Part 4

A Fátyol-kisasszonyok szenvedélyes lóversenyjátékosok voltak. A sorsnak valami különös kedvezése volt az, a midőn a Fátyol-kisasszonyokat megsegítette a lóverseny-játékban. Évek óta játszottak és állandóan nyertek. Persze kicsiny, szóra alig érdemes összegeket, de a leányoknak minden krajczár jól esett, a melyet szerezhettek. A toalett-gondok nyomban elsimúltak és Janka olyan ebédeket főzött, hogy bankettnek is beillett volna. Rendesen csak Marietta és Rózsa látogatták a versenyteret, persze a legolcsóbb helyet, – azon ürügy alatt, hogy ott ismerőssel, a ki megszólíthatná őket, nem találkoznak. De ha jól futottak a lovacskák, rábeszélték Jankát is a kirándulásra, a mit Janka utólag mindig megbánt, megsajnálta a kiadott pénzt.

– Jobb a templomba járni, – mondta, – ott nem kell belépődíjat fizetni.

De nem kevésbbé volt szenvedélyes játékos Janka, mint testvérei, azért gondolkozás nélkül hozta elő valami rejtekhelyről a cserépperselyt, a melyet nagy ünnepélyességgel feltörtek. Összekuporgatott krajczárkák, hatoskák, itt-ott egy forintocska rejtőzött a perselyben és a leányok nagy figyelemmel olvasták meg a pénzt. Janka olyan könnyű szivvel állott az asztal mellett, mintha nem a keservesen összerakosgatott pénzecskéről volna most szó, hanem valami talált kincsről, a melynek lehet könnyelműen a hátára verni. De hisz nyernek. Bizonyosan nyernek, mert az nem is lehet másképen. A jó Isten, a ki mindeneket igen jól elintéz, számtalan gondja között bizonyosan gondolt a szegény Fátyol-leányokra, hogy nem engedte a pénzecskéjüket elveszni. Mert ha egyszer elvesztenék a pénzüket, abból olyan nagy baj lenne, hogy azt előre el sem lehet gondolni. A kisasszonyok tudták, hogy a jó Isten vigyáz rájuk s ezért nem féltek a lóversenyjátéktól.

*

Hanem ezen a napon nem volt szerencséjük a játékban.

Viczky Gábor, a ki hűséges kisérője volt a kisasszonyoknak szárazon és vizen, hiába vigasztalta a vesztes leányokat. Marietta aránylag hősiesen viselte a sors csapását. Kissé elcsodálkozva, meglepetve nézett maga elé, mint a ki valami váratlan lehetetlenséggel találkozott útjában és a gondolataiból is elárult annyit, halkan mondván:

– Teljesen mindegy lett volna, ha megveszszük a fehér keztyűt. Az legalább megmaradt volna.

Továbbá egy-két lépéssel mindig elől ment, a mint a tavaszi estéken a versenytérről az Ibolya-utcza felé ballagtak. Megvető pillantásokat vetett a mellettük elrobogó fiákerekre, fogatokra. Mintha csak azt akarta volna pillantásával kifejezni, hogy ők is mehetnének kocsin haza, de egészségesebb dolognak tartják a gyaloglást.

Viczky, a ki Rózsa oldalán hátul ballagott, egy darabig szintén szomorúan horgasztotta le a fejét. Nem azon búsúlt, hogy zsebpénzét elveszítette, hanem Baracskay bácsira, a gyámjára dühöngött előre, a ki csupán az ötödik express-levélre fog majd új pénzt küldeni. Egyébként is mindig dühös volt, ha Baracskay bácsi jutott eszébe. Semmi tisztelettel nem viselkedett a gyámapja iránt; meg volt győződve arról, hogy az öreg úr lelkiismeretlenűl lopkodja a gondjaira bízott örökséget. Félfüllel hallotta otthon, hogy Baracskay bácsi Viczkón, az ősi birtokon, olyan sertésólat építtetett a gyámfia költségére, a melybe lépcsőkön kellett felmenni és tizezer forintba kerűlt.

– Az öreg Viczky halálra kaczagja magát a másvilágon, ha ezt az ólat látja, – mondogatta Baracskay bácsi. – Teljesen az ő intencziói szerint épűlt.

Azonkívül tudomása volt arról is Gábornak, hogy gyámapja az árvaszékhez benyujtott számláiban hetenkint öt forintot számít fel a gyámfia hajnyirására. De legmulatságosabb volt a zsebóra-javítás czimű tétel. Ezen aztán az egész vármegye kaczagott. Az ifjú Viczky zsebórajavításra költötte a jövedelme tekintélyes részét. Legalább is így volt a gyámapja előadása szerint.

– A vén gazember! – kiáltott fel Viczky Gábor, gondolatai közepette, mert hisz az ember rosz kedvében szokott megfeledkezni magáról.

Rózsa, a ki még mindig a verseny-programmon tanúlmányozta azt, hogy hogyan is kellett volna játszani, élénken felkiáltott:

– Igaza van! Ez a Huxtable egy vén gazember. Nem lovagolta ki a lovat. Ezeknek a vén jockey-knak mindig csaláson jár az eszük. Ha kellő erélylyel szólította volna fel a lovat, a Cascarade-mén hűségesen eleget tesz kötelességének.

Rózsa, mint a Fátyol-családnak azon tagja, ki legtöbbet forgott a világban, úgy dobálózott a turf-kifejezésekkel, mintha egész életét istállókban, jockeyk között töltötte volna.

Marietta a Rózsa megjegyzésére félig hátrafordult és fájdalmas gúnynyal kérdezte:

– Kiváncsi vagyok, hogy odahaza Jankát is meg tudod-e majd vigasztalni a jockeyk hunczutságával? – szólt és nyomban hátat fordított.

– Janka! – kiáltott fel önfeledten Rózsa. Őszinte rémület látszott az arczán. – Valóban Jankára eddig nem is gondoltunk. Legjobb volna tán haza se menni.

– Formálisan szerelmes voltál a Cascarade-ménbe, – jegyezte meg csípősen Marietta.

Rózsa elpirultan védte az igazát.

– Ha ismernéd egyáltalában a sportot, te is esküt tettél volna a győzelmére.

– Én nem ismerem a sportot, csupán annyit tudok, hogy a mint befordulunk az Ibolya-utczába, Jankát látni fogjuk a kapuban várni, – mormogta Marietta és csaknem könnyek szöktek a szemébe.

– Szegény Janka, – sóhajtotta Rózsa. – Ő sem érti a sportot.

A két leány között most csendes, de annál izgalmasabb vita kerekedett azon, hogy voltaképen melyikük is oka a veszteségnek. Ez a vita fontos volt azért, mert a vesztesnek kellett otthon a Janka előreláthatóan keserves szemrehányásait vállalni. Marietta erősen védelmezte a maga igazát, míg Rózsa egyszerre vállat vont és elszántan mondta:

– Eh bien! Legyek én az oka. Juliusban ugyis itt hagylak benneteket. Elmegyek vidéki szinésznőnek.

Marietta nem felelt. Ismerte már Rózsának ezt a fenyegetését. Ha valamiért megkorholták odahaza, elsősorban Tespis kordéjához akart szegődni. De Viczky, a ki a leány mellett lépkedett, látta a Rózsa arczán, kivette hangjából, hogy elhatározása komoly és csak az alkalmat várta, hogy szándékát előadhassa.

– Bizony itt hagylak benneteket, kedveseim, – folytatta napernyőjét himbálva Rózsa. – Nem mondom, hogy ha majd egyedül leszek, nem fogok sirni utánatok, mert hisz alapjában véve mégis szerettetek engem. De elmegyek, mert így már unom az életemet, úgy unom, hogy szinte fáj…

Viczky Gábor meglepetve nézett a leányra. Nem a szavak lepték meg, hanem a hang, a melyen a szavakat mondta. Fájdalmas, elkeseredett, szinte kétségbeesett hang volt az. És a leány azután tompa szomorúsággal nézett a lába elé a porba. A külvárosi fák, a melyek fejük felett virágoztak, esti illattal töltötték el a csendes utczácskát, a melynek mind a két oldala végnélküli palánknak látszott. Mintha ezer mértföldnyire lettek volna a fővárostól. Az ég felettük vöröses és tágas volt, mint kisvárosokban. Csend volt, szekér nem zörgött, valamelyik közeli kertben viola nyilott és a violaillat átszállott a palánkokon. Valami névtelen utcza volt ez, a melyet még eddig elkerült a főváros építkező kedve.

Rózsa megrúgta czipője orrával a port:

– Itt éljek talán egész életemben? – kérdezte mintegy önmagától. – Ki tudja? Odakünn az életben talán a dicsőség, siker vár, én pedig elbúvok előlük az Ibolya-utczába, a nénjeim köténye mellé. Szabad akarok lenni, – folytatta szavaló hangon, – hogy élvezhessem az életet. Nem a szinpad varázsa vonz, – ó, a szinpad csak a félbolondokat és eszelősöket vonzza, – az élet, a nagy, virágzó, illatos élet csal magához. A szinpad csupán a kapukulcsa annak az életnek, a melyre én vágyakozom.

Viczky, maga sem tudta miért, zokon vette a leány szavait. Azt vette észre, hogy egy kissé haragszik azért, a miért a leány el mer kivánkozni közülük. Idegen emberek közé megy, a kik gonosz szándékú bókokkal, dicséretekkel halmozzák el, a melyben otthon sohasem volt része. Bizonyosan sokan nyújtják majd ki bűnös kezüket a virágszál után, ha annak őrizője nem lesz. Tudja Isten, valami különös érzés vett rajta erőt, a melyet idáig sohasem érzett. Félszemmel végigmérte a leányt, a ki mellette lehajtott fejjel, mozdulatlan arczczal lépkedett és fájdalmasan szeretett volna felkiáltani arra a gondolatra, hogy e tiszta arczot, nemes homlokot, finom árnyékolású szemeket, – a melyek fölött mintha a mesék, álmok sejtelemszerű árnya borongott volna, – nem fogja többé olyannak láthatni, mint most látja. A leány álmatag, halk lépései másfelé fognak vezetni és a finom körvonalú mell, a mely lágyan domborúlt, mint egy aranyfáczáné, az élet indulatai, szenvedélyei alatt fog lihegni. Egy pillanat alatt látni vélte a gyermekded nőcskét évek multán. A kis fekete, némileg kopottas félczipő, a melynek szallagcsokra olyan szende volt, mint egy zárdanövendéké, eltűnik és helyette aranysarukat lát, a melyeket szikrázó csattok ékesítenek. Az olcsó fehér ruhácskát, a mely a tiszta szegénység hűségével simúl most a leány álomszerű termetére, nehéz selymek és bársonyok váltják fel. Egy régi német képes ujságban egy este a kisasszonyok megtalálták Pompadour asszony ruháját. Rózsa könnyű szivvel mutatott a képre s így szólt:

– Nekem is lesz majd ilyen ruhám!

És Viczky képzeletében már ama hires maitresse hattyúprémes, hosszúderekú ruháját látta a mellette lépkedő leányon. Fejéről kócsagtollak lengtek, mint a mágnásasszonyok kalapjáról a lóversenytéren és Viczky rajtakapta magát, hogy sóhajtott és az ökle összeszorúlt. Száraz volt a torka, a mint tréfás gúnynyal kérdezte:

– Ugyan mire is vágyakozik az életben, kedves Rózsa?

A leány felemelte a fejét, a Viczky szemébe nézett és határozott hangon mondta:

– Legelsőbben is gazdag szeretnék lenni!

Szegény, szűkös viszonyok között élő nők és férfiak gyakran mondják ezt, de annak nem tulajdonítanak annyi jelentőséget, mint Viczky Gábor húsz esztendős szivével. Szinte meglepődött azon, a mit a leány mondott és csak frázis jutott az eszébe:

– A gazdagság nem minden!

– Körülbelül minden, – felelt nyugodtan a leány. – Én ismerem a szegénységet. Tudom, hogy az szerfölött rosz. A gazdagság nem lehet roszabb…

Viczky Gábor ekkor először életében feledkezett meg arról, hogy a higgadtság és a nyugalom a legnagyobb darab gyémántok közűl való. Szenvedélyes, meg-megcsukló hangon szólalt meg:

– Ha nem hallott volna róla, most megmondom magának, hogy én apai örökségbe azt kaptam, hogy mindig szegény ember legyek, mert csak így leszek boldog…

– Az apám beszélt néha ilyesmit. Az ön atyja filozófus volt.

– Csak mondja ki bátran: bolond volt. Már életében ezt mondták róla, a mikor pedig meghalt, akkor mindenki meggyőződött arról, hogy a közvéleménynek igaza volt. Viczky Eduárd bolond volt! – Pedig dehogy is volt az! Az én apám volt a legokosabb ember, a kit ismertem. A legokosabb akkor volt, a mikor úgy végrendelkezett, hogy én aránylag szegény emberként nőjjek föl és szegény embernek érezzem magamat mindig. Az apámnak annyi pénze volt, mint a pelyva. És sohasem volt boldog, sőt boldogtalanabb volt a legutolsó embernél. Én tudom, mert én ismertem őt. Vad mulatságai, őrjöngő tivornyái, a melyekben életének legnagyobb részét eltöltötte, eléggé bizonyították, hogy valami nem volt rendben a gépezetében, de ha látta volna őt búskomoran, fáradtan és boldogtalanúl üldögélni csendes estéken, lehajtott fejjel, magányosan, míg homlokán bánatos gondolatoknak árnyai látszottak; – ha látta volna, milyen undorral és megvetéssel szórta el aranyait úton-útfélen, mintha a boldogtalanságot és a bajt hajította volna magától; – ha látta volna embergyűlöletét és emberfélelmét mindenkitől, a ki hozzá közeledett, a ki véleménye szerint csupán tömött tárczáját akarja elorozni; ha látta volna, mint én láttam, meghalni e jobb sorsra érdemes embert, – akkor bizonyára nem tulajdonítana a gazdagságnak, a pénznek olyan jelentőséget, kedves Rózsa, mint tulajdonít. A pénznek semmi, semmi értéke nincs, mikor megvan. A pénznek csak addig van értéke, a mig nincs.

– Ön erkölcsös mesékkel traktál engem, kedves Gábor, mintha valami rosz, elvetemedett személy volnék, – felelt csendesen a leány. – Pedig sem rosz, sem elvetemedett nem vagyok.

– Tudom, – felelt meleg hangon Viczky. – Maga a legjobb leány. Szeretem magát.

A leány rávetette a szemét és hosszasan nézett a Viczky arczába. Aztán megzavarodva sütötte le a tekintetét a Viczky szeme előtt. Szórakozottan mormogta:

– A legjobb leány… Nem, az sem vagyok…

A végtelen palánkok mellett csendesen ballagtak. Az ég olyan volt felettük, mintha aranyfüstös volna és ismét érzett a violaillat, a mely időközben valahol elmaradt. Viczky önkéntelenűl kinyújtotta a kezét és természetesnek találta, hogy keze a leány kezével találkozik. Kicsi volt ez a tenyér és meleg, mint egy madárka fészke. A vékony czérnakeztyűn át a leány vérének lüktetése érzett.

– Szeretem magát, – ismételte Viczky és a hangja tompa volt az elfojtott szenvedélytől. – Nem merem kérdezni, hogy maga is szeret-e engem, hiszen ha még nem szeretne, szeretni fog egyszer. Mert én mindent megteszek, hogy maga engem szeressen. Még gazdaggá is teszem… mert maga gazdag akar lenni. Csak hagyjon fel azokkal a gondolatokkal, hogy elhágy minket, engem…

A leányok mindig higgadtabbak, mint a férfiak. Bizonyos perczekben hamarébb nyerik vissza a józanságukat, mint a férfi. Ez édes perczek mámorító varázsa, a mely a májusi estében aranyködként borongott fejük körűl: legelsőbben a leányról szállott el. Ő tudott legelőször megszólalni. És a hangja olyan volt, mint még soha, zengő és búskomoly.

– Most már nem kell sem a pénz, sem a gazdagság, Gábor… Csupán azt szeretném, ha az Ibolya-utcza még nagyon messzire volna. A város másik oldalán volna.

Viczky megszorította a kezében fekvő kezet. Áradozva felelt:

– Ha akarja, egyáltalában eltűnik az Ibolya-utcza a föld szinéről. Csak magától függ, Rózsa. Én majd megkérem a kezét, a mint szokás, aztán elvégzem a dolgom a gyámapámmal – és nincs, többé nincs Ibolya-utcza. Sőt megigérek magának még valamit. Hogy soha nélkülözést ne szenvedjünk, megkeresem azt a legendabeli zöld erszényt, a melybe az apám a vagyonát rejtette. Annak meg kell lenni valahol és bizonyos, hogy én megtalálom. Én jól ismertem az apám szokásait, bolondságait. Eddig nem jutott eszembe keresni az erszényt. Szinte féltem tőle, ha megtalálom. Babonás, gyermekesen naiv hittel azt képzeltem néha, hogy valami átok fűződik a bűvös erszényhez, a mely átok rajtam is megfoganna, ha kezembe jutna az erszény. Most már látom, hogy ez a hit ostobaság volt. Az erszényt megkeresem, mert szükségünk lesz reá.

Rózsa hirtelen megállott és a Viczky szemébe nézett. Kezét karjára tette és mozdulatlan arczán félelem tükröződött.

– Gábor, igérjen meg nekem valamit. Most, ebben a szent, soha vissza nem térő, boldog pillanatban!

Viczky esküvésre emelte a kezét, de Rózsa gyöngéden lenyomta a karját.

– Ne esküdjön; elég, ha megigéri. Igérje meg nekem azt, – mondta csöndes, meggondolt hangon a leány, – hogy a bűvös erszényt sohasem fogja keresni. Soha-soha egyetlen lépést nem tesz, hogy az erszényt megtalálja.

Viczky meglepetten nézett a leányra.

– Nem értem, – mormogta. – Az előbb másképen szólott, Rózsa.

Rózsa elpirúlt és a kezét a Viczky nyaka köré csúsztatta:

– Igérd meg, Gábor… Én babonás vagyok, mindig nagyon babonás voltam. Valami azt súgja nekem, hogy az az erszény nagy, igen nagy szerencsétlenséget rejt magában.

– Vagyon van benne, – felelt nevetve Viczky. – Vagyon, a melyre maga vágyakozik.

A leány összekulcsolta a kezét.

– Kérlek, Gábor… Nekem nem kell semmi. Csupán az elkeseredés beszélt belőlem. Hadd a legendákat, hadd födje be őket a por. A legendák nem mondanak igazat. Abban az erszényben nem kincs van, hanem átok, a mely üldözte az atyádat és üldözőbe vesz tégedet is. Hagyd pihenni a legendákat…

Szinte fátumszerűen hangzottak a leány szavai a csendes estében. Látnoki tekintettel nézett a Viczky arczába és két kezét óvólag emelte fel.

Viczky megnyugtatni próbálta:

– Ne beszéljünk most az erszényről, Rózsa… Nem olyan könnyű dolog azt megtalálni, sokan kereshették azt már az apám halála óta.

– Ne keressed az erszényt! – ismételte a leány.

Már csaknem sötétség vette őket körűl. A nap letűnt a távoli kertek mögött és egy helyen a jegenyék ijesztő árnyakat vetettek a földre. A palánk olyan sötét és félelmetes volt mellettük, mintha a temető kerítése volna. Csak messze, messze pislogott egy lámpa, a melyet az esti párák lebegtek körűl. Megfogták egymás kezét és sietve mentek tovább.

A sötétben megszólalt a Marietta hangja, a ki észrevétlenűl jó messzire elhagyta őket:

– Hol jártatok, gyerekek? – kérdezte. – A hol az a lámpás van, ott kezdődik a mi utczánk. Szegény Janka! – tette hozzá sóhajtva. – Belebetegszik az izgatottságba.

Legnagyobb csodálkozására az ijesztgetésekre sem a leány, sem Viczky nem válaszolt. Jókedvűen mentek egymás mellett és lóbázták a kezüket, mint a vasárnapi kirándulók. Rózsa, a ki úgy tudott fütyülni, mint egy juhász, egy indulót fütyült, a melyet a versenytéren játszott a katonabanda. A füttyszó mellett értek hazáig.

A kapuban csakugyan várta őket valaki, de nem Janka, hanem az öreg Fátyol Kázmér. Az öregúr húsz esztendő óta nem volt ilyen tájban odahaza, valami nagy dolognak kellett történni, hogy mellőzte a külvárosi asztaltársaságokat. Bojtos házisapka volt a fején és a kezében hosszúszárú pipa, mintha saját falusi kuriája előtt álldogálna.

– Servus humillimus! – kiáltott fel szokatlan élénkséggel és megemelte bojtos sapkáját. – Van szerencsém üdvözölni Viczkó és a hozzátartozók urát és fejedelmét. Adja az ég kegyelme…

– Kérlek, atyus! – vágott közbe türelmetlenűl Marietta. – Mondd el gyorsan. Megtalálták tán az erszényt?

Az öreg Fátyol megzavarodva meredt maga elé, mint mindig, ha rendes kerékvágásából kizökkentették.

– Az erszényt? – motyogta. – Azt valóban meg kellene találni. Magam is azt hittem, hogy megvan, a mikor délután a sürgönyt hozták. Húsz éve nem láttam sürgönyt…

– Miféle sürgönyről beszél, Kázmér bácsi? – kérdezte Viczky.

Az öregúr megzavarodva kotorászott a zsebében:

– Bocsáss meg, fiam. Nem tudtam ellentállani és felbontottam. Bocsáss meg öreg bátyádnak. Csupán csak az van benne, hogy Baracskay, a vén gazember gyámapád haldoklik. Menj hozzá sietve.

Viczky megszorította a Rózsa kezét és vigan felkiáltott:

– Jó szelet kaptunk. Föl a vitorlákkal!

Aztán Rózsát hirtelen mozdulattal atyja elé vezette és gyors elhatározással megszólalt:

– Kedves bátyám, most már körülbelől nagykorú leszek, szabadon rendelkezhetem akaratommal. Van szerencsém megkérni a Rózsa kisasszony kezét.

A míg Marietta szinte kővé meredt a meglepetéstől, az öreg Fátyol Kázmér cseppet sem látszott csodálkozni a hirtelen leánykérésen. A házisapkáját jókedvűen vágta félre a fején és isteni derűltséggel csapott a Viczky vállára:

– Helyes, öcsém… Rendben van a dolog. Tudtam, hogy az lesz a vége, elveszed valamelyik leányomat. Ha Rózsa a választottad, légy boldog Rózsával, – így szólt az öreg és a külvárosi bérház kapujában kedélyesen áldását adta a jegyespárra.

Ezen az estén Jankának csak lefekvés előtt jutott eszébe kérdezősködni a lóverseny-játék eredményéről és csöppet sem látszott boldogtalannak a balsiker miatt. Igen boldogok voltak mindnyájan, csak Marietta könnyezett csendesen. De csakhamar letörölte könnyeit és kedves, izgató ábrándozásokat folytatott arról, hogy milyen is legyen a Rózsa menyasszonyi ruhája. Janka egész éjjel számolt, kalkulált és egy régi szakácskönyvet lapozgatott. S még álmában is az esküvői ebéd fogásaival foglalkozott.

Hajnalban Viczky útrakészen megállott az egyik udvari ablak előtt, a melyet szűziesen takart el a zsenillia-függöny. Gyönyörű májusi hajnal volt. A külvárosi udvar sovány akáczfái szinte kinyújtózkodtak a felkelő nap felé, mint hálaadó kezek. A házfödél ragyogott piros-rózsaszinben és az égen felébredtek a május hófehér bárányfelhői, a melyek mint kedves reggeli álmok úsztak tova a messzeségbe. Viczky halkan megkopogtatta az ablakot.

A zsenillia-függöny nyomban megmozdult. A ki a függöny mögött volt, az már régen, felöltözve várta ezt a kopogtatást.

Rózsa kinyitotta az ablakot és félretolta a mályvás cserepeket. Sokáig szótlanúl néztek egymásra, sohasem érzett boldogsággal és szerelemmel. Egymásba kapcsolódott a tekintetük és nem tudtak szólni. Boldogok, nagyon boldogok voltak.

– Édes vőlegényem, – susogta Rózsa és a homlokát kinyújtotta a mályvák között.

– Édes menyasszonyom!

Viczky egy szűzies, boldog csókot lehelt arra a nemes, tiszta homlokra, aztán még sokáig, nagyon sokáig nézték egymást, mintha minden vonásukat, arczuknak legparányibb részecskéjét emlékezetükbe akarták volna vésni, mint a kik nagyon hosszú időre bucsút mondanak egymásnak.

Rózsa csendesen visszahúzódott.

– Maradj még! – szólt Viczky.

És a leány maradt és tovább nézték egymást ifjúságuknak első, boldog, fenséges szerelmében, mintha csak érezték volna, hogy sokáig, nagyon sokáig nem fogják egymást így látni.

– Isten veled! – mondta Rózsa és bezárta az ablakot.

Viczky végigment az udvaron és az udvar közepén csaknem belebotlott egy nagy fekete kakasba, a melyet idáig sohasem látott a házban.

– Nini, az apám fekete kakasa! – kiáltott fel önkéntelenűl.

Úgy érezte, hogy a hideg fut a hátán keresztül. Mire körülnézett, a nagy fekete kakas már nyomtalanúl eltünt.

Megfordult és az ablaknál megpillantotta Rózsát, a mint elmerengve kisérte tekintetével a távozót.

– Látta a fekete kakast? – kiáltott fel Viczky elsápadva.

Rózsa tagadólag rázta a fejét. És Viczky Gábor lehajtott fővel, baljóslatú gondolatokkal eltelve hagyta el a sárga házat, hol sok boldog esztendőt töltött.

AZ ERSZÉNY CSALOGAT.

Vitte a vonat Viczky Gábort hazafelé. A kávédarálónak csúfolt viczinális ott futott el magas töltésén a viczkói ősi birtok mellett. Gábor megpillantotta a jegenyéket, a melyek már az ő gyermekségében is nagy fák voltak, de most mintha még nagyobbak lettek volna. A jegenyék mögött látta az ősi házat, a melyet zsindelylyel födöttnek hivtak, pedig csak eresze volt zsindelyből, a házfödél maga becsületes nád volt. A kúrián túl pedig ott emelkedett az az ormótlan nagy disznóól, a hová létrán vitték volna fel a sertéseket, ha a Baracskay bácsi gazdasági tervei megvalósulnak. Az öregúr ugyanis nagyszabású sertéshizlalást akart kezdeni a viczkói birtokon. De im a halál közbelép és a hízók nem jutnak be a tiszteletükre épített kastélyba. Egy kanyarodónál megpillantotta a híres viczkói nádast, a melyről a legenda azt tartotta, hogy Béla király bujdosott benne a tatárjárás idejében. Az egész környéken seholsem volt már nádas, csupán Viczkón. A híres tiszai nádasok eltűntek. Az unokáknak mindig több és több szükségük van a földre, kiszárítják a vadvizeket, kiirtják az ingoványokat. De a viczkói nádas még mindig a maga ősi szépségében terűlt el a vasúti töltés mellett. A míg a vonat kattogva futott tova, a beláthatlan nádas tavaszi pompájában rengett, hajladozott a szélben.

A szél néhol viharmadárként csapott bele a nádak közé és ott kivillant egy-egy vakítóan ragyogó zöld tavacska, mint valami drágakő a napsugárban. A nádas felett, a vonat zörgésétől megriadva, mint valami másvilági fehér lélek, lassú szárnyalással repűlt tova egy kócsagmadár.

Viczky Gábornak megdobbant a szive, a mikor a ritka szárnyast megpillantotta:

– Kócsag sincs már máshol, csak Viczkón, – gondolta hirtelen támadó büszkeséggel.

Lenn a ragyogó zöld tavacskák, fenn a hófehér madár, közbűl a rengő, virágzó nádasrengeteg, míg igen nagy távolságban, mint valami túlvilági kép, a Tisza ezüstszalagja húzódott, kanyargott: ez volt a Viczkyek ősi birtoka.

És a nádas közepén, ott, a hol most a kócsag repült épen, egy zöld halom emelkedett ki a nádas egyeneséből. Ez a vezérhalom, a melyről azt tartották, hogy honfoglaló ősök pihentek rajta, volt a Viczkyek temetkező helye. A vezérhalom mélyében hajdanában ősi czölöp-sírt fedeztek fel a Viczkyek. A czölöp-sírban pihenő pogányt szépen kilakoltatták a halomból és azontúl maguk temetkeztek az ezeresztendős sírboltba. Ilyen sírboltja se igen volt másnak Magyarországon, csak a Viczkyeknek.