Part 14

– Kétféle úton jöhetsz el a szent földre, asszonyom. Az egyiken odamentünk, a másikon visszajöttünk: mind a kettőt jól ismerem. Az egyik rossz, a másik rosszabb. Kerülő mind a kettő. Akárcsak a világ végét keresné az ember. Ennek a most betöltnek még jobban a szájamban van az íze. Pihenőről pihenőre elmondhatnám mi történt velünk. Ha ugyan pihenőnek lehet nevezni azt, a mikor az ember fáradságtól összeroskad, s lakomát csap a kidült lovából. Most mindazok a népek, a kiken keresztül jöttünk, fel vannak bőszülve minden keresztyén ellen: a városaik, falvaik, a miket a velünk járt gyülevész fölégetett, ott feketűlnek romba dűlve szerteszéjjel, a kizavart nép, mint a fészkéből kifüstölt darázsraj, úgy bolyong a pusztán. A hol pedig a keresztyének laknak, azok még jobban gyűlölnek bennünket, római katholikusokat, mint magok a pogányok. Arianusok azok, meg patarénok. Nincs ott vendégszeretet, nincs nyitott kapu, a ki a vándorlót szívesen hivogassa, de még a gyermekek is meghajigálják, mikor a házaik előtt elmegy az idegen, s aranyért sem adnak még csak egy ital vizet sem. De hova is rejtenők az aranyat, a kincset, a mit magunkkal viszünk. Minden lesben rablóbandák kezébe esünk, a kik kifosztanak, s jó, ha az életünknek megkegyelmeznek. Ha pedig valamely nagyobb számú karavánhoz csatlakozunk, s aztán vidékről-vidékre megváltjuk magunkat, szokás szerint, a kóbor törzsök fejedelmeitől, hogy oltalmazzanak, ne engedjenek megtámadni: akkor meg még nagyobb veszedelem vár reánk. Azok a minden országból összecsődülő zarándokok magukkal hozzák azokat a csapásokat, a miket a világ büneiért szabadított ránk az Úr. Nyavalyákat, a miknek a számára nincs orvosság: csak a hideg föld. Egyik nép a másiknak adja azokat. Hurczolják magukkal, mint a hátukon nyargaló ördögöt. A kerített városokba sehol sem bocsátják be a karavánokat, hanem kívül a mezőn kerítenek el számukra karókkal egy cserényt, mint a bitang marháknak, s kell nekik vesztegelni, egymásra utalva. Egy ilyen karaván hozta ki Egyptomból azt a csapást, a mit hajdanában Mózes elfelejtett a Faraónak kiadni: a rettenetes szemgyulladást. Arról az elterjedt a keresztes hadakra és a szaraczénokra egyaránt. Ebben vakult meg a vén Malek-Adel szultán is. Olyan kín az, a melyet a benne szenvedők nem birnak emberi szavakban elmondani: pokolbeli nyögés, vadállati üvöltés éjjelük, nappaluk: az álom rettenetesebb náluk, mint az ébrenlétel. Keresik a sötétséget, a buvóhelyet, hová világosság be nem hat, mert az áldott napvilág, a mit mink úgy óhajtunk, rájuk nézve gyötrelem, s a hajnal hasadása rettegtető kínszenvedés. És ezt a ragályt hurczoltuk mi magunkkal végig Kis-Ázsia tartományain mindenütt, ott hagyva annak a kiszéjét magunk után, mint az átkot. Vannak azok között népek, a kik a napot, a tüzet imádják: ezeknek most átkozniok kell a maguk isteneit. Hát még minket! Ezeket kell nekünk végig járnunk. A nyelvüket sem ismerjük. Vannak közöttük olyanok, a kiknek a vallásuk parancsolja, hogy az idegeneket bálványisteneiknek megáldozzák. Más helyen meg az elfogott vándorokat mély verembe vetik, a mik tele vannak kulláncsokkal, úgy kinozzák halálra. Egy másik népnek megint az a divatja, hogy minden embernek, asszonynak az orczája, homloka tele van írva czifra kacskaringókkal, napokkal, holdakkal, a miket apró tűszúrásokkal böködnek oda, s azt bedörzsölik kék, meg veres porral, hogy letörölhetlen maradjon. Ezek a közéjük vetődő idegenekkel is mind hasonlóul bánnak; senkit meg nem szívelnek maguk közt, a kinek a képe ilyen fertelmesül fel nincsen czifrázva. De még gonoszabbak ezeknél a török satrafák, mert ezek meg, a mi szép asszony a kezük közé kerül, azt elragadják s a háremükbe zárják, a honnan még a hirmondás se jöhet ki többé. Ha pedig az éjszaka oltalmát választjuk, ha rejtett utakon kerüljük meg a veszedelmet, akkor rábukkanunk az istentagadók barlangjaira: a kik ott az ördögnek áldoznak, éjszakai fajtalankodással. Minden ember ellenség, minden ember ördög, a kit csak előtalálunk. Jó nincs.

Mária nyugodtan hallgatta a vén szolga beszédét.

Az öreg Bálint okos, értelmes ember volt, a mit mondott, azt el lehetett hinni.

– De még maga az ember nem a legnagyobb ellenség ebben a szörnyűséges útban, folytatá Bálint. A legirgalmatlanabb ellenség maga a puszta. A szélesen elterülő nagy sivatagok, a miken pitymallattól napleáldozásig keresztül kell vándorolni. A napsugár éget, a kőszikla süt, a szél forró homokot fuj szembe. Sehol egy folyam, sehol egy kút, egy forrás: egy élőfa, sehol! Éjjel pedig hideg van, az ember tagja dermedt; sovány teveganéjból rakott tűz mellett hallgatjuk a sivó oroszlán orditását, az aranyfarkasok vonítását, a hiénák röhögését köröskörül, a mik éjjeli tanyánkat körül száguldozzák, lovaink, tevéink nyerítenek, bőgnek félelmükben. Magunk is csak félszemmel birunk elaludni; mert ki mélyen elszunnyad, a nyakára száll a repkedő tündelevény s kiszívja a vérét.

Megpihent az elbeszélő szolga. Nézte, nem kékül, zöldül-e az arcza az urasszonyának ennyi ijesztő szóra?

– És, látod asszonyom, mégis inkább ezen az uton kell neked, az én tanácsomra a szent földre vándorolnod, mint azon a másik úton, a melyen elmentünk: a tengereken át. Megismertem mind a kettőt: a pusztát is, a tengert is. Csoda mind a kettő! De a tenger rettenetesebb. Óh az a sivatag, ha kegyetlen anyánk is, de még is csak édes anyánk: a tenger mindig mostohánk. A vihar a pusztán rémület; de a tengeren kétségbeesés. A pusztában ha szenved is az embernek a teste, de a lelke megvigasztalja; a tengeren a nagyobbik kínszenvedés az, hogy az ember szívében a pokolbeli kárhozatok minden félelmeit érzi, mikor az Úr haragja felháborítja a vizeket. S aztán a szomjúságtól epedőnek a hogy a sivatag homokja nem ád egy ital vizet enyhíteni: úgy nem ád a tenger végtelen pusztája, pedig csupádon csupa víz az egész. Nem beszélek neked a tenger szörnyetegeiről: a nagy czethalakról, mik a csónakot felfordítják, a kalapács fejű halakról, a mik egy embert el tudnak nyelni, a vizi egyszarvúról, a ki a legvastagabb gálya falát átlikasztja a döfésével, a kiket magam láttam; még kevésbbé akarlak ijesztgetni azokkal, a miket mások meséltek: a halfarkú viziemberekről, a kik a hajósokat énekeikkel a vizbe csalogatják, a nyolcz karú hydráról, a ki az egész gályát átfonja egy karjával s lehúzza a víz fenekére; sem a mágneshegyről, a mi a hajókat magához ragadja; vagy a nagy szörnyeteg krákról, a melynek a háta zöldellő sziget, de ha a hajósok rászállnak örvendve, hogy ime megpihennek most, együtt leszáll a tenger fenekére s ott megeszi őket. Ezek mind lehetnek; de megvéd ellenük az Isten. Imádsággal, a szentek segítségül hivásával le lehet őket győzni. Nem ezekért nem tanácsolom én te neked a tengeren át utazást a szent földre. Hanem egyébért.

Két esztendő, a mit én a keresztes hadak közt töltöttem, annyi tudományra megtanított engem, mintha hét pecséttel lezárt könyvből olvastam volna: úgy hogy prédikálni tudnék belőle. Hanem ezért a prédikácziómért engem aligha máglyára nem vetnének. «Te neked» (tudod? te neked!) sokkal kevesebb veszedelem az ellenség tizenhárom országán keresztül vergődnöd, szidalmazva, éhezve, megkínozva: mint a keresztyének táborán, muzsikaszóval és üdvözölve. Nem az igazi Sodoma sülyedt el Zsidóországban! Az ott van most is Tolomás városában: a hol a mi seregeink laknak. A pogány ellenségen keresztül még eljuthatsz épségben a te foglyul esett uradhoz, de a keresztes táboron keresztül nem. Oda, ha te belépsz, minden oldalról egyszerre körül lész fogva, nem az ellenségektől, a kik fenyegetnek, hanem deli lovagoktól, a kik hizelkednek s egymásra ajánlgatják hű szolgálataikat. De akármelyikét fogadod el, a felől bizonyos lehetsz, hogy nem fog arra az útra vezetni, a melyen a fogoly uradat megtalálod, hogy kiváltsad, hanem tégedet magadat ejt olyan fogságba, a honnan ki nem vált senki. Nagyobb veszedelem ez a ragálynál, a hiénánál, a pogányok haragjánál. Meg nem véd ellene se apáczaköntös, se özvegyi fátyol, se a gyászoló tekintet, se a könyező szem. Szép vagy, nagyon szép! az oroszlán azt mondja: megeszlek! Rettegj az oroszlántól, a kinek szép lovag a neve! Százan meg ezren vesztek ott el, a kik odajöttek mint szentek, az üdvöt keresték s beleestek a kárhozatba.

A vén szolgának nagyon élénken volt az emlékében Clarinda herczegnő története.

– Gondold meg hát, hogy melyik utat válaszd? Az egyik rossz, a másik rosszabb. A rossz út – sokat szenvedve – odavezet talán a fogoly férjedhez; a rosszabb, – sokat gyönyörködve – bizonyosan elvezet tőle örökre.

– Már választottam, monda Mária, – «Minden poklokon keresztül!»

– Áment mondok reája, monda Bálint. És pedig még mikor minden poklokon keresztül eljutottál a magad czéljához, akkor vár reád még egy pokol: a legkínosabb, a legkárhozatosabb. De már azt az én szám ne mondja el neked. Ha egyszer azt is megtudod: a te nagy lelked még azt is legyőzi. Előre nem rémítelek vele…

A maga eszétől pedig azt Mária ki nem találta. Mint a hogy ki nem találhatja ember, hogy mi lakik a holdban? mi van túl az utolsó csillagon?

Az ő lelke előtt a férjének alakja úgy állt, mint egy legendabeli szent lovag képe: kívül aczél, belül arany, a feje körül gloria. A ki a szent földön nem keres mást, mint az ereklyéket, s nem is találhat mást, mint szenteket, szűz alakokat, remetéket és hitetlen ellenségeket. Amazokkal imádkozik; ezekkel harczol. Héj ha azt a sok éjszakai dáridót mind megtudta volna; a mikben a lovag urak éneklik bizony a Szent Dávidné zsoltárait, s tánczolnak ugyan a hét bolond szüzekkel, nem a Jehova, hanem a Baál oltárai körül: hát az lett volna ránézve az igazi pokol!

Bálint gazdának pedig mindezekben nagy volt a tudománya, mert a szolgája előtt senkinek sem lehet titka. Sokszor kellett neki a gazdáját hazavinni a ptolomaisi tivornyákból Istennek nem tetsző állapotban. Arról a Clarinda herczegasszonynyal való kalandjáról is jobban volt értesülve a szükségesnél. Ő vele vásároltatta a bűbájos tarenta-karpereczet is Lebée László; ő rá bizta az ál De Blois lovag és a minstrel elpusztítását, mikor felsült a terve. De még annál többet is tudott Bálint gazda. A mint Brüniszkáld lovagot eltemették, Lebée lovag egyebet sem danolt a timbora mellett, mikor a bortól felhevülve a sátorában heverészett, mint azt, hogy «van nekem egy szép kis ángyom otthon!» – s gyakran hallhatta a szolga, a ki ott feküdt a sátor mellett, a mint éjjeli álmában felsóhajtott a lovag szerelmesen: «édes Annám, drága Annám! szeretsz-e még kedves Annám?» – Soha sem szólt az Máriáról. A mi pedig legjobban elárulta, az egy arczkép volt. Egy szent hölgynek a képe Brüniszkáld imakönyvéből, a mit Bálint gazda gyakran látott Brüniszkáld lovag kezében, mikor urának izenetet vitt hozzá a sátorába, s az csak a kezével intett neki, hogy várjon, míg az «amen»-hez ér. Egyszer azt is mondta neki Brüniszkáld lovag: «nézzed öreg; ugy-e bár, mennyire hasonlít ez a festett kép az én jó Annámhoz?» No hát ezt a képet ott találta, arany tokba foglalva Bálint az ura köntösei között, a miket az levetett magáról, mikor azt a keserves fürdőt vette, a hol elfogták a szaraczénok. El is hozta magával Bálint az arany medályt a képpel, de itthon azzal a kegyes hazugsággal élt, hogy ezt a Brüniszkáld nyakából vette le, s az ő özvegyének hozta haza.

Mária mind ennek gyanúperével sem élt: mert hogyha megálmodja mind ezt, akkor talán nagyobb tusakodásába kerül elhatároznia magát erre a rettenetes utra: – de azért akkor is megteszi azt.

– Isten adott nekem egy világosságot mostan, monda Bálintnak. Az olyan épen, mint a balsam írja a vérző sebnek. Te azt mondád: egy átkozott csomát hoztatok el magatokkal a szentföldről, a hová azt megint az egyptomiak vitték be: a szemgyuladást. Pedig mi drágább az embernek a két szeme világánál? Más nyavalyától igazi halottá lesz az ember: ettől eleven halottá. A szeme nem látja az Isten szép világát; de látja a pokol kinzó parázstüzét. Kis leány koromban, emlékezem reá, nekem is volt ez a bajom: akkoriban igen el volt az a mi vidékünkön származva. A nép közt az a hit volt elterjedve, hogy ezt egy Daborka nevű vén vajákos asszony támasztja, a kinek elég a szemébe nézni, hogy rögtön megkapja az ember a szemgyuladást. Azt beszélték, hogy a vén asszony azért járja végig a helységeket ezzel a csomával, hogy mikor az már jól el van terjedve, akkor megint kerül-fordul, visszatérőben valami vajákos szerrel megbabonázza a fájó szemü betegeket, úgy hogy azok rögtön ép szeműekké lesznek, s így gyűjti magának a sok pénzt rakásra boszorkányi módon. A vén asszonyt utoljára megfogták, megkötözték, odahozták az apám udvarába, a ki ottan királybíró volt. A bilokhus kimondta rá, hogy megkell a boszorkányt égetni borsószalmán. Én hallottam udvarunkon a vénasszony sikongását, látni nem láttam, mert a szemeim be voltak kötve, elkezdtem sírni: az pedig még rosszabb a szemgyuladásnál. De az anyám nem tudta velem elhagyatni a sírást, csak úgy, ha megigérte, hogy azt a szegény öreg asszonyt nem égetik meg. Az anyám akkor volt teherben második leányával. A mi törvényeink szerint pedig, ha egy viselős asszony egy halálra itélt rabnak kegyelmet kér, a kivánságát teljesíteni kell. Hogy én ne sírjak, az anyám könyörgött, az apám megkegyelmezett, a Daborkát feloldozták a máglyáról. Akkor aztán a vén vajákos asszony odajött az anyámhoz, s megcsókolta a kezét, lábát. «Ne nekem köszönd, hogy épen maradtál; hanem kis leányomnak, a ki agyonsírta magát miattad; pedig szemei fájnak.» «No hát ne fájjanak», mondja a vén asszony. Elmondom neked a titkomat, a mi meggyógyítja. Én többet nem teszem; mert megbüntetnek érte. De te megteheted. Van a Firtos hegye oldalában, a Küsmöd patakon túl, ott a hol nagy zápor eső után az asszonyok a rézport kosárral szedik, három elhagyott régi bánya. A középsőnek a fenekén van egy kis tó; annak a tónak a vize olyan sötétkék, mint a csillagos ég éjjel. Ennek a vizéből meríts egy kupával, az egy kupa vízhez tégy annyi nádmézet, a mennyi csak felolvad benne, akkor a mennyi a három újjad hegyére ragad belőle, azt keverd egy éjjel tiszta forrásvízbe, minden veszedelem elmúlik a szemről, ha azzal megmosod. Még mást is meggyónok. Ha valakinek a szeme már félig megvakult, hogy hályog van rajta, még az is meggyógyulhat. De már ahhoz az írhez, a mi ezt elmulasztja, csak nagy veszedelemmel lehet hozzá jutni. Mert az a torjai kénköves barlangban található. Annak is csak a mély kopoltyuiban. Azokban gyül össze valami nedvesség: a sziklák izzadságából, kilobogó halálos levegő csapadékából. Azt kanállal kimerítheti valaki, a kinek van erős szive, sietve beszaladni a barlangba, orrát és száját bekötve eczetes kendővel, s addig ott maradni, a míg a lélekzetvételt vissza tudja tartani és aztán kirohanni: mert egy lehellet odabenn a bizonyos halál. Hát a kinek kedve van tizszer, húszszor befutni a pokol pitvarába, rips-raps összeszedni, a mi imitt-amott csillámlik, kanállal, megint kiszaladni; a kinek van kedve hármas-futóskát játszani az ördöggel: hát az olyan kincset hozhat magával, a mi többet ér a karbunkulusnál; mert a szemefénye drágább még a hatalmas potentátoknak is minden «macskaszem[6] fényénél».

Sokszor hallottam ezt az anyámtól. Ő a jó lélek, azonnal követte a vén vajákosnő tanácsát: maga elment a Firtos alatti elhagyott bányákhoz, hozott az ott talált kék vizből; elkészíté a szert: az én betegségem el is mult attól ugyanaz nap; később az anyám azután maga meggyógyitá a környék szemfájóit, őt nem nevezték azért varázslónak; de inkább egész proczesszióval jártak oda hozzá: úgy hogy rövid időn az egész csoma, mintha eltörülték volna, úgy eltünt.

A csodaírre soha sem lett többé szükség. De még kevésbbé került arra a sor, hogy a torjai kénbarlang csodakincsét elhozza valaki a pokol pitvarából. Szegény jó anyámnak az ő szelid, félelmetes lelke nem is vitte volna őt arra rá, hogy ő hármasfutóskát játszszon az ördöggel azért a nagy kincsért, a mi drágább a karbunkulusnál; mert azt adja vissza, a mi a hatalmas potentátoknak is féltettebb drágasága koronáik gyémántjainál: a szemük világát. – No hát én nekem lesz bátorságom hármasfutóskát játszani az ördöggel s felvenni a kincset. Akkor aztán megindulunk együtt, kedves szolgám, azokhoz a népekhez, a kik átkozzák a tündöklő napvilágot kinjukban; a míg eljutunk ahhoz a fejedelemhez, a ki Isten és ember ellen gyűlölettel van elmérgedve, s végezzük azt, a mit a Daborka boszorkány félbe hagyott s vagy megégetnek érte, vagy visszaadják az én uramat érte.

Az öreg Bálint csak térdre esett e szóknál Mária előtt:

– Óh asszony, nagy a te hited.

És Mária, a mit megmondott, azt meg is tette. Felkereste azokat a rémséges helyeket, a miket a varázslónő előtte leirt, de a miket nemcsak az élő ember, de még az élő állat is messze elkerül: leszállt azoknak a félelemteljes üregeibe; megtöltött a kékszinű folyadékból egy egész tömlőt, a kénbarlang csapadékaiból egy hólyagos kulacsot, olvasztott gyémántnak lehetett volna nevezni ezt a kincset, s rászánta magát, hogy neki indúl annak az útnak, a mit jótetteivel fog maga előtt megnyitni. A kigyógyult nyomorultak lesznek a védői, a kisérői. Nem veszett oda ebben az istenkisértéssel terhes munkában.

És jó volt, hogy sietett vele. Mert a rákövetkező időkben jött az a rettenetes földrengés, a mihez hasonlót a krónikák nem jegyeztek fel; mert az egyszerre három világrészt rázott meg. A föld úgy hullámzott, mint a hogy a repülő madár lebegteti a szárnyát, a tenger kidobálta a gályákat a szárazföldre s a czápákat és hydrákat, s a mélységek emberevő szörnyeit oda hányta a piaczok közepére, a paloták romjai közé; s mig a veres-tenger feneke egyszerre ezer lábbal felemelkedett, másfelől Hollandiában mind lesülyedtek a hatalmas vizgátak, egész városok üntek el a tenger alá s százezernyi néplakta tartományból lett egy nagy tó.

Ez a földrengés azokat az üregeket is betemette, a mikben nem rég Mária járt a csodatevő szereket keresni. A kénbarlang is összeomlott felében, a Gyilkos barlang egészen.

Hanem egy jó következése volt az istenkéz e rettenetes fenyítésének. A közös rémület hatása alatt keresztyének és szaraczénok elfeledték a háboruskodást. A haragvó földisten egyformán sujtolá mind a két félt. Ledőltek a büszke kerített városok víhatlan falai; minden bástya, torony ott feküdt a földön. Rombadült Baálbek, Hamah, Barin. Damaskusban egész paloták sülyedtek alá a földbe, s a Thábor hegyén nem kellett már ostromolni Illés próféta várát, leszórta a hegy magáról! De a keresztyének városai is rommá lettek, Tyrusban nem maradt egy ép ház, Ptolomais, Tripolis ismerhetlen kőhalmazzá vált, s a vitatott szent városból, Jeruzsálemből, keresztyének és Mahomedhivők összekeveredve futottak ki a Libanon hegyére, ki az egyedül biztos menedék: a földbe gyökerezett élőfák alá s ott borultak arczczal a földre, imádva azt az ismeretlen lényt, a ki fölötte áll valamennyi isteneknek, a névvel megnevezett, oltárokkal megtisztelt, népekben válogató isteneknek: a ki az isteneknek az ura!

Úgy jött ez a világfélemlitő csoda, mint egy intés a népek kibékülésére s az is volt annak a legelső hatása.

A szultánok és a keresztyén fejedelmek kölcsönösen megegyeztek, hogy egymást ez inség közepett fegyverrel ne háborgassák.

Török szultán, keresztyén császár, egymásnak ajándékokat küldözött: saját lándzsáját, fegyverzetét az egyik, szép énekes, tánczos bayadéreket, felczifrázott elefántokat a másik, s a helyett, hogy a csatatéren vivták volna vitézi tornáikat, azzal mérkőztek össze, hogy egyik a másiknak geometriai problemákat adott fel a megoldásra; annyira ment a kibékülésük, hogy a török szultán önként odaengedte ajándékba a keresztyén császárnak a szent Jeruzsálemet, csak azt kérve, hogy a mohamedánok is hadd imádják ott a maguk prófétáját.

Máriára nézve az a kedvező helyzet támadt ebből, hogy az útja kezdeténél nem kellett egymással irtó háborút viselő népek között bolyongnia. A népek szivéből a félelem kitörülte a haragot.

Bátran nekiindulhatott a havasalföldnek, egyedül az öreg Bálint kiséretében, a ki nem rég tette meg ezt az utat, és így legjobb kalauz lehetett.

A mint a Dunán átkeltek Thráciába, ott azt mondák nekik, hogy várják be azt a karavánt, mely hajókon jön alá Belgrádból. Ennek a zarándok seregnek a neve volt «a mezitlábos szentek».

Ez egy férfiakból és asszonyokból vegyest csoportosult sereg volt; melynek minden tagját fogadása köté, egész a szent földig mezitláb zarándokolni, csupán egy talp alá kötött fakéreggel. Voltak köztük fiatal, deli termetű, szép arczú hölgyek is; de mind mezitláb s a lovagok, a kik lóháton ültek, azok is mezitláb lovagoltak. Volt ugyan fegyverzetük is, sisakjuk, vasczipőik; de azokat a nyeregkápára akasztva viselték, s csak a verekedés alkalmával használták. Mindnyájan egyforma durva szőrcsuhát viseltek.

Ez volt az a «mezitlábos szentek» csapatja, melynek tagjai mind egyenkint a pápa kezébe tették le azt a fogadalmat, hogy mezitláb, a férfiak hajadonfőtt, a nők lefátyolozott fővel vándorolnak a szent földig; még pedig Bodontól elkezdve mindenütt a szárazföldön gyalog. (Mert hiszen úgy könnyű a mezitláb zarándokolást megtartani, hogy az ember Velenczében hajóra üljön s aztán Ptolomaisban kitetesse magát a szent földre.)

Ezen a fogadalmon kívül még az is a vezekléshez tartozott, hogy naponkint háromszor, reggel, délben, este, egy álló óra hosszáig imádkoztak, az olvasó és litánia szerint; szerdán és pénteken bőjtöt tartottak, vasárnap pedig pihentek és prédikácziót hallgattak, misét mondattak, s a hátukat korbácscsal véresre verték. Az utazás közben pedig énekeltek. Egy zarándok, a ki elől ment a kereszttel, előénekelte a verset; a többiek rázendíték. Igy haladtak nagy csendesen előre.

Mária úgy érzé, hogy a mezitlábos szentek között ő maga a profana. Valamennyi között csak neki van tisztességes öltözete és kisérő szolgája, a ki a lovára gondot visel s a málháit czepeli. Szégyenlette is magát előttük, s minthogy sehogy sem illett a társaságukba, csak távolból követte őket, s az ő éjjeli tanyájuktól távol ütött sátort.

A mezitlábos szent csoportnak egy athletai termetű lovag volt a vezére, kinek bikamódra kiülő szemei, lüktető orrczimpái, vastag, kifordult ajkai, különösen asszonyokra nézve félelmetes tekintetet adnának, ha nem gyűrné le e vad indulatokkal fenyegető vonásokat a még erősebb vezeklés jelvénye. A lovagnak a homlokára egy kereszt van felmetszve az eleven bőrbe. S hogy a seb be ne hegedhessen, ő azt mindennap kutyatej maró nedvével újra kiedzi.

Ez az örökké vérző kereszt a homlokán azután még félelmesebbé teszi a rátekintést. A szava olyan, mint a nyeritő paripáé; mikor éneknek ereszti, túlharsog vele az egész sokaságon. A mit mond, az parancsolat.

Ez a lovag pártfogása alá vette Máriát, a ki ő benne csakugyan valami rettenetes szentet látott.

A lovag azonban nem tudott más nyelven, csak olaszul. Mária viszont csak magyarul. És így beszélhetett hozzá akármit a lovag, nem értette meg.

Hanem Bálint szolga még arra is intette, hogy azt se igen hallgassa az asszony; mert – ő már látta valahol ezt a lovagot. Volt ez már egykor a szent földön. Bizonyosan többet is tud felőle, mint azt, hogy kereszt van a homlokán.

Egy másik nevezetes alakja ennek a csapatnak a vezérlő diaconus volt, a ki szamárvemhén ülve, vitte elől a keresztet. Sötét, hosszukás arczú férfi; erős ránczotvonó szemöldökkel, hosszú szénfekete szakállal, villogó sasszemekkel. Széles válla, ideges karjai szokatlan izomerőt árulnak el. Megtette azt a példát, hogy mikor a zarándokok, a kik mezítláb bandukoltak, hangosan panaszkodának a kavicsos, tövises út miatt, akkor páter Horus leszállt a szamaráról, felvette azt a vállára s úgy vitte azt keresztül azon a tüske bozóton, a melyiknek a szamár átallt nekivágni.