Part 12

Azután jönnek a szaraczénok. Saladin alatt már Omár prófétának a mecsetje áll a Thábor hegy ormán, s a Mózes és Illés házaiból megerősített fegyverházak támadnak, erős bástyákkal körülfogva, a miknek ormozatáig felnőnek a pálmák, az arabok kedvencz fái, fügefapagony, kávéfageszt telepedik le a napsütötte déli hajlásokon; narancs és czitromfa erdőszámra virul a hegy alján, miket csak a cactus-sövény véd. A mecset magas minaréjából éneklő üvöltés hangzik alá: «Jobb az imádság az aluvásnál! Egy az Isten és az Allah!» Alant a hegy lábánál pedig, a rejtett sziklaüregekben, ott tartják a török «eretnekek» – a «tüzkioltók» fertelmes orgiáikat, a mikben az oltáron álló istenséget egy meztelen nőalak képezi.

Ez volt a Thábor-hegy abban az időben, mikor II. Endre magyar király ott járt a keresztes hadainkkal.

A legutolsó leírója a Thábor hegynek, Rezső magyar királyfi már az egész hegyet cserfaerdővel benőtten találja, bozótokon keresztül törtet fel a nagy, dómalakú hegytető kúpjáig. A hegy legfelső lonkája közepén bemélyedni látszik, mint egy tűzhányó tölcsére, rajta szétszórva mindenféle romok; keresztyén, római, török faragványokkal; széthányt bástyafalak, beomlott boltozatok, tört kapuivek; egyetlen kapubolt állt magában, körüle kőhalmaz, a «Bab-el Hana». Körül semmi fa, semmi bokor, csak a gyalog-tövis, a sancta spina. Egy rozzant gunyhó támaszkodik az ezredévek dicsőségének emlékéhez, abban lakik egy remete, a ki megmutatja a látogatóknak, hol keressék a romhalmaz között a cisternát, Herodes Antipas pompás szökőkútját?

Hanem a mi történetünk hősei hat századdal elébb jártak ott, akkor még a szaraczénok tanyáztak a Thábor hegyén.

A keresztes had ura volt már egész Galiléának, nagy hadakozás nélkül; csak ez az egy sziklafészek boszantá még a muezzin kiáltásával a búcsújárókat.

A keresztyén fejedelmek elhatározták, hogy ott sem tűrik meg a pogányt. Ha másutt nem akar csatának állni, innen nem futhat el, itt fogják a fejét betörni.

Ki lett adva minden hadcsapatnak a rendelet, hogy gyülekezzék fel Galiléába, a Thábor hegy megostromlására. Ott volt együtt három király, a magyar, a cyprusi, a jeruzsálemi: az osztrák fejedelem, a flamand, a német vitézek, a templáriusok, nagymestereikkel.

A szaraczénok serege odafenn a Thábor hegyén nem volt külömb helyzetben e hatalmas táborral szemközt, mint a méhraj, a kinek az oduját a medve ostromolja.

De hát nem történik-e meg, hogy a méh elveri a medvét az odujától?

A Thábor hegye, mint egy nagy kupola gömbölyödik fel a galiléai sikság közepett, ősidőktől fogva hirhedett erősség minden nemzetbeli hadakozók történetében. Itt verték tönkre Sisera hadait a zsidók; itt védték magukat a zsidó nemzet szabadságának utolsó hősei, Róma légiói ellen; ide menekült az utolsó négyszáz vitéze Judeának; kik a midőn látták, hogy nem győzhetnek, kiválasztottak maguk közül tíz erős férfiút, a ki a többieket leölje; a megmaradt tíz közül megint egyet, a ki társait leszúrja; az az utolsó aztán saját fegyverétől átdöfve esett el. Itt e hegy körül gázolta el Saladin szultán a keresztes hadak legerősebbikét, itt ragadta el a koronát a jeruzsálemi király fejéről; itt ölette le a hadi foglyok tízezereit, maga kezdve azt a templomosok nagymesterén. Minden darab köve ennek a hegynek, ennek a rónának, ittas már a legnemesebb hősök vérétől.

Maga a hegyoldal, rétegekre szakadozott szikláival, olyan mint egy természetalkotta vár: lépcsőről-lépcsőre kell fáradságosan felkapaszkodni rá. A kanyarodó út, mely csigatekervényben vezet fel a Thábor fensikjára, minden fordulónál tömör bástyatornyokkal van elrekesztve, azokat az ostromlóknak egyenkint kell megvívni, helepolisokkal, falaikat törni érczfejű kosokkal; s védeni magukat az olthatatlan görög tűz ellen, mely a kő és a favár közötti küzdelmet oly egyenlőtlenné teszi. Hónapokig tartó munka várt a keresztes hadakra. Vívótornyokat ugyan hoztak feles számmal Európából; mert azt már tudták, hogy a korább itt járt keresztes hadak úgy kiirtottak minden erdőt a palestinai hegyekről, hogy azokon több vívótoronynak való szálfát nem találni; hanem a míg azokat a tengerparttól idáig hengergetik nagy fáradsággal, elefántok erejével, abba rémséges idő beletelik.

– Mit? monda Brüniszkáld a haditanácsban, mikor már a többi hadvezérek agyontörték a fejüket a tervkészítésben. Hát mit tekeregjünk mink, mint a nyomtató ló lassan a hegy körül; hát nem mehetünk-e fel egyenesen, a merre a homlokunk fordítjuk: fel a meredeknek?

A tapasztalt hadvezetők mind ellene zúdultak, hogy ez lehetetlen: a hegyoldal meredek; a szaraczénok onnan fölülről aláhengerített kövekkel, szeges gerendákkal úgy leseperhetik a felmászó sereget, miként a hangyabolyt.

– No hát én megmutatom, hogy nem lehetetlen; én fogadom a szent szűzre, hogy magam elől megyek, s felhágok a Thábor hegy ormára, ott a hol legmeredekebb.

– De nem mégy elől magad! kiálta fel Lebée László; azt nem teszi meg a szász, hogy elől menjen, a hol székely is van a földön; mert én meg fogadom a Szent Józsefre és a tizenkét apostolokra, hogy én is ott leszek, és egy lábnyommal sem hátrább, mint te! – De hamarabb előtted mint utánad.

– No hát hogy azon ne ortályoskodjunk, melyikünk jár előtte, melyikünk utána a másiknak, ajánlok egy bajtársi fogadást. Összekötjük az öveinket egy közös lánczczal s aztán úgy megyünk az ostromra. Egyikünk sem elébb, sem utóbb.

– Ráállok! monda Lebée László, s kezet adott a süvének.

A két ifjú hős példája egyszerre magára ragadta a többi vitézeket, minden kétségeskedés megszünt, vége volt a fejlógatásnak, büszkén emelgették égfelé az arczaikat; s megfúvatták a kürtöseikkel a harsonákat, kihirdetve, hogy hajnalban megkezdik az ostromot.

A szaraczénok odafenn a hegy ormán láthattak, hallhattak mindent, hogyan sorakozik a keresztyének hada csapatonkint, hogy tartanak misét az egyháznagyok, megszentelik a zászlókat, részesítik a vitézeket a gyónás, a bűnfeloldás szentségében, s felállítják egy halomra az igazi keresztfát, azon a halmon prédikált egykor keresztelő János a híveknek; most a jeruzsálemi pátriárka onnan osztja az általános áldást a csatába indulóknak.

S aztán megharsannak a trombiták köröskörül a galiléai rónán, s mint megannyi eleven érczbástya, indul meg minden oldalról a pánczélos lovagok tömege a Thábor hegy felé, Jézus Krisztus nevét riadozva. Az ellenséges bástyák ormain lobognak a félholdas zászlók s lassú kattogással hajlítják hátra vaskarjaikat a kőhajító gépek, a mint a keresztyén csapatok közelednek; a dárdavető pattantyúk hegyes nyilvégei a lőréseken előkandikálnak; a bástyák ormait képező nagy négyszögű kövek vas emeltyükkel vannak billenőre mozdítva, hogy az ostromlókra lezúdítsák, mikor a lábtókon jönnek.

Ámde mindez a hadifurfang kárbaveszett, az által, hogy az ostromló keresztes hadak nem azt az útat választották, a mi nehéz; hanem azt, a mi lehetetlen, egyenesen a meredek hegyoldal szikláin kapaszkodtak fel, az egymás fölé meredező rétegen hágva fel, a hol soha ember nem járt.

Ott lehetett látni Lebée Lászlót és Henning Brüniszkáldot; az öveikhez kapcsolt aczéllánczczal egymáshoz csatolva, a mint egyesült önkénytes vitézeik élén jó maguk törtettek előre; példájukkal mutatva, hogy nincs lehetetlenség. A nehéz vértezet, paizs nem gátolta őket; ha valamelyik hátrább maradt a kúszásban, a másik, a ki már fenn volt s egyik lábát megvethette, segített neki a lánczczal. A hegy ormán álló szaraczénok rengeteg sziklákat hengerítettek alá az ostromlókra, a két hős vezér biztatta társait: «ha Isten velünk, ki ellenünk». A legördülő kő elrepült a fejük felett ártatlan zúgással. «Jézus elvette a halál hatalmát!»

Az első bástyafal el lett foglalva, s ott kezdődött azután az öldöklő harcz, a keresztyének és a szaraczénok között.

Brüniszkáld nem hozta magával az öblös paizsát, a mi a hegymászásban akadályára lett volna, hanem csak egy kis félkarra való szívalakú vértet, hogy a két kézre való lángpallosával nagyobbat sújthasson; de Lebée László teknőforma paizsát elhozta a hátára vetve, s a csata hevében aztán a maga paizsával védte a fegyvertársát is a nyilak raja ellen; mikor meg aztán birokra kerültek a szaraczénokkal, a két összelánczolt lovag egymásnak vetve a hátát, egymagában küzdött egész csapat ellen, míg lovagjaik utánuk érkeztek: Brüniszkáld a nehéz karddal rendet vágott a pogányban, mintha csak kaszálna. Lebée László szeges buzogánya pedig mint a mennykő-csapás tört, zúzott, vasat, embercsontot, mi eléje került. A szaraczénok legjobb vitézei ott hullottak el a két hős nehéz csapásai alatt, s a rémület megbénítá karjaikat. Isten csodája volt ez!

A nap még nem szállt le, midőn a két hős csapatjával együtt felküzdötte magát a Thábor hegy fensikjára.

Ők voltak az elsők, kiknek vas lépése e szent helyet elfoglalta.

E csodamódon sikerült diadalra a szaraczénok védő serege minden oldalon fel lett zavarva, s a keresztes hadak szívébe új bátorság lelke szállt alá.

A mint a Thábor hegy ormán Lebée László megfújta a kürtjét, s mellette álló fegyvertársa magasra emelé kardját, annak markolata volt a szent kereszt jele: egetverő «hozsánna» kiáltás riadt fel az egész keresztyén táborból. A szaraczén had pedig rémülten hagyta ott köröndbástyáit, a mik a tekervényútat fedezték s rohant maga is a hegytetőnek, igyekezve hamarább elérni az odafenn levő fellegvárat, mint a magyar és szász kereszteshad, mely már a falak előtt állt.

– Nézd, monda Brüniszkáld a süvének. A hitetlenek hogy tódulnak be a várkapun. Ha mi most oda rohanunk, együtt mehetünk be velük a várba, s egy kézcsapással mienk ez az erősség, a mit majd hónapokig sem tudunk ostrommal bevenni.

Lebée László azt felelte neki:

– Gondold meg, egy pillanatig. Csapatunk el van fáradva, tikkasztó melegben, pánczélostól, harczolva feljönni a Thábor hegy sziklameredekén embernek való dolog volt! De ember az ember! A szomj megöli a vitézséget. Itt pedig nincsen víz.

– Nincsen víz, de van vér! A ki szomjas, igyék abból. Ha elfoglaljuk a várat, ott azután lesz mind a kettő elég.

Lebée Lászlót most egyszerre megszállta a kegyesség szellete:

– Gondold meg, hogy mit tész! Jusson eszedbe a kis feleséged otthon.

– Én nekem most nem jut eszembe más, mint a boldogságos szűz anya a hét tőrrel a szívében.

A míg ők így feleselnek, oldalvást a hegy lejtőjén megharsannak a tárogató kürtök.

Ez a tárogató kürt oly sajátságos fegyverneme volt a magyar harczi népnek, a mi azt minden egyébtől megkülömbözteté.

Mivelhogy minden szittyafajnál az volt a hadakozási taktika, hogy a támadást rendesen ők kezdték; ha erős ellenállásra találtak, akkor egyszerre megfordúltak, megfutamodást szinleltek, mikor aztán az ellenség utánuk rohant, s e közben erős hadállását elhagyta, sorait az üldözés közben megbontotta, akkor egyszerre megfordúltak rá s a zavarba jött üldözőt közre fogták, eldöngették. Hogy az ilyen fordulatokat egy egész nagy tábor egyszerre, egy akarattal végrehajthassa, szükségük volt olyan kürtökre, a miknek a hangja minden más nemzet fúvó szerszámától külömbözik. A tárogatónak a fuvójába valami tollat, vagy nádat tettek, s annál fogva olyan éles, sikoltó hangokat tudtak azzal adni, hogy azokat mértföldnyi távolban is meg lehetett külömböztetni, s ezeknek a hangoknak a dallamában volt a parancsoló izenet: «előre! vissza! megállj!»

Az ostromló sereg előcsapatját képezte a bal szárnyon a székelyek és szászok egyesült serege Lebée és Henning vezérek alatt, a zöm a magyar királylyal együtt a tekervényútat ostromolta. Az által, hogy a merész előhad felhatolt a Thábor hegy magaslatára, a szaraczénok kénytelenek voltak futvást odahagyni az alsó vártornyokat, a király seregének csak a kapukat kellett bedönteni, hogy a magyar sereg zöme keresztül törhessen a csinált útra, a hol ott álltak még az útfélen a keresztyének által épített stácziók lefejezett szobraikkal. Itt már lóháton is lehetett a hegynek fel rohanni. – Endre király, a szent lándzsával kezében, maga vágtatott előre, egész alakját lánczszemekből csinált pánczél fedte; a lova is ilyen ércztakaróval volt bevonva végig. Mellette nyargalt a püspök, a kereszttel a kezében, és az ország zászlóvivője, a fehér zászlóval, a min a szűz Mária képe volt kihimezve; mögötte nyomakodtak előre a magyar daliák, sastollas kucsmáikról, párduczbőr kaczagányaikról megismerhetők.

A király mindenütt gázolta az előtte futó szaraczénokat, a kik útat adtak a gyors magyar lovasságnak, szerteszét oszolva a vigályos erdőben, úgy hogy a király egyszerre ért fel a hegylapályra a futó ellenséggel.

A mint Lebée László diadalt hirdető kürtszavát meghallá a király, jelt adatott a székelyeknek, szászoknak a tárogatóval, hogy álljanak meg.

A királyé az elsőbbség.

Azt a dicsőséget, hogy a szent Thábor hegy erősségének toronyormára a kereszt jelét újra kitűzze, Endre nem engedhette át másnak.

Brüniszkáldnak türtőztetni kellett vitézi haragját.

A király zászlója már előtünt a cserfák pagonyából s látni lehetett őt magát, a magasra emelt aranyhegyű dárdával kezében s fején a koronás sisakkal, hogy hömpölygeti maga előtt a szaraczénok futó hadát, kik mind a várerőd hidjára tódulnak; úgy hogy azt a rajta levő hadicsapatok miatt fel nem lehet húzni, keresztyének, mohamedánok össze vannak már keveredve; Istent, Allaht, Krisztust, Mahomedet egyszerre kiáltják a küzdők, s ordítják a halál fájdalmait a világ minden nyelvén. Iszonyú találkozója ez Noé unokáinak. Sem, Cham és Jáfet minden ivadéka itt van; turáni, aramæi, indogerman, ural-altáji, finn-ugor családok, a kiket csak a Bábel tornya kirajzott, összekerültek megint a Thábor tornya előtt, megértetni egymással azt a közös nyelvet, a minek vas van a végén.

Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak tétlen kellett ezt nézni, míg a tárogató folyvást azt parancsolja: «állj!»

A magyar király már a vártorony hidjáig hatolt. Testőrei kétfelől nyitottak előtte útat kardcsapásaikkal. Azok között volt egy balogsüti vitéz: Iváncs lovag, a ki balkezében forgatta a kardot s jobbján viselte a paizst.

A torony hidjánál megszorult szaraczénok minden elkeseredett hősi erőfeszítésük mellett sem tudták volna a király csapatját feltartóztatni; hanem a torony lőréseiben voltak felállítva a szaraczénoknak azok a veszedelmes pattantyúi, a mikkel még a pánczélos vitézeket is le tudták ölni. Az ilyen pattantyúnak volt egy erős aczél lemeze, a mit kerekes géppel hátra hajtottak; elől pedig volt egy keskeny vályú, s abba elhelyezve egy nyilalakú kopja; a mint az aczéllemez elszabadulva visszacsapódott a kopja kiálló nyeléhez, azt oly sebességgel röpíté előre, hogy keresztül tört az a legerősebb pánczélon és vérten.

Egy ilyen tollas kopja fúródott a király lovának a szügyébe.

A paripa összerogyott, s a királyt a kengyelbe akadt lábánál fogva maga alá szorítá.

Ekkor aztán a szaraczénok is, a diadal dühétől fellángolva rohantak ellenfeleikre; a király körül öldöklő tusakodás támadt.

Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak nem kellett most már se tárogató jel, se összebeszélés, egyszerre mind a ketten, a hogy össze valának lánczolva, rohantak a király segítségére; nyomukban a székely és szász vitézek.

A királynak ugyan nagy szüksége volt erre a szabadító segítségre; mert a saját hiveiben nagyon meghült a vér, a mint őt egyszerre, a szent lándzsával együtt elbukni látták, azt hitték, hogy elesett.

Jó szerencse, hogy balkézfogó hive, Iváncs lovag, ott volt a közelében, a mint egy szaraczén vezér, Ben Muszafir, odarohant a királyhoz, ki balkezére esvén, a paizsával sem védhette magát, s már a király fejének mérte a szablyáját; a vitéz testőr, suta kézzel úgy vágott a szaraczénhoz, hogy annak a feje a lábához esett; s azután kiszabadítván a királyt a lova alól, a saját lovára ülteté fel.

Hogy ez valóban így történt, azt az Iváncs vitéztől eredő Ivánkák armálisaiban meg lehet találni. Ezért kapták a királytól az ősi birtokot Felső-Magyarországon, a melyen az átfolyó patakot ma is «Jordán»-nak hívják, a völgyet, melyet átszel, a «Hebron völgyének», a temetőt «Golgothának», s a hegyoldalt «czédrusok hegyének»: a palæstinai viselt dolgok örök emlékére.

Hanem hogy ebből a veszedelemből a király ép testtel kimenekülhetett, abban a székelyeknek és szászoknak is nagy részük volt, mert az ő döntő rohanásuk szabadítá ki a testőrcsapatot az ellenség sürűjéből. A királyt a testőrei és a főurak erővel vonszolták el e veszedelmes helyről, míg az előre törő Lebée és Henning lovagok ketten kétfelől a csapóhíd elejét elfoglalák.

A milyen hosszan ereszté a közös láncz, annyira távoztak egymástól, s az a láncz érczsorompót képzett, a mit az ellenség tömege sem birt által törni. A ki kettőjüknek közbe esett, az mind meglátta a Mahomed paradicsomát: – ha van ilyen a másvilágon.

Lebée László ordítva hívta a vitézeit:

– Előre dárdások! utánam kopjások! Ne féljetek szászok! Nem sirat anyátok!

Nem is kellett azoknak buzdítás. Feledve volt fáradság, szomj, eltikkadás, bőszült rohammal törtek utat dárdáikkal egész a várkapuig; már a kezükben volt a felvonóhíd láncza, akkor egy átkozott pogány czélbaveszi Brüniszkáld lovagot a felvont tegzével s mikor az épen új csapásra emeli föl a karját, a nyilát oda lövi a lovag hóna alá, a hol a pánczél vaslemezei egymástól szétnyilnak.

Lebée László érzé, hogy a lánczát hátrafelé rántja a süve.

– De megtántorodtál! mondja neki. Ért valami?

Brüniszkáld szótlanul mutatott a testéből kimeredő nyíl tollára.

– Meg vagy sebesítve?

– Ne törődjél velem most, süvem, hörgé Brüniszkáld, kapcsold ki a lánczot az övedből. Te törj előre. Be a várba! Diadalra. Engem hagyj itt az én férgeimnek. Nekem meg kell halnom.

– De nem hagylak bizony, kiálta Lebée László. De nem megyek tovább, míg innen el nem viszlek, ha mindjárt a mennyország kapuja volna is ez itt előttem! Rajta magyar! Ne hagyd magad! Rajta székely, rajta szász!

S megkezdődött a legádázabb csata paizs paizs ellen vetve. A székelyek buzogányai úgy dolgoztak a szaraczén paizsokon, sisakokon, mintha Vulkán kalapálna valamennyi cyclops legényével remekmunkán. Ki is szabadíták a két ifju vezérüket az ellenség tóduló tömegéből; pedig oly sürűn voltak körülvéve, hogy az embersokaság, mint a rájuk szakadó fal szorítá őket össze. Tárnát nyitottak ebben a falban, úgy hozták ki a két hős ifjut, csakhogy az egyik halálra volt sebesülve. A kardját még markába szorítva tartá, de felemelni már nem birta a mellébe lőtt nyil miatt. Lebée László sem harczolhatott, mert a jobb karjával a süvét tartá átölelve, a baljával pedig a tekenő paizsát tartá föléje, hogy a fene onager, meg a balista lövegeitől megvédje. Mikor már a sebesültet a szász vitézek kopjáikra fektették, még akkor is egymáshoz voltak lánczolva a hős bajtársak.

Hanem ez a baleset végzetes lett az egész keresztyén seregre nézve.

Egyszerre vak lárma támadt, hogy a magyar király elesett. A lárma odább terjedt, egyik csapatról a másikra, s mire a hegy tulsó oldalára eljutott, ott már azt hirdette, hogy a cyprusi király is elesett.

Erre az egész keresztes tábort vadállati ijedtség lepte meg. Mint mikor egy falka oroszlán közé odalőnek: szétszalad ordítva; pedig izekre téphetné azt a lesipuskást, a ki királyát megölte. Ha az oroszlán megriad, az nagyobbat szalad, mint az őz.

A keresztesek minden oldalon megfordultak s futni kezdtek erre a rémhírre. Nem kergette őket senki; kő sem repült már utánuk, maguk űzték magukat. Az elfoglalt hegylapályt, a mit oly csodavitézséggel másztak meg, nyakrafőre odahagyták, s rohantak az erdőnek zilált csapatokban, mire az est leszállt, az egész keresztes tábor oda lenn volt a hegy lábánál, a veszteségeiről emlékezetes galiléai sikon, s onnan nézte, hogyan tüzik ki a Thábor-hegy messze felmagasló tornyán (egykor Illés próféta asylumán) az elesett keresztes lovagok levágott fejeit hosszú dárdahegyekre. Ide lenn nem hangzott semmi ének, semmi zsolozsma; még trombitaszó sem, hanem odafenn üvöltött a muezzim estimája: «egy az Isten, és az Allah!» s azok a sisakos koponyák, ott a széltől ingatott karcsú dárdák hegyén rábólintottak, hogy «úgy van!»

A legcsúfosabb kudarcz volt ez, a mi csak az európai fegyvereket érte ázsiai barbárokkal összecsapva. Húszszorta kisebb ellenség verte őket bénává. Pusztán a vaskesztyűikkel, a pecsétnyomó gyűrűikkel verhették volna agyon azt a maroknyi szaraczén hadat, mikor az már a térdeik alá volt gázolva.

Mindenki a másikat okolta a vallott kudarczért: a bajorok a magyarokat korholták, hogy hebehurgya módon rohantak előre; ezek meg amazokat szidták, hogy nem siettek jókor a támogatásukra, a templomos vitézek kicsiny híja, hogy össze nem verekedtek a domonkosokkal; a jeruzsálemi patriárkának kellett közbevetni magát, hogy odalenn a síkon egymás között ne kezdjék újra a csatát, a cyprusiak, királyostól együtt vissza sem jöttek a táborba, hanem egyenesen elvonultak Ptolomaisba.

A rengeteg nagy keresztes tábor ott állt, ott feküdt tehetetlenül, megverve harcz nélkül.

Jól jövendölte ezt a vén Malek Adel, mikor a fiait visszatartotta a derék ütközettől: «hagyjátok őket magukra, elmulnak ők magukban is, mint elmulik a Libanon hegyei közt mennydörgő zivatar magától».

… A hős Brüniszkáld ott feküdt haldokolva a sátorban. Nem volt számára ír a földön, mely őt életben tartsa. Az utolsó kenetet is elvégezte vele a püspök.

Lebée László ott ült a fekhelye mellett a földön, sebesült bajtársa kezét kezei közt tartva. A lázas érverése ennek a kéznek beszélt hozzá.

Vádolta a lélek, hogy ő volt okozója ennek a fiatal élet kioltásának.

Mert ő mesterkedte azt ki, hogy a fiatal vőlegény elszakadjon még nem is ismert hites arájától. Kiszámított furfanggal kényszerítette őt belé ebbe a végzetes kalandba. Mert hadjáratnak igaz lélekkel nem nevezhette azt.

Valami belső biró odabenn azt mondá neki: «hisz nem az hozott téged erre a véráztatta földre, mintha a te megváltó Jézusod sírját jöttél volna oly buzgón keresni; de jöttél bizony sírt keresni ennek a derék ifjunak a számára, hogy a nejét özvegygyé tedd. Megtaláltad, a mit kerestél. Ássák már a homokban a sírt Henning Brüniszkáld számára. Te vetettél neki oda ágyat, nem a pogány török. Ezért nem is adott Isten ti nektek diadalt, azért alázta meg kevély fegyveretek, mert nem igaz buzgóság volt, a mi idehozott. Nem félsz itt maradni? A honnan ráláthatsz arra a holt tengerre, a mibe az Úr elsülyeszté Sodomát, Gomorát, emberek bűne miatt.

A haldokló bajtárs beszélt hozzá.

– Velem is «elvégeztetett», mondhatom Jézussal. Holnap ilyenkor már csak a földi férgek beszélgetnek velem ott lenn a sötétben.

– Bizony meglátod akkor már a mennyországot.

– De nem látom meg a szép Erdélyt! – Valamennyi angyal odafenn az égben nem feledteti el velem azt az egyet, a kit itten hagytam. – Szegény kis madárkám, árvácskám, özvegykém! de hamar megválunk. Még egyek sem voltunk.

– Vele is egyesülsz odafenn az égben, vigasztalá Lebée László.

– A pap is azt mondta, sóhajtá Brüniszkáld. – Ha van a halálon túl örökkévalóság, úgy rám nézve két örökkévalóság lesz: az egyik a várakozás, a míg Annám feljő! Aranyos madárkám, báránykám, tuba virágszálom! De messze estem tőled. Még zokogásodat sem fogom hallani alvó poromban.

– Bizony mondom neked, hogy elviszlek hozzá, üvegkoporsóba zárva. Fogadá Lebée László.