Part 9

Mivel ha valaki ül, a’ vélekedésnek, melly őtet ülni gondolja, igaznak kell lenni; de ellenben ismét, ha valakiről igaz a’ vélekedés, mivel ül, annak bizonyára kell ülni. Mind a’ kettőben tehát van szükség, ebben az ülni való, abban hogy igaz: de nem azért ül kiki, mivel igaz a’ vélemény, hanem inkább ez igaz, mivel előbb valakinek kellett ülni. Ugy van, mivel az igazság oka egyrészről ered, még is mind a’ kettőben vegyes szükség vagyon. Hasonképen kell a’ gondviselésről, és leendő szerekről okoskodni, mert ha bár azért történnek, mivel előláttatnak, még is az Istentől, vagy leendők láttatnak, vagy eleve láttatva leendeni kellett, a’ mi egyedül elegendő a’ szabad akarat elfojtására.

Már most melly következtetlen azt mondani: hogy az örök előtudásnak oka a’ szereknek üdőben való bételesedése! mit tesz itt mást, vélni, hogy az Isten a’ jövendőket azért látja, mivel meg lesznek, mint sem gondolni, hogy a’ mellyek történtek, az Ő legfőbb gondviselésének okai legyenek? erre: valamint a’ mit tudok lenni, annak kell is létezni szükségképen: úgy a’ mit jövendőben esmérek lenni, annak szükségkép meg kell lenni. Igy történik, hogy az eleve tudott dolgok meglételét el nem lehet kerülni. Végtére ha valaki, mit máskép, mint sem a’ dolog létez, gondol; az nem csak nem tudomány, hanem csalárd vélemény, és az igazi tudománytól nagyon különző.

Azért ha úgy leendő valami, hogy annak létezése nem bizonyos, és szükséges; azt, hogy telesedjék, ki tudhatja előre? mert valamint a’ tudomány nem vegyül hamissággal; úgy a’ mi az által felfogatik, a’ mint felfogatott, máskép nem lehet, és ez az oka, hogy hazugsággal szükölködik a’ tudomány, és a’ mint a’ dolog van, azt úgy fogja fel. Mit tehát? minő móddal esméri az Isten ezen bizonytalan leendőket? mert ha elkerülhetetlenül leendőknek véli, a’ mellyeknek lehet nem történni is, csalódik, a’ mit nem csak vélni, de szóval mondani is tilos; ha a’ mint vannak, azokat úgy határozza leendőknek, hogy azokat lehetni, vagy meg nem lehetni eleve esméri, minő elő tudomás ez, melly semmi bizonyost, semmi állandót fel nem fog? különöz-e ez Tiresias azon nevetséges jövendölésétől? „A’ mit mondandok, vagy meg lesz, vagy nem“ (4.) mivel külömb emberi véleménynél az Isteni gondviselés, ha mint az emberek, bizonytalanúl itél azokról, mellyek leendősége bizonytalan? Ha ő nála, mint mindenek forrásánál semmi bizonytalan nem lehet, bizonyos azok leendősége, mellyeket jövendőknek csalhatlanul előre tudott. Azért az emberi tanács és cselekedet nem bir szabadsággal, mellyet az Isteni elme, minden hamisság tévedése nélkül, eleve látva, egy esetbe foglal, és fűz. Ha ezt elfogadjuk, világos: hogy az emberi dolgoknak nagy hanyatlása következik! Haszontalan igértetik a’ jámboroknak jutalom, a’ gonoszoknak büntetés, mellyeket semmi szabad, és ön akaratból való lelki indulat nem érdemlett: és az mindenek előtt legigazságtalanabbnak látszik, a’ mi leg igazabbnak itéltetik most, büntetni a’ gonoszokat, és jutalmazni a’ jámborokat, a’ kiket egyre, vagy másra nem a’ szabad akarat vezet, hanem a’ leendőség bizonyossága kénytet: nem lesznek vétkek sem erények, hanem minden érdemek egy kevert, és eloszolhatlan zavarék, minél gonoszabbat gondolni sem lehet; midőn a’ gondviselésből ered minden szerek rende, és az emberi tanács semmit nem tehet; az történik, hogy a’ mi hibáinknak oka lenne a’ minden jók alkotója; és ebből az következnék, hogy reményleni, és kérni oktalanság volna; mit reményljen valaki, vagy miért könyörögjön, ha az ohajtottakat egy változhatlan rend egybe csatolja? Megszünik az Isten, és emberek közt az a’ közlekedés, hogy reméljünk vagy kérjünk: mert az igaz alázatosság árával, az Isteni kegynek megbecsülhetlen velünk való közlését érdemeljük, melly csak egy mód, melly által az emberek Istennel beszélhetni értetnek, és a’hoz az elérhetlen világhoz előbb, hogy sem valamit nyerjenek, könyörgésekkel juthatni: mellyek, ha elfogadtatik a’ jövendők szükséges léte; mit sem nyomnak: mi lészen tehát a’ mi által a’ szerek fő vezéréhez kapcsoltatunk, és ragaszkodhatunk? Azért szükséges, hogy az emberi nemzet a’ mint előbb énekeléd, szétszakadozva eloszoljék.

Melly viszás ok merte szereknek Bontani csendit, mellyik az Isten, A’ ki ma hábort két igazaknak Rendele? a’ miket érteni könnyü Egyenként, de vegyítve nem értjük. Hát igazak közt nincs-e külömbség, Vagy mindég jó rendre fogulnak? De az ész vak test terhe alatt nyög, ’S nem képes az elzárt szeme látni, (Bár ha csekély legyen) a’ szerek ízét. De miért lehetett annyira vágyó, Tudni okát igazaknak az ember? Tudja, hogy azt esmerve szorongat? Ha tudá, mért esmerni kivánja? Esmertlent pedig a’ ki kiván, az Vak! ki kiván ollyast, ha nem esmert? Vagy ki követheti, mit ha nem esmert? ’S azt hol fogja találni, találtat Pedig ő de miről esmeri aztán? Ha az Istent vizsgálja az égben, Lát-e egészt, és részeket is mind? Most hogy testi homály födi őtet, Nem feledé, de magát sem egészen: Bir az egésszel, részeivel nem! A’ ki tehát vágy igazat látni, Nem tudhat mindent, de tudatlan Sem marad ő épen, sem üressen; Mert már birja az öszves egészet, És vizsgálja gyakorta erősen, Hogy birtakhoz is adja megint az Elfeledett részt.

IV. §.

Az Isteni előlátás megegyez a’ szabad akarattal.

Akkor igy szólalt: régi panasz már ez az Isteni gondviselésről, mellyet Cicero is megforgatott (5.) midőn a’ jövendölést felosztotta, és magad is többször eszmélkedtél felőle; de még is eddig közületek egyik sem fejtette meg elég szorgosan, és nyomósan: melly homálynak az az oka, hogy az emberi okoskodás ereje, az Isteni előtudás egyszerüségéhez nem férhet, mit ha valamiképen érhetne, vége lenne minden kétkedésnek. Ezt úgy fogom nyilvánítni, és bebizonyítani, ha a’ minn előbb fenn akadtál, előbb megfejtendem. Mert azt kérdem, mért nem elégled a’ megfejtettek okát, a’ melly mivel az előtudást nem tartja a’ leendő szerek szükséges okának, nem is akadálozza az előtudás akaratunk szabadságát. Talán te más okból következteted a’ leendők szükségét, mint sem hogy a’ mik előtudatnak, azoknak meg nem lenni, nem is lehet? Ha tehát az előesméret semmi szükséget sem hoz a’ leendőkre, a’ mit előbb megvallottál, hogy lehetne a’ szabad akaratból származó dolgokat egy bizonyos történetre kénytetni? mert hogy észre vedd mi következhetik belőle: ha feltesszük, hogy nincs előtudás, hát azok, a’ mennyire illeti, mellyek szabad akaratból történnek, szükségből történnek-e? épen nem. Tegyük fel, hogy történtek, de nem szükségből, azután is úgy vélem, megmarad az akarat egész szabadsága.

De azt mondod: ámbár az előtudás nem kényteleníti meglételre a’ történendőket, de még is jele, hogy megtörténjenek.

Ezen móddal, ha az előesméret nem volna is, még is szükséges leszen a’ jövendők meglétele: mert minden jel csak azt mutatja, mi legyen, nem cselekszi pedig, a’ mit jelent. Annak okáért meg kell mutatni, hogy semmi sem történhetik szükségtelenül, és hogy az előesméret egy jele legyen a’ szükséges leendőségnek, különben ha ez semmi, a’ jel sem lehet annak jele, a’ mi semmi. Már pedig a’ bebizonyítás okok erején épült, nem jeleken, nem is külről vett okoskodásból, hanem meg egyező, és szükséges okokból következik.

De hogy lehet az, hogy ezek ne telesedjenek, mellyek előláttatnak? mintha bizony mi azokat, miket az előlátás jövendőknek esmért, meg nem történendőknek hinnők; és nem azt vélnők inkább: ámbár lesznek, de természet szerént való szükségből nem lesznek.

Mit könnyen abból is észre vehetsz, hogy többet látunk szemeinkel, mik történnek: Ugymint azokat, miket a’ lovak mérséklésében, és forgatásában látszatnak cselekedni a’ kocsisok, és igy más dolgokat is. Kénytet-e még is közülök valakit a’ szükség úgy cselekedni? Semmikép sem. Mert hasztalan volna a’ mesterség ereje, ha minden kénytelen mozdulna. A’ mellyek tehát minden szükség nélkül leendők, nincs szükségök létezni előbb, hogy sem lennének. Azért vannak olly leendők, mellyek létele ment minden szükségtől. Azt vélem, hogy semmit sem mondana, ha valaki azt mondaná, hogy a’ mellyek most történnek, előbb hogy sem történtek, leendők nem valának. Igy tehát ezen előesméreteknek is vagyon szabad leendőségök; mert valamint a’ jelenek tudása semmit sem okozza a’ létezést; úgy a’ jelenek, a’ jövendőket, mellyek leendők, semmiképp sem kénytetik. Te pedig azt mondod, hogy épen erről van a’ kétség: valjon azon dolgokat, mellyeknek nincs szükséges leendőségök, lehet-e elő esmérni? nemde ellenkezni látszatnak, és te azt véled, hogyha előláttatnak, szükségkép leendők; ha szükség nincs, nem is tudatnak előre, mert a’ tudomány semmit fel nem fog az igazságon kivül? ha mi bizonytalan leendők vannak; ’s azok mint bizonyosak előláttatnak, az a’ vélemény homálya, nem a’ tudomány igazsága; mert máskép vélni mintsem a’ szerek volta létez, a’ tudomány tökélyétől való tévedésnek hiszed. Ezen tévedés abból ered, hogy mindenek mellyeket kiki esmért, azonok erejéből, és természetéből véli esmérni, mellyek tudatnak; a’ mi pedig mind ellenkezőleg van. Minden, a’ mi megesmértetik, nem tulajdon ereje szerént, hanem az emberi tehetség szerént esmértetik.

Hogy ezen állítás példából is ki tessék: a’ test ugyan azon gömbölét, máskép látja a’ szem, máskép érzi a’ tapéntás; a’ szem távól maradván, egyszerre lövellett sugarak által az egészet szemléli; a’ tapéntás pedig hozzá érvén, és fogódzván, annak mózgása alatt gömbölegét részenként érzi. Magát az embert is máskép tekénti az érzékenység, máskép a’ képzelet, az ész máskép, az értelem is. Az érzés, anyagból létező külsejét, a’ képzelet csak külsejét minden anyag nélkül, az ész pedig ezeket meg haladván nemét is, melly minden részecskékben vagyon, egy közönséges tekéntettel szemléli.

Az értelem leg magasabb szemmel néz, felül haladván a’ mindenség körét, azon egyszerü formát a’ tiszta ész erejével tekénti: mellyben leg inkább azt kell észre venni, hogy a’ főbb felfogó erő az alsókat magában foglalja, az alsóbb pedig soha fel nem ér a’ felsőhöz. Tudni kell, hogy az érzékenység test nélkül semmit sem ér, minden nemeket a’ képzelet sem néz, sem az ész az egyszerü formát meg nem foghatja; hanem az értelem ezek felett helyhezve, letekéntvén felfogja a’ formát, mellyek abban léteznek, öszvesen látja, de olly móddal, mint magát a’ formát, melly a’ többiek előtt esméretlen volt; mert mind az ész egészét, mind a’ képzelet formáját, mind pedig az érezhető anyagot esméri; sem észt, sem képzeletet, sem pedig érzékenységet nem használva: hanem csak egy elmei pillanattal valóságosan, hogy úgy szóljak, mindeneket lát; az ész is, midőn valami közönségest néz, sem képzelettel, sem érzékenységgel nem él, és a’ képzelhetőket, és érezhetőket felfogja, mivel ez az, mi felfogása mindenségét igy határozza; =két lábú okos állat az ember,= melly ámbár egy közönséges esméret, még is, hogy egy képzelhető, és érezhető dolog, senki sem kételkedik, mert az, nem képzelettel, vagy érzéssel, hanem eszes felfogással tekénti. A’ képzelet is, ámbár a’ látás érzéséből, és képek alakításából vevé eredetét, még is az érzés hijányával is az érezhetőket szemléli, nem érezhető, hanem képzelhető okoskodással itélvén. Látod-e már most, hogy minden ember az esméretben inkább ön tehetségével él, mint a’ meg esmértek erejével? Nem is igaztalanul, mert ha minden =itélet az itélö müve;= szükséges, hogy kiki ön munkáját ne máséból, hanem ön hatalmából végezze.

Már hajdan kora szült ugyan Félszeg bölcseket, a’ kik az Érzést, ’s képeket a’ küli Testnek részeirül hiszik Szép elmében eredni, és Mint’ a’ régkor irászai Szokták nagy levelekre, ha Tiszták, és recze nélkülik A’ csínos betüt írni. De Hát már hogyha az elme csak Nyugszik, mit sem erölködik, És csak szenvedi, mint hanyag A’ testnek jelit, és csekély, A’ kül tárgyi haszontalan Képét tünteti mint tükör; Honnét lett ez az esmeret Elmében? mikor ez szemel Mindent, eggyeseket mi lát? Esmert dolgokat is feloszt? Felfog, részre oszoltat is? Változtatja utát, midőn Ő eszmélkedik a’ magas Okrul, ’s mélyre ereszkedik, Majd ismét ha magába száll Megczáfolja igaz, hamist? Hej sokkal müvelőbb ok ez, Nőlt még többre hatalma is Annál, melly az anyag szerént Önkényt szenvedi bélyegit. Még is léteze már előbb Testben lelki hatalmat is Ébresztő teli szenvedély: Mert csak bántsa világ szemit, Vagy halljon füle hangzatot; Már serkentve vidul esze, Benn melly képeket ő bira, Most indítja menetre, sőt Még kül méri jelekhez is. Aztán rejteki képeit A’ külsőkbe vegyíti mind.

V. §.

Az érzékenység észnek, ész pedig az Istennek szolgája: a’ bizonytalan leendők az eleve látásból értetnek.

Hogyha a’ test érzésében, ámbár illessék az érző eszközöket kül tárgyak minéműségei, és a’ mivelő lélek erejét meg előzze testi szenvedély, melly az ész cselekedetit magára ébreszti, és az addiglan nyugvó képeket felindítja; ha mondom, a’ test észrevételiben a’ lélek nem jegyeztetik meg szenvedéllyel, hanem maga erejével itéli meg, hogy a’ szenvedés a’ testhez tartozik; mennél inkább azok, mellyek minden testi illetések alul kivetettek; nem a’ küli tárgyakat követik a’ külömbző itélet dolgában, hanem magok ön esze munkálatit végzik: ’s e’ szerént sokféle esméreteket nyertek a’ külön rendű állatok; mert minden érzékenység esméret nélkül, a’ mozdulatlan állatoknak jutott egyedül, minémüek a’ tengeri csigák, ’s mind azok, mellyek kősziklákhoz ragaszkodva tengődnek. A’ képzelet pedig mozgó barmoknak, mellyekben még valami kivánó, és távoztató indulat látszik lenni. =Az ész csupán az emberi nemzeté egyedül; valamint maga az értelem az Istené,= mellyből az jön ki, hogy az esméret legfőbb való a’ többi közt, melly nem csak a’ maga, de még a’ más esméretek alá vetett tárgyakat is tulajdon természete szerént megesméri.

Mit? ha tehát az okoskodásnak az érzékenység, és képzelet ellent áll, azt mondjuk-e, hogy semmi az a’ mindenség, mellyet az ész látni vél? mert a’ mit érezhetni, képzelhetni, az mindenség nem lehet; vagy tehát az ész itélete igaz, és semmi érezhető nincs, vagy mivel esméri, hogy több szerek vagynak az érzések és képzeletek alá vetve, hiú lesz az ész felfogása, melly az érezhetőt, és különös egyest, mint közönségest tekínti. Ha pedig ezekre az ész ellen szólal; hogy ő ön magát, és még a’ mi érezhető, és képzelhető a’ közönséges tekéntetben látja, azok pedig, t. i. az érzés, és képzelet a’ közönséges esméretre nem vágyhatnak, mert azok esmérete a’ testi képeket meg nem haladhatja, a’ szerek természetéről pedig az erősebb, és tekélyesebb itéletnek kell hinni az e’féle pörben: tehát mi, kik mind okoskodó, mind képzelő, és érző erővel birunk, nemde az okoskodás ügyét, inkább igazlanók? Hasonló e’hez az emberi ész dolga, midőn azt, hogyha csak az Isteni értelem a’ leendőket úgy nem esméri meg mint ő, nem is látja.

Mert te igy beszélsz: ha a’ szereknek bizonyos, és szükséges leendősége nincsen; azok, hogy bizonyosan leendők, előtudni nem lehet. Ezen szereknek tehát nincs elő tudhatása, mellyet ha ezek eránt is tartunk lenni, semmi sem leszen, a’ mi szükségből nem ered. Ha tehát a’ mint az észben részeltetünk, ugy birhatnánk az Isteni elme itéletével is, valamint a’ képzelet, és érzésről itéltünk, hogy az észnek engedjen az érzés, és képzelet, úgy az ész felül is leg igazabban állítanók, hogy magát vesse alá az Isteni elmének. Ha csak lehet, ezen fő értelem polczára emelkedjünk; mert ott látja meg az ész, a’ mit magában nem láthat; az az hogy mi módon látja bizonyosnak, és elvégzetnek, még azokat is az előlátás, mellyeknek nem bizonyos leendőségök, és hogy ez, nem vélemény, hanem a’ fő tudomány határ nélkül való egyszerüsége.

Héj be csudálatos a’ test külseje itt az állatoknak! Némelly messze kinyúlt testel mert csúszva, mászva indul, És szakadatlan nyomdoka porba le nyomva látszik a’ föld Színén: Más ékes tollával az égre, ’s földre röpkény Hig levegőt veri, ’s kedve szerént a’ merre tetszik uszkál, Más ismég ön kedve után oda léptet a’hol örvend: Vagy zöld mezőket, vagy is erdei sűrüket be járkál. Ámbár mind ezeket ha külömbzeni látjuk ön alakkal Még is földre lehajlott fővel erőtlenek magokban; Ember az egy maga, a’ ki fejét hordozza fenn magasban, És igyenes testel könnyű alapúl, lenéz, ’s utálja A’ földet. Ha te birsz ésszel, maga föld az, a’ mi int, hogy Arczal eget ha szemelsz, szivedet le ne kössd agyaghoz, és hogy Még szép lelkedet is felemelni siess ezennel égbe. Elméd lábad alatt ne legyen, ne gyalázza már Urát test!

VI. §.

Az Isteni előlátás mindeneket jelenkorban szemlél; a’ dolgok meglételét pedig mi sem kényteleníti.

Mivel tehát a’ mint előbb mutattam, hogy minden a’ mi tudatik, nem maga, hanem annak természetétől, a’ ki elméjében foglalja, esmértetik meg, tekíntsük most a’ mennyire lehet, minő állapotja legyen az Isteni állatozásnak, hogy megesmérhessük azt is, minő tudománya legyen. Minden okos ésszel biró itélete az, hogy az Isten öröktől fogva létez, vizsgáljuk meg tehát, mi az örök üdő? mert az fogja nyilvánítani az Isteni természetes tudományt.

Az örök üdő egy végnélküli élet egész és tekéletes birása: a’ mi világosbban ki tetszik egybe hasonlítva a’ mulandókkal. Minden a’ mi üdőben él, az a’ múlttól jelen üdőben a’ jövendőre megy által; nincs is semmi az üdőben, a’ mi egész élete térét egyszerre bírhatná: mivel a’ holnapot nem érte meg, a’ telnapot[1] pedig már elvesztette, a’ mai napon is csak annyit élhet, mennyi egy repke percz. A’ mi tehát az idő mértékéhez szabatott, ámbár az, mint a’ világról vélekedett Aristoteles, sem kezdődött valaha, sem végződik, és élete az üdő mérhetlenségéig terjed, még sem ollyan, hogy örökkön valónak méltán hitessék; mert az egész élet bár mérhetlen legyen is, de egész térét nem foglalhatja egybe, a’ jővendőt is, mellyet el nem ért, nem birja, a’ multból pedig kiesett. A’ tehát, ki egész telességgel felfogja, és birja a’ végtelen életet, kinek a’ jövendő jelen van, kitől az elmúlt nem, távozott, az, az örökkön valóság: kinek tulajdona, hogy valamint ön magánál jelen, úgy a’ futó üdő végtelensége is előtte jelen legyen. Azért hibás azok véleménye, kik Platót hallván azt hiszik, hogy ezen világnak sem kezdete üdőben nem volt, sem pedig fogyatkozása nem lészen, és igy a’ teremtett világot, az alkotóval egykorunak vélik. Más az, hogy Plato szerént végtelen életben van a’ világ, más az is, hogy a’ végtelen élet egy jelenvaló fogás legyen, a’ mi egyedül csak az Isteni elme tulajdona. Nem is kell vélni, hogy az Isten a’ teremtett szereknél régiebb az üdő mennyiségével; hanem egyszerü természeti tulajdonival. Mert ezen mozdulatlan élet jelen állapotját az üdőbeli szereknek végnélküli mozgása másolja, ’s midőn az kiképezni, és felérni nem tudja; megszünik mozdulatlan a’ mozdulatlanságból, és az egyszerüség jelenében elfogy a’ jövendőség, és múlt mennyiségére; mivel pedig az egész élet telességét nem birhatja, ugyan azon okból, hogy mivel semmi módon nem szünik lenni, a’ mit telesíteni, és kiképezni nem tud, vetélkedni látszik, megkötvén magát ezen csekély, és repke percz jelenéhez: melly, mivel az örök jelennek valamelly képét viseli, akar minek jusson, azt cselekszi, hogy látszassék létezni. Állandó pedig nem maradhatván, a’ végtelen üdő útjába tért, mellyből történt, hogy menve folytatná életét, mellynek teles voltát maradva fel nem foghatná, annak okáért ha a’ szereknek illendő neveket akarunk adni, Platót követvén, az Istent örökkön valónak, a’ világot pedig végtelennek nevezzük.

Mivel tehát minden itélet az ő természete szerént, mellyek alatta vannak, azokat fogja fel; az Istennek pedig mindég örökös, és jelenes állapotja, az ő tudománya is felmúlván minden üdő forgását, az ő egyszerü jelenében marad, és a’ múlt, és jövendő szerek végtelen térét egybe foglalván, úgy szemlél mindeneket az ő egyszerü esméretében, mintha most miveltetnének. Azért, ha az előtudást, mellyel mindeneket előesmért, fontolgatod, nem vélheted mint jövendőnek előtudását, hanem igazabban, tudását a’ meg nem szünő jelenségnek, innét nem előlátásnak, hanem =gondviselésnek= mondatik azért, hogy a’ legalább való szerekből alakítottakat, mint egy a’ szerek legmagasabb csúcsáról, mind által látja.

Hogy kivánod tehát, hogy azok szükségből legyenek, a’ miket az Isteni szemek meglátnak, midőn még az emberek sem teszik szükségből valókká, a’ miket látnak? Mert ugyan a’ miket előtted jelen szemlélsz, a’ te látásod kényteleníti-e szükségesen? Semmikép sem! ’s pedig az emberi jelenvalónak, az Istenivel van valami hasonlatossága; valamint hogy az emberek üdeigvaló jelen állapottal látnak, úgy az Isten is az örökkön való jelenlétével! Már most ez az Isteni eleve látás, a’ szerek természetét meg nem változtatja; hanem jelen állapotukban látja, a’ millyenek reánk nézve jövő üdőben leendők; de nem is zavarja össze a’ szerek aránti itéletét, hanem elméje egy tekéntettel esméri, mind a’ szükség, mind a’ szükségtelen leendőségeket: valamint ti, mikor egyszer’smind látjátok járni a’ földön az embert, és a’ napot az égen, még is választást tesztek, hogy ez szükségből, amaz pedig készakartva történik. Igy tehát a’ mindeneket szemlélő Isteni tekéntet, nem bontja fel a’ szerek mivoltát, melly nála jelen vagyon, de az üdő voltához csak leendő. Ebből hozzuk ki, hogy ez nem vélekedés, hanem igazságon épült esméret, midőn valamit megteendőnek esmér lenni, ugyan azon okról tudja, hogy meglételre nem kénytelenítetik a’ szükségtől.

Ha azt mondod, hogy a’ mit Isten megleendőnek lát, lehetetlen hogy meg ne legyen, a’ minek pedig lehetetlen meg nem lennie, az szükségből leszen, és engem erre a’ szükség névre szorítasz; megvallom ugyan, hogy ez felbonthatlan igaz dolog; de a’ mihez alig közelíthet valaki, hanem csak az Isten vizsgálja! Azt felelem reá, hogy azon egy állapot, midőn az Isteni esmérethez csatolod, szükséges, mikor pedig maga természete szerént vizsgálod, szabad, és készakartva való; mert kétféle a’ szükség, eggyik kikötés nélkül való szükség, p. o. minden ember halandó; a’ másik kötés alatt van, p. o. ha valaki jár, annak szükséges mozgani, járni; mert ha valaki mit tud, az máskép nincs, mint tudja. De ez a’ kikötéssel való szükség, a’ kikötés nélkülit nem húzza magával, mert a’ szükséget nem az ő tulajdon természete okozza, hanem a’ hozzá adatott kötés, mivel semmi szükség sem kényteleníti a’ járásra azt, ki kész akartva jár, noha mikor lépeget, járnia kell.

Hason módon, ha az Isteni előlátás valamit lát jelen lenni, annak szükség lennie, bátor nem kénytelenítetik lenni: de az Isten a’ szabad akaratból származó leendőket jelen látja lenni, ezek tehát az Isten látásához képest szükségessé válnak az esméret, és ok kötése által; magukban pedig vizsgálva, szabadságuk vagyon. Meg lesznek tehát kétség kivül mindenek, a’ mellyeket az Isten elő látott lenni; de némellyek szabad akaratból származnak, mellyek ámbár elő teremnek lételükkel, még is tulajdon természetüket el nem hagyják; mert minekelőtte lennének, el is maradhattak volna.

Mi külömbség van tehát benne, ha nem szükségből valók, mikor az Isteni tudomás oka miatt csak ugyan kénytelen lesznek minden módon? az a’ külömbség t. i. mi az előbb említettem feltünő nap és járó ember közt, melly kelet, és járás midőn lesznek, nem lenniek lehetetlen; még is egyikének minekelőtte lenne, szükségképen kellett lennie, a’ másiknak pedig nem. Ugy azok is mellyek az Isten előtt jelen vannak, kétség kivül vagynak, de ez a’ szerek szükséges voltából, amaz pedig a’ mivelők szabadságából származik.