Part 6

– Parancsolsz pezsgőt? Van annyi, a mennyi kell. Hé, Barkó úr!

Rákiáltott a fogadósra, a ki a Viczky Gábor megbámulására szintén a szobába sompolygott. A vörösképű emberke ügyetlen hajlongással közeledett.

– Hány üveg pezsgőm van még a pinczében?

Barkó előrántotta könyvecskéjét és hadarva felelt:

– Ha a mai fogyasztást is beleszámítjuk, még hatszázötvenhárom üveg áll odalenn, vagy legalább is kell állnia.

Zathureczky fejedelmi kézmozdulattal elbocsátotta a fogadóst és Gáborhoz fordult:

– A mint láthatod, pezsgőnk van elég, ha pénzünk nincs is. Kiváncsi vagy, hogy honnan van annyi pezsgőm. Hát a múltkoriban nyertem ezer üveg pezsgőt.

– Jeles ember lehet, a ki ezer üveg pezsgőbe fogad.

Zathureczky nevetve fújta a füstöt a mennyezet felé:

– Koránsem jeles ember. A ragyás Bunkó bácsi, a nyugalomba vonúlt uzsorás az illető. A vén gazember, a ki hosszú életében még az elhasznált gyufaszálakat is összegyűjtögette fűtőanyagnak télire, vénségére megengedte magának azt a luxust, hogy idejárjon a Griff-kávéházába egy pohár tejecskére. El szokott üldögélni egész éjszaka, mert aludni nem tud és a világosságot ingyen kapja. A minap aztán éjszakai unaloműzésből egy kis bűvészeti előadást tartottam a fiúknak a billiárd-asztal felett. Ezüstforintosokat varázsoltam elő a fülekből, gallérokból, zsebekből. Az öreg Bunkó csakhamar érdeklődni kezdett és a sarokból odatipegett. Villogó szemmel kisérte az ezüstforintosok bűvös vándorlását, eltűnését és a midőn az ő zsebében találtuk meg az eltűnt forintost, magánkívül volt az öreg a meglepetéstől:

– Becsületemre, – dadogta, – sohasem hordok magamnál többet tiz krajczárnál, mert félek a rosz emberektől…

– Pedig ott, a honnan ez a forint kikerűlt, van még több is, – mondtam, «visszaadván» neki az ezüstforintosát.

– De bizony nincsen, – esküdözött az öreg. – Hisz csak ismerem a kabátomat, – kiáltott fel, össze-vissza forgatva a megzöldült, ezerfoltú alkotmányt, a mely tagjait födte.

– Hát én mernék fogadni, hogy legalább tiz ezüstforint van a zsebeiben. Száz forintot teszek tiz üveg franczia pezsgő ellen. (Mert épen szomjasak voltak a fiúk.)

A ragyás Bunkó nem szólt semmit; kiment az udvarra és miután mégegyszer alaposan keresztül-kasul vizsgálta zsebeit, vigyorogva tért vissza.

– Tartom a fogadást! – kiáltotta.

Nyomban papirost, tintát hozattam és Fabula fiskálist felállítottuk a piquet mellől.

– Húzd fel az eszed, pörvesztő, – mondtam neki, – olyan legyen az az irás, hogy akár a törvény előtt is foganatja legyen.

– Nono, – dörmögte a vén Bunkó, mert a törvényről nem szeret hallani.

A tanuk aláirták az irást, én pedig Bosco nyomdokain haladva, kiráztam az ezüstforintosokat az öreg kabátjának a belső zsebéből.

A vén gazember kékült-zöldült, de fizetett.

Másnapra már el is felejtettem az egész históriát, a mikor a kávéházban a hátam mögé lopózik a vén Bunkó és a fülembe súgja:

– Tekintetes uram, fogadnék ám ma is.

Linneburg kapitány, a partnerem, épen tricc-et irt ellenem, roszkedvűen feleltem:

– Hagyjon békét, ma nem játszunk.

Az uzsorás szemtelenűl felelt:

– A tekintetes úr revanche-sal tartozik.

Erre elfogyott a béketűrésem, pedig fát lehet vágni a hátamon, olyan türelmes ember vagyok. Felugrottam.

– Szedte-vedte, vén gazember. Én neked revanche-sal tartozom? Hát te ugyan miféle revanche-ot adtál nekem a kiuzsorázott nagyanyai jussomért?

– Pardon, – felelt Bunkó. – Az régen volt, elévült. De ez csak tegnap volt.

– Helyes, – mondtam, – fogadok, de csak száz üveg pezsgőbe.

– Tartom! – kiáltott fel a ragyás Bunkó.

Fabula ügyvédet megint felállították a piquet mellől és az ügyvéd megirta a kontraktust. Bunkó diadalmasan állott ki a kávéház közepére.

– No, tekintetes úr, most lássuk a forintosokat. Minden zsebemet bevarrtam.

Csakhogy az öreg Boscónak erre is volt módszere. A forintosok bizony csak kipotyogtak az ócska kabátból, mire a varázsszavak elhangzottak.

Bunkó Mihály csaknem összerogyott ijedtségében.

– Vizet! – hörögte és homlokán kidagadtak az erek. – Csalók, haramiák körmei közé kerültem. Zsiványok! Segítség!

Tombolt dühében a kávéház közepén és a nézők harsogó kaczagása kisérte a vén gazember kétségbeesett üvöltését. Szép is, a mikor a hóhért akasztják.

– Nem fizetek! – jelentette ki végtére.

– Fabula, holnap add be a keresetet.

– Egyezkedem, – esdekelt az uzsorás.

Fabula jóizű ember, de nem szereti, ha piquet-nél zavarják. Hátat fordított a vén gazembernek.

– Legyen szerencsém holnap irodámban, Bunkó úr, a kishíd mellett, balra…

– Csak nem viszem az irhám a vágóhídra! – üvöltött Bunkó. – Inkább fizetek. De én is veletek iszom.

– Az nincs a szerződésben, – feleltem. – Én csak urakkal iszom.

És most jön a java a történetnek, öcsém, Viczky Gábor. A vén gazember uzsorás, a ki ötven esztendeig túljárt a birák, ügyvédek eszén, a kitől harapófogóval nem lehetett kihúzni egy lyukas krajczárt sem, azóta minden este ott ül a kávéházban és esdekelve kéri, hogy fogadjak vele… Új ruhát csináltatott már azóta, – talán az első új ruhát életében. De Bosco csalhatatlan… Szivarozik és egész éjjel pezsgőt iszik, a mit külön rendel és egyedül iszsza a kávéház sarkában. Teljesen belebolondult a bűvészetbe és a múltkoriban már Fánnikát, a kassza tündérét is megkinálta pezsgőjéből. Hisz úgyis mindegy. Mert – ez a morálja a történetnek, – nincsen olyan lakat a világon, a melyet ki ne tudna nyitni egy ügyes lakatos. A lakatot Zathureczky kinyitotta és a tréfa tökéletesen sikerűlt.

Viczky Gábor nevetve hallgatta végig a Zathureczky előadását.

– Jer, megmutatom az öreg Bunkót!

Felállottak az asztaltól és az üvegajtóhoz mentek, a mely a kávéházi helyiségbe nyilott. Az üvegajtót felnyitotta Zathureczky és a sarokba mutatott. Egy torzonborz vén ember ült a kávéházi asztalnál és kezében vastag szivart tartott. A mikor megpillantotta Zathureczkyt, dühösen állott talpra és fenyegetőleg közeledett. De egyszerre lekapta a kerek kalapot a fejéről, a mikor Viczky Gábort megpillantotta:

– Tekintetes úrfi, nagyságos uram, engedje meg, hogy az öreg Bunkó Mihály alázatosan bemutassa tiszteletét.

Viczky meglepetten nézett a hajlongó vén emberre.

Zathureczky felemelte a kezét és félig tréfásan, félig komolyan felkiáltott:

– Távozz, vámpír.

Bunkó kedélyeskedve dörzsölte a kezét:

– Vámpír? A Bunkó bácsi jó ember. Majd meglátja a fiatal úr. Meglátja…

Zathureczky karonfogta Viczkyt:

– Hagyjuk a vén gazembert. Reméljük a legjobbat; azt, hogy nem lesz szükségünk a barátságára.

A mikor az asztalhoz letelepedtek, a czigány közelebb húzódott Viczkyhez és a fülébe súgta:

– Az édesapja nótája! Hallgassa csak, tekintetes úr.

Víg, muzsikás hangulat telepedett a mulatókra. Egyik nóta a másikat kergette. Zathureczky kitünően tudta dirigálni a czigányt, – megtanulhatta annyi esztendő alatt, – míg Gyula prímás az ország legjobb czigánya volt. Hajlongott, alázatoskodott a kopott gavallér előtt és fel-felragyogott a szeme, a mikor Zathureczkynek egy-egy nagyon régi, elfeledett nóta jutott az eszébe. Mert a czigány is azt a nótát szereti, a mi nagyon régi.

Mulatságközben Viczky egyszerre a barátja vállára tette a kezét:

– Mondd, Gazsi, itt nem tudják ez emberek, hogy nekem semmim sincsen? Mit gondol a vén Bunkó magában?

Zathureczky nagyot nevetett:

– Tudja azt, öcsém, mindenki, hogy Baracskay elspekulálta a vagyonodat, de azzal egyelőre nem törődnek. Te egy darabig a régi, a milliomos Viczky leszel, a míg le nem kopik rólad az egész dicsőség és az emberek megszokják, hogy épen olyan közönséges halandó vagy, mint a többi. A mi környékünkön tiszteletben tartják az emlékeket: addig, a meddig.

Viczkynek kipirosodott az arcza:

– Hátha csakugyan az igazi Viczky volnék, a milliomos Viczky? Hiszen tudod, hogy van bizonyos legenda az apám eltűnt vagyonáról?

– Hallottam róla, csakhogy ahhoz az eltűnt vagyonhoz nehéz lesz hozzájutni. Melánie jól vigyáz rá.

– Ki az a Melánie?

Zathureczky csodálkozva nézett rá:

– Nem ismered az unokatestvéredet, Viczky Melániet? A legszebb lány, a legjobb párti a vármegyében. Minden gyerek tudja, hogy özvegy Viczkyné kerítette magához azt a bűvös erszényt. Sokáig titkolta a ravasz asszony. Évekig tudta rejtegetni, palástolni gazdagságát. Nem mozdultak ki a kis házból, pedig abba már a viz is befolyt. De mióta Melánie nagy leány lett, azóta ereszt valamicskét a vén sárkány. De most is jobban szereti, ha kölcsönpénzzel manipulálhat. A rejtett vagyonhoz nem akar nyúlni. Épen a vén gazember Bunkó a bankárja.

Viczky hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Nos és látta valaki azt az erszényt, azt a vagyont?

– Nem bolond az öregasszony, hogy mutogassa. De hát minek is mutogatná, a mikor mindenki tudja, hogy megvan. Ott őrzi a szalmazsákja alatt. Van abban az erszényben egy bankutalvány, a mely Angol-bankra szól.

Viczky ámulva hallgatta a Zathureczky szavait:

– Nekem azt soha senki se mondta. Hisz akkor visszakövetelhetném özvegy Viczkynétől az eltűnt vagyonomat?

– Hát pöröld, – nevetett nagyvigan Zathureczky, – pöröld öcsém, de nem hiszem, hogy fiskálist találsz, a ki a pörödet elvállalja. Még tán Baracskay bácsi is kinevetne ezzel a pörrel. Pörölni csak ott lehet, a hol látható, megfogható vagyon van. Viczkyné pedig nem bolondult meg, hogy házakba, földekbe verje a pénzét, hogy arra rátehessed majd egyszer a kezed. Ravasz asszony az. A legravaszabb az országban. Egyebekben mi már régen szépen megállapítottuk magunkban, hogyan fog végződni ez a dolog. A horoskóp szerint eljön Viczky Gábor, már mint te, belészeret Melánieba, Melánie a felesége lesz és az eltűnt vagyon visszakerűl jogos tulajdonosához, sőt még egy világszép leányt is kapsz ráadásul. Az erkölcsi világrend helyre lesz állítva és olyan hosszú, boldog életkort értek, mint a mesében.

– Hm, – mormogta Viczky, – nekem okvetetlenűl el kell venni Melániet, a kit nem is ismerek.

– Fiacskám, ezen már nem lehet változtatni. Réges-régen elhatároztuk már ezt egymás között, a mikor a dolog tapétra kerűlt kaszinóban, korcsmában… Sőt, ha a fáma igazat mond, özvegy Viczkyné is azért utasítgatta volna vissza eddig a kérőket, mert számít rá, hogy elveszed a lányát.

Viczky nevetni kezdett:

– De hiszen nem is ismerem a lányt!

– Hogyne ismernéd! És ha nem is ismered, majd megismered. Erről most már ne is beszéljünk. Mulassunk! Gyula, azt a Beleznay-nótát.

Viczky Gábor, a mikor reggel felé zúgó fejjel ágyára vetette magát, így szólt magában:

– Most nem tudom, én bolondultam-e meg, vagy az idevaló emberek! Aludjunk rá egyet. Minden esetre meg van valahol az erszény. És én megtalálom.

VIDÁMSÁG AZ ÉLET SÓJA.

Csak délfelé ébredt fel Viczky Gábor és míg az ablaka alatt lefolyó hetivásárt nézte nagyálmosan, fejében a tegnapi est eseményei kavarogtak. Az elégetett örökség, Zathureczky szavai, később a vad valczerezés asztalokon és székeken keresztül. Az egészen áthangzott a Gyula muzsikája.

A hetivásár itt éppen olyan volt, mint más vidéki városban, azzal a különbséggel, hogy nem az asszonyok jártak a piaczra, hanem a férfiak. Viczky hiába kereste szemével azokat a félig fésületlen, félig felöltözött úriasszonyokat, a kik más vidéki városkában a maguk kedves pongyolaságában, álmos arczukkal láthatók a hetipiaczon. Az arczok még nélkülözik a rizsport és a festéket; valamint a fűzők és díszes toalettek is hibáznak, s ilyenkor lehet biztos itéletet mondani a városkabeli asszonyok fiatalságáról, szépségéről. Nem, az idevaló asszonyok nem leplezték le magukat a hetivásáron. A férfiak jártak bevásárolni.

A zöldséges kofák között éppen megpillantotta az öreg Baracskayt, a mint nagyban alkudozott egy kosár burgonyára. Az előbbi est izgalmaiból mi sem maradt meg az ügyvéd úr arczán; nyugodtan alkudozott, mintha a legnagyobb gondja a kosár burgonya volna.

Nini, ott van Hankovszky János, a főkapitány is, a kit előző este a kávéházban látott. Egy rendőr viszi utána a zöldséges kosarat és a főkapitány bevásárol. Később megpillantja Viczky régi ismerőseit sorban, egyenkint. Az arczok nem igen változtak, csupán a hajak és bajuszok szürkültek meg azóta, hogy utóljára látta őket.

Kovács János városi tanácsos egy pár csirkét visz a kezében, míg Balonyai, a fess főjegyző pepitanadrágjában óvatosan lépked a kofák között. Az árok-utcza sarkán felbukkan Szuszterics doktor. Mielőtt a betegei látogatására indúlna sárga kocsijával, egy véka tengerit vesz a malaczoknak. Széles gesztusok kiséretében szidja a kapzsi falusiakat, a kik oly drágán adják a tengerit, mintha gyémántot árulnának.

Most találkozik Hankovszky főkapitány a doktorral. Láthatólag az éj eseményeit beszélik meg. A doktor referál a betegeiről, melyik halt meg az éj folyamán, míg a főkapitány a Griff felé mutogat az ujjával. Nyilván Zathureczky mulatságáról beszél, a melynek legapróbb részleteit már korán reggel tudja az egész város. A nyitott ablakon át Viczky hallja a saját nevét említeni, – mert éppen az ablak alatt álltak meg a beszélgetők és kedélyesen kiabálnak, mert a doktor nagyot hall. Most csatlakozik a beszélgetőkhöz Pipera tanító úr és Viczky világosan hallja, a mint a főkapitány így szól:

– Fidélis ficzkónak látszik a kis Viczky. Jó kezekbe került, ha Zathureczkyvel fog össze. A vén korhely megtanítja a mizi-mázira.

Viczky tudja, hogy a mizi-mázi alatt az ivást értik az urak, de a főkapitány a kezével is jelzi a pohárnak szájhoz való emelését.

A doktor szigorúan csóválja szürke fejét;

– Nem értlek benneteket, hatóságot! – kiáltja. – Annyi mindenféle szabályrendeleteket csináltok kövezésről, köztisztaságról, egyébről, csupán Zathureczkyt hagyjátok békén, hogy megmételyezze a fiatalságot. Elrontja a legszolidabb ifjakat.

Hankovszky vállat von:

– Mit tegyünk? Így van ez már húsz esztendeje.

– Tudom, tudom, – zsörtölődik a doktor, – de másképen beszélnétek, ha mindazt tudnátok, a mit én. A betegségi és halálozási statisztika évről-évre nő… Zathureczky városunk ifjúságának az életére tör. Fogadni merek, hogy bort sem innának a fiatalok, ha ő nem volna. Az meg régi dolog, hogy ő miatta égnek egész éjszaka a lámpások a Griffben.

Pipera tanító úr szerényen megkoczkáztatja:

– Az éjjel is felforgatta a várost.

A főkapitány szigorú pillantást vet a tanítóra:

– Engedelmet, tanár úr, arról már csak én is tudnék valamit. A főkapitányság tudja legjobban a dolgot. Igen szolidan, szabályszerüen viselkedett Zathureczky barátunk.

A fiatal tanító elpirult a hatósági rendreutasításra.

– Éjfélkor a Griff előtt mentem el és ugyancsak muzsikáltak.

Hankovszky az ég felé fordította a szemeit.

– Uram-istenkém, muzsikáltak? Hát mire valók a czigányok? Azoknak nem lehet megtiltani a muzsikálást. Különben hol járt tanító úr éjfélkor? – tette hozzá szigorúan a főkapitány.

A vádlóból lett vádlott elvörösödve védekezett:

– Kapránszky úréknál voltam vacsorán. Amolyan kis tollfosztogatás volt az egész, megittunk néhány pohár bort és valaki hírül hozta, hogy a kis Viczky megérkezett a városba és Zathureczkyvel mulat a Griffben. A Kapránszky kisasszonyok, tetszik tudni milyen kiváncsi teremtések, nyomban felszólítottak, hogy menjek a Griffbe és hozzam hírül, hogy mi történik ott. Így kerültem éjfélkor a Griff elébe… No de be nem mentem, elég volt nekem hallani, hogy miféle nótákat muzsikálnak.

A főkapitány helyeslőleg bólintott fejével:

– Úgy már értem… Magam is ilyenformán jártam. A feleségem őnagysága se hagyott engem nyugodni vacsora után. Mindenáron meg kellett neki tudni, hogy mit csinál Viczky és Zathureczky a Griffben. Ezek az asszonyok! mindent kell nekik tudni.

A bodzafa-utcza felől a polgármester, Hencs Szaniszló szikár alakja bontakozott ki a porból. A város fejének elefántcsont pálczája öntudatosan koczogott a girbe-görbe kövezeten és vígan üdvözölte az urakat.

– Quid novi? – kiáltotta messziről.

A főkapitány referált az éj eseményeiről, Hencs Szaniszló nagy érdeklődéssel hallgatta a mulatság részleteit.

– Hallottam, magam is hallottam már valamit – félfüllel.

A városban mindenki tudta, hogy félfüllel a feleségétől szokott hallani a polgárnagy.

– Tehát való, – mormogta Hencs Szaniszló szokott ájtatos hangján. – A mi Zathureczky barátunk javíthatlan. Mondd, Hankovszky barátom, igaz volna, hogy beleugrottak a nagybögőbe?

– Azt nem tették!

– Kár, kár, – mondta fejcsóválva a polgármester. – Azaz, hogy a hirek mindig túloznak…

A Viczky ajtaján ebben a perczben kopogtattak. Ott kellett hagyni az ablakot. Az ajtó előtt egy fehérköpenyes, csinosarczú kis szobaleány állott.

– A nagysága tisztelteti, – mondta és levélkét nyujtott át.

Viczky felbontotta a levelet. Ez volt benne: «Kedves rokon, ma délben szivesen látjuk ebédre. Özvegy Viczkyné. Krajsik-ház, a kishídtól balra, a ház sárga, hatablakos, szerdán. Dezsőné: 1 óra.»

Viczky figyelmesen végigolvasta a vastag papirosra irott levelet, a melynek sarkában hétágú korona díszelgett. Mire az ablakhoz lépett ismét, a kupaktanácsot nagy izgalomban találta. A fogadó kapuján épen akkor lépett ki a fehérfőkötős szobaleány és szoknyáját megemelve, kisasszonyosan lépkedett tova.

– A Viczkyné szobalánya! – kiáltott fel a főkapitány.

A polgárnagy a szemüvegét a szeméhez illesztette.

– Valóban az.

– A Birike, – szólt közbe szerényen, de öntudatosan a tanító.

Csak a doktor csóválta szürke, nagy fejét:

– De urak, nagyérdemű hatóság, egy szobalány miatt ilyen izgalomba jönni!

A polgárnagy, a ki szeretett tüntetni azzal, hogy cseppet sem fél a feleségétől, felkiáltott:

– Benned, doktor, semmi artisztikus érzés nincs. Egy szobalány néha kedvesebb lehet a szemnek, mint egy vérbeli öreg grófné.

– Meg aztán, – vágott közbe a főkapitány, – mert azt is megtudtuk, hogy özvegy Viczkyné már kinyujtotta a kezét az ifjú Viczky után. Nyilván meghívást hozott a kis fruska. Ebéd után odanézek Viczkyékhez.

– Helyes, nagyon helyes, – bólongatott a polgármester és megindultak az ablak alól. Elől a polgárnagy a doktorral. Szuszterics doktor azt kezdte magyarázni, hogy mi mindenféle betegségek származhatnak abból, ha az ember a szobalányok után pislog. Viczky még hallotta Hencs Szaniszló ájtatos hangon mondott megjegyzését:

– Barátom, bizonyos korban az ember azt se bánná, ha megbetegedne a nők miatt.

Pipera tanító úr tiszteletteljesen nevetett a háttérben, míg a főkapitány láthatólag elgondolkozott az eseményeken.

Viczky pedig leült az asztalához és hosszú-hosszú levelet irt Budapestre Rózsának. A szerelmes ember sok mindenféléről tud írni, a mi másnak még csak eszébe se jutna. Viczky egyik oldalt a másik után irta és csak midőn a levelet befejezte, akkor vette észre, hogy a legfontosabbat, a Baracskay bácsi pöreit kifelejtette. Egy pillanatig elgondolkozott:

– Ki tudja, tán jobb így, – gondolta magában. – Még mindig elég ideje lesz megtudni szegénynek az igazságot.

Mikor a levelet leragasztotta, éppen egy órát ütött a vén torony a piacz közepén. Hamarosan rendbeszedte a ruházatát és kalapját a fejébe nyomta.

A félhomályos folyosón egy ődöngő alakba ütközött.

– Kezét csókolom. Egészségére kivánom az éjszakai nyugodalmat.

– Nem sok volt, – felelt Viczky.

– Tudom, tekintetes uram. Itt voltam. Most pedig siessünk az özvegyhez. Még szardinia is lesz ebédre, – tette hozzá sokatmondólag.

– Hát azt már honnan tudja Blázsik uram?

– Én mindent tudok – felelt titokzatosan Blázsik. – Mire való volna a két szemem és a két fülem?

Végigmentek a városkán. Blázsik tiszteletteljes távolból ballagott a kis gazdája után és a tenyerén át kiáltotta:

– Balra parancsoljon… Most jobbfelé.

Zöld zsalugáteres házak alatt mentek tova. A zsaluk felnyilottak, mint valami szemek, a mikor alattuk haladtak és a zsaluk mögül halk suttogás, leány- és asszonykaczagás hallatszott. – Lesték mindenütt Viczky Gábort, a merre ment, valaki – bizonyosan egy kis fruska, – hangosan kiáltotta a háta mögött:

– Görbe a lába!

Viczky önkéntelenül a lábára pillantott, amire a háta mögött nevettek.

A kis hídon túl akáczfák közül egy sárga földszintes ház bontakozott ki, a melyen ragyogtak a tükörablakok a májusi verőfényben. Láthatólag ez volt a legszebb ház a városban és a kapun, a hol addig leselkedett, besurrant a délelőtti szobaleány.

Blázsik a ház előtt elmaradt, miután még ezt súgta a tenyerén át:

– Csak bátran, tessék!

Viczky üveges verandán találta magát, a melyet virágcserepek és kalitkák töltöttek meg. A világos szőnyeg közepén özvegy Viczkyné állott és a karjába Melánia kamaszkodott.

Viczkynek egyszerre eszébe jutott, hogy ő látta, ismeri azt a sugárrá nőtt, karcsú teremtést, a kinek hosszú hajfonata, mint egy sötét kígyó omlott le vállán. Látta már ezt az arczot, de akkor nem rizspor volt az arczán, hanem baraczklekvár. A nagy éjfekete szemek bizonyosan azért voltak olyan kerekre nyilva, mert tulajdonosuk tudta, hogy a szemek szépek. Alig lehetett több tizenhat esztendősnél a leány, de öntudatos, büszke arcza szinte asszonyosan okos volt. Fiatal menyecskék, a kik még csak hetekre és napokra számíthatják asszony voltukat, szoktak ilyen kedvesen gőgös, diadalmas arczczal járni-kelni.

Özvegy Viczkynére is valahogyan másként emlékezett Gábor. A haja most aranyszőke volt, holott a Gábor emlékezetében barnásszürkén volt eltéve. Uszályos selyemruhája, villogó fogsora, kivágott ruháju nyaka arról beszélt, hogy az anya épen úgy akar hódítani, mint a lánya.

Mily változások néhány esztendő alatt. Gondtalan jókedvvel nevetnek az asztal felett a vendéglátók és úri pajtáskodással tegezik Gábort. Melánia jobbról ül, Viczkyné balról és minden figyelmükkel, kedvességükkel elhalmozzák a fiatalembert. És hiába, Viczkyt is mintha kicserélték volna a gondtalan, jókedvű házban. Temérdek pesti pletyka jut eszébe, a melyekről eddig sejtelme sem volt. A Melánia szeme még kerekebbre nyílik és szinte megadással csüng a Viczky ajkán. A rövidujjú ruhából kivillan hófehér karja és mintha valami kellemes illat áradna a felhajló újjfodrok közül Gábor felé. Tisztaság, rend és csinosság mindenfelé. A butorok szinte ragyogni látszanak, a fehérköpenyes szobaleány olyan csendesen lépked, mint a hogy a regényekben olvashatni. Özvegy Viczkyné hirtelen megszorítja a Gábor kezét az asztal felett. Az ujjainak olyan az érintése, mint a bársonyé:

– Gáborkám, kedves unokaöcsém, remélem, ezentúl sokszor itt leszel nálunk.

– Mindig, – mondja kedveskedő akaratossággal Melánia.

– Úgy van, – mondja Viczkyné mosolyogva. – Már intézkedtem is, hogy a holmidat a Griffből idehozzák. Minek laknál a rideg fogadóban, a mikor rokonaid szeretettel látnak vendégül?

Melánia összecsapta két rózsaszinű kezét:

– Bravó, mama, ezt jól csináltad. Meg vagyok veled elégedve.

Blázsik Jánosnak igaza volt. Valóban pompás ebédet tálaltak Viczkyéknél. Az asszony láthatólag nagy gondot fordított a konyhára, mert bizonyosan tudta, hogy az emberek szivét a gyomrukon keresztül a legkönnyebb meghódítani. Finom sültek és pompás borok kerültek terítékre. Jó volt az étel, de ha kevésbbé lett volna jó, a Viczkyné és leánya szeretetreméltó kinálása jóvá tette volna.

Ebéd után Gábor végigjártatta a tekintetét az ebédlő falán. A legelső, a mi figyelmét megragadta, az atyja nagy olajfestésű, aranyrámás képe volt.

– Hogyan került ide az apám? – kérdezte meglepetve. Viczkyné csudálkozva felelt:

– Nos, hát megfestettem az Eduárd képét. Én nagyon szerettem a boldogultat. Ó, ha Eduárd élne, sok minden másképen volna.

– Lehet, – bólintott Gábor és perczekig nézte az atyja arczképét. Viczky Edén díszmagyar ruha volt, a melyre ökölnyi drágaköveket pingált a festő. A láncza beillett volna kerékkötőnek és az ujjai ragyogtak a gyűrűktől.

– Az én apám soha sem viselt ékszert, – mormogta Gábor.

– Az mindegy, – felelt Viczkyné, – de bizonyosan voltak ékszerei, a melyeket viselhetett volna. Valamivel csak jelezni kell a képen, hogy ki volt Viczky Ede, mert fájdalom, az emberek lassan kezdik elfelejteni az ő rendkivüliségét. Azt hiszed, hogy azok az ősapák és ősanyák, a kiket manapság lefestve látunk a régi kastélyokban, mindig pánczélban és kezükben buzogánynyal, karddal élték végig az életet. Bizony voltak ők is hálóköntösbe és az asszonyok feje is lehetett borzas. Az ember az őseit úgy festeti, a hogyan neki és az ősöknek legkedvesebb.