Part 13

– Ne tégy fogadást bizony szóval, mert nem tartod azt meg. Hozzám voltál lánczolva s nem tudod, hogy az a láncz nincs-e most is rajtad? Nekem azt mondja egy érzés, hogy te is itt maradsz velem, és te sem látod meg a szép Erdélyt soha. Megmondta ezt nekem a jegygyürűm. Le akartam húzni az újjamról, nem jött le, ellenállt. – Mind azt mondta: «ne adj át engem süvednek, ne Lebée Lászlónak. Inkább vigy magaddal a föld alá. Ne bizd te ő reá, hogy vigyen engem vissza a te egyetlen drágádhoz, az izeneteddel: ne is izenj semmit Lebée Lászlótól a te jó Annádnak!» Így beszélt a gyürűm, a szivemmel hallgattam. Mert furcsa dolog ez. – Mikor az ember a halálához közelg, akkor tudja meg csak, hogy a szivével látni és hallani lehet akár a szemével és a fülével. – Hát csak ne vállalj te semmi izenetet magadra én tőlem, hogy azt az én szerelmesemnek elvigyed, mert hozzám köt ez a láncz! És te nem mehetsz messzire attól a göröngytől, a mi engem eltakar. Ellenben ráemlékezzél még majd, mikor te neked is éneklik majd, hogy «gemitus mortis, dolores inferni, circumdederunt me!» hogy a kivel összelánczoltad magad ezen a földön, együtt maradsz vele a másvilágon is. S ez legyen a te vigasztalásod, Lebée László. – Ez legyen a te utolsó órádnak vigasztalása.

Lebée László meg volt rettenve. A haldoklók jóslatait hallgatni nem üdvös. Fel akart kelni helyéből, de a haldokló erőszakos kézzel tartá őt vissza, s látnoki látásra felnyitott szemeit feléje sugároztatva, hörgé kitörő végszóval:

– Mert a milyen igaz, hogy a halálramenők sziveikkel látnak és hallanak, olyan bizonyos az, hogy ennek az én halálomnak te voltál az okozója, Lebée László, mert bűnös szerelmet éreztél és érzesz az én Annám iránt. Ezért hoztál engem, a te lánczodhoz kötözve ide a szent földre. – A poklokat látnád meg bizonynyal e szörnyű bűnödért. – De én az én lánczomnál fogva kiragadlak onnan, s megbocsátok neked, Istennél könyörögve érted. Óh Jézusom, mutasd meg az utat, a merre elmenjek.

E szóval visszaesett fekhelyére, szemei megtörtek, de a szive annál jobban látott s már megtalálta azt a magas utat, a melyen fénylő nyomok vezetnek föl – föl – föl – az emberi észtől felfoghatatlan végtelenségbe…

MÁSODIK RÉSZ.

A jó II. Endre királynak elég volt már a dicsőségből. Megfürdött a Jordán vizében, majd bele is veszett, ha Bárány Balázs ki nem rántja a hajánál fogva, odafullad; – megostromolta a Thábor hegyét, levágott négy szaraczént, az ötödik aztán kicsiny hija, hogy őtet nem vágta le, ha Iváncs lovag ki nem vágja, szétaprítják. Elég volt a dicsőségből ennyi. Azonkívül olyan dolga is volt, a mi már nem dicsőség. Elfogyott a pénze. Izent haza a kincstartónak, hogy küldjön utána, de az meg azt izente vissza, hogy olyan likas a kincses láda, hogy kilencz macska sem tudna benne elfogni egy egeret. Ott abban a zsidó országban pedig kölcsön nem lehetett kapni. (Bizonyosan érezte már a jebuzeus, hogy a magyar országgyűlésen kegyetlen uzsoratörvényt fognak hozni.) – Mind ennek az lett a vége, hogy II. Endre király azt mondta, hogy ő haza megy.

A többi vezérek, az egyházfejedelmek neki estek, hogy ez árulás! hitetlenség! A jeruzsálemi pátriárka anathemát vágott a fejéhez, a pápa kiakolbólitással fenyegette, nem törődött vele: «mindenütt jó; de legjobb otthon». Nem is látta Jeruzsálemet.

Ekkor az egyházfejedelmek a velenczéseket biztatták fel, hogy ne szállítsák a magyar hadakat haza a hajóikon. Ezek azonban sokkal lelkiismeretesebb – kalmárok voltak, hogy sem az ilyen kivánságot teljesítették volna, ellenben olyan nagy árt szabtak a hazaszállításért, hogy a király, mikor szétnézett maga körül, se égen, se padláson felét sem találta a kivánt összegnek. Fejenkint minden vitézért húsz aranyat követeltek Spalatóig. A királynak pedig volt még huszonötezer vitéze. Ez annyi, mint ötszázezer arany: – az összes magyarországi arany-ezüst bányák egy esztendei jövedelme. – Tehette volna ugyan azt, a mit más okos fejedelmek tevének, hogy a hitetlenek ellen csatázva, kétharmadát agyonveresse vitézeinek; azzal nagyon leszállt volna a szállítási költség. Hanem hát nem tette. – «Tudjátok mit, fiaim! monda a magyar uraknak, csunya betegség az a tengeri nyavalya; jövet is nagyon megkinzott bennünket; aztán meg az embernek az élete sem biztos, a hajó kilyukadhat, a nagy tengeri csoda, a Krák, elnyel bennünket, azt mondom én, hogy menjünk mi haza, more patrio, lóháton, Erdély ide nem a világ!»

De nagyon megtetszett ez az indítvány, különösen a székelyeknek, meg a szászoknak; így nekik megtakarítódik az út Spalatótól a Királyhágóig; a kertajtón keresztül mehetnek haza Erdélybe. Előhozták a nagy mappát, a mi az akkori időkben annyival tökéletesebb volt a mostaniaknál, hogy nem volt rajta a földnek gömb alakja, hanem köpönyeggallér alakja, fenn a gallérja körül volt Európa és Scythia; lenn a felleghajtójában Lybia, Arábia és India. Közbe esnek egynehány tartományok. Azokat pedig már a magyarok jól ismerték a zsoltárból: Pontust, Cappadociát, Syriát és Mizsiát. Azokat már Szent Dávid is kirándulásra érdemes tartományoknak hirdeté, hegedűszó mellett. De különösen Mezopotamiát vétek lett volna elkerülni, a mi annyival ajánlatosabb ország, mivelhogy egészen zöldre van festve, tehát ott kétségtelenül igen jó legelőnek kell lenni. Közbe esnek egynehány hegylánczok és folyamok; de mi az egy magyarnak? Valószinű, hogy idegen népek is laknak azokban a tartományokban, a kik készek a verekedésre; de ez még épen egygyel több kecsegtetés az odamenetelre.

Ők bizony neki vágtak egész táborostól, s haza jöttek Palæstinából száraz földön, ki lóháton, ki meg az apostolok lován.

Már hiszen veszekedjenek a fölött a tudósok akár mennyit, hogy a magyarok Ázsiából jöttek-e ki, vagy sem? annyi szent igaz, hogy a tábornyi magyar nép, a ki Endre király vezetése alatt járt, egészen Ázsiából jött ki. Hogy milyen állapotban? az már megint más kérdés. És hogy hányan értek belőle haza? arra meg nincs is felelet.

A hosszú, kínszenvedésekkel teljes útban, a hol folyvást fegyverrel kellett magukat keresztűl vágni, a melyik csapat hátul maradt, vagy szárnyrul esett, az fel volt áldozva, a pogány eretnek nép levágta, elfogta, a derék had, mint a rák a lábát, magától elhagyta. Felbomlott minden tábori rend a seregben, kiki magának kereste az utat előre, igyekezve megelőzni a másikat, nehogy az egye el előle a sovány martalékot; a hány csapat, annyi utat választott, nem volt más vezetőjük, mint a csillagok, meg a turul madarak, mint Attila és Álmos idejében. Jó szerencséjére (de nem az országéra) az útban felszedte a király a Syriában letelepült «német lovagokat». Azok is megeléglették már az itt mulatást. Endre király úgy fölbiztatta őket, hogy milyen szép helyet tud a számukra Erdélyben, a szászok mellett, hogy kedvet kaptak hozzá, fölkerekedtek, így legalább a király is tett egy jó testőrseregre szert, a ki a saját maga zugolódó magyarjai ellen megvédelmezte.

Így aztán feliben, harmadában elvergődtek téltül derék nyárig Konstantinápolyba. Ott már keresztyén világ volt, nem kellett a pogányok hadai ellen tusakodni. Nem is tartotta őket össze többé semmi; hanem a mint a Bosporuson túl voltak, rohant szél ellenében minden ember, a merre utat látott maga előtt, torony irányában, északnak; vezér nélkül, trombitaszó nélkül. A király maga is egy hónappal későbben került haza, mint a seregének az eleje.

Az volt aztán a bevonulás!

Zilált csapatonkint, mint a czigányhordák, hosszúra nyult sorban, kettesével, hármasával bandukoltak a szentföldjáró vitézek, ruhájuk csupa rongy, sisak, pánczél rozsdás, kemény ütésektől össze-vissza horpadt; kinek a félkarja felkötve, kinek a félszeme beragasztva; maguk mind lovastól vándorló csontvázak; lehorgasztott fővel, elvadult orczával, a mit belepett az összecsapzott szakáll. Tán maga sem ismert volna senki magára.

Aztán minden fáradságos útnál az utolsó mérföld a leghosszabb. A keresztes vitézek, mikor a havasalföldi hegyekre felmásztak, esküvel állíták, hogy ez minden eddig megmászott hegynél magasabb. És még milyen esküvel! Ha egyebet nem, hát a káromkodás czifráját elhozták a patarénusok országaiból magukkal. Annak a gyakorlati alkalmazására pedig ugyan nagy alkalmuk volt, mikor a haza szent földére leszálltak, mert az első vendégfogadóik a szászok voltak, a kik példabeszéd szerint sem valami nagyon szeretik a csavargókat ingyen ellátni, de hát még ezeket, a kik folytonos nyomorúságban, küzdelemben elvadultak, s ahhoz voltak szokva, hogy minden falat kenyeret erőszakkal kell elfoglalni s ütleggel megfizetni, kiknek mindennapi imádsága az volt, hogy «hát ma hol raboljunk?» s a kik valamennyi pogányra, hitetlenre nem voltak olyan dühösek, mint az itthon maradt hazafiakra, miért, hogy azok bőven duskálkodnak az alatt, míg őket idegen földön az egyptomi csapások – megtoldva egynéhánynyal – kergetik országról-országra.

Visszaérkezésük nagyobb ijedelem volt Erdélyben a kunok pusztító betöréseinél. A milyen kinzó volt a remény minden háznál, hogy az eltávozott kedves vajjon visszajön-e? ép olyan aggasztó volt a félelem, hogy a várt helyett valami éhes siserahad lepi meg a családot. A kerített városok kapuit bezárták.

A Zsombori-vár tornyából messze ellátni a Homoród völgyébe. A torony ablakában reggeltől estig ül egy asszony. Nem mindig ugyanaz, ketten vannak, egymást felváltják az őrködésben. – Lebéené az egyik, Henningné a másik.

Jó két esztendő eltelt már azóta, hogy férjeik magukra hagyták őket, azóta hírt sem hallottak felőlük. Darú, gólya, kétszer is megjárta azóta váltogatott két hazáját, s az immortella koszorúk, a miket az asszonyok kötöztek visszatérendő hőseik számára, mind ott száradtak a falon. A tavaszszal megérkező fecske annyit csevegett a tornácz vasrácsozatáról hozzájuk! Csak megértették volna. – Talán jobb volt, hogy nem értették a fecske nyelvét.

A harmadik tavasz is beköszöntött. Jöttek, szállingóztak már a vándormadarak; – de ezúttal nem a darvak, gólyák, hanem a koldus zarándokok. – Ezek megelőzték mindenütt a fegyverviselő keresztes táborokat. Gyalog jártak, annálfogva gyorsabban haladhattak, mint a lovasok. Előre siettek, mert a koldulónak sokkal jobb a hadsereg előtt járni, mint a háta mögött. A ki előre siet, alamizsnát kap, a ki hátul marad, ütleget. – Hetekkel előbb, mint a fegyveresek előhada, szétrajzott a Bárczaságon, az Erdővidéken a zarándokok csürhéje. Az úri várkastélyoknak mindennap akadt belőlük látogatója, ott, a jó bor és meleg kandalló mellett aztán tartották mesével a hiszékeny úri népet, cselédséget. Zsombor várában is mindennapos volt az ilyen vendég. A vár urát, Lebée Lászlót természetesen, hogy mindenik ismerte. Nem rég látta, jó egészségben találta. S ha már azt látta, hát akkor lehetetlen, hogy az elválhatatlan fegyvertársát is ne látta volna, Henning Brüniszkáldot. Hanem hogy nagyon elváltozhatott mind a kettőnek az arcza ott a messze földön. Mindenik zarándok másformának irta le egyiket is, másikat is, a szép szőkehajú Brüniszkáld szöghajú lett, s övig ért a szakálla. A syriai nagy forróság okozza ám ezt! – És aztán mennyit tudtak mesélni a két vitéz által kivivott nagy diadalokról! Csakhogy mindegyik más város falain látta őket, zászlókitüzéssel foglalatoskodni, ki Tyrusba, ki meg Jeruzsálembe tette át a mesét. Hanem a pusztában kiállott szenvedéseiket mind valamennyien egész valóság szerint adták elő. Oh mennyit állt ki a szomjúság miatt a két derék lovag. Ittak rá aztán nagyokat ők vigasztalásul.

A szegény asszonyok pedig majd elepedtek a nagy várakozásban, s míg az egyik a toronyablakban vigyázott, hogy nem közelít-e még a Homoród partján valami lovas erre felé, az alatt a másik leosont a kertbe, s az «élek-e – halok-e?» virág szirmaitól kérdezett jövendőt; Henningné mind abban vallatta a tépett virágot: «él-e még – nem él-e», míg Lebéené csak azt kérdezgeté tőle: «Szeret-e? nagyon-e? – keveset? – sehogy sem?»

Egy este, mikor már alkonyatra járt az idő, s a tavaszi ködben a távol alakjai árnyékká mosódtak, Henningnén volt a sor a toronyablakban őrködésre. – Ime a távol kanyargó úton egy lovagot lát közeledni három paripával. – A középsőn maga ült a vitéz, a másik kettőt vezetéken kötve huzta két felől maga mellett.

Se előtte, se mögötte senki más, csak maga jön.

Rögtön sietett a hírrel a nénjéhez: «lovag jön Homoród felől!» – Még nem tudták, hogy örömhír-e ez, vagy gyászhír? örvendjenek-e vagy búsuljanak?

Mind a ketten kimentek a várbástya lonkájára, onnan néztek alá a közeledő lovagra, a mint az nagy csendesen léptetve ballagott fel a hegyoldalba felvezető kigyó-úton, olyan lassusággal, mintha nem is élő ember, csak kisértő árnyék volna. A ködös alkonyat miatt nem lehetett kivenni mást, mint az egy lovagnak és a három lónak a körvonalait.

Minek jár három lovon valaki?

A vár felvonó hídja elé érve, a lovag a kürtjébe fútt, az ismeretes kürtjeladás volt ez, a miről a várlakók egymásra ismertek, a csapóhíd leereszkedék, a lovag bekoczogott a három lóval az udvarra, s ott a tornácz előtt megállt, lehorgasztott fővel, mintha aludnék s azt várná, hogy fölébreszszék.

A két úrnő lejött eléje a tornáczig s egy ideig bámulva vizsgálták mind a ketten e különös szerzetet.

A lovag sisakja összevissza volt horpadva, a tollbokréta leperzselt csonka szárai szétberzedtek róla, csuhája rongyokban csüggött a válláról, vedlett háti bőrrel, a hátára vetett paizsáról hámlott az aczéllemez, pánczélja a rozsdától vereslett, egyéb öltözetét a sártól és portól nem lehetett megitélni, az egyik keze be volt kötve véres kendővel; a haja lelógott az arczába ziláltan, eltakarva a fél pofáját.

A két hölgy egyszerre kapott egymás kezéhez; talán mind a ketten azt gondolták egy pillanatban:

– Valjon melyikünknek a kedvese ez!

Egyiteké sem! drága jó asszonyok; – mert ez itt Lebée László hűséges csatlósa: a jó öreg Bálint.

Ő maga a legsoványabbik lovon ül, a minek a háta ki van marjulva, a horpaszai majd átszakadnak, a forgóira tarisznyát lehetne akasztani, úgy kiállnak.

A két vezeték ló már úri paripa. Az a szürke ott Henning Brüniszkáld kanczája, a melyik egész búsan alá hajtja a fejét a földig; az a fekete pedig Lebée László ménje; de ez már megismeri az itthont: a mint széjjel tekint az udvaron, az erkélyes tornáczokon, felemeli a fejét s elkezd vigan nyeríteni, s aztán odafordítva a fejét az asszonya felé, csendes röhögésben küldi hozzá öröme üdvözletét.

Lebéené is ráismer a paripára.

– Ez az én uram «Ráró» paripája!

Akkor aztán az öcscse is felsóhajt.

– Akkor az ott meg Brüniszkáld «Tündér»-je.

– Hát ez a lovag kicsoda?

Azt úgy kell két csatlósnak leemelni a nyergéből; mert fogytán van egész ereje.

Mikor leteszik a földre, csak úgy odaomlik a két hölgy lábához, a sisakját ledobva a fejéről; s nem tud más hangot adni, csak zokogni.

Asszonya rémülten ismer rá.

– Te jöttél meg Bálint.

Az alig tud felelni a nagy zokogástól.

– Én jöttem meg magam: két üres nyergű paripával.

– Hát hol van az urad? Hol van férjem? kiált Lebéené, megragadva a gyászvitéz egyik karját indulatosan.

Még hevesebb indulattal rohan oda hozzá Henningné s az egész embert felkapva a földről karjánál fogva, sikoltoz hozzá kitörő kétségbeeséssel:

– Hol az én férjem? Az én Brüniszkáldom?

Majd hogy szét nem tépik: melyik kérdésére feleljen hamarább?

A vén szolga összeszedi magát s elébb Henningnének felel.

– A te urad elesett, vitézül harczolva a Thábor hegyén, s el van temetve a szent földön, Názáret mellett. A te urad pedig…

– Az is elesett? sikolta közbe az asszony.

– Rosszabbúl járt, mintha elesett volna. Az rabságába jutott Koradin szultánnak s el van temetve elevenen a holt tenger körül valahol.

Erre a szóra Anna elkezdett keservesen zokogni; a haját szétzilálta s ökleivel a fejét csapdosta, hangosan kiáltozva: «Oh Brüniszkáld! szerelmes Brüniszkáldom! Hová lettél? Hová azok a te szép kék szemeid? az a te gyönyörű arany hajad? az a te pálma termeted! Jaj, jaj, jaj nekem! Oh gyászos özvegység! De korán megismerlek. Nincs többé Brüniszkáldom!» S még jobban rákezdte a zokogást. Aztán meg odarohant holt férje paripájához, annak a nyakát ölelte át, annak a fejét halmozta el nyájaskodásával, s majd meg keserves szemrehányásokkal. «Mért hagytad ott az uradat? Mért nem hoztad őt haza magaddal! Hogy nem tudtad megszabadítani?» A paripa csak nagyokat rázkódott; mintha ő borzadozna legjobban azoktól, a mik történtek.

A szép Anna a földön hurczolta meg szép bársony ruháját. Nem kár érte: most már majd sokáig gyászruha lesz a viseletje.

Hanem Mária nem sírt. Csak úgy bámult maga elé, kezeit egymásba téve, mintha a világ végét keresnék a szemei; s ajka egy jajszóra nem fakadt; daczára az öcscse buzdító példájának.

– Milyen különös, hogy én most nem tudok sírni, monda az öreg csatlósnak.

– Nem ám, felelt az, mert a te könnyeid befelé folynak. Ez itt vígan sírhat már; mert neki halottja van; de te azon gondolkozol, hogyan szabadítsd meg a fogoly férjedet?

Mária megragadta hevesen a vén szolga kérges kezét, s ugyan megszorongatá forró két kezével: szó nem tudott volna jobb választ adni ennél.

– S ha gondolod, akkor tudom, meg is teszed, folytatá a csatlós. Pedig bizony mondom neked, hogy minden poklokon keresztül kell törnöd, hogy őt megszabadítsd. Mert hét pokol van a török vallás szerint. (Hogy lakja meg mindannyit az a sok hitetlen!) De ők magukat csak a másvilágra biztatják azokkal; itt ezen a földön pedig valamennyi pokol az olyan jó angyal számára van nyitva, a ki az elfogott férjét indul kiszabadítani.

– Keresztül török valamennyin!

– Tudom én azt. Nem is azért hoztam haza öreg csontjaimat, hogy itthon nagyot nyúljak ki velük; hanem hogy még egyszer megtegyem azt az elátkozott utat, a mit már megtettem: téged vezetgélve.

– Jól van. Most eredj: kösd be a paripákat az aklaikba, vess nekik jó almot, adj nekik abrakot; hadd jőjjenek erőhöz. Magad is egyél, igyál, alugyál egyet. Majd hogyha fölébredsz, csak gyere föl hozzám, a belső szobámba; én ébren leszek mindig: ha éjjel, ha nappal. Aztán majd beszélj el nekem mindent, mindent, mindent.

Az öreg nem soká váratott magára: jó alvó is volt, rossz alvó is volt. Jól tudott aludni a nyeregben ülve, éjjeli hosszas bandukolás alatt sivatag pusztákban; rosszul tudott aludni a vetett ágyon. A míg nagy volt a lárma, a jajveszékelés az egész kastélyban, asszonynép, szolgahad sírt, jajgatott, csörtetett: abban ő tudott aludni; mikor elcsendesült minden: arra ő fölébredt. Aztán felczihelődött s felment az úrnőjéhez.

Mária egyedül várta: az öcscsét elküldé aludni. Az már agyonsírta magát: kell neki a pihenés. De ő még csak a munkája előtt áll! Héj ha ezt is egy permeteg könyzáporral úgy el lehetne verni!

– Ülj le édes öreg szolgám, ide a kandalló elé. Itt a kancsó, ha kiszárad a torkod, láss hozzá.

– Oh édes asszonyom, azon az uton, a melyen én jártam, nem kancsóból isznak ott bort; hanem ökörnyomból posványvizet. Ne szoktass te engem máshoz, mert vissza kell nekem azon az uton mennem.

– Legelébb is, mondd meg, hol fogták el a férjemet és kicsoda?

– Elfogták őt még a szent földön, Tyrus és Szidon között; a mikor a király seregei elkezdték a hazatérő utat. Az én uram Lebée László bizony jobbadán a maga hibájából esett a fogságba. Ő a maga csapatjával a nagy köves pusztaság felőli szárnyán volt a hadseregnek; melynek mindennap küzködni kellett a szaraczénokkal. Soha még éjjel sem szállhattunk le a nyeregből; mert nem tudhattuk, hogy honnan támad hirtelen egy forgószél? S mikor a forgószél odaér, akkor egyszerre átvátozik pogány hadsereggé: a fekete ördögök üvöltve rontanak ránk.

Egy forró, rekkenő napon, a mikor a szél csak úgy hordta a homokot a szemünkbe, mintha valami égő kazal pernyéje volna, este felé egy mocsárhoz értünk: nagy messze terülő nádas volt előttünk. Itt azt hittük, hogy meg lehet pihennünk. A mocsáron keresztül csak nem támadnak meg. Nem is volt semmi nesz. Csak a tapsifüles rókák nyivása s az aranyfarkasok röhögése hallatszott az egész berekben. Itten tábort üténk. De azért ki volt adva a parancsolat, hogy mindenki fegyverben öltözve maradjon s a lovát le ne nyergelje, míg legelteti. Meg is tartotta mindenki a parancsolatot; csak maga a vezér uram nem; meg az ő hadnagyai. Azok, a mint a szép holdvilág feljött, nagy maga biztukban, neki vetköződének, s a hol egy szép tisztást találtak a nádasban, leszálltak bele fürödni. Ekkor egyszerre megzendült a berek, a miből eddig csak farkasüvöltözés, kácsahápogás hangzott; s minden bozótból csak úgy rajzott elő a szaraczén sereg. Ott volt az már lesben, mielőtt mi megérkeztünk volna, s csak arra várt, hogy az éjszaka leszálljon. A mi táborunkban egyszerre riadót fuvattak; de mire a hadi népség lóra kapott, már akkorra a szaraczénok körülfogták Lebée László uramat és a hadnagyait. Azoknál pedig nem volt semmi fegyver, s nem hogy pánczél, de semmi gúnya rajtuk; ellent sem állhattak. Mire mi összeszedkőztünk, már a czudar martalóczok megkötözve vitték őket befelé a bozótba, oda pedig éjjel holdvilágba, ismeretlen nádrengeteg közé nem volt kedve menni a mi hadainknak. Én szegény nyavalyás, elkeseredésemben, nehányad magammal sokáig ütöttem a nyomukat; egyszer annyira is utólértem őket, hogy egy fekete bőrüvel összeakaszkodhattam. Nagyot sujték feléje a buzogányommal s a térde kalácsát találtam, úgy hogy lefordult a lóról; azt ott elnyomtuk s foglyul kihoztuk a mocsárból; a többi úgy eltünt előlünk, mintha a föld nyelte volna el. Ettől az elfogott hitetlentől aztán megtudók, hogy a kik ránk ütöttek, azok a damaskusi szultán, Koradin csapatjai voltak. És így bizonyára Lebée László uramat is ott kell keresni Damaszkusban, Koradin szultánnál, s ez a sok rossz között még a kisebbik rossz. Mert még Koradintól van reménység kiválthatni a te uradat; de ha az öreg szultán, a Malek-Adel kezébe került volna: onnan azt még te se vehetnéd ki.

– Miért, Bálint szolgám?

– Azért, mert Koradin szultán fiatal, azt mondják nemes szívű. Ha ő meglátja a te könyörgő arczodat, a te angyalokat az égből lecsalogató szemeidet, lehetetlen, hogy meg ne induljon a szíve rajta.

– Hát Malek-Adel szultán kegyetlenebb szívű volna?

– Nem hogy a szíve volna keményebb: hanem Malek-Adel szultán nem látja meg a te esedező orczádat; mert ő világtalan vak.

– Világtalan az öreg szultán?

– A bizony. Hályog szállt a szemeire, azért is osztotta fel az országát a fiai között. Ezt mind az elfogott szaraczéntól tudtam meg.

– Akkor majd ez ellen is ád nekem az Isten valami erőt! sóhajta fel jövendőbelátó lélekkel Mária.

Bálint gazda (így hítták, mivelhogy legöregebb szolga volt a háznál) folytatá a beszédét.