőrvánkosa alatt egy levelet talált e sorokkal:

«Üdvözöllek ifju sah! Ha nem szeretnélek igazán, ha nem kivánnám a békességet, – ez a gyilok, a mi a fejed fölött függ, a szivedet szegezhetné át. Válaszsz a béke és háború között. Köszöntet a Hegyek ura!»

Szindzsár sah szándékait egyszerre megfordítá ez a rémlátás. Nemcsak békét hagyott a Hegyek urának; de még a körülfekvő kuméi tartomány jövedelmét is megfelezte vele.

Ettől fogva azután a hegyek vénje elkezdte a maga rettenetes munkáját kifelé.

Senkit nem gyülölt úgy, mint a törököket, a szunnita mohamedánokat.

Mert nem a hivők és hitetlenek közötti harcz az igazi vallásháború; hanem a mit két egy valláson, de külömböző módon imádkozó harczol egymással: az az igazi.

Az izmaelita secta olyan sokaságra nőtt már fel, hogy az egész világra szétterjedt. Tudjuk jól, hogy itt Magyarországon is hogy befészkelték magukat. Ők voltak a királyok pénzcsinálói, az adószedők.

A míg csak a keresztes háború tartott századokon keresztül, a Hegyek vénjének a kezei vezették a törökök ellen a keresztyéneket. Ha a keresztyének és szaraczénok ki akartak egymással békülni, a Hegyek vénjének a hivei rögtön ott voltak őket összeveszíteni: a békeszerető szultánok, vezérek meghaltak rejtélyes, rögtöni halállal. Nem volt szabad békének lenni közöttük. Mikor már Európa kifáradt, az assasinok főfő bölcsei, a «dai áldoátok»-ok, a húsz nyelven beszélők, elmentek Rómáig, keresztyén diaconusoknak adták ki magukat, úgy szították fel a tüzet, magán a tűzhelyen. S ha legyőzetett minden keresztes had, a szaraczénok urává lettek a szent helyeknek, akkor a «dái áldoátok» előkerestek a sivatagban koborló vad népek közül egyet, azt vezették rá a győztes törökökre. Egyszer a Karizmiák hadát, másszor a mongolok végtelen hordáit usziták rá a szunnita mohamedanokra s végig tapodtatták velük Syriát, Egyptomot. Ők maguk egy maroknyi nép voltak, és mégis száz meg százezernyi fegyveres hadakat zúdítottak egyik világrészből a másikba. A merre a Hegyek vénje a kezét kinyujtá, azt a világrészt elönté tűz, láng, vérözön.

Maga a saját népe pedig szántott, vetett, gyümölcsfákat oltott, méheket tenyésztett csendes, csatazajtól soha nem visszhangzó bérczei között. Ezeket nem vitte hadakozni. Azokat, a kiket szörnyű itéleteinek eszközeül használt, «fedái»-knak hitták.

Ezeket ő minden ország népe közül, még mint kis gyermekeket ragadozta el; kiválasztva a legszebbeket, a legizmosabbakat. Azokat egész felnőtt legény korukig a bölcs vének nevelték az ő saját felügyelete alatt, a legszigorúbb, testedző életmód mellett, kemény kövön hálva, nyers húshoz, fövetlen borsóhoz szoktatva, minden sanyarúsággal ismerőssé téve; hogy a kinzás kiállását erénynek tartsák. Ezek bort soha nem kaptak, asszonyt nem láttak, hidegben hidegen, melegben melegen öltöztek. S a lelkük sem ismert semmi gyöngeséget: nem vonta a szivük gyöngéd érzelmekkel apához, anyához, szerető leányhoz.

A bölcsek azt mondák a fiúknak, hogy minden gyönyörüség ott kezdődik a paradicsomban. De oda csak azok jutnak el, a kik itt a földön szenvednek, sanyarognak, testüket megkinozzák. A ki ágyban hal meg, az a pokolba jut.

Mikor aztán a fedái úgy kifejlődött testi ügyességben és tudományokban, hogy lehetett rá valami nehéz feladatot bízni, akkor a vének egy este valami mámorító szert adtak neki, a mitől elaludt.

A keleti népek ezt «hasis»-nak híják.

Erről nevezték el a Hegyek urának a népét «hasisinok»-nak, hasisevőknek; a mit aztán a frankok «assasin» névre bérmáltak el, s az ő nyelvük szerint ez is találó elnevezés volt: «orgyilkosok».

Az álomkábulattól elnyomott fiatal fedáit aztán elvitték ez öntudatlan állapotában az Alamut vár körülzárt kertjébe. Az volt a Mohamed paradicsoma, e világon elővarázsolva.

Mikor a fiatal fedái fölébredt mély álmából, tündérkertet látott maga körül, melynek virághullató, gyümölcskinálgató fái közül soha nem látott alakok lebegnek eléje: édenlakó húrik, a kik mosolyogva, hizelegve üdvözlik, csábtánczukat járják, andalítva dalolnak, s tanítanak olyan tudományra, a mi nincs a bölcseknek könyvében. Terített asztalt hoznak eléje, a min eddig soha sem izlelt drága étkek párolognak, kínálják, jól tartják édes gyümölcscsel, s még annál édesebbel is; olvadt lángot töltögetnek a pohárba, és azzal itatják; a Tubafa nedve annak a neve a paradicsomban, és itt a földön bor. Mit a próféta tilt. E tilalom oly erős, hogy a Hegyek vénje egyikét a saját fiainak irgalom nélkül megölette, mivel boriváson kapta. – De «itt» – a paradicsomban arany serlegből iszszák azt, és bibor ajkakról, a hogy még részegítőbb; míg az ifjú fedái a gyönyör halmaza alatt összeroskad és ismét álomba merül.

Másnap reggel aztán megint ott ébred fel csupasz fekhelyén, a gyékénytelen téglán, s mikor nagyot sóhajtva megtörli szemeit, visszaemlékezve a bűbájos álomra, azt kérdi a mestertől, talpra ugorva, hogy hol van hát az a kés, a melylyel utat lehet nyitni abba a paradicsomba, a mit egyszer látott, élvezett, gyönyörködött benne, és soha többé el nem tud feledni.

Ettől a naptól fogva a fedái olyan vakon engedelmes szolgája a hegyek vénjének, hogy ha azt mondja neki: ugorjon le innen a toronyból a mélységbe, tétovázás nélkül megteszi. A hogy ezt a Hegyek vénje Guillome de Tyrnek két fedáival megmutatta.

A ki azután a fedáik közül még a testi erőn, ügyességen kívül észszel is kitünteti magát, a ki sok nyelvet megtanul s azokon szónokolni tud, a ki ismeretekben oly gazdag tud lenni, minők az egyptomi, a mór, az arab tudósok, annak egy ranggal magasabb fokozata van: ennek a czíme «dái áldoát».

Egy dái áldoátot csak rendkívüli feladatok végrehajtására szoktak kiküldeni.

Ilyen volt az, a kinek a tudós Fakr Eddin persa imámot kellett elnémítani. Az imám a legveszedelmesebb fegyverrel ostromolta az izmaelitákat: bölcsességgel, ékesszólással; hatalmukon több csorbát ejtett ezekkel, mint valamennyi hóhérai a szultánoknak a pallosaikkal. A Hegyek vénje rábízta az elnémítását a dái áldoátra. Mint tudományszomjas tanítvány hizelegte be ez magát a tudós imámnál, s szorgalmával, lángeszével kivívta azt, hogy ő lett a kegyencz tanítványa. Évekig tanult a dái verseket kötetszámra, csillagvizsgálást és bölcsészetet, míg egyszer egyedül kaphatta a professorát, éjjel az üstökös csillag vizsgálása mellett. Ekkor a földre teperte, s ráült a mellére, kirántva ruhájában elrejtett kését. «Mit akarsz?» nyögé az imám. «Fel akarom hasítani a gyomrodat az álladig!» – «Mit vétettem neked?» – «Vétettél a Hegyek ura ellen! Nem jársz e szekéren városról-városra az Izmael fiai ellen prédikálni. A Hegyek ura azt parancsolta, hogy némává tegyelek. Rám van bízva minden eszköz. Ha akarod, késsel, ha akarod, méreggel, – ha akarod arannyal. Itt a másik kezemben az erszény, benne háromszázhatvan arany; ennyit kapsz minden évben, ha megnémulsz!» És Fakr-Eddin-Razi sokkal alaposabb ismeretű filozofus volt, minthogy ne tudta volna, hogy az arany pondus specificuma úgy áll a vaséhoz, mint a 19 a 7-hez, s inkább az erszénnyel hagyta magát elnémíttatni. A dái áldoát pedig nyomtalanul eltünt. Hanem az imám minden évfordulóban ott találta reggel az asztalán az erszényt az aranyokkal – a bölcs hallgatásért.

Mikor Modud, abyssini király ellen volt kiküldve a dái áldoát, a néger azorpartok közé keveredett, befestve egész testét feketére olyan szerrel, a mi a bőrről le nem kopik, s úgy férkőzött hozzá a vadászaton a halálos gyilokkal.

Mikor a Korassáni szultán, Tadzs-el-Muluk ellen volt kimondva az itélet, azt a dái áldoát, mint a Bagdadi szultán Mohamed testőre szúrta keresztül, a szultán trónja előtt, mikor kihallgatásra jött.

Akeszankár Borzakit Moszszól fejedelmét az emirjei közepett találta sziven a dervisnek álczázott assasin.

Mikor Montferrat marquis ellenségeik sorába tévedt (a keresztyéneket mindig kímélték, ha azok nem bántották őket) a dái áldoát keresztyénné lesz, papi ruhát ölt; annyira viszi a kegyességet, hogy gyóntatójává lesz a marquisnak: akkor gyilkolja le.

Saladin szultánt, ki az izmaelitákat üldözi, úgy közelítik meg, mint a hadseregében harczoló vitézek: csodamódra harczolnak az ellenségeivel szemben. A szaraczén emirnek öltözött dái áldoát Aleppó ostrománál elfoglal egy zászlót, vérengző tusa után, s viszi a diadaljelt a szultán elé, ki lovon ül, pánczélosan. Mikor átnyujtani készül a lobogót, úgy sujtja vele főbe a szultánt, hogy az lefordul a lováról. Saladin segélyért kiált, akkor a testőre üti ki a fejéből a sisakját fokosával. Sátora felé fut, ott meg a lovásza szúrja a tőrét a koponyájába. Mind a három fedái volt. Azokat darabokra vagdalták; de a szultánnak elég volt a tanuság, hogy a Hegyek urával többet ki ne kössön.

Úgy keresték az assasinok a kinhalált, mint a legmagasabb gyönyört. Az izmaelita anyák maguk vitték oda Alamut várába a legkedvesebb gyermekeiket, s boldog volt, a kinek a fiát a fedáik közé fölvették. Boldogabb, a kinek a fia a rábizott hős gyilkosság után kinhalálra jutott.

Mikor Borzakit legyilkolta egy assasin a moschéeben, s megjött a hire Alamut várába a végrehajtott gyilkosságnak, de együtt érkezett azzal a hirrel, hogy a rémtett után a derviseket, a kik mind álczázott fedáik voltak, lassú tűzön kinozták halálra; hát akkor ezeknek az anyjaik végig járták az utczákat örömtől ujjongva s dicsérő hymnuszokban énekelve fiaik paradicsomi felmagasztalását. Ekkor egyszerre odatoppan eléjük a dái áldoát, maga a gyilkos, a ki a szultánt leszúrta, s aki csodamódra megmenekült, egy pillanat alatt öltönyt és alakot változtatva a zűrzavarban; a mint a megszabadult fiát meglátta az ujjongó anya, kétségbeesetten ordíta fel: «hát te élve maradtál!» S fájdalmában megszakadt a szive.

Ilyen dái áldoát volt páter Horus, a mezitlábos szentek vezérlő diaconusa.

Hogy miért szedte ő ezt a társaságot össze, annak ez az eredete.

A magyar király elvonulása után egészen elcsillapodott a szent földön a harczok dühe. A magyarok nem sok vért ontottak: azért a kevésért kár is volt nekik idefáradni. Hanem a ki a magyar király után jött a szent földre, a német császár, az meg még jobban elrontotta a háborut. Nem hogy mészárolta volna, de inkább kibékítette a szaraczénokat. A szultánok és császár összebarátkoztak, de annyira, hogy Malek Kamel szultán az ő kedves barátjának, a német császárnak, ingyen adta át a szent várost, Jeruzsálemet. Ennél nagyobb botrány nem történt a földön soha! Harcz nélkül, kardcsapás nélkül vonulni be Jeruzsálembe! Feltenni a fejére a jeruzsálemi királyi koronát, a nélkül, hogy mint az első elfoglalás alkalmával térdig gázoljon a szaraczénok vérpatakjaiban a megváltó sirjáig. Vége is lett ezzel a császár becsületének; a fél világ visszhangzott a visszariadó kiáltástól: «nem kell békében szerzett Jeruzsálem!»

A másik fele a világnak pedig épen úgy visszhangzott a mohamedánok szidalmaitól, a kik a szultánokat árulóknak nevezték, a mért harcz nélkül oda adták a szent várost a messiáskövetőknek.

Pedig azt, hogy béke legyen a felhők alatt, ezt parancsolta a népeket összerázó föld maga. A várak mind leomlottak: nem volt mit védni és ostromolni.

De a kiknek a vérontás az üdvük, azoknak kárhozat a béke. A harczmezőt is be kell vetni elébb: azután jöhet az aratás. Ez a magvető a «Hegyek ura».

Ha a koronás fők egymás közt kibékülnek, akkor az ő birodalmának a határai az első ökörbőr kerületéig húzodnak össze.

A szultánok azonnal megtagadták az eddig fizetett harácsot a Hegyek urától.

Nem féltek tőle többé.

S ennek a békés hangulatnak legfőbb mestere volt az öreg szultán Malek Adel. Ez tanácsolta a két leghatalmasabb fiának, Koradin és Malek Kamel szultánoknak, hogy kössenek békét a keresztyénekkel. Egymás között sem lehetett a fiait összeveszíteni, míg az öreg élt, mert azt rettegték és szerették.

Az új háborúi korszaknak ez a vén ember áll még útjában. Ez a mohos kő.

Csakhogy ezt a mohos követ nem lehet oly könnyen félrerúgni az útból.

A vén szultán ismeri a maga ellenségeit, s a mióta hályog szállt a szemeire az egyiptomi ragály miatt, gyanakodó és bizalmatlan. Félrevonultan él egy sziklavárban a holt tenger mellett. Az a vár egy a tengerbe benyuló sziklaelőfokon épült, melyhez csak meredek lépcsőkön lehet feljutni. Az ajtaját egy nubiai oroszlán őrzi, épen úgy, mint a börtönökhöz vezető folyosó ajtaját, s azok csak az állatszelidítő mester szavára kussadnak el. Nyitva van ugyan a holt tenger felől a hozzájárás: csakhogy ezen az elátkozott viztükrön soha sem jár hajó. Ha odajutunk, majd megtudjuk az okát, miért? Arra, hogy az innenső partról a tulsóra átevezzen a partlakók valamelyike, semmi igérettel rá nem vehető. Halászok nincsenek, mert a holt tengerben semmi élő állat nem lakik.

De még ha bejuthatna is Malek Adel sziklapalotájába egy fedái, a szultánhoz nem férhetne; mert az férfit magához közel nem ereszt. A kik körülötte szolgálnak, mind nők; még az orvosát sem bocsátja magához, annak sem hisz, mert férfi szereit be nem veszi; attól tart, hogy mérget ád neki: egy hindu vajákos asszonynyal kuruzsoltatja a nagy baját.

Női fedáik pedig nincsenek.

Tehát kell őket csinálni.

A mahomedán nőkből nem lehet; mert azoknak a számára nincsen paradicsom. Az alkorán szerint a nőnek nincsen lelke. Az izmaelita dogma szerint van: hanem csak egy; mig a férfinak kettő van; egy halandó és egy halhatatlan. Az izlám asszonyait tehát nem lehet a paradicsommal hős tettekre felbiztatni.

Keresni kell olyan nőket, a kiknek van keresetük a paradicsomban. Ott vannak a messiáshivők.

Menjen el a legtudósabb dái áldoát, vegye fel a diaconus reverendát, járja be a frankok országait, hátha megtalálná azok között a női fedáikat.

Pater Horus azt hitte, hogy ő feltalálta őket.