Part 11

Lebée László megmagyarázá a rejtélyt.

– A nemes lovag valóban ott maradt a csatatéren nehéz sebektől elborítva; de hű trubadúrja testével védte meg a hitetlenek első dühe ellen, azután pedig könyörgő dalaival enyhité meg a szaraczénok szivét, tudatta velük, hogy ez nemes lovag, kiért nagy váltságot fizet a családja, ha életben hagyják. Igy vitték el Gázába, hol lassan felépült nehéz sebeiből.

A trubadúr valóban előkerült; abban Clarinda herczegnő felismeré férje hajdani hegedűs dalnokát, a ki mindent elmondott előtte apróra, hogy történt De Blois lovag csodás megszabadulása.

Clarinda sietni akart megszabadított szerelmes ura elé; de Lebée László visszatartá egy szóra.

– Türtőztesd indulatodat, nemes herczegasszony: mert nincs öröm üröm nélkül. Férjed, a nemes De Blois lovag ugyan él és meg van szabadítva; de arczától el fogsz iszonyodni. Az átkozott szaraczénok egyszer, midőn a fogoly lovag, nem várhatva, míg váltsága megérkezik, szökéssel akarta megszabadítani magát, utána eredtek, visszahozták, s akkor az arczát úgy elcsufitották, hogy Isten képmására nem ismerni benne. Azért légy készen e szivfájdalomra, mikor őt viszont látni fogod.

Clarinda herczegnő nem bánta azt, akármilyen lesz is De Blois lovag arcza, csak ő maga élve karjai közt legyen.

De még is erősen visszaborzadt tőle, a mikor meglátta. Hordszéken hozták, mert lovon nem birt ülni; elég czifra ruha volt már rajta, a mit a prédából kiválasztottak a számára, de még a széles vas nyakörvtől nem tudták megszabadítani a nyakát: az arcza pedig, gonosz megcsonkításokkal egészen ki volt vetkőztetve a formájából, s e miatt a hangja is úgy elváltozott, hogy soha Clarinda herczegasszony rá nem ismert volna benne az urára, ha a hűséges trubadúr nem bizonyitotta volna, hogy ő az.

Mi lett abból s szép nemes ábrázatból! Hová lett a délczeg alak? Csak a romjai maradtak meg. Nincs rajta mit megcsókolni. Clarinda kezét nyújtja neki, szemeit fájdalmasan behunyva, s akkor veszi észre, hogy az a kezét sem tudja jól megszorítani: a hüvelyk ujjai le vannak vágva, hogy kardot ne foghasson többé. Oh mily átkozottak ezek a hitetlenek!

Clarinda herczegasszonynak egy perczre az a gondolat villan a lelkébe, hogy hátha nem is De Blois lovag ez a gyászvitéz? Most már inkább szerette volna, ha a sírjára talált volna, mint a roncsára. Hanem a mint sátorába vitte a megszabadított vitézt s maga mellé ülteté, az annyi édes emléket tudott neki elmondani boldogságuk hajdani korszakából, a miket nem tudhatott más; úgy kérdezősködött név szerint az otthon maradt rokonokról; még a paripáknak: de még a kutyáknak a nevét is tudta, s a nagy hársfákat a kastély körül, és a dalokat, a miket Clarinda hárfahanggal kisért néha napján! Háló szobájuknak egyes butorait: az ősi képeket, még azt is, hogy melyik szekrény hol áll? s hogy a remekművű álló óra, a mit minden öt évben egyszer kell felhúzni, ezen évben épen karácsony ünnepén fog lejárni. Ez nem lehet más, mint De Blois lovag.

Azután beszélt a saját szenvedéseiről: miket élt keresztül, hogy fosztották meg a pogányok még attól a kis amulettől is, a mit Clarindától kapott, kis elefántcsont Szentgyörgy alak volt az; ő azt olyankor, mikor levetkőztették mindenéből, a szájába dugta el; de egyszer a nagy kinzásra kiesett az a nyelve alól, s akkor összetaposták. Oh milyen gonoszok ezek a hitetlenek!

Clarinda herczegasszony meggyőződött róla, hogy ez az ő valóságos hites férje.

Pedig hát nem úgy volt.

És nem a hitetlenek a leggonoszabbak.

Mert igaz ugyan, hogy ők bántak ilyen kegyetlenül ezzel a lovaggal: csakhogy ez sohasem volt De Blois herczeg; hanem annak valami vazallja; s hogy olyan jól tudott mégis egy és más titkos körülményeket, annak az a nyítja, hogy a herczeg ezeket, a keresztes hadjárat alatti visszasóhajtozásai közben el-elmondogatta a kedvencz trubadúrjának, hogy az szedje versbe s csináljon rá nótát; a trubadúr megint elmondott mindent apróra a megcsonkítottnak, hogy ámítsa el csalfán a herczegasszonyt. Mind a kettőt pedig megvásárolta Lebée László, először az által, hogy kiszabadította őket nehéz fogságukból, másodszor pedig gazdag ajándékokkal és fényes igéretekkel, hogy játszanak ilyen alakoskodást a herczegnő előtt.

Azok talán nem is tudták, hogy mi gonosz szándéka van ebben a lovagnak.

Vagy talán ha tudták, csak tréfára vették. Asszonyt megejteni nem valami vétek, azt mondja a világ. Ebben a tekintetben a keresztes hadak nem ismerték a tizparancsolatot; bizonyítják azok a szigorú törvények, a miket a keresztes hadvezérek az asszonyokat elcsábító lovagok ellen hoztak: máglya és karóba húzás volt azoknak a büntetése. De sohasem hajtották végre ezeket a kegyetlen törvényeket, mert külömben magukon a törvényhozó fejedelmeken kellett volna elkezdeni a példaadást.

Talán nagyokat is nevettek maguk azok, a kik ebben a tréfában tudósok voltak, ha annak a végére gondoltak. Clarinda herczegasszony most már feltalálta a férjét: vége van a szent fogadalomnak: most már azzal egy sátor alatt illő, hogy tanyázzék. A viszontfeltalálás örömére lakomát kell ülni: van hozzá drága étel, ital; ha drága nem volna is, jó volna, két napi nehéz nélkülözés után. A jó cyprusitól megjön a mély álom. Az arany hólyagos kulacsba tán van is egy kis álomital keverve, s az csak a herczegnőnek szolgál. Akkor aztán Lebée László vitéz odakerül a lesből, felváltja a hamis férjet: s míg a képzeltviszontlátás örömeiben ő osztozik, az alatt az ál De Blois lovag odakünn őrzi a paripáját. A csillagok vakok s a pusztaság süket!

Akkori időkben csak nevettek ezen! Hát ugyan mi panasza lehet annak, a kivel ez megtörténik?

Hanem egy akadálya még is volt e furfangos csel sikerülésének. Az, hogy Clarinda herczegasszonynak fogadása volt ezen a napon bőjtölni. Napestig nehéz volt e fogadalmat megállni, mert nem volt se étel se ital, s akkor legnehezebb a bőjtölés, a mikor kénytelen vele az ember; de most már terítve volt a tevebőr szőnyeg sülttel, süteménynyel, kotyogó kulacsokkal, kinálkozott inycsiklandó falat, szomjeloltó korty, most már nem volt «kín» a bőjtölés, hanem «virtus». S ezt könnyebb megállni!

Clarinda herczegnő, a hogy fogadása tartá, most már, midőn előtte állt a gazdag lakoma, nem nyúlt sem ételhez sem italhoz: csak az ál De Blois költött el mindent magában, utoljára a herczegnőnek szánt italt is, attól aztán maga aludt el. Lebée László vitéz pedig leshette odakinn a mezőn a várva-várt jeladást. A keresztes táborban meg voltak vigasztalva egy napra. De nem többre. A mit Lebée László öszvér háton az elfoglalt Gázából elhozhatott, azt mind hevenyében nagy mohón felfalták, lenyelték: holnapra megint nem maradt semmi, oda Gázába visszamenni pedig nem vala tanácsos; mert azt nyomban elfoglalta Coradin szultán, a ki ott állt nagy sereggel a hegyeken túl.

E szerint ellenség már lett volna.

Csakhogy ez nem az az ellenség volt, kit a keresztes hadak kerestek. Ez a kairói szultán serege volt. A kereszteseknek pedig semmi dolguk sem volt Kairóban, hanem Jeruzsálemben; azért ők a másik szultán, a damaskusi Malek Adel seregeivel óhajtottak találkozni, a kinek inkább keze ügyében esett Jeruzsálem.

A mint Lebée László, nagy epekedve, lesi a csillagos éjszakában a jeladást Clarinda herczegnő sátora felől, a hegytetőkön felállított előörsök elkezdenek riadót fuvatni; erre fölébrednek minden alvók, talpra áll az egész tábor. Valami sereg közeledik a keleti hegyszakadékok közül, s még nem tudni, hogy ellenség-e, vagy pedig a kémszemlére kiküldött Henning Brüniszkáld serege?

Ezzel a fellármázással aztán egészen el lett rontva Lebée Lászlónak az egész vágyakodása a szerelmi kaland után, neki is a maga csapatjához kellett sietnie. Átkozta a csillagokat, hogy nem tudták azokat a közeledőket másfelé vezetni.

Pedig az nagy kár lett volna, ha azok eltévednek: mivelhogy épen Brüniszkáld csapatjai voltak, a kik visszatérőben valának. A pásztorkürtök nótáiról messziről meg lehetett őket ismerni.

Még nagy éjszaka volt, a midőn előtünedeztek. Fáklyáik bevilágíták a sziklák oldalait, a miknek mély völgyeiből előkanyarogtak; s az volt a bámulni való, hogy háromszorta nagyobb sereggel jöttek elő, mint a milyennel eltávoztak.

Kiderült annak az oka azonnal, mihelyest Brüniszkáld lovag az egybegyült vezérek elé vágtatott. Ez volt az első szava:

«Én a Jordán partjáról jövök!»

De ez az egy mondás egész mesemondással fölért.

A szent Jordán folyó csak egy félnapi járóra kelet felé! Az óhajtott drága folyam, melyben Krisztus megkeresztelkedék! Melyben egyszer megfürödhetni minden keresztyénnek annyival nagyobb a vágya, mint hogy a hozzájutásig epesztő sivatagokon kell keresztül hatolni. Itt van közel a szent folyam, a melynek partjain a korább jött keresztyének erős kerített várakban, kolostorokban letelepültek, s gyakran magukra hagyatva, védték kis telepeiket a szaraczénok özöne ellen. Ezekre talált rá Brüniszkáld. A végső veszedelem óráiban jelent meg szabadításukra, elverve falaik alól az ostromló pogány hadat. Ezeknek a fegyveresei szaporították meg a seregét, azután meg az a sok keresztyén fogoly, a kit a szaraczénok rabságából kiszabadított, mikor a gonosz ellenséget a Jordánon keresztül üzte. A túlsó parton áll Malek Adel a sziriai sereggel.

Tehát fel van találva minden, a mit a keresztes vitézek kerestek! A Jordán, az út Jéruzsálembe és az utat elálló ellenség!

Ez volt a nagy hozsánna! A mi ennek a hirmondásnak a viszhangjául riadt fel. Tizszerte nagyobb, mint a mit Lebée László diadalhire költött. Ő csak bort hozott a tábornak: de Brüniszkáld vizet és vért, a mit jobban szomjúhoztak.

Lebée László vitézi arcza sárgult az irigység miatt.

De még majd több oka is lesz neki az elsápadásra.

A mint egyszerre megvirradt, (ezen a vidéken az éjszakára rögtön következik a nappal, hajnal alig van közben) a Brüniszkáld üdvözletére siető szent hősök sorában megjelent Clarinda herczegnő is. Az álomitaltól elnyomott urát nem birva felkölteni, ott hagyta a sátorában, s maga sietett az örömhírt hozó lovag elé, hogy azt üdvözölje.

De Brüniszkáld lovag is eléje sietett, a mint őt hölgyeivel együtt közeledni látta.

– Herczegnő, légy készen nagy örömre és nagy szomoruságra. Én feltaláltam férjedet, De Blois lovagot.

Clarinda elbámult. Ez is feltalálta az ő férjét? Pedig neki nem volt több, csak egy. Egy már ott alszik a sátorban.

Hiszen ez a másik is alszik: hanem a koporsóban. Amaz részeg; de ez halott.

Ez a valódi De Blois lovag, a kinek a holttestét a templomos vitézek az ütközetből magukkal vitték, s azután bebalzsamozva üvegfedelü koporsóba tették, hogy egyszer majd haza küldjék Európába, ősei sirboltjába. Ime itt hozza nyolcz férfi a vállán a koporsót; oda helyezik azt Clarinda herczegasszony lábaihoz. Az üvegfödélen át jól láthatni az elhunyt dalia arczát.

Ez aztán nem hazud. Minden vonása azt mondja: «én vagyok a te szerelmes jó urad!» Még az a beforradt régi sebhely is rávall a homlokán; de kivált az a hatalmas sas-orr, a mi a De Blois nemzetséget annyira kitünővé tette más családok felett!

Rajta volt a halotton az egész fegyverzete is: bár horpadozott és dárdáktól átlyukgatott: de mégis ismerős, s a himzett derékkötő, a mit Clarinda maga varrt ki a számára.

Valóban nagy öröm és nagy fájdalom volt az, a mely a koporsóra leboruló özvegy könnyeiben kitört; ki oly régen keresett szerelmesét eként föltalálta. Ez minden egyéb érzést elnémított szívében.

Csak azután, hogy a zárt koporsófödelet csókjaival elhalmozta, s az üvegfalon át kibeszélte magát néma kedvesével, elmondta neki a szív minden gyöngéd hizelkedéseit csak azután kezdett még valami más indulat is feltámadni szivében; először a hála azon nemes lovag iránt, a ki ezt a kincset számára felfedezte, idehozta: ennek bizonyára nagy köszönettel tartozik: méltó, hogy azt a vaskeztyüt a kezén csókjaival illesse. De az erre következő indulat meg aztán a bőszült harag volt, a miatt, hogy ő vele az a másik, az az elcsufitott arczu ily nemtelen játékot üzött. Még odatette a csúf fejét a herczegnő ölébe, s azt kivánta, hogy az hüsselje őt a legyezőjével. Ez példás büntetést kiván.

El is érte a gonosztettet a jutalma!

Maga Lebée László vette kezébe a megtorlást, mint itélő biró: s a csaló trubadúrt az ál De Blois lovaggal együtt, kegyetlenül megkorbácsoltatá. Az eléktelenített lovag még akkor is aludt a mákonyos bortól, s álmában kiabált, a míg a farmatringgal simogatták: «húj be rosszul van vetve a fejem alja! Soh’ sem fekszem többet herczegi nyoszolyába!» A trubadúrnak azonban betömték a száját, nehogy kitalálja kiabálni, hogy hiszen maga Lebée László vezér bérelte őket, hogy ezt az alakosdit játszszák! Végre lófarkra lettek kötve mind a ketten s ily módon halálra szánkáztatva, a hogy megérdemlék.

Lebée László azonban, a mint négyszem közé kaphatta a kedves süvét Brüniszkáldot, azt mondá neki, fogcsikorgatva:

– Héj, de szerettem volna, ha bele fulladsz vala a szent Jordán vizébe, a mikor rátaláltál, hogy sem mint elhozád az igazi De Blois lovag holttestét, üvegkoporsóban. Porba ejtetted velem a pecsenyémet!

Brüniszkáld érté a süve haragját. De csak fejet csóvált rá:

– Bizony, édes Laczkóm, nagyon itt az ideje, hogy a szent Jordán vízében lemosd azt a sok rossz indulatot, a mi a testedhez ragadt.

Tökéletes lett az örömük a keresztes hadaknak, a midőn másnap Brüniszkáld vezetése alatt, rövid mellékúton, kijutottak a sziklatömkelegből s maguk előtt látták a szent Jordán folyamát s annak édeni vidékét.

Csendes méltósággal kanyarog alá az áldástadó folyam a jerikói sikon végig, kigyózó kanyarulatokban félszigeteket képezve, a mik pálmafákkal, balzsamillatú bokrokkal vannak fedve; a ligetek sötétjéből paloták tornyai fehérlenek elő. Az a zöld erdő ott, a kupolás palotákkal, a veres bástyafalakkal, az a jerikói vár: még most a pompa és gyönyörüség tanyája. Az a magasra kiemelkedő oszlop körönd: Herodes palotája. Az a nagy víztükör, melynek közepén az egész hatalmas folyam látható folyással keresztül huzódik, melynek sziklapartjai lépcsőzetes szakaszokra vannak szabályozva, s minden lonkája a magaslatnak, egész föl a bérczek tetejéig pálmákkal, fügékkel, olajfákkal, borsfageszttel beültetve; száz falu és város elhintve körülötte, a mik között egész raja a vitorlás hajóknak sikamlik a hullámtükrön végig: ez a Genezáret tava. Az Idvezítő csodatételeinek tanúja. Itt halásztak az apostolok; itt járt Jézus a háborgó vizek fölött; amott a hegy, melyen négyezer embert megvendégelt, csoda módon szaporodó testi és lelki eledellel. Az a csendes öböl ott a sziklák között, a minek a tükre sötétkéknek látszik, az emlékezetes hely, a hol Keresztelő János Jézust, a vizbe mártva, felavatta. Minden szikla beszél, hirdet, emlékeztet; visszhangoztatja még a nagy Megváltó szavait, a tövisfa még izzadja a vért napsütötte levelei hegyén, mely az ő vére hullásáért maradt rajta; az örök felhőtlen égből még hangzik alá az ezernyi énekes madár zengésében az angyalok tulvilági éneke: az egész földi táj a mennyországról álmodik.

A legdurvább kedély is megérzi e tájék isteni hatását, a marczona vitézek ajka zsolozsmákra nyilik meg: úgy közelednek a Jordán felé, hogy kardjaik markolatát, mint a keresztet, fölfelé emelve tartják imára kulcsolt kezeik között. Siet az egész tábor lemosni teste és lelke szennyeit a Jordán vizében. Egészen új embernek érzi mindenki magát. Kialszanak a földi érzések; meggyulladnak az égi lángok. Senki sem zugolódik már, hogy oly messze földről eljött; senki sem emlegeti, hogy mennyit szenvedett: egy napja a csodák vidékének kifizeti évek viszontagságait. A sziv is mássá lesz. Férfi és nő nem gondolnak egymásra: mindegyik csak a láthatatlanokkal van eltelve.

Ma már hire sincs ennek. A táj sivatag, a Genezáret tó partjain rabló beduinok laknak, olajfa, pálma elpusztult, s Jerikó helyén, az agyagsivatagban bujkál egy kis falu, az arab neve «Eriha».

Még Lebée László is egészen más embernek érezte magát, a mint a Jordán vizéből kiszállt. Gyónt és vezeklést tartott. Bocsánatot kért mindazoktól, a kiket megbántott. A süvének, Brüniszkáldnak megköszönte, hogy őt ifju bölcsességével oly halálos büntől megörizte. S hogy bebizonyítsa, mennyire igaz a bünbánása, az ő szeme láttára dobta a tüzbe azt a pokolbeli találmányt, a czukornádkarpereczet a tarentaféreggel. És aztán térden állva imádkozott a mennybeli hatalomhoz, hogy soha őtet többé ilyen kisértetbe ne vigye.

Mert hiszen a szive valóságában igaz jó ember volt Lebée László, s a kit szeretett, azt soha sem szünt meg szeretni; s talán ha a visegrádi udvarhoz fel nem került volna: sok bolondság nem termett volna meg a lelkében. Az ottani ledér élet nagyon rossz iskola volt rá nézve. Megszokta, hogy a nők milyen könnyen veszik a hitvesi hűséget s még az olyan szent férfiak is, a kiknek a homlokát a chrysma mentesíti, csak arra gondolnak, hogy melyik nőnek a szivét nyerhessék el, holott Gergely pápa óta egyikhez sincs semmi igaz jussuk.

Ez volt az átok az egész életén, meg a heves véralkat, az erős képzelődés. Azért az egyik órában tudott szent lenni, a másikban gonosztevő. Ha a feleségére gondolt, azt megsiratta, s aztán megint a legelső szép asszonynak utána szaladt.

Ezúttal azonban szerencséjére olyan jó leczkét kapott, a mi sok ideig megmaradt nála. Clarinda herczegasszony példát mutatott neki, a minőt még nem látott ez ideig, hogy mi az a valódi hitvesi hűség? Feltalált kedves halottjának koporsóját mindenütt magával hordozta: sátorában fekhelye mellé helyezteté, s egész idejét azzal tölté, hogy annak a lelke üdvéért imádkozott.

Lebée László felfogadta Brüniszkáldnak, hogy most már csupán vitézi kötelességének fog élni, s azt a kegyet kérte a királytól, hogy engedtessék meg neki, a maga székely hadaival és Brüniszkáld szász harczosaival egyesülten bekalandozni az egész Jordán vidékét; hogy hirt hozzon felőle, hol állanak Malek Kamel szultán hadai, a kikkel a keresztyén tábor döntő ütközetet keres.

Ez a kalandokkal teljes kémszemlészet elvezette a két rokon vitézt egész a «holt tengerig» – mindenütt rátaláltak Malek Kamel utóhadaira, s azokat vitézül megtámadták, meg is verték. A neveiket sem birták a fejükben tartani azoknak a városoknak, a miket futtában elfoglaltak egy bátor rohammal, s ezrekre ment a száma az általuk kiszabadított keresztyén raboknak. A szaraczénok sehol sem álltak nekik komolyan ellent.

A trónjáról leköszönt öreg Malek Adel szultán azt a tanácsot adta mind a két fiának, a kik között roppant birodalmát felosztotta, Malek Kamelnek adva Damaskust, Koradinnak Egyptomot: hogy sehol se fogadjanak el az új keresztes hadsereggel döntő ütközetet, hagyják azt előre-hátra tekeregni az országban, elolvad az a sereg magátul, mint a hegyeken levő hó; sokféle nemzetből áll, egymás között majd összevész; megunja a hazájától távollételt és haza kivánkozik. A két ifjú szultán nyugatról keletről csak kisérte a keresztes tábort; de helyt nem állt derék csatára sehol.

Lebée László és Brüniszkáld azzal a hirrel tért vissza portyázó kalandjárásából, hogy a szaraczénsereg sehol sem áll meg még csak az ő kis előcsapatjukkal szemben sem. A hol megjelennek, szedi a sátorfát s mélyebben huzódik a sivatag pusztába.

Minden egykorú történetíró egyértelmü feljegyzéseiben azt találjuk, hogy a mi hatalmas egyesült keresztes táborunknak, melyet Endre királyunk vezetett, a szent földön nem akadt egyéb dolga, mint búcsút járni egyik szent emléktől a másikhoz és ereklyéket gyüjtögetni. Ellenség sehol sem állt útjokban többé: a szaraczénok visszavonultak a pusztába.

A mi két ifjú hősünk egymást soha sem hagyta el e búcsújáró kalandozások alatt. Együtt látogatták meg a Genezáret-parti városokat, a mik még ekkor, ha nem is régi fényükben, de nagy kiterjedésükben fennálltak. – A pompás Tiberias város classicus palotáiban most már csak zsidók laknak, a kik ott őrzik a nagy bölcs Ben Akiba vértanú sziklasirját, s babyloni szerrel ünneplik a Purimot. Antipas palotájának nincs már meg az «arany kupolája»; de a falain még ruhákat szárítanak. Ez az a város, a melybe Jézus soha be nem lépett. Átok volt rajta, temető fölött épült. Most már a zsidó «szentek» gyülhelye. Még láthatták Magdalát, a bűnbánó Mária Magdolna lakhelyét, s a barlangból, a hová a megtért szent elvonult, elhozhatott Lebée László magának egy kavicsot azokból, miket a szépsége bűneit megsirató könyjeivel öntözött, hogy azt keblébe téve viselje, mint emlékeztető ereklyét. De a közelben látszó Scythopolisban már csak Sámson rókáinak az utódait találták otthon, azt porig égette Saladin a keresztes háború alatt, s a hajdan hires pálmaerdőt, a mibe Cleopatra szerelmi titkát rejté, gyökerestül kiirtotta. Csak az oleandererdők szaporodtak el újra, s azok borítják lángoló virágözönnel a romokat.

Még megtalálhatták Názáretben a Jézus szülőinek házát, a «Santa casat», a mi most Lorettoban van (a hová azt az angyalok szállították, az istenanya rendeléséből, miután elébb ideiglenesen a Fiume fölötti Tersato várában pihentek le vele, a hol a párja ma is megvan és ünnepeltetik) s elkölthették a lakomájukat azon a kőasztalon, a melyen a megváltó feltámadása után a tanítványaival együtt vacsorált. Csendes, nyugodalmas kis városka volt az akkor is, mint mindig az előtt és mai időkig, négyféle nép, négyféle vallásfelekezet békességes munkát folytat együtt, Istentől megáldott földön, csupa kert és virány az egész völgy, melyben fekszik.

– Én akár itt is maradnék örök időkig; azt mondá Lebée László; úgy megszerette Názáretet.

– Én is örömest el laknám itten, csak a feleségem is idehozhatnám.

A názáretbeli nők ugyan nagyon szépek; hanem nagyon erényesek. Valami égi ihlet varázshatása tartja betakarva ezt az egész tájat; mintha a belépő egyszerre visszanyerné ős ártatlanságát.

Nem ők voltak az elsők, nem is utolsók, a kik azt mondák: «jó mi nekünk itten laknunk! Építsünk itt három házat».

A mit az apostol mondott, be is teljesült már régen. A szent Thábor hegyén, hol a tanítványok földöntúli fénytől ragyogva látták a mestert a másik két mesterrel békében tanácskozni, s ámulatukban három hajlékot akartak építeni: Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, ott volt már a három hajlék. De nem volt benne köszönet.

A felséges Thábor hegyet mindenféle nemzetek krónikásai leirták, elkezdve a héber apostoloktól; rómaiak, görögök, arabok, francziák, angolok, németek, most legutoljára egy magyar is: Rezső magyar királyfi. Mindenik mást talált rajta. Ugyanaz csak az elragadó gyönyör mely a sziveket megszállja, mikor a Thábor hegy magasáról a Kanahán felséges vidékén végig tekint a szem, a hol minden sziklából, folyóból, tóból, minden bokorból, erdőből, sivatagból Isten beszél. – De még a növény is más rajta háromszázadonkint. A zsidók Istenlakta magányt találnak Izachar áldozatkövei körül, a miket cedrusok és olajfák illatos árnyéka takar be. Égből jövő hangokat hall ezen a helyen Ábrahám, Mózes, Dávid király, János evangelista. A rómaiak dicsekedve emlegetik Herodes Antipas nyaraló palotáját, corynthi oszlopaival, körülszegélyezve balzsamjegenyékkel, a gránátalmák kertjeiben ezerféle virág. Borstermő bokrok, fahajszagu cinnamonum ölelgeti körül a mesterséges szökőkutak medenczéit, az Amphytrite szoborral. A Thábor hegyén az Olympi istenek laknak, s a dyonisiák ünnepén messze hangzik a dythiramb a nyitott csarnokból.

Három század mulva Jupiter és társai helyén a megváltó temploma emelkedik, mellette a két kolostor, Mózes és Illés neveit viselők. Nagy Constantin anyja, szent Ilona, az igazi kereszt feltalálója, építteté azokat oda. Cziprusok és tömjéntermő életfák vetik ünnepélyes sötét árnyékaikat az egyszerű falakra, a Krisztus tövisfája foglalja el a hegyoldal meneteleit, az útakat fel a hegytetőig statiók szakgatják meg; a halálra menő út festett szoborképleteivel. Minden ascetai áhítatra hív fel. A barátok vesperáira viszhangot adnak a búcsújárók zsolozsmái. Szent Chrisostom még ilyennek látta a Thábort.