Part 6

De mit véljek füvekről, fákról, és lelketlen lényekről, éppen nem tudom? nincs mit kétkedjél; ha a’ füveket, és fákat tekénted, mellyek alkalmas helyeken nőlnek, ’s mennyire természetek engedi hamar el nem száradnak, nem is vesznek el: mert némellyek a’ téren, mások hegyekben erednek, némellyeket meg terem a’ mocsár, mások ismét a’ kősziklákhoz ragaszkodnak, némellyek a’ kövér földben, mások a’ sovány homokban tenyésznek, és más helyre általültetve elhervadnak, és kiszárodnak: mindeniknek megadja a’ természet a’ mi szükséges, és hogy elne vesszenek munkálódik: mit szóljak arról, hogy mindegyik, mintha szájjal a’ földbe mártva szíja a’ gyökerek által a’ táplálmányt, és beleken, és héjakon az erőt terjeszti: Mit, a’ mit leg gyöngébb és lágyabb a’ velőjökről, melly a’ leg belső részben elrejtetik, kül pedig fai keménységgel fedeztetik, ’s leg szélső a’ héj, az üdő mostohaságai ellen, rosszat szenvedő véd. Már most melly nagy a’ természet serénysége, hogy mindenek magvak sokasitásával szaporítatnak, mellyek nem csak üdőkként megmaradnak, hanem mint egy örökülve maradnak, mintha eszközök volnának, ki nem tudja? azok is mellyek lelketlenek, tulajdonikat hason módon megkivánjak, miért viszi a’ lángot könyüség felfelé, a’ földeket nyomja a’ teher lefelé, ha tulajdon helyeik és mozgásaik nincsenek? továbbá a’ mi mindennel meg egyez, az mindegyiket meg is őrzi, a’ mi ellenséges megrontja. Azok pedig mellyek kemények, u. m. a’ kövek, részei erősen összve ragaszkodnak, és ne hogy oszoltassanak, ellent állnak. A’ higak, mint a’ lép, és víz könnyen engednek oszoltatni, de ismét az elválás után rögtön öszve folynak, csak a’ tűz nem szenved részeltetést.

Mi most nem a’ meg esmérő lélek akarati mozgalmiról, hanem természetes szándékáról szólunk: valamint van, a’ bévett eledelt gondolkozás nélkül megemésztjük, és az alvásközt lehegvén nem tudjuk: mert az állatoknál is a’ létezés szeretete nem lélek akaratjából, hanem a’ természet elveiből jön. Gyakran a’ halált, az okok kényszerítéséből, mit a’ természet retteg, az akarat elfogadja; ellenben azt, a’ mivel a’ halandóság szere tartós lesz, nemzeni, mit a’ természet szüntelen ohajt, gyakran az akarat gátol, annyira tehát ez az ön szeretet, nem az állati mozgalomtól, hanem a’ természeti indulattól ered. Adott a’ gondviselés teremtett szereinek létező okot, és legnagyobbat, hogy meddig lehet, addig természetesen vágyjanak létezni; azért semmi sincs, hogy kétkedjél, mind azokat, mellyek vannak, természetesen vágyni állhatatosan létezni, és a’ veszedelmet kerülni. Megvallom mondám, hogy kétség kivül azt látom igazán, a’ mit eddig bizonytalanúl láttam. A’ mi pedig állatozni, és létezni kiván, az egy akar lenni; mert ezt megsemmisétvén létezni nem marad semmi. Igaz, mindenek tehát egységet kivánnak. Meg eggyezek veled.

De azt mutattuk, hogy ugyan azon egy az, a’ mi jó is, mindenek tehát jót kivánnak, a’ mit úgy magyarázhatsz, hogy az az igazi jó, a’ mit mindenik óhajt.

Igazabbat gondolni sem lehet; mert vagy mindenek a’ semmihez tartoznak, egy fővel szükölködnek, és vezér nélkül folynak; vagy ha mi van, a’ mihez mindenek sietnek, a’ lesz mindenek felett leg főbb jó.

Oh növendékem! felettébb örvendek, mivel telesen felfogtad az igazságot, és ebben világos előtted, a’ mit előbb mondottál nem látni. Mit? mi volna a’ mindenek czélja? mert ez a’ mi mindenektől kivántatik valóban; mit mivel jónak hiszünk, szükséges, hogy valamennyi szerek czélját jónak is valljuk.

Akár ki okos ésszel vadász igazságot, Még nem is akar tévedni igazi ösvényrül Nézzen tulajdon belseibe komolysággal, Zabolátlan indulatja is szelédüljön, Hogy lássa lelke azt, de már világossan, A’ mit soká keresett haszontalan külrül, Kincsei között ő birta rejtve régenten; A’ mit tudatlanság homálya eltitkolt Sokáig, azt majd látni fogja napfényként. Az ész világát nem vakítja még testnek Terhes nehézsége, ha felejt is ő néha: De magva benne van javaknak, és szunnyad, Mellyet tanulmány lenge mozgatással fel Ébreszt. Igazságot felelsz, ha kérdeznek? Mert él szivedben magva a’ valóságnak! Pláto szavának, (mert igaz) ha mi hittünk, Mindenki emlékezik, előbb tanultakra.

XII. §.

A’ leg főbb jó Isten, legjobban kormányozza a’ világot.

Akkor én: Plato szavának igen hiszek, mert már ezekre másodszor emlékeztetsz; először hogy emlékezetemet testi fájdalomtól, és innét bú terhivel nyomatva elvesztettem. Mire ő: ha a’ felebbieket megesmérve tekénted, arra hamar fogsz emlékezni, a’ mit régen nem tudni vallottál. Mi az? minő kormánnyal igazgattatik a’ világ? emlékezem, mondám, hogy tudatlanságomat megvallottam, de a’ mit szólasz, ámbár értem, még is tőled bővebben kivánom hallani. Előbb mondád: nem kétkedel hogy ezen világot az Isten igazgatja: most sem kétkedem, felelém, de soha sem is fogok, okaim lévén, mellyeket röviden elmondok. Ez a’ világ olly sokfélékből soha öszve nem állott volna egyformába, ha csak egy nem volna, a’ ki ezen sokfélét öszve szerkezné; de az öszve kapcsoltakat is az ő sokféle, egymás köztt ellenkező természetük eloszlatta, és szélesztette volna, ha csak egy nem volna, a’ ki mit öszve füzött, nem tartaná együvé; de nem is menne olly igaz, ’s bizonyos renden, sem olly rendelt mozgalmakkal, helyen, üdőn, térben, foganattal, és minémüséggel terjedve, ha csak egy nem volna, a’ ki ezen változásokat, különbféleségeket, ő állandó lévén, nem izgatná! Ez akar mi legyen bár, a’ ki által minden alkotvány fennáll, és mozgatik, szokásban lévő névvel =Istennek= nevezem.

Akkor ő: midőn ezeket igy esméred, kevés munkával megmutatom, hogy a’ boldogságban részes lehess, és honnodat is megláthassad, de a’ mellyekről szólottunk, folytassuk. Nemde a’ boldogságban az elégséget számláltuk, az Istent pedig magát boldogságnak vallottuk? Igen: és a’ világ kormányában semmi külső segedelemre nem szorúl; mert ha szükölködik, akkor nem teles elégség ő. Az ugyan úgy van szükségképp. Ön maga által kormányoz tehát mindent. Nem tagadhatni. De az Isten, hogy maga a’ jóság, megmutattuk; emlékezem: tehát a’ jóság által igazgat mindeneket, mivel ön maga által igazgat mindent, a’ kit jónak vallottunk, és mint egy kormány-szeg, és igazgató melly által a’ világ gépelye állandón, és romolhatlan fenn tartatik. Igen meg egyezem, és hogy ezt fogod szólani, ámbár csekély gyanúval, de még is sejdítém. Elhiszem, és a’ mint vélekedem, már ébrednek szemeid az igazság látására, de a’ mit szólani fogok, azok sem homályosak.

Mit? midőn az Isten mindeneket a’ jóság kormányával méltán hitetik igazgatni, és azok mind, a’ mint tanítottam a’ jóságra természetesen sietnek, nem lehet kétkedni, hogy akaratjokkal kormányoztatnak, és magokat az igazgató kényére illendően mérsékelvén, az igazgatóhoz önkényt fordulnak. Úgy van, mert másképp boldog kormány nem is lehet; mert az engedetlenség lenne a’ nyakasság boldogsága, azért nincs semmi a’ világon, a’ mi természetét megtartván, az Isten ellen szemközt tüzni igyekeznék! ha iparkodik is bevégezhet-e valaha akar mit az ellen, ki a’ boldogság birtokában leghatalmasabb? éppen nem tehet semmit. Tehát a’ fő jónak ellene semmisem akarhat. Nem vélném. Hát a’ fő jó az, a’ melly hatalommal igazgat, és kellemmel rendelget. Melly szókra én: óh! de felette gyönyörködtet, nem annyira az okok egésze, mint szavaid édes kelleme, hogy már egyszer valahára a’ nagyot lármázó bolondság megszégyenüljön.

Tanultad a’ történetekből, miként ingerelték az Eget hajdani Óriások, és őket a’ kegyes hatalom érdemük szerént megszégyenítette. Ha akarod állítsuk szemközt az okokat, talán ezen öszve ütközésből valamelly szép igazság szikrája támad: legyen a’ te szándékod. Hogy az Isten mindenek felett hatalmas, senki sem kételkedik, a’ kinek okos elméje van. A’ ki leghatalmasabb, az előtt semmi sem lehetetlen. Tehet-e hát rosszat az Isten? éppen nem. Most tehát a’ rossz semmi, midőn nem teheti azt, a’ ki előtt semmi sincs, a’ mit nem tehet. Talán meg játszol-e engem, okokkal szülvén egy kitalálhatlan zürzavart, a’ honnét ki térve bé menj, majd ismét bé menve ki térj? Talán valamelly csudás egységet pödörsz az Istenségnek körében? ime, előbb a’ boldogságról kezdve, azt mondád leg főbb jónak, mi a’ leg főbb Istenben létez, és ön magát az Istent leg főbb jónak lenni, és teles ’boldogságnak tanítottad, a’ miből azt hozád ki, hogy senki sem boldog, ha csak egyszersmind nem Isten is.

Ismét a’ jóság külsejét az Isten, és boldogság állatozásának, és ugyan őt egyedül azon jónak lenni mondád, melly a’ természet minden szereitül kerestetik, az Istent is javak kormányával a’ mindenséget igazgatni mutattad, az akaratokat mind engedelmeskedni, és bennök semmi rossz természetét nem létezni; Ugyan ezeket nem külről vett, hanem egyik a’ másikból folyva, közönséges okokkal bebizonyítottad. Akkor ő: éppen nem játszom, és mindenek felett a’ legnagyobb munkát. Isten ajándékából, mellyért régen könyörögtünk be végeztük: mert az az Isteni állatozás formája, hogy se külre ne folyjon, se pedig valamit külről el ne fogadjon, hanem a’ mint Parmenides mondá (10.) =Valamint egyaránt halmozza az abroncsot külröl, úgy öblözi tekervényét belröl.= Hogy ha nem külről kért okokkal, hanem a’ szerekben találkozókkal, mellyekről szólottunk, igazgattatunk; nincs mit csudálnod, midőn Pláto énekiből tanúltad, hogy a’ dolgokkal, mellyekről szólunk, a’ szavak is legyenek rokonok.

Boldog vagy te, ha nézheted Tündöklő javak éreit, Boldog vagy ha le oldhatod Földnek lánczait, és szabad! Nőjét hajdani Orpheus Vesztvén, egyre siránkozott, Bús hangjával az éneke Erdőt futni, folyó vizet Kénytet csendre megállani. Már most öszve barátkozék Nő szarvassal az ordacs is, Bátorrá ijedő nyula Lévén, gyors agarat be vár; Mert hogy lángola belseje Mit dallal szerelemre birt Híven kért, de haszontalan Esdeklése: le győzni nem Birák Isteneket szomor Szívbűl kelve panasszai. Hát most szálla pokolra is, ’S ott késér szava hangjain Nyájas lantja keserveket, Mint énekleni ő tanúlt Anyjátul, dala kellemes. A’ kit gyászola hasztalan, A’ kit hív szeretett, sirat, Fájlol, könnyeze. A’ pokol Rút mélysége is indula, Hogy szép dallaival könyörg Esdeklése bocsánatot: Bámul Cerberus énekin, Hogy lant húrjai pengenek. Még a’ bünbe merülteket Kínzó rút sereg Asszony is Már könyezve zokogva sir. Nem szédíti te Ixion Széllel bús fejedet kerék, Szomját megveti Tantalus Ambár torkig ihatna ő, A’ tellyes bögye Sasnak is Már nem szíja veséd Tyti! Ekkor hát könyörülve szólt Árnyékok fejedelme; hogy Győzött! hölgyit azért vigye, Adjuk vissza dalért, de a’ Fel-tét, szent legyen, és erős: Még hagynád pokol ajtait, Nem fogsz Nődre tekénteni. Törvényt a’ szerelemnek adsz? Törvény a’ szeretet maga! Hajnalkor ki szemelte a’ Szép társát deli Orpheus, Egy volt látni, megölni azt,

Ez csak kis mese értetek, A’ kik vágytok az égbeli Szent Istenhez elérni; mert Tudjátok hogy az, a’ kinek Föld tetszik, soha égbeli Az már nem lehet; a’ miket Szerzett, veszteni fogja mind!

Jegyzések.

1) _Bacca maris rubri._ A’ vörös tengerben sok piros, kék, és tej fejérségű Klaris találtatik. Vörös tenger nevezete a’ fenekin találtató vörös fövénytől eredett. Lehet itt igaz gyöngyöt is érteni, melly fényes fejér szinű gömb, mennél nagyobb, annál drágább; tengeri csigákban, egy, két, sőt több szemenként is lelhetni egy csiga házban: ezek nem csak a’ Görögöknél, és Rómaiaknál, hanem a’ földön majd nem minden Nemzetnél, mint ritka ékességek becsültettek már az ősz hajdan korban.

2) Thule. Islandia, Eisland, vagy is jeges ország éjszak Europában. Plinius bizonysága szerént addig hajóztak a’ Phoeniciabéliek, és Romaiak.

3) Sophocles Görög költész, Versei igen kellemesek, 120 szomorú szin darabja volt, mellyekből egynehány még hozzánk is eljutott; 88 éves korában nyerte a’ 24-ik koszorút, és örömében megholt.

4) Nem vélem azokat nemeseknek, a’ kik nevezetes Atyák véréből erednek, hanem a’ kik minden szereknél többre becsülik a’ tisztességet az erkölcsel.

_Theocritus_.

Nem az én dücsőségem az, hanem az Eleimé. Ha vannak én bennem némelly erkölcsi ékességek, azokban dicsekedem: nem pedig mellyeket az oktalan hiúság piperéz magára az Ősök sirjából.

_Alfons_.

5) Alkibiades, igen különös szépségü, és kellemű Fejedelem volt Athénában, a’ mint bizonyítja Corn. Nepos.

6) Itt azon életek által nem mást értett, mint fát, füvet, és a’ többi elemeket Empedocles tanitása szerént, ki a’ természetről három könyvet irt versekben, és még néhány darabjai meg vagynak. E’ volt első, ki az ember lelkét nem a’ fejben, vagy szívben, hanem a’ vérben, melly az egész testet megfutja, rejtezni tanítá. Hogy az Aethna özön tűznek eredetit meg nem foghatá, a’ lángok közé ugrott. Horatius bizonysága szerént:

– – – – – – Deus immortalis haberi Dum studet Empedocles ardentem frigidus Aethnam Insiluit. – – – – – – – – – –

7) Tagus, Tajó, folyó Spanyol Országban, melly Portugallián keresztül Lysabonnál a’ nyugoti tengerbe ömlik. Folytában sok helyen bővelkedik arany porral, mint a’ szőke Duna Aranyosnál, nemes Szapnál, és több helyeken.

8) Hermus szinte folyó kis Ásiában.

9) Indus nagy folyó keleti Ásiában, ettől neveztetik ama’ roppant birodalom Indiának, és meg különzés végett ez, _keleti_, az Amerikai pedig _nyugoti_ India névvel bélyegeztetik.

10) Parmenidesek ketten valának, eggyik 96-ik Olympia szakaszban élt mint jeles bölcs Eleaban: ez, vallá, hogy minden rendszeresen történik a’ világban, a’ mit ő gondviselésnek nevez; munkáját versekbe foglalva olvasni lehet még némelly töredékekben.

_Henr. Stephan. Poes. Philos._

11) Tenara, Laconia hegye, most Capo Matapán, ott egy barlang van, mellyet pokol ajtajának mond Plinius.

12) Ixion Thessalia királya pokolban egy kerékre kötve, mardosó kigyókkal körülvéve szél által perdült, a’ kiről éneklé Claudianus:

Volvitur Ixion, et se sequiturque, fugitque,

Bővebben olvashatni Rajnis Georgicon.

13) Tantalus Phrygia királya, sértő és rágalmazó nyelviért pokolban szomjal, és éhséggel bünhődött. Ovidius.

14) Tytius, Földnek fia, kinek veséjét szüntelen vájták a’ Sasok. Virgil.

15) Euridice Orpheus felesége, ki hogy pokolban fogva lőn, Orpheus keserveivel az erdőket, vizeket, utóbb a’ Pokol Főnökeit Plutót és Proserpinát szánakozásra birván, vissza nyerte feleségét; de azon feltétellel, hogy vissza ne nézne Feleségére, ki őtet nyomba követte, ezt meg szegvén, az asszony örökre elveszett. Ezen szomorú esetet igy éneklé Virg:

Vissza felé indúlt már Orpheus, a’ bal esettől Nem tartván: a’ háta megött ballagva követte Euridice, a’ mint Proserpina néki meg hagyta; A’ mikor a’ szerelem nagy csorbát ejte eszében, Mellyért sok nyavalát kellett szenvednie, ambár Vétke bocsánandó, ha bocsánat volna pokolban. A’ föld színéhez közelébb járulva megállott, ’S oh jaj! lelkéből hebehurgya szerelme kivetvén Félelmes gondját, követő társára tekéntett! Ott ugyan a’ kegyetlen Pluto törvényei ellen Vétvén, elveszti a’ fáradozásinak hasznát: És hármas ropogás hallék az Averni tavakból; Euridice pedig, baj! mi dolog veszt engemet? ugymond ’S tégedet Orpheusom! ki dühösködik annyira rajtunk? Im ismét a’ holtaknak seregébe idéznek Engemet.

16) Orpheus nevezetes Thraciai bölcs jeles hangász, Apollo, és Calliope fia, Euridice férje.

IV. Könyv Tartalma.

Ambár mig élünk gyakran a’ leg gonoszabbak boldogulnak, és a’ teles erényüek nyomorognak; még is azok szerencsétlenek valóban, ezek pedig boldogok: mert a’ jóság ön maga jutalom, a’ gonoszság pedig büntetés. Minden sors jó, mivel az Isteni gondviselés mindeneket kormányozván, semmi sors sem lehet rosz; mert az vagy gyakorol a’ jóban, vagy javít, vagy pediglen büntet. –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

I. §.

Ha Isten kormányozza a’ világot, hogy nyöghet a’ jámbor, és boldogulhat a’ gonosz? mivel gyakor az erkölcs jutalom, és a’ vétek büntetés nélküli.

Midön a’ bölcseség ezeket méltóságos arczal, és komoly tekéntettel, gyengéden, és kellemesen is énekelte; akkor én belső szomort nem felejtve, szólni való szándékát félbe szakasztám: Oh igaz világ hajnala! mellyet eddig szólottál, mind istenesi szemlélésiddel, mind pedig nyomos okaiddal kitetszenek, és azokat ámbár sérelmi fájdalomból elfelejtém; de még is az előtt tudtam, miket mondottál! És éppen az a’ legnagyobbik oka búslakodásomnak, hogy midőn létez a’ szerek jó igazgatója, hogy lehetnek még is rosszak, és azok büntetlenek? E’ maga egyedül melly csudára méltó, valóban elmélkedhetel is, de e’hez még más nagyobb is tartozik; mert parancsolván uralkodik a’ rosszaság; az erkölcs pedig nem csak jutalommal szükölködik; hanem még gonoszok lábaival is tiporva a’ vétek helyett kinokat szenved; és hogy ezek a’ mindeneket túdó, tehető, és csak a’ jót akaró Isten Országában történnek, senki elegendően nem csudálhatja, és nem panaszolhatja!

Akkor ő: lehetne végtelen álmélkodni, és minden szörnyetegeknél rettentőbb volna, ha mint te véled, illy nagy házi Úrnak leg rendesebb házában hitvány édenyek becsültetnének, a’ drágák pedig útáltatnának: de nem úgy van a’ dolog; mert ha azok, mellyeket előbb bevégeztünk, tagadhatatlan igazak; kinek országáról szólunk, annak alkotójától megtanulod, hogy a’ jók mindenkor hatalmasok, a’ gonoszok pedig gyávák, és útálatosak: és hogy a’ bün soha büntetés, az erkölcs soha jutalom nélkül nem létez, a’ jámborokat szerencse, a’ gonoszokat pedig veszedelem késéri, és több e’félék: mellyek szüntetvén panaszidat, téged tartós állhatatosságban megerősítnek.

Mivel pedig az igaz boldogság külseit már előbb tőlem tanultad, állomását esmérted, elhagyván mind, mellyek feleslegesek, csak az utat, melly hazádba fog vezetni, mutatom: szerzek szárnyokat is elmédnek, mellyek által magasra emelkedhetel, hogy a’ zavart elűzve egészségesen vezérségem alatt az én utamon, és eszközömön honnodba eljuthass.

Vannak igen szép szárnyaim én nekem, Mellyek magasra felmenők: Hát ezeket gyors elme ha felveszi; Utálta földet nem teként. Mérhetlen lég nagy körin ált szökik; Haladva felhőket, hamar Túl mén gyors mozgással az aetheri Tűznek hevítő lángjain. Még csak az égen fénylő csillagok Lakjához el nem jut, napot Érvén, egyre saturnus után tovább Még társain is, ő túl röpül. Vagy még a’hol csillagos ég terül, Be járja körjöket, ’s megyen. Most ezeken fellül leng, és siet Hogy a’ világ sarkán legyen Fellebb: gyors levegőn pedig állva, már Láthassa a’ szép fény özönt. Itt kormányoz az Úr fejedelmeket, Itt a’ világ sorsát vezeti Állandón, ’s gyors mozdulatot maga A’ fényes Úr arányza neki. Majd téged ha az út ide bévezet, Mellyet feledve rég nyomozol, Azt fogod egyre kiáltani: ez hazám, Én itt eredtem, itt maradok! Hogyha pedig tetszik letekénteni Az elhagyott bús földre; hát Látni fogod, kiket a’ nép itt ural, S’ retteg; hogy azok is vándorok!

II. §.

A’ jót elnyerve a’ jámborok mindég hatalmasak, ellenben a’ gonoszok tehetetlenek.

Akkor én: oh kedvesem! valamint nagyokat igérsz, úgy nem kételkedem, hogy megteheted, csak a’ mire ébresztesz, ne késlekedjél. Először tehát lássad mondá: hogy a’ jámborok szüntelen hatalmasak, a’ gonoszok pedig erőtlenek, mert itt eggyik a’ másikból kiviláglik, mivel a’ jó, és rossz ellenkezők; ha a’ jó hatalmas, akkor a’ rossz gyávasága kitünik, ha pedig a’ rosz gyarlósága ki tünt, a’ jóság ereje nyilvános. De hogy érzeményünknek bővebb hitele legyen, mind a’ két utat meg kell járni, és valamint ezt, úgy a’ másik részt is bebizonyítani.

Kettő szűkséges, hogy minden emberi cselekedet végbe vitessék, úgy mint akarat, és hatalom, a’ mellyekből ha eggyik hijányzik, nincs mit fejtegetni. Meg szűnvén az akarat, nem is kezd senki a’hoz, a’ mit nem akar, ha pedig nincs hatalma, az akarat haszontalan. Igy történik, hogyha látsz valakit akarni megnyerni azt, a’ mit meg nem nyer soha, az, hogy szükölködik meg nyerni való tehetőséggel, nem lehet kétkedni. Ez világos, felelém, nem is lehet tagadni. A’ kit pedig láttál bevégezni a’ mit akart, kétkedhetel-e tehetőségéről? a’ mit tehát kiki tehet, abban hatalmasnak, a’ mit nem tehet erőtlennek kell itélni. Megvallom. Emlékezel-e, hogy előbb felhordott okokból kitetszett az, hogy minden ügyekezete az emberi akaratnak, melly különféle gondoktól hányatik, a’ boldogságra siet? Igen is emlékezem. Emlékezel-e hogy a’ boldogság maga a’ jóság, és valamint a’ boldogságot, kivánják egyszersmind a’ jóságot is? hogy ne emlékezném mondám; mert az szüntelen elmémben vagyon. Tehát a’ jó és rossz emberek együvé elválaszthatlan okkal igyekeznek eljutni a’ jóhoz? Igen is. De az is bizonyos, hogy a’ jó elnyertével megjavulnak? bizonyos: elérik tehát a’ jók a’ mi után vágynak? Ugy látszik. A’ gonoszok pedig ha elnyernék a’ jót, mellyet kivánnak, rosszak nem lehetnének? Ugy van: midőn tehát mind ketten jót kivánnak, de csak jámborok nyerik, és a’ rosszak nem: nincs kétség, hogy a’ jók hatalmasak, a’ rosszak pedig erőtlenek, és gyávák. A’ ki itt kétkedik, az a’ szerek természetét, és az okok következéseit sem képes megesmérni.

Ismét mondá: ha ketten lesznek, kiknek természet szerént egy föltett szándékjok van, az eggyik természetes hivatalból azt tegye, és bevégezze: a’ másik pedig nem telesétheti más módon, mint a’ természet kivánja, ne telesítse ugyan, hanem utánozza a’ telesítőt, mellyiket mondandod hatalmasnak? ámbár gyanítom, szólék, mit akarsz; még is bővebben akarom hallani. Talán nem tagadod, hogy a’ járás, mozgás, az emberekben természetes? korántsem. A’ járásra természetes kötelességök van a’ lábaknak; ezt sem tagadom; ha tehát valaki lábakkal birván járhat, egy másiknak ezen természetes lábhatósága nincsen, és kezeivel ügyekezvén, járni akarjon, ezek közt mellyiket véled tehetősebbnek? folytassd tovább a’ többit: kétség kivül erősb az, ki természet szerént birja magát, annál, a’ ki nem birhatja. De a’ leg főbb jót, melly a’ gonoszok, és jámborok előtt áll, a’ jámborok természetes erkölcsi akaratból kivánják, a’ gonoszok pedig, különféle vágyból, melly nem természetes kötelesség, iparkodnak elnyerni. Vagy te másképp véled? épen nem; mert a’ következmény világos. Ezek engedtéből nyilvános, hogy a’ jámborok hatalmasak, a’ gonoszok erőtlenek, és gyávák. Igazán fejted mondá: és az, a’ mint az Orvosok, reménylik, jele a’ felébredt természetnek, de mivel téged a’ felébredt érzelemre igen késznek látlak, több okokat hordok elő. Lássad mennyire tünik ki a’ megromlott emberek erőtlensége, a’ kik oda sem érhetnek, a’ hova őket a’ temészetes szándék nem csak vezeti, sőt kényteti. Hát ha ezen nagy, és legyőzetlen természetes segédtől elhagyatnak?