Part 7

Az ebédlő sarkában viszont mindenféle vadászpuskák, tarisznyák, kürtök voltak felakasztva. Viczkyné a rozsdamart tárgyakra mutatott:

– Az apád fegyverei.

– De az apám soha sem vadászott.

Viczkyné az előbbi csodálkozó tekintetet vetette Gáborra.

– Benned semmi érzék nincs az ősiség iránt. Az ősöknek mindig voltak fegyverei. Utóvégre Viczky Ede nem tehetett arról, hogy olyan korban élt, mikor már nem karddal támadták meg a vadkant, hanem vadászpuskával.

Most egy ezüstözött kelyhet vett le a pohárszékről Viczkyné. Gondosan megtörülgette és Gábor elé állította. Szinültig megtöltötte borral és így szólott:

– Igyál az apád emlékezetére. Ez az ő pohara volt.

Valóban a pohárra emlékezett Gábor. Az apja a nagy tivornyákban ebből a kehelyből szokta inni a hegyaljai aszút.

Melánie mosolyogva nézett Viczkyre:

– Van még sok emlékünk, a mi a híres emberre emlékeztet, – mondta. – De a legkedvesebb ma ül asztalunknál…

– Brávó Melanie! – kiáltott fel Viczkyné és megcsókolta a lányát.

A mint a két fej egymás mellett volt, akkor látszott a végtelen hasonlatosság az arczvonásaiban. Hiszen azt sem lehetett volna megmondani, melyik az anya és melyik a lánya. A Viczkyné aranyszőke haja a Melanie hollófekete hajához simult és kerekrenyitott szemükkel meghatottan néztek Gáborra.

Viczkyné homlokon csókolta a lányát, aztán megcsókolta Gábornak is a homlokát, majd vígan felkiáltott:

– Csókoljátok meg egymást, gyerekek, hisz csaknem testvérek vagytok.

A Melanie arczát piros láng borította be, de Gábor is zavarba jött. Ügyetlenkedve áthajolt az asztalon és a leány homlokát kereste. Melanie hirtelen mozdulattal hátrakapta a fejét és ajkát a Viczky ajkára nyomta… Aztán felugrott és lesütött szemmel futott ki a szobából. Viczkyné könnyes tekintettel nézett utána.

– Bolond gyermek! Olyan, mint a mimóza, – mondta.

Gábor nem szólt semmit. Mikor felemelte a tekintetét, az atyja szigorú tekintetével találkozott. Viczky Ede mogorván nézett le a falról, mint a kinek nem tetszik valami.

Viczkyné megnyomta az asztalon álló ezüstcsengőt.

– A feketekávét a szalonban szervirozzuk, – mondta a belépő szobaleánynak.

Az a csók!… Hiába fenyegetik a tudósok mindenféle baktériumokkal a csókolózó emberiséget; hiába ijesztgetik mindenféle betegségekkel a szerelmespárokat: a csók és a szerelem nem megy ki a divatból. Az a csók!… Valami kis szikra az abból a nagy tűzből, a melyet szerelemnek neveznek. De szikrából is lehet nagy tűz, akkora tűz, mint egy máglya. Ha azt a csókot nem kapja az ajkára Viczky Gábor, talán sok minden másképen történik. De hát néha egy hajszál elegendő ahoz, hogy eltérítse a legerősebb férfit útjából. Egy keresztül fektetett hajszál is elég, hát még egy csók, az ajkra adott forró, szenvedélyes, sokatmondó csók, mennyire megváltoztatja az erős férfi lelkét. – A csókot az ördög találta ki, de a mézet az angyalok adták hozzá.

Viczky szórakozottan hallgatta az aranyszőke asszony szavait, pedig érdemes lett volna figyelmesen odahallgatni:

– Azt hiszem, hogy őszinte lehetek hozzád, Gábor. Nem tudom, miket hallottál rólunk, miket beszélnek az emberek özvegy Viczkynéről és leányáról, de ne higyj az embereknek. Azt hidd, a mit én mondok. Mi nagyon szerencsétlenek vagyunk, Gábor.

A világos bútorzatú kis szalonban, a mely külsejében cseppet sem hasonlított a szokásos vidéki szalonokhoz, a hol gyakran foglal helyet az ágy is, csengő hangon ütött egy régi művü óra. Tarka-barka nippek, csecse-becsék hevertek szerteszét. És a sarokasztalon aranyhalak tündököltek a napsugárban. Finom illat repült a levegőben és a vastag szőnyegek piros virágoktól tündököltek. A finom porczellánban szagos kávé párolgott és aranyos czigaretta-dobozt bontott fel Viczkyné. Maga rágyújtott egy szivarkára és míg a füstöt a levegőbe fújta, színpadias hangon mondta:

– Mi nagyon szerencsétlenek vagyunk! – ismételte. – És annak nagy részt te vagy az oka, Gábor…

Viczky nagyot nézett:

– Én, Züzánn néném?

Viczkyné tragikusan bólintgatott.

– A te megérkezésed, bár nagyon kedves nekünk, mégis bajt és szerencsétlenséget jelent számunkra.

Gábor szótlanul nézett egy darabig Viczkynére, aztán udvariasan felajánlotta, hogy ha azt akarja Viczkyné, még ma este elutazik.

– Ó, nem, csak maradj, hiszen most már úgyis mindegy. Most már a te segítséged nélkül minden veszve van.

– Parancsolj, Züzánn néném, rendelkezésedre állok.

Viczkyné megfogta a Gábor kezét és mélyen a szemébe nézett:

– Most bevallok neked valamit, Gábor, a mit még a lányom se tud! Nincs a birtokunkban a Viczky erszénye.

Gábor bólintott:

– Azt gondoltam, mert hiszen előttem nem rejtegetnétek. De azt magyarázd meg nekem, honnan van ez a – jóllét, hogy így fejezzem ki magam.

– Csak mondd ki bátran, honnan van ez a szokatlan pompa, kényelem a szegény Viczkynénél? Hát megmondom neked. Az emberek hiszékenységéből és szamárságából vett körül bennünket a jóllét, mert az emberek ostobák; ha tudnák, hogy milyen ostobák, akkor nem volna kedvük az élethez sem… Az emberi naivság végtelen.

Az asszony még mindig kezében tartotta a Gábor kezét és illatos szájából melegen csaptak elő a szavak. A keze is puha volt és selymes tapintatú. Szinte elfelejtette az ember, hogy ez az asszony már nem fiatal.

– Ott kell kezdenem, Gábor, hogy mi nagyon szegények voltunk mindaddig, a míg Viczky Eduárd élt. Hiszen tudod, hogy szegény atyád inkább elszórta az aranyakat az utczán, de adni nem adott senkinek. Körülbelül két esztendővel a halála után, észrevettem, hogy az emberek kezdenek súgni-búgni, a mikor engem az utczán megláttak. Titokzatosan integettek egymásnak a hátam mögött, sőt egyszer hallottam, a mikor azt a megjegyzést tették rám a patika előtt, a hol délelőtt kaszinózni szokás, hogy rendkívül okos asszony vagyok. Később a polgármester megállított az utczán és hosszadalmasan kérdezősködött tőlem gyermekem és háztartásom felől. Majd tréfásan hozzáfűzte, hogy vajjon meddig akarok még visszavonultan élni, a mikor a város úriházai mind nyitvák számomra.

Nem tudtam, becsületszavamra, sokáig nem tudtam, hogy mi ütött az emberekbe, hogy nem hagytak békén. Egyszer Zathureczky vizitelt nálam és tréfás czélzásokat tett arra, hogy minden lakatot fel lehet nyitni. Ő már ugyan nem arra való, hogy lakatokat nyitogasson, hanem van neki Abaujban egy ismerőse, a ki ért a lakatosmunkához, a ki az én szivem lakatjának is kovácsa lenne. A zsebébe nyúlt és valami arczképet mutatott. Én egy pillantást sem vetve az arczképre, – csupán arra emlékszem, hogy nagyfejű, kopasz és vastagbajuszu ember volt az illető és kezében könyvet tartott, – ajtót mutattam Zathureczkynek. Velem ugyan nem csinál semmi tréfát a vén svihák, hogy majd a fél ország nevessen rajtam.

– Becsületemre, Zsuzsi, ez az ember halálosan szerelmes beléd, – kiabált Zathureczky ég felé emelve a képét.

De én óvatos voltam és nem hittem neki.

Ugyanebben az időben kezdett nyakra-főre az ablakaim alatt sétálgatni a pepitanadrágos Kovács és akkorákat sóhajtott, hogy szinte megszakadt a melle. Ott sétált minden este, a míg meg nem fenyegettem, hogy leöntöm. A sánta Kapránszky Gyuri a névnapomra virágbokrétát küldött és a nőegyleti tánczestélyre bálanyának választottak meg.

Megbolondultak az emberek, kérdeztem magamban. Sírtam, boszankodtam, a házból se mertem kilépni, mert azonnal a nyakamban voltak léhűtő gavallérok.

Egy este aztán beállított régi ismerősöm, Blásik János. Titokzatosan így szólt:

– Azért jöttem besötétedés után, mert nem jó lenne abból, ha bennünket együtt látnának.

– Csak ne röstelje magát miattam, Blásik úr, – feleltem mérgesen. – Még különb gavallérjaim is akadnának.

– Engedelmet, – hebegte Blásik, – nem is arról van szó. Hanem, tetszik tudni, én voltam az udvarmestere a megdicsőült Viczkynek. Aztán még azt hihetnék az emberek, hogy nekem is részem volt annak az erszénynek az eltüntetésében.

– Miféle erszény eltüntetésében?

Blásik nevetett a bajusza alatt, aztán a fülembe súgta:

– Én mindent tudok. Azért van két szemem és két fülem, hogy mindent tudjak. Szám is van, a mely azonban be van csukva, – addig, a meddig akarom.

A guta kerülgetett a dühtől, kitört belőlem az elkeseredés. Felpattantam.

– Mit tudsz felőlem, vén gazember? Azt hogy tisztességes asszony vagyok. A hány kötnivaló zsivány, haramia van a városban, az mind rám feni a fogát. Abból pedig nem esztek, hunczutok. Hát kend miért vikszelte ki azt a csókaszárnyat ott az orra alatt? Tán bizony kend is tetszeni akar nekem?

Blásik János meghökkent, de a következő perczben feltámadt benne a paraszt durvaság.

– Nem kell nekem a ténsasszony. Egy hízót akarok venni télire, arra kéne pénz. Azért jöttem.

– Bolond kend?

– A ténsasszony bolonddá akar tenni engem is, mint mindenkit. De én tudok mindent. Blásik Jánost nem lehet a falhoz állítani. Blásik látta, hogy a hires zöld-erszényt a ténsasszony vitte el a Viczky-házból. Nyúljon csak bele, mert én innen addig el nem megyek.

Dehogy is nem ment el a jó Blásik. Nem ment, hanem repült. Mert olyan asszony vagyok, a ki nem ijed meg a maga árnyékától.

Gábor nevetve hallgatta özvegy Viczkyné előadását. Az özvegy nem csekély utánzási képességgel mutatta be a felsorolt férfiakat. Még paraszti módra serczentett is a fogai között, mikor Blásik volt soron.

A mikor a nevetést abbahagyta, akkor így folytatta:

– Az ostoba Blásiknak kellett jönni, hogy megvilágosodjon előttem a helyzet, a melybe kerültem. Az első éjszaka kétségbeesetten téptem a hajam. Engem, özvegy Viczkynét gyanusítanak ilyen rettentő dologgal! Mérget akartam inni. El akartam bujdosni a világból, de ekkor alvó leánykámra esett a tekintetem és megdobbant a szívem. Hátha ennek a leánynak hoz az szerencsét, hogy az anyját meghurczolják? Hátha még jóra fordulhat minden? Gazdag hirben álló leány hamarább megy férjhez, mint szegény leány. Talán minket, az örökké szegényeket, kiránt a bajból az emberek komiszsága, ostobasága.

Ilyen gondolatokat hozott a reggel és lassan-lassan megnyugodtam abban, hogy a gyanút még a halálommal se moshatnám le magamról. Fogadjuk tehát okosan, hidegvérűen a bajt, a melynek előidézésében nem volt semmi részünk.

Most már nem dobtam ki Zathureczkyt, a midőn egy estén ismét megjelent és néhány atyafia arczképét húzta elő a kabátja zsebéből. Volt vagy egy tuczat atyafia, csupa nagybajuszú, vastagnyakú emberek, a kik úgy néztek rám a fotográfiáról, mintha menten el akarnának nyelni. Zathureczky bőséges magyarázatokkal szolgált az arczképek elevenjeiről és ha rá hallgatok, akkor mind a tizenkettőhöz haladéktalanul férjhez kellett volna mennem.

– Mondd, Gazsi, – kérdeztem, mikor már kiválasztottam az arczképek közűl a két legnagyobb bajuszú rokont, – tudják-e a te kedves atyádfiai, hogy én nagyon-nagyon szegény asszony vagyok és hozományba nem viszek mást, mint egy nyolcz esztendős leánykát.

Zathureczky legyintett a kezével:

– Tudnak azok mindent! Most pedig sietek a sürgönyhivatalba, hogy Miskával és Palival tudassam az örömhírt, hogy választásod reájuk esett. Most már csak ketten küzdenek a pálmáért. Hej, Zsuzsi, Zsuzsi, miért kell nekem kimaradni ebből a gyönyörű versenyből?

– Hagyj békét, vén bolond. Mire való volna neked az asszony?

Zathureczky elgondolkozott:

– Hogy várjon valaki otthon éjszaka, a míg reggel hazajövök.

Most már beletaláltam magam a heccz-be. Ha már komédia ez az élet, legyen minél kutyább a komédia. Na meg őszintén megvallva, az egyik, a szőke tetszett is egy kicsit úgy fotográfiáról. Hiszen még nem voltam öregasszony, bízvást remélhettem, hogy férjhez is mehetek, megtetszvén valakinek.

Hát csak jön egyszer Zathureczky a kérőkkel. Hozta őket karonfogva, én meg uzsonnát készítettem. Nem mondok sokat, Miska lehetett úgy hetven esztendő körűl, míg Pál egy évvel fiatalabb volt. Beállít Zathureczky a két rettentő emberrel és ugyancsak vagdos felém a szemével már messziről, mintha azt kérdezte volna:

– No, hogy tetszenek?

Én visszafojtottam a nevetésem és lesegítettem Miskáról a zsinóros mentét, hiába tiltakozott az öreg. Abban a mentében mehetett először is háztűznézőbe, – vagy ötven esztendő előtt. Palinak fekete gérokkja, a melyről messziről látszott, hogy kölcsön van kérve a kitünő alkalomra. Leültünk az uzsonnához, Zathureczky pedig csak vagdos felém a szemével, hogy áruljam már el, tetszenek-e a legények.

A legények közben udvarolni kezdtek jobbról-balról, amolyan régi-módias, szelidkés udvarlással. De annál jobban dolgoztak az asztal alatt a csizmák. Mind a kettő az én lábamra akart taposni, segített nekik Zathureczky is, mert nem tudta az asztal felett, hogy a kérők tudják-e mozgatni a lábukat, hát ki akart tenni ő helyettük, a nevükben.

Uzsonna végén a verandára küldtem pipázni az urakat, én pedig az asztalt rakosgattam. Egyszer csak mellém sompolyog Zathureczky:

– Nos? Beszélj, Zsuzsi? Égünk a kiváncsiságtól. Mennyei boldogságot jelent a nyilatkozatod.

Én lesütöttem a szemem és így feleltem:

– Hát tudod Gazsi, fotográfián egy kissé mások voltak az atyádfiai…

– Persze, tavalyi képek, – vágott közbe a gazember, pedig legalább harmincz év előtt készültek a képek. – Hát melyik?

– Mind a kettő, – feleltem nyugodtan.

Zathureczky meghökkent. Én pedig folytattam:

– Igen, mind a kettő rettenetesen tetszik nekem. Szép, derék férfiak. Majd gondolkozom még rajtuk…

Később hallottam, hogy azon estén Miska és Pali szörnyen összevesztek egymással féltékeny haragjukban. Csaknem párbaj lett a dologból…

– Hát úgy történt, Gáborkám, lassan, észrevétlenül, hogy az egész világ tudomásul vette hogy én tulajdonképen nagyon gazdag asszony vagyok és csak titkolom a vagyont.

Ismered az emberek kapzsiságát?

A kapzsiság a legerősebb emberi szenvedély, így tanúltam én ezt megismerni az utolsó esztendők alatt.

Az öreg Bunkó, a nyugalmazott uzsorás kezdte meg a dolgot. Az öreg a kedvemért visszatért a penzióból s egy napon felkeresett, hogy vajjon nem volna-e szükségem pénzre.

Visszautasítottam az uzsorást és másnap a polgármester a piaczon kezet csókolt nekem.

Kisvárosban vagyok, a lépcsők elseje mégis a polgárnagy. Hiába tudja minden gyerek a városban, hogy Hencs uram minden nap verekedik a feleségével, mert a tekintetes asszony nem ok nélkül féltékeny; hiába tudja mindenki, hogy Szaniszló úr fiatal korában a Sobri bandájában volt közreműködő, – azért mégis csak ő a polgármester. Kezet csókolt és felajánlotta a leányom számára az orsolyaszüzeknél a városalapítványi helyet. Már ekkor tudtam, hogy mit feleljek:

– Majd gondolkozom a dolgon, kedves polgármester úr.

– Engedje remélnem, hogy nem utasítja vissza ezt a kis szivességet, a melylyel városunk a híres Viczky emlékének hódol, – alázatoskodott a polgármester és leányomat így nevelhettem költségmentesen.

Tehát a híres Viczky! Az a híres Viczky, a ki még élt, vele senki sem törődött, de miután meghalt, magasztalni kezdték, – mert azt hitték, nálam van az erszénye.

Kereskedők jöttek, a kik felajánlották portékáikat, Kubacska egyszer erőszakkal vonszolt be a boltjába, hogy válaszszak kincsei közűl és a házam hangos, népes lett látogatóktól, vendégektől…

Gáborkám, én svindliztem. Svindliztem esztendőkön keresztül. Hitelből élünk, de mindenki szívesen hitelez, mert az ostoba emberek azt remélik, hogy egyszer mégis csak előveszem azt az erszényt, a mi nincs…

Mit részletezem előtted a dolgot? Nézz körül a házban és mindent megértesz.

És mindent a lányom boldogsága érdekében tettem. Vártam, várom a nagy partit, a gazdag kérőt, a ki majd kiránt a nagy bajból.

Gábor elgondolkozva hallgatta az asszonyt.

– Nos és a gazdag kérő nem mutatkozott? – kérdezte bizonyos gúnynyal.

– Itt hibáztam el a dolgot, – kiáltott fel özvegy Viczkyné szinte kétségbeesetten. – Minden nagy művész téved egyszer, mert hiába, az ember mégis csak esendő. Megbotlottam én is és olyan akadályokban botlottam meg, a melyet az első pillanatban nem is láttam. Elszóltam magam, vagy az ördög babonázott meg és tett ostoba fecsegővé, – nem tudom. Nagy társaság volt házamnál és arról beszélgettünk, hogy ki lesz az a szerencsés, a ki Melánie kezét elnyerendi. Nevek röpködtek a levegőben, – Zathureczky herczegi koronáról ábrándozott… És akkoriban kezdett a dúsgazdag Soltész Sándor a házunkhoz járni. Észrevettem, hogy már eltökélte magát a házasságra és csupán azon habozott, hogy kit vegyen el, engem, vagy a lányom? És akkor azon az estén történt… Soltész a zongora mellett állott és a Melánie játékát hallgatta, én nekem pedig azt súgta valami, hogy csupán órák választanak el a nevezetes pillanattól, a midőn Soltész, a nábob, megkéri a leányom kezét. – És ekkor bolondított meg az ördög… Én akartam-e a Soltész felesége lenni, mert azt hittem magamban, hogy az én gyakorlott kezem könnyebben elsimíthatja majd a bűvös erszény kérdését, ha a nábob felesége leszek? Vagy az is meglehet, vén bolond szívem szerelemre gerjedt a hallgatag, komoly férfi iránt, a ki napjában tiz szót sem szokott kiejteni? Ki tudná, ki tudhatná utólag, hogy melyik volt a sok között ez a gondolat, a mely származását az ördögtől vette? Így szóltam csendesen Zathureczkyhez:

– Te, Gazsi, talán nem is említettem neked soha, hogy Melánienak van egy nagyon régi vőlegénye.

Soltész megfordult a zongoránál, Zathureczky ijedten nyomkodta a lábamat az asztal alatt… De én már benne voltam:

– A kis Viczky Gábor, a kivel gyermekkorukban jegyeztük el őket egymásnak.

A Soltész Sándor arczára sötét borulat szállott. Ismertem ezt a végtelen becsületességű, érzékeny, mimózatermészetű embert, tudtam, hogy szavaim nem fognak czélt téveszteni. Az egész társaság tudta a Soltész és leányom közötti viszonyt, azért senki se csudálkozott valami nagyon, a mikor egy negyedóra mulva Soltész elborult arczczal ajánlotta magát. A mint eltávozott, Zathureczky felkapta a poharat és áradozva éltette a frigyet:

– Helyes, így helyes. Viczky-lány Viczky-fiúé legyen. Úgy mind a ketten megtalálják és megtartják azt, a mit akarnak: a boldogságot!…

A bűvös erszényt, akarta mondani Zathureczky – mindenki tudta, – és a poharak összecsendűltek és a czigány tusst húzott a folyosón.

Így tartottuk meg a te eljegyzésedet Gábor, távollétedben, a nélkül, hogy te tudtál volna róla.

A pohárcsengés, zeneszó közepette kísértem gondolatban Soltészt a sötét utczákon… Szinte láttam az arczát az olajmécsesek fényében. Most megáll és fogával ajkát harapdálja dühében… Suhint a botjával a levegőben… Most megfordul és jön visszafelé. Komor, elkeseredett lépésekkel tapossa a sarat a tó-utczában, a szél rázogatja Klincsók csizmadia czímerét a sarkon… Már itt van az ablakok alatt és meghallja a czigányokat, a kikért Zathureczky az ő eltávozása után küldött. Itt áll az ablak alatt és elkeseredve nézi a leeresztett függönyöket… Most, most kell megjönni annak a gondolatnak, a melyet én hipnotizálok neki. Most kell azt gondolnia, hogy: eh, hisz többet ér az anyja, mint a lánya!… Már jönni kell neki, be a kapun és mosolygó, vidám arczczal lépni a fehér ajtókon át a szobába. Már itt kellene neki ülni mellettem és a kezemet megfogni… És Soltész még mindig nem mozdúl, áll egy helyben az ablak alatt s én hiába szedem össze minden lelki erőmet, hogy beszólítsam, magamhoz hívjam. A láthatatlan lelki telegráfdrótok felmondták volna a szolgálatot… Most azt üzenem neki, innen a szalonból, hogy szeretem őt, hogy boldogtalanúl, reménytelenül szeretem, csak egy szót kell szólnia és én karjaiba omlok. Jöjjön tehát.

És ebben a pillanatban csupán csak annyit tudok, látok már a falakon keresztül, hogy valami nagy, végzetes szerencsétlenség készül odakünn az utczán, az ablakaim alatt. Valami rettenetes dolog, a mi borzalommal tölt el…

– Lőttek! – sikoltok fel. – Hallották, lőttek!…

A czigánymuzsikán, zongoraszón át senki sem hallotta a tompa dörrenést, a mit én világosan éreztem. Felrántottam az ablakot és mindnyájan oda tódultunk. A homályban egy fekvő emberi testet láttunk az akáczfák alatt. Én tudtam, hogy az Soltész Sándor…

A míg ezt a történetet előadta Viczkyné, az arczán csodálatos változás történt. A szeme szinte megvilágosodott, a mint a távolbalátók megmerevedett tekintetével, átszelleműlt arczczal állott a szoba közepén. Különös lelki tulajdonságokat lehetett sejteni ebben az asszonyban, a ki most tragikus mozdulattal esett vissza székére.

– Ezt az egy hibát követtem el hosszú életemben… És ezért az egy hibáért vagyunk mi szerencsétlenek. Ezt nem lehet kipótolni többé. A szegény Soltész Sándor azóta odakünn fekszik a temetőben.

Viczky nagy figyelemmel hallgatta az asszony előadását. Valami különös kép formálódott ki lelki szemei előtt. A mikor a Fátyol-kisasszonyokkal esténkint a régi német képesujságokat nézegette, látott egy szimbólikus képet a franczia forradalom előtti korról. Vad kankánt lejtenek őrjöngő párok, míg a pinczében petárdákat raknak le sötét alakok. A puskaporos hordókat most egyszerre e vidám ház alatt vélte látni és im itt járja víg tánczát az aranyszőke asszony barna leányával…

– Hol van az a leány? – kiáltott fel hirtelen Viczkyné és nyugtalankodva állott fel. – Azt hiszem, a kertben lesz. Jerünk, Viczky, keressük meg. És ne csinálj olyan szomorú arczot. Nem muszáj ám azt az eljegyzést komolyan venni.

Vidám kaczagással kapaszkodott a Gábor karjába és fürge mazurka-lépésekben vitte a szobákon keresztül.

AZ ASSZONYT AZ ÖRDÖG TALÁLTA KI.

Estefelé egy sárgakabátos, vadászkalapos úri ember jött a házba, a ki vörös-barna macskanadrágja alatt gombos sarkantyút viselt. Álmos, lompos vizsla ballagott a nyomában és már messziről kiáltotta a filagóriában időző Viczkynének:

– Csókolom a kezedet, Zsuzsi.

Ki lett volna más a vendég, mint a jókedvű Zathureczky, a ki a következő problémával állított be:

– Mióta vénülök, – kezdte letelepedve egy kerti székbe és vizsláját lábához parancsolta, – néha eszembe jut a halálgondolat… Kujk, Vanda! Csiba! Meglátszik, hogy kuvaszvér került beléd, Vanda… Tehát ma is eszembe jutott a halál és arra gondoltam, hogy vajjon hol fogom fáradt testem megpihentetni. Én mondhatom nektek, igen nagy zavarban vagyok azóta. A mi családunknak ugyanis épen négy darab familiáris kriptája van. Van egy sírboltunk Zathureczken, van Rajtón. Az anyám révén Megyaszón is volna helyem. De jussom van Szent-Imrében is. Hogy fogok én megpihenni. Melyiket válaszszam a négy közül? Egész nap ezen gondolkozom.

Özvegy Viczkyné, a ki jókedvűen szemlélgette Zathureczky sarkantyúit, nevetve kiáltotta:

– Jó dolgod van Gazsi. Még a halálod után is egy hétig fogsz nyargalászni. A szent Mihály lován.

– Az már igaz! – nevetett Zathureczky.

Viczky Gábor és Melánie ezalatt észrevétlenül elhagyták a lugast és egymás mellett sétálgattak a virágzó orgonafákkal beszegett kerti úton. A májusi alkony aranybarna porral hintette be alakjukat. Körülbelül egyformák voltak. A leány talán a kontyával magasabb volt a férfinél. Egy violaszálat tartott a kezében és azt szagolgatta.

– Vajjon miről beszélnek? – kérdezte Zathureczky felvillanó szemmel. – Becsületemre, nem adnám a bundámért, ha kihallgathatnám őket.

– Vén gazember! – fenyegette meg ujjával Viczkyné. – Meglopnád a titkot, a melyet két fiatal szív suttog egymásnak tavaszi alkonyon?… Te nem voltál soha szerelmes?

Zathureczky elgondolkozva meresztette szemeit a vizslájára:

– Hm. Hogy nem voltam szerelmes? Nem igen. Azaz hogy egyszer talán… Egyszer régen, mikor húsz esztendős voltam. Vagy talán harmincz is voltam már… Ha jól emlékszem, tavasz volt és épen ilyen szép volt az alkonyat egy régi kertben. De az is meglehet, hogy rózsaszínű ősz volt és az erdők a halmokon mozdulatlanul feküdtek, mintha vörösrézből lettek volna. Az erdő mélyében az alkonyati csöndben valaki vadászkürtön a Säckingeni trombitás áriáját fújta és a kürtszó regényes visszhanggal zengett az erdős halmok között. Emlékszel, Züzánn?

Özvegy Viczkyné fel akart emelkedni, de Zathureczky gyöngéden visszatartotta.

– A hölgy, a ki szivem választottja volt, daczos, büszke, jégvirág-szerű teremtés volt és a világért se vallotta volna be, hogy viszontszeret. De akkor, azon a rozsdavörös alkonyaton, a mozdulatlan erdők között, keblemre borúlt és viszonozta csókjaimat…