Part 10

– De már azt nem teszem. Mert én az én szerelmes galambomat, az én árvánhagyott kis feleségemet el nem felejthetem. Mikor idegen asszonyszemélyt látok, mindig csak az jut eszembe, hol búsul most nagy magányosságban az én drága Anikóm? hogy tölti napjait? Hogy ő is gondol rám, onnan tudom, mert minden éjjel megjelen álmomban. – S aztán, mikor ébren akarom őt látni, előveszem azt az imádságos könyvet, a mit ő tőle kaptam ajándékba, mikor még jegyesek voltunk; ebben van egy szent kép gyönyörű festéssel; mikor ennek az arczát nézem, mindig azt hiszem, hogy az övét látom.

– Bizony nagy bolond vagy te jó Brüniszkáld!

… Egyszer aztán beleunt ebbe is Lebée László.

Ez a sok olcsó virág a szerelem kertjében, a mit szakítani sem kell, odahull magától, elveszté ingerét: elfásult irántuk; nem találta kedvtelését a nagy lármás dáridókban, behúzta magát a sátorába.

Brüniszkáld azt hitte róla, hogy megtért.

Dehogy tért meg, csak még rosszabb útra tévedt.

A burgundi segédcsapatokkal együtt érkezett meg egy gálya, mely csupa hölgyeket hozott Ptolomaisba. Hanem ezek mind szent zarándoknők voltak, a kik nem a világi gyönyörűségeket keresni jöttek a szent földre, hanem az örök idvességet.

Ezeknek a vezetője volt Clarinda, az ifju de Blois Balduin özvegye, ki a hitetlenek elleni harczban elesett férjének sírját jött felkeresni.

Clarinda bámulatra méltó szépség volt. De a milyen szép, olyan hideg. Mintha csak egy márványszobornak az arczára vesztegetné valaki a kacsingatását.

Ezt nem lehetett semmi úton megközelíteni. Kincsek ajándékozásával nem lehetett őt megejteni: mert maga is gazdag volt, bőkezü az alamizsna-osztásban, és semmi világi pompát, ékszert, kösöntyűt a testén nem viselt. A szive gyönge oldaláról sem lehetett őt megtámadni, mert az elveszett férj emléke őrizte azt, mint fölnyithatlan zár. Jégből van annak a nőnek a szive, a ki igazán gyászol.

Ebbe a nőbe lett szerelmes őrült módra Lebée László.

Pedig hát tiszta bolondság volt tőle ilyen szerelemnek magát általadni; mert ha Clarinda szivét valahogy meg tudná is olvasztani, de azt a lánczot, a mivel a feleségéhez van kötve, nincs az a tűz, a mi elolvaszsza.

– Bizony neked is jobb volna, édes süvem László, ha a hátadat korbácsolnád, mint hogy a holdvilág után epekedel! Monda neki Brüniszkáld, a kinek a szive baját megvallotta, épen olyan őszintén, mint a hogy elbeszélte neki a tilosban szerzett örömeit.

Egy nap aztán egész felhevülten jött ki a városból Lebée László. Egész feje tűzben látszott lenni, s nem birt maradni a helyén. Végre csak megvallá Brüniszkáldnak, hogy mit talált ma, nagy gyóntatására.

– Hallottad-e hirét valaha a tarentának?

– Azt se tudom én, hogy étel-e, vagy tengeri szörnyeteg.

– Én sem tudom. Más sem tudja. Parányi kis állatocska. Némelyek azt mondják, hogy valami féreg, mások azt, hogy kigyó. Ez az állat az Ascalon völgyében lakik. Mikor a legelső keresztes hadsereg e völgyön átvonult, akkor ismerték meg, akkor is csak a csodálatos hatásu csípéséről. Nappal nem jön elő, csak éjjel támadja meg az alvó embert. S a kit megmart, az rögtön, ha férfi, abba az asszonyba, ha asszony, abba a férfiba halálosan szerelmes lesz, a kit legelébb meglát, s ha vágyát ki nem elégítheti, a tarenta csípésébe belehal.[5]

– Őrizkedni fogok, hogy az Ascalon völgyében ne aludjam. Te pedig eredj el a perjelhez és gyónd meg neki, hogy hányszor csípett meg – a tarenta féreg.

– Egyszer se biz engem. Hanem én akarok vele megcsipetni mást.

– Hogyan? Hiszen csak nem egy békaugrás ide az Ascalon völgye. Sohse kerülsz te oda.

– De ide kerülhet a tarenta! Látod, milyen élelmes emberek ezek a görögök. Még a kőből is olajat tudnak facsarni. Egy ilyen házaló olajkárostól, a ki mindenféle ereklyékkel, csodatevő szerekkel kereskedik, vettem ma ezt a bűbájos kösöntyűt, ebben az aczéltokban. Megnézheted.

– Hisz ez nádból van.

– Az ám, olyan nádból, a minőből az arabok mézet készítenek. A zarándoknak úgy árulják, mint «passiokösöntyűket». Azt állítják, hogy ugyanabból a nádból készültek, a mit a Pilátus katonái csufondároskodásból a Jézus kezébe adtak királyi pálcza helyett.

– Hát az nem lehetetlen.

– Hanem ennek a karpereczczé összetekert nádacskának valami titkos fortélya van. Ebbe van elrejtve egy tarenta féreg úgy, hogy ki nem jöhet belőle; hanem az egyik végén, a csomójánál van egy kis luk fúrva, a melyiken a fulánkját kieresztheti. Ezt pedig annak, a ki megveszi, be is próbálják. Mihelyt meleg parázs fölé tartják a kösöntyűt, a tarenta rögtön kibocsátja vékony, piros fulánkját a szűk lyukon. Ugyan így tesz, mikor éjjel, valakinek a karjára csavarva, az emberi test melegét megérzi.

– De hát minek neked ez a veszedelmes bolondság?

– Nem nekem; de másnak való ez. Annak a szép asszonynak, a kinek olyan hideg a szive, mint a milyen tüzesek a szemei.

– Clarinda herczegasszonyra gondolsz?

– Ördögöd van, hogy kitaláltad. Nemsokára lesz egy kis búcsujárás a hitetlenek országában, oda ő is velünk fog jönni, a férje sírját keresni. Ott azután, künn a pusztában, egyedül a szolgálattevő lovag védelmére támaszkodhatva, az ilyen passio-kösöntyű olyan álmokat adhatna neki, a mik elcseréltetnék vele a halottat az élővel.

– De hisz az istentelenség, a mire te gondolsz.

– Csak emberi dolog.

– Megrontani egy ártatlan asszonyt! ördögi vahorászással! Te! Hogy gondolhatsz erre? Vétkezel az Isten ellen; vétkezel az idegen nő tisztasága ellen; – és vétkezel a te jó, hűséges hitvestársad ellen! – Ilyen hármas bűnre én nem hiszlek téged képesnek.

– Hát a mi az Istent illeti, annak a bocsánatát már előre megnyertem; a midőn a keresztet a vállamra tűzték: akkor a jövendő bűneim is el lettek engedve; – a mi az idegen nőt illeti, annak a bocsánatát majd az én dolgom lesz kiérdemelni, a míg csak a szent földön járunk; – a mi pedig a feleségemet illeti, – hát annak a bocsánatáról meg egészen bizonyos vagyok, ha egyszer hazajutottam.

– Gondolj rá, hogy olyan földön jársz, a mi tele van megásott vermekkel; – gondolj rá: hogy olyan ég alatt jársz, a hol az Urnak minden ártó angyalai szabadon repkednek, s egyik beletaszít valamelyik verembe, s benne maradsz, vagy élve, vagy halva; soha sem látod meg a te jó Máriádat, a kit így kicsufoltál.

– Ejnye bizony szebben tudsz prédikálni a szentté vált Zenobiusnál.

– Azért is a nevem: a félelem és megrovás nélkül való vitéz.

– No hát ezt szeretem benned én is legjobban. Hogy ilyen szent hírben állsz. – Te segíthetsz rajtam. – Látom, már én felőlem nem jár olyan jó szellő. – Rólam azt tudják, hogy a bátorságom az asszonyokat nem kevésbbé fenyegeti, mint a férfiakat. Kitapogattam, hogy az én szolgálatomat, mint védő lovagét, az isteni Clarinda nem hajlandó elfogadni; annyi lépést hátrál előlem, a hányat én közelítek felé; s a kezemből még a vizkereszti szentelt viz sem kell neki. Hanem annyival inkább tisztel és becsül téged. Példabeszéddé vált hitvesi hűséged az ő füléig is elhatott. Téged elfogadna védő lovagjának a nagy búcsujárás alatt.

– Hát hiszen én becsülettel meg is védelmezném.

– Hiszen ez kellene nekem épen. Te, a jámbor Brüniszkáld lovag, lennél a kisérője a mennyei herczegasszonynak; míg egyszer valahogy a sivatag czédruserdejében egy este megajándékoznád őt ezzel a passiokösöntyűvel, a mit ő tetőled egész gyanutalanul elfogadna, – azon az éjszakán pedig az őrtállás hivatalát én nekem átengednéd. A többire azután ne lenne gondod.

– S te azt hiszed, hogy én erre a te furfangodra ráállok.

– Sőt követelem tőled, hogy reá is állj. Ezzel te nekem tartozol.

– Micsoda törvénynél fogva?

– Hát a «Minne-törvénynél» fogva. Emlékezhetel rá, hogy mikor Visegrádon voltunk az udvarnál, mind a ketten felavattuk magunkat a Minne-lovagok kőrébe, s a miket a Minne-törvényszék határozott, azoknak magunkat mindenben alá vetettük.

– Akkor volt az!

– No hát akkor volt az. De te jól emlékezhetel rá, hogy a Minne-törvényszék itélete szerint, a midőn egy lovag egy úrhölgybe szerelmes, a másik lovag, a ki annak bajtársa, őt minden törekvésében gyámolítani köteles.

– Fiatalság, bolondság; – akkor tetszett nekem ez a mulatság.

– De arra az itéletére is emlékezhetel a Minne-törvényszéknek, hogy szerelem és hűség férfi és nő között csak addig bír valami értelemmel, a míg férj és feleség nem lesznek. A mint a házasság közbejön: a szerelem és hűség helyét eskü és kötelesség váltja fel, a mik egymást megsemmisítik. Az eskünél megszünik a szerelem, s a kötelességnél megszünik az eskü.

– Ez bolondul volt határozva.

– Te neked tetszett az akkor, valamint nekem is.

– Igen, mert még akkor nem voltunk feleséges emberek. De most már te is az vagy, én is az vagyok. A Minne-törvény másnak élet, nekünk halál. Én a megtámadott férjek pártján vagyok s a csábítókat visszaverem.

– De hisz ekkor szarvat emelsz az egész lovagkör ellen.

– No hát akkor szarvat emelek.

– De biz én azt letöröm.

– Le ám, ha fel nem öklellek elébb.

– Brüniszkáld! ne felejtsd el, hogy ki vagyok?

– Süvem vagy; de én is az vagyok neked. Kerüljünk csak egyszer haza, majd akkor aztán az asszonyaink mondják meg, hogy ki vagyok én, és ki vagy te?

Ez már kegyetlen odavágás volt Lebée Lászlónak Brüniszkáld részéről.

– Hát csak nem akarsz a szép Clarinda herczegasszony védő lovagjává lenni a kedvemért? kérdé még egyszer Brüniszkáldtól Lebée László.

– De igen is akarok védő lovagja lenni Clarinda herczegasszonynak, azért, hogy megóvjam őt tetőled.

– Vigyázz magadra, Brüniszkáld! Te még nem tudod, hogy ki vagyok én, ha megharagítanak?

– Dehogy nem tudom! Hisz együtt voltunk veled a király testőrei. Nem utána bolondultál-e ott is minden szép asszonynak? Nem a mentekötődnél fogva czibáltalak-e ott is hátra, hogy valami bolondságot el ne kövess? Hiszen Bánk bán feleségébe is szerelmes voltál. Neked is kinálta a szaraczén varázsló azt a csodaszert, a mivel egy asszonyt, (italába lopva) szerelmessé lehet tenni. Én beszéltelek le róla, hogy ne nyulj hozzá. Bizony vesztőhelyen végezted volna a dolgodat. Hagyj fel ezzel a kivánsággal. Ha nagy a szeretet a szivedben: ne add azt asszonynak, hanem add a Jézus Krisztusnak, a kiért idejöttünk; s ha nagy a haragod, ne fordítsd én ellenem, a ki annak hasonló haragot nem tudok ellene vetni; hanem fordítsuk együtt mindaketten a magunk gyilkos indulatait a hitetlenek ellen. Jer velem, menjünk oda együtt a királyhoz, hogy bocsásson bennünket a magunk dandáraival együtt előre, az ellenséget fölkeresni, ott azután majd lássák meg, hogy melyikünk a vitézebb?

A vitézség dolgában nem is volt Lebée Lászlónál semmi hiányosság; egyéb nemes indulatok is csoportostul voltak a lelkében, csak egy dologban volt gyarló a természete: a szerelemben. Mindig olyan nőbe volt szerelmes, a kibe legkevésbbé volt neki szabad. S mentül áthághatatlanabbak voltak az akadályok, mentül lehetetlenebbnek látszott a diadalma, annál jobban küzködött utána. És a mellett csélcsap, állhatatlan, csapodár volt; még a bűnéhez sem hű. Az egyik bűneért elfelejtette a másikat. – Kész volt a nemzetét kimozdítani helyéből, azért, hogy Brüniszkáldot a lakodalma napján elszakítsa attól a menyasszonyától, a kiért ő is őrjöngött; elhozta magával még Palaestinába is: itt azután az otthon hagyott bálványát is elfelejté, a mint egy másik nőre talált, a kiről azt tudta, hogy nem szabad hozzányulni.

Színből tehát azt mondá Brüniszkáldnak, hogy megbánta gonosz szándékát s nem bánja, ha mindketten fölmennek Endre király elé, fölkérni őt, hogy bocsássa őket a harczosaikkal ellenséget keresni.

Azt gondolta magában, hogy majd elhagyja ő valahol a jó Brüniszkáldot.

Ezalatt azonban megérkezék a jeruzsálemi király és a pátriárka Ptolomaisba. Elhozták magukkal az igazi keresztfának azt a megmaradt darabját, a mi a Tiberias melletti ütközetből a hitetlenek kezéből megmentetett.

Erre ismét nagy lett a lelkesedés a keresztesek táborában, s már most elhatározták, hogy csakugyan elmennek seregestül a hitetlen ellenséget felkeresni. Pedig olyan jó volt már akkor Ptolomaisban lakni. Mindennap új dáridó!

Hanem hát nem azért jöttünk ide, hogy itt tivornyázzunk, hanem hogy a hitetlenek táborát összetörjük.

A jeruzsálemi pátriárka úgy fellelkesíté a minden nemzetbeli vitézeket, hogy elhatározták magukat a Cison zuhatagain átkelni. Maga indult előre a pátriárka a szent kereszt darabjaival s kisérői csupa királyok és herczegek voltak, a kik mezítláb és hajadonfővel járultak a szent jelvény után.

A magyar lovasság adta meg a példát, hogyan kell lóháton átúsztatni a rohanó folyóvizen; a többiek aztán követték őket. A tehetős zarándok nép, a szent szüzek tutajokon vitették át magukat; a sok koldushad és egyéb mihaszna nép ide át rekedt.

Az egész nagy rengeteg tábor szent zsolozsmákat énekelve (kiki a saját nyelvén), nyomult előre a Jezráel völgyében a Hermon és Gelboa hegyek szakadékai között.

Néha napján ez a völgy egy földi paradicsom volt, átszelve vízvezetőkkel, beterítve gyümölcsös kertekkel; de a mióta a keresztes háború folyik, átalakult lakatlan sivataggá; a két hegy közét betemette a sivó homok, a mitől az úgy fehérlik, mintha hóval volna beterítve. A hajdani házaknak csak a kupolái látszanak ki a fövény buczkákból; a kertek helyén a homoklakó tövisek vertek gyökeret, az agave, meg kaktusz, a mi terem ugyan gyümölcsöket; de a ki megkóstolja, akkorára dagad tőle az orra, mint az uborka. A hegyek kopárok már; az erdőket letarolták róluk; meztelen vörös sziklák vakítják naphosszant az utazó szemét, a vízvezetékek le vannak rombolva, maguk a hegyi patakok, a mik azokat táplálták, elvesztek, kiszáradtak. A hajdan nagy fáradsággal épített kutak be vannak temetve, napijáró földre nem találni egy ital friss vizet. Járt útnak, vagy élő embernek, a ki megmondja, merre van még emberlakta világ, még csak nyoma sincsen.

De még is, az első éjszakára akadt útbaigazítója a keresztes hadnak. Mikor épen lemenőben volt a nap az izzóveres porphyrsziklák mögé, rátaláltak arra a térre, a minek «csontmező» a neve.

Ez az első állomás.

Még a legelső, Remete Péter vezetése idejéből való emlékezetes hely ez itten. Messze, a mennyire szem ellát, kutyatejjel és szamártövissel benőtt mező terítve van emberek és lovak csontjaival: néhol egész csontváz együtt, másutt messze a törzstől elgurult koponya, összetört dárdák, csontba szakadt nyíl-hegyek; csak a csont és a vas maradt meg, a mi elemészthető volt, az már elmult; a mit érdemes volt felszedni, azt elvitték. A tizezernyi csontváz közül egynek a nevét sem tudja már senki. Még a farkasok és a keselyük sem emlékeznek már róluk.

Ez jó volt első éjjeli tanyának.

Clarinda herczegasszonynak ezen az éjszakán nem volt szüksége őriző lovagra. A sátora körül volt rakva halálfejekkel; azok jó vigyázók.

Másnap, a mint megvirradt, a hajnali énekszóra ismét útrakelt a tábor, még mélyebben hatolva a hegyszakadékok sivatag országába.

Delelőre feltalálta a második útmutató állomást, a «Keresztek halmát.»

Ez már újabb emlék. A német császár hadjáratából maradt fenn. A legvitézebb hadsereg maradéka, éhtől, szomjtól elkínozva, idáig vergődött a szikla-tévútban; itt utólérte a sivatag réme, a szamum: se ló, se lovag nem bírta tovább. Csata nélkül, dicstelenül meg kellett halni. A német lovagok, hogy hulláikat meg ne csúfolja az idegen, kiválasztottak egy meredek falaktól emelt fensíkot; oda telepedtek le, ott fogadták az elkerülhetlen halált. – Lefeküdtek a földre hanyatt, fejük alá tették a pajzsaikat, kardjukat a mellükön keresztül; két karjukat elnyújták a földön, hogy mindegyik egy élő keresztet ábrázolt. Most is úgy feküsznek ott. A sisak, a pánczél ott van csontvázaikon. Elvonuló utasnak se kedve, se ideje oda felmászni, hogy fegyverzetüket elrabolja. Ott hevernek, a szent idő tanújelei, a hősök, saját maguknak koporsói és sírkeresztei.

Itt tartott delelőt az újon jött keresztes tábor.

Víz itt sem volt található. Ha lett volna, most ezek a lovagok nem feküdnének oda fenn a sziklán.

A gyönge asszonynép, a zarándoknők, az apáczák már alig bírtak a sivatag homokban előbbre hatolni.

Az a meggyőződés kapott lábra ezúttal a keresztes hadban, hogy a teve nem az Isten teremtménye: az a sátán alkotása; az egész rút alakja bizonyítja, hogy ez a pokol hírével született szörnyeteg; de még inkább az a szövetség, a mi közte és a hitetlenek között fennáll: azok szoknak a tevén nyargalni. Ennélfogva a keresztesek nem hordtak magukkal tevéket, a miknek olyan nagy hasznát venni a sivatagban. Az inni valójuk már másnap estére elfogyott.

Clarinda herczegasszony ugyan hozatott maga után öszvéreken bőséges tömlőket forrásvízzel, a mennyi neki és kiséretének tíz napra elég volt; hanem a mint azt a sok szomjtól eltikkadt zarándoknőt meglátta úton-útfélen kidűlve, félholtan, megesett rajtuk a szive, nem állhatta meg, hogy meg ne itassa valamennyit; úgy hogy másodnapra már magának sem volt mit innia.

Azt hitték, hogy csak nem tart ez a sziklasivatag örökké.

Az pedig folyvást nem adott más változatot, mint térdig süppedő sivó homoktengert, szemvakító verőfénynyel és réteges sziklafalakat, a mikről sütött az izzó napmeleg.

Éjjel aztán vigasztalásul olyan hideg volt, hogy majd megfagyott a sátoron kívül rekedt ember; harmat pedig nem hullt.

Néhol egy-egy rekedt völgydöbörben egyszerre csak buja, zöld növényzet lepte meg a keresztülvonulókat: az egész lapály fedve volt széles, sipkanagyságú levelekkel, tekergő indákkal, miknek szárairól buja fényes kobakok csüggtek alá. Valami dinnye, vagy uborka, vagy «dudaim», vagy kolokánt, a hogy az írás nevezi, nedvvel tele gyümölcs. A tapasztalt vezér zarándokok nagy kiabálással szaladgálták be csapatjaikat, hogy senki ez ártó gyümölcsökhöz hozzá ne nyuljon; mert a rövid enyhülésért halált vesz bennök magának. Meg is fogadták, nem is. A ki aztán az édes zamatú kobakokat megszedte, s szomját oltotta a nedveikkel, nagyhamar elmaradt az útfélen halálos görcsökben; magára vethetett! minek torkoskodott? – De ezért senki se tanult a példáján. Az új völgyszakadékban jött másféle gyümölcs: halál-alma, zsidó cseresnye, bolond-czitrony; azzal laktak jól, attól hullottak rakásra.

A ki már tántorogni kezdett, a ki térdre esett, a ki a tenyerével kereste a földet, azt mondták rá: «No ez már a kvártélyán van!»

Annyi bizonyos volt, hogy ez az igazi út, a melyen a mostaniak előtt annyi keresztjáró hadsereg elment már. Ki a szent földre, ki a paradicsomba.

Minden lépten-nyomon felrugott koponyák egész kupaczokban, kerekeikkel fölfelé fordított szekerek, félig eltemetve a homoktól, üres pánczéldarabok, hirdették, hogy ez az út vezet a szent sirhoz.

Két meredek sziklafal között, a mik csaknem összeérnek s hosszú tekervényes folyosót képeznek, megtalálták a keresztjárók az utolsó stácziót. Egy nagy kerek döbört.

Köröskörül a szikla oly magas, hogy nyillövés a párkányát el nem éri. Ellenben onnan a magasból sziklákkal agyon lehet verni idelenn a legvitézebb sereget.

Ott van az útban a tanúság. Élő tanú, pedig halott. Egy rengeteg nagy domb. Csupa merő holttetemekből egymásra hányva. Ez a legújabb tetemhalom. Valami száz évvel későbbi a legelsőnél. Richárd király idejéből való. A hullák még nem váltak egészen csontvázakká; nincsenek is fegyvereiktől úgy megfosztva. Felülről alá hengerített sziklák úgy összezúztak embert és pánczélt, úgy egymásba tapostak állatcsontot, öltözetet, vértet, hogy nem volt érdemes a törmeléket szétválogatni. Úgy maradt minden egy halomba gázolva. Csak itt-ott nyúlik ki belőle egy vaskeztyűs kéz, egy lovag kelevéz, zászlórongy a végén. A czimerdarabokból találgathatják az utóbbjövők, kiről hámlott az le? Kinek a szíve porladozik ott a nagy halomban? a minek fele kő, fele csont. Hanem legfelül, valamennyi holttest fölé, oda van fektetve egy roppant nagy érczfeszület, a minek a kereszte kovácsolt vas, maga a Krisztus-alak rajta pedig veresréz, a mi az időtől egészen zölddé vált már. A hitetlenek egy óriás kigyót fontak körüle csufságból, a kigyó fejét az idvezitőével szorítva egy máshoz.

Itt igazán meg kellett állni, ez a memento mori! Ha Koradin csapatjai ott leskelődnek a magasban, Endre király vitézeitől csak az a halom lesz magasabb. Elvesznek csata nélkül, mint példaadóik.

Abba a sziklaszorosba bemenni nem volt ajánlatos, mielőtt a környéket fel nem kutatták.

Két önkénytes csapatot indítottak meg, egyet keletnek, másikat nyugotnak, hogy kémszemlét tegyenek oldalvást a hitetlenek birodalmában; a nyugoti csapatot Lebée László, a keletit Brüniszkáld vezette. Amannak a meredek sziklagerinczre kellett felkapaszkodnia, emennek egy mély szakadékba alábocsátkoznia.

A míg azoknak egyike vissza nem tér, az egész keresztes hadnak ott kellett tanyázni a Jezrael völgyében. Már akkor harmadik napja volt, hogy nem kaptak vizet.

De Clarinda herczegnőre nézve a rákövetkező nap szenvedéseinek elviselése meg volt könnyítve az által, hogy az épen kántorszerda volt. Szent fogadása szerint ő ezt a napot akként szentelte meg rendesen, hogy sem étel sem ital nem érte az ajkait. Ezen a napon tehát fogadásból bőjtölt. És az mindegy lett volna rá nézve, ha valahány kő hever a pusztában, az mind pástétommá változnék is; s a mi vizet a délibáb a láthatáron hullámoztat, valósággal idejönne is, friss itallal kinálkozva: ő ahoz hozzá nem nyúlna. Tehát ezen a napon a szent fogadás segítette neki a kétségbeejtő epedést, szomjuságot elviselni. Még másokat is tudott buzdítani a türelemre és kitartásra.

A keresztesek tábora egész nap zsolozsmákat énekelt, a mi szintén eloszlatja a test gyarló kivánságait.

Este felé aztán a tábor szélén felállított előőrök riadó jelt adtak. A napnyugoti hegy gerinczéről csapatok közeledését lehet látni.

Nem sokára ki lehetett venni az alkonyfénynél, hogy azok ott a magyarok fehér zászlói. Lebée László kerül vissza.

A fekete alakok sorozatában kivehetők voltak a hegygerinczen végig ügető idomtalan dromedárok. A magyar vezér zsákmányt ejtett!

Akkor bizonyosan emberlakta vidékre talált.

S ha arra talált, akkor frissitő italt is hoz magával a tábor számára.

Csak erre a puszta reményre is rögtön újra éledt az egész táborban a bizalom és jó kedv. Nem lesz már semmi baj!

És méltán keletkezett ez a hit és öröm; mert a mint Lebée László csapatja alá szállt a hegymagasról, az előre kergetett tevék, a lovakat megelőzve, vágtattak a táborba, oldalaikra terhelt tömlőikkel, a mik forrás-vizzel voltak megtelve; a hol azonban a hadnagyok elfogdosták őket: nehogy egy csapat feldorbézolja az egész szállítmányt, s a többinek ne jusson belőle. Majd mind azt igazság szerint fogják dandáronkint felosztani.

De még azon kívül mennyi mindent hozott Lebée László! Kincsekkel, drága szövetekkel megrakott öszvércsapatot. S aztán egy egész sereg hitetlent, hátra kötött kezekkel, hadi foglyúl ejtve. S cserében azoknak a paripáira ültetve, ugyanannyi kiszabadított keresztyén foglyot. Ezeket már messziről meg lehetett ismerni hosszú hajfürteikről, mig a hitetlenek koponyája simára volt borotválva.

Minő diadalkiáltás fogadta a visszatérőket! Clarinda herczegasszony maga is eléjük ment hölgykiséretével a győzteseket üdvözölni.

Lebée László úgy tünt fel most a hölgy előtt, mint a szent csodák szabadító lovagja, a kit hívek bámulata vesz körül, a ki előtt leborulnak a szorongattatásaikból megszabadított szentek, s imádják, mint egy arkangyalt.

A herczegasszony maga is eléje ment a diadallal visszatérő hősnek, hölgyeivel együtt: minden hölgy pálmaágat vitt a kezében.

Lebée László Clarinda számára különös átalagokban a legzamatosabb cyprusi bort hozta. Bort, mikor a vizet is nektárként fogadták volna! És a drága gyümölcsöknek és csemegéknek egész halmazát. Gáza város, a mit ott túl a hegyeken egy rohammal elfoglalt, már a tejjel-mézzel folyó Kanahán földjén van.

Lakodalom napja volt ma az egész tábornak.

De Clarinda herczegasszonynak kétszeresen az volt.

– Vesd le az özvegyi fátyolt, nemes herczegasszony, mondá Lebée László. Én visszahoztam szaraczén rabságból elvesztett férjedet.

Clarinda nagyot bámult. A fegyvertársak, kik a tiberiási ütközetből megmenekülve hazatértek, mind azt mondák neki, hogy De Blois lovag elesett. Látták őt a csatamezőn lováról lehullva, a homokban elvérzeni.