Part 4

Hogy a’ világ ezen kis tartományának csak egy negyed része, mellyben élő állatok laknak, Ptolomeusból tanúltad. Hátha ezen negyed részből elméddel kivonod, mit tengerek, ’s mócsárok fednek, bár melly nagy legyen e’ tartomány, de csak igen szűk tér marad emberi laknak: már most ezen kis pontba, és szembe zárva hírterjesztésről, és név magasztalásról gondolkodtok! de minő terjedése, és nagysága lehet a’ dücsnek, illy keskeny, és szűk határok közé szorítva? Még az is, hogy illy csekély helyen nyelvel, szokással, erkölcsel, ’s egész élettel külömböző nép lakik, mellyekhez részínt nyelv külömbsége, részint utak alkalmatlansága, ’s közösülés szokatlansága miatt nem csak egyes ember hire, de még várasok neve sem juthat el: utóljára M. T. Cicero, mint ő egy helyen fel jegyzé, még Caucasus bérczeit sem haladta meg a’ Romai birodalom hire, melly már akkor koros volt, ’s tőle a’ Parthusok és körül lévők rettegtek. (12.) Látod tehát melly csekély azon dücsőség, mellyet szaporítni, és terjeszteni törekedel. Talán lehet az, hogy hová Roma hire nem juthatott, egyes ember neve ott hireszteltetik? Mit? nem különböznek-e nemzetek szokásai ’s intézetei egymástól, hogy a’ mi egynél dicséretes, másnál büntetésre érdemes? azért van, hogy kit a’ hir gyönyörködtet, más népeknél esméretlen marad! Elégedjék meg tehát mindenki hirével ön Hazájában, és szoruljon egy nemzet határába jeles nevének halhatatlansága.

De még a’ feledékenység hányat törül ki irók szükibül, azok közül is, kik nevezetes, és jeles férfiak valának az ő korokban? ámbár mit használ az irás, mellyet szerzőivel eggyütt hosszú és sötét homály födöz? Ti pedig látszatok halhatatlanságot terjeszteni, midőn jövendőbeli hirről szorgoskodtok. Ha tekénted az örökség végtelen hosszúságát, mit örvendezhetsz neved fenn maradásán? egy szempillanat percze, ha tiz ezer évhez hasonlítatik, mert mind a’ két üdő határozott, ámbár legkisebb, de még is van arány köztük, ’s épen ezen év szám, és sor, bár melly sokféle, még is a’ végtelen örökséghez nem hasonlítható. Úgy de határozottaknak egymáshoz valami, de határozatlannak határozotthoz semmihasonlatossága nincsen. Ha bár akár melly hosszú üdői hir is, végtelen örök üdőhöz méretik, nem csak kicsiny, de semmi lészen. Ti pedig jól cselekedni nem tudtok, ha csak nép hiú szellemére ’s hasztalan hirére! elhagyván lelkiesméret, és erkölcs becsét, =mások mondájától kértek jutalmat!= Vedd példáúl illy kevély hiúságban: egy valaki, milly udvariasan csufolódott: Mert midőn megtámodna egy embert rágalommal, a’ ki nem valódi erkölcs hasznáért, hanem kevélység dücsére, méltatlan magára ruházná a’ bölcs nevezetet, hozzá adván, hogy majd tudni fogja, valjon ő bölcs-e? ha a’ neki okozott méltatlanságot csendes békével szenvedné; békével türte ugyan azt elején, utóbb rágalmat hallván, mint egy boszonkodva mondá: Tudod-e már hogy én bölcs vagyok? akkor ő: igen velősen értem, ha hallgatnál! Mi szükség tehát hogy a’ jeles férfiak (mert csak ezekről szólhatunk) dücsőséget keresnek: mit használ mondám, ha a’ hir test holta után fenn marad? mert ha, mit okosságunk hinni tilt, egészen enyésznek az emberek, nincs dücsőség; midőn az, a’ kié volna a’ dücsőség, már épen nem létez; ha pedig kinek jó lelkiesmérete, és földi börtöntől megválva szabadon az égbe mén, nemde minden földi foglalatosságot útál: mert ki egekben gyönyörködik, örvend, hogy a’ földiektől megszabadúlt!

Akárki azt kivánja egyre, hogy hire, És nagy neve örökös legyen; Tekéntse a’ világ igen terjedt körit, És a’ parányi föld tekét. Ezen kicsiny kört nem lehet betölteni Hirrel; pirulhatsz hát híreden! O hasztalan kivánsz kevélykedni te gögös, Mert itt mulandó minden, ’s árny! Bár messze néphez eljutott hir nyelvöket Fárasztja, ’s szájrul szájra száll: Bár melly jelességgel valaki, ’s czimmel ki tűnt, Szét veri magas dücsit halál! Alacsony fejét úgy mint nagyét borítja gyász, A’ sors vegyít nagyot, ’s kicsinyt. Ki tudja hol hevernek a’ hív Fabrici Csontjai, ’s te Cató hamvaid? (13.) Kevés betűk jelentik a’ nevöket, az is Silány, üres, haszontalan! De bár ha dücs nevöket ki tudtuk is, van-e Ki esmeri személyöket? azok Hamvak! Nyugosztok hát örökre idegenek, Még hiretek is csekély ’s muló! Hát véltek élni századokat hirrel, de csak A’ hiú név egyszer szünik, Akkor, midőn ragadja végső nap esete: Meghaltok igy örökre már! (14.)

VIII. §.

Az állhatlan szerencse hasznos, mivel tőlünk elválasztja színlett barátinkat.

Ne véljed azt, hogy én kérlelhetlen hadat viselek a’ szerencsével, mivel vannak érdemei, midőn csalván embereket, ön magát nyilatkoztatja, ’s levonván arczáról fátyolát, szokásait megvallja. Talán még most sem érted beszédemet? csudát kivánok mondani, ’s véleményem alig tudom kijelenteni. Valóban úgy gondolom, hogy a’ sors hasznosabb, ellenkezvén emberekkel, mint kedveskedvén.

Mert kedveskedvén boldogság szine alatt nyájassággal hazudik; ellenkezve pedig igazat mond, mutatván állhatlanságát: hizelgve csal, ellenkezve tanít, ugy elmét hazug javak szinével bilincsel, igy mulandó szerencsétől fel oldoz. Azért tehát kedveskedve lássad őt, mint szelest, repkét, mulandót, ön magát nem esmérőt; ellenkezve pedig józant, készet, és viszonyokkal lett okosat. Utoljára boldogítva igaz javaktól hizelgéssel húz el: ellenkezve többnyire az igazi javakhoz horoggal húz. Talán csekélységnek véled, hogy hív barátid érzetét a’ kemény, és rettentő sors felfödözte? lám ez tünteti barátid igaz, és csalfa arczait, távozván magáéval, tieidet meghagyá; mennyiért vásároltad volna meg boldognak vélvén magadat előbbi üdőben? szűnjél tehát vesztett javaidat keseregni, mert mi leg drágább kincs, jó barátidat feltaláltad!

Minden szüntelen a’ világ Széles nagy köriben forog, ’S híven változik. A’ szerek Ámbár ellenek, ők frigyet Még is tartanak. A’ nap is Keltén rózsa sugárt lövel Hozzánk; éjjeli csillagok Közt hogy fényljen utánna hold. Mindig váltva napot követ, Éj! Hogy tengeri nagy habok Parton túl ne rohanjanak, ’S kártékony dagadással a’ Föld térit ki ne öntse ár. E’ rendet füzi öszve, a’ Földön, tengeren, égben is Kormányzó szeretet heve! Szűnjék tartani rendet ez: Egymást czélra mi rendelé, Majd az, háborog, és zajong A’ melly szerte világot ők Most szép rendre vezettek, azt Már kész rontani mindenik. E’ szent béke frigyes határ Népeknél, egyed őrködik. E’ fűz tiszta személyeket Áldott házas örömre is. E’ hív biztosa emberek Minden társasi éltinek. =Boldog lelkek azok, kiket= =Hív, ’s forró szeretet tüze,= =Melly kormányoz eget, hevít!=

Jegyzések.

1) Euripus hires tengeri örvény Görög Ország, és Negropont közt, hol sok hajók szerencsétlenűl elsülledtek.

2) Születéstől fogva az egész ember betegség, midőn neveltetik, haszontalan, más segedelmiért könyörgő; fölnőlt, gonosz, és esztelen, oktatásra szorul, emberkorban vakmerő, fonnyadó vén korban nyomorult, sajnálkozásra méltó; hogy munkáit, mint a’ földet, a’ józan észt követve, kinem müvelte. Illyen szármozott ő Anyja méhéből. _Hyppocrates_.

3) Perseus utólsó királya volt Macedoniának, kit Paulus Aemilius Romai Vezér legyőzött, elfogott, és Romába vitetett.

4) Patritius, és Hippatius Polgármesterek Boëthiusnak fiai.

5) Megzavarják az embert nem a’ szerek, hanem azokról való vélekedések. _Epictet_.

6) Auster nagyon egészségtelen délszaki szél.

7) Quint. Memmius Symachus K. Sz. u. 522. Polgármester volt Romában, Ipa Boëthiusnak, jeles építő mester, kit jó üdeig kedvelt Theodoricus Kir. utóbb gyanúságba esett, mintha új Roma Császárával a’ Gothusok kiüzetéséről tanácskoznék, börtönbe záratván meggyilkoltatott; de midőn kitűnt ártatlansága, annyira furdalá lelkiesméretit Theodoricusnak, hogy kevés napok után lebetegednék és meghalna; emlékezzünk egy bölcs mondására:

Ritkán szokta gyanú az erős ’s nagy lelket epesztni, Ez csak félénkség gyáva leánya lehet.

8) Ugy látszik hogy ezek utánzások: Felix nimium prior aetas, quae vindice nullo. etc.

Quis fuit horrendos primus qui protulit enses? Aurea prima sata est aetas etc.

9) Busiris Aegyptusi Király, midőn nagy szárazság fonnyasztaná országát, Trasios tanácsára az elfogott idegeneket évenként áldozá essőért az Isteneknek.

10) Regulus Marcus Attilius jeles Romai vezér Carthago ellen, Romának 380-ik évében hadakozott, azt legyőzte, öt ezeret elfogott, és 18 Elefántot.

Utóbb Xantippus segétvén a’ Carthágobelieket, Roma táborát megveré harmincz ezer eleste után 15 ezeret elfogott, közte Regulust is. Békesség kieszközlése végett Romába küldetett azon feltétellel, hogy vissza jöjjön, a’ mit hiven telesített; de midőn a’ béke meg nem köttetnék, ő egy hordóba zárva, melly szegekkel úgy vala körül verve, hogy a’ hegyök belől volna, addig hányatott, forgattatott, mig meg nem holt.

11) Néro Romai Császár, kinek valamint uralkodása szörnyeteg volt, úgy halála is.

12) Parthus: ezen nemzetről igen szépen versel Ovidius: Valamint bőven, úgy bölcsen is értekezett Horváth István a’ Parthusokról.

13) Cato néven három nevezetes embert olvasunk, az egyik Porcia nemzetségből Romai Főnök volt, szigorú bölcs, és okos munkásságú. A’ másik fő Vezér volt Uticában, ki ön magát meg ölte, ne hogy Caesar hatalmába essék. _Livius_. A’ harmadik Cato Valerius nyelvész.

14)

Miramur periisse homines: monumenta fatiscunt Mors etiam saxis, nominibusque venit.

_Ausonius_.

III. Könyv Tartalma.

A’ bölcseség ébreszti bádgyadt elméjét a’ betegnek, megesmértetvén vele a’ hamis, és valódi boldogságot, mellyet sem a’ fényes hivatalokban, sem kincsekben, sem a’ testi gyönyörökben fel nem lelhetni: mivel a’ valódi és igaz boldogság egy minden javak tekéletes birása. A’ gazdagság szüntelen hijányzik, a’ fösvénység szükölködik, a’ fényes hivatal pedig erkölcs nélkül útálatos, és ki azt birja, vég nélkül kínlódik. Az igaz nemesség csak lelki lehet, melly az Istentől ered: az emberi, mivel nem igaz itéletből származik, nem tartós. A’ gyönyör aggasztó, a’ földi javak ezer bajjal vegyesek, és fogyatkozóvá teszik az embert; mert az igazi teles jó, csak egy, és egyszerű; könyörg ebbe vezettetni a’ szerző, mert csak e’ maga boldogíthat; ezután kell tehát egyedül vágyódnunk; mivel e’ kormányoz mindent, és csak az a’ boldogtalan, ki ettől távozik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

I. §.

A’ bölcseség erősebb gyógy szerekkel orvosolja betegét.

Már elvégzé énekét, midőn még figyelmezvén álmélkodva, az édes énekről gondolkodtam; azért csak hamar mondám: oh bágyadt lelkek vigasztalója, ki engem nyomos szavai, ’s örvendetes énekivel éleszt annyira: hogy már ezután a’ sors csapásait kiállani magamat nem vélhetem képtelennek; azért a’ szereket, mellyeket előbb éleseknek mondál; nem csak nem rettegem, sőt még hallani kivánván, felettébb óhajtom is. Akkor ő: érzém, midőn szavaimat csendes figyelemmel felfogád, és elméd tulajdonát vártam, vagy mi igazabb magam elkészétém. Ollyak t. i. mellyek hátra vannak, hogy megkóstolva csipősek, de bevéve édesednek; mivel pedig hallani vágysz, melly gerjedelemmel buzognál, ha megesmérnéd, és tudnád hová szándékunk vezetni? hová, kérdém? valódi szerencsére, mellyről lelked álmodozik, hanem elfoglalva szemed képektől, azt nem láthatja. Akkor én: kérlek cselekedd meg, és mellyik legyen az igazi boldogság, mutassd meg minden késedelem nélkül. Örömmel cselekszem kedvedért, felelé; hanem a’ melly okot jobban esméred, azt előbb szóval kijelelni, és tudatni iparkodom, hogy átlátván midőn ellenfélre veted szemedet, az igaz boldogság példáját megesmérhessed.

A’ ki haszonra akar magokat a’ Földibe vetni, előre ki kapál Tüske bokort, csalitot ’s gazokat is; Hogy gabonája betöltse csüreit. Sokkal előbb ki izel szamata még Méznek is, a’ keserü epe után. Szebb igazán de az égi seregek Fénye is, a’ viharok szünetekor: Éjjeli gyász lepel is ha eloszolt, A’ deli nap melegen ki derüle. Birva azért javakat, te is előbb Hogyha le rázod igád nehezeit, Látni fogod, mi igaz; mi nem igaz!

II. §.

Természet szerént kiki boldog akar lenni: de minthogy a’ boldogság minden javak vegyéből való tekéletes állapot; nem lehet azt, sem gazdagságban, sem méltóságban, sem pedig gyönyörben helyheztetni.

Ekkor leszegvén egy kevéssé szemeit, és mintegy fejedelmi székre ültetvén elméjét, így kezdett szólani: a’ halandók minden gondja, mellyet sokféle eszmélkedés munkája fáraszt, külön úton jár ugyan, de még is egy valódi boldogság czéljára törekszik elérni: az, pedig olly igazi jó, mellyet elnyervén, mit sem kivánhatsz tovább; az a’ boldogság, minden javak java, és minden javakat magában foglaló; mellyen túl, ha más jó volna, leg főbb jó nem lehetne; mivel volna még külről mit kivánni. Ki tetszik tehát, hogy az igazi boldogság minden javakból öszve szerkezett tekéletes állapot. Ezen boldogsághoz a’ halandók sokféle ösvényen iparkodnak eljutni; mert a’ javak vágya, az emberek elméjébe természettől van bé öntve; de csalfa tévedés vezeti őket hiúkra. Némellyek a’ legfőbb jót kincsekben helyezik, hogy semmivel se szükölködjenek: mások ismét legfőbb jónak itélik, ha méltóságos hivatalokat nyervén, Polgártársaik által tiszteltetnek: vannak, kik a’ leg főbb jót legnagyobb hatalomban vélik, mert ezek vagy uralkodni akarnak, vagy uralkodókkal társalkodni. Némellyek előtt jelesebb, ha háború, vagy béke által dücsőséges nevet szereznek. Legtöbben az igazi javak gyümölcsét pedig az örömtől, és vigalomtól számítják, és ezek magokat legboldogabbaknak vélik, ha gyönyörben uszhatnak.

De vannak ollyak is, kik ezek okát, és czélját egymásba helyezik; kik t. i. kincset hatalomért, és gyönyörért, ismét, kik hatalmat, vagy név jelességet pénz okáért kivánnak. Ezek tehát, és hasonlók körül forog az emberi cselekvény, és vágyás szándéka: valamint nemesség, nép tetszése, ’s pártfogása, mellyek látszatnak ugyan valamelly fényességet szerzeni: házas társ, és gyermekek, öröm végett ohajtatnak, barátság, melly legszentebb neme a’ boldogságnak, nem sorstól, hanem erkölcstől származik, a’ többit vagy hatalom, vagy gyönyör vágyból keresik: pedig bizonyos, hogy a’ testi javak, a’ felsőbbekhez tartoznak, mert erő, és magasság, egészséget jelentenek; szépség, és gyorsaság nevezetességet, egészség ismét gyönyört, mellyekkel öszvesen csak egy boldogság kivántatik. Ime mindenek felett mit ki ohajt, legfőbb jónak itéli: de a’ leg főbb jót boldogságnak határoztuk lenni, azért legboldogabb állapot az, mellyet kiki leg inkább óhajt. Már most szemed előtt van az emberi boldogság külseje, becs, kincs, hatalom, dücsőség, és a’ gyönyörök: melly boldogságokat egyenként tekéntvén Epicurus magának a’ gyönyört választotta legfőbb jónak, mert az több vigalmat látszatik szerezni a’ szívnek.

De szólok az emberek ügyekezetéről, kiknek elméje ha bár homályos emlékezetü, de még is a’ legfőbb jót keresi, ámbár mint egy megrészegültnek a’ ház utja, hová törekszik, előtte esméretlen: talán tévedni látszatnak azok, kik törekesznek semmivel sem szűkölködni, pedig nem más tekélíti a’ boldogságot, mint minden javak bőséges állapotja, melly senkire sem szorulván, ön magának elegendő. Talán botlanak azok, kik a’ legfőbb jót tiszteletre méltónak vélik? éppen nem! mert nem silány és megvetendő az, a’ mit minden igyekszik megnyerni. Talán a’ hatalmat nem számíthatni javak közé? tehát mit? vagy talán erőtlen gyávának kell itélnünk azt, mi minden szereknél jelesebb? vagy a’ jelességet semmibe kell venni? de elkülönzeni sem lehet, ha csak, mi legmagasabb, ugyan az nem legkitünőbb, ’s egyszersmind leg jelesebb is; mert hogy nem szorongató, és bús a’ boldogság, ’s nincs fájdalmak, és terhek alá vetve, mi szükség mondani? Mivel leg csekélyebb szerekben is, azt kivánja ember birni, minek élvelése örvendeztet: ezen okból óhajt kincset, méltóságot, országot, dücsőséget, és gyönyört, mivel hiszi, hogy ezen javakkal elégséget, tiszteletet, hatalmat, hirt, és vigalmat nyerhet: jó tehát az, mit az emberek olly különbféle gondal kivánnak, miben olly nagy, ’s kitetsző a’ természet ereje, hogy ámbár sokféle, ’s ellenkező az érzelem; még is a’ javak czéljában meg egyez.

Mennyire változtatja szerek mi Voltát a’ természeti hatalom? Melly törvénye parancsol egésznek, Öszve csatolván oldhatlanul azt Eggyenként? tetszik okos dallal Énekleni, lantom hangra eredj! Ámbár Poenus oroszlányit arany Lánczok terhelik, és kézbül adott Eledel táplálja, de féljék még Haragos mesterök ostorját is, Szokva veréshez; még is vértől Gőzölgvén agyarok, már vissza jön Vad természetük, emlékezvén Ordítnak sorsokon, és az igát El rázván, mesteröket szabják Vérengző szájakkal először. Erdőben csevegő szép madarat Leptél, ’s ha te zárod börtönbe, ’S táplálja vigalmas gondod is azt, Édes itallal néki hízelgvén, Mint szokta növendék kora játszva? Ha megint szűk lakjában szállva Erdők zöldelő lombjait ő Látja, azonnal utálja az étket, Erdőbe szomor, csak az erdőbe vágy, Édes hangja csak erdőre nyöszörg. Izmos erővel néha le hajtott Fa derék sarja, le görbült földig, Ezt kezed eleresztvén, égbe emelt Fővel már igyenes, bár görbe volt. Tengerbe szok áldozni az estkori Nap, titkos uton fordulva megint Vissza kereng ő szokva kelethez. Itt minden régi menetre siet, Mindenek örvendnek haza térten. Nem leszen ő rendjök egész, ha csak a’ Véghez nem kapcsolnak kezdetet, Ha csak allandón nem forganak ők.

III. §.

A’ természet kevéssel, a’ fösvénység semmivel sem elégszik.

Oh! ti földnek állati ámbár gyenge eszmével, de még is tulajdon elveitekről álmodoztok, és a’ valódi boldogság czélját, nem ugyan éles, de még is valami csekély gondal látjátok, és titeket természetes ügyekezet oda vezetvén, majd ismét sok féle tévedés el is térít. Lássad csak, ha azokkal, mikkel az emberek boldogságot nyerni reménylnek, elérhetni-e a’ meghatározott czélra; mert ha pénz, tisztelet, ’s több e’féle olly valamit hoznak, hogy semmi javak sem hijányzanak, akkor megvalljuk, hogy ezek nyertivel szerencsések. Ha pedig azt sem eszközlik a’ mit igérnek; ’s több javakkal szükölködnek, világosan kitetszik bennök az álboldogság.

Először tőled kérdem, ki előbb kincsekkel bővelkedtél: soha sem zavarta meg kedvedet valami sérelem azon bőséges javak birtokában? akkor felelém: sőt nem emlékezhetem, mikor lett volna annyi szabadsága lelkemnek, hogy valami nem szorongatná! Ugy-e mivel vagy távol volt, mit nem akartál távol lenni; vagy jelen volt, mit jelen nem akartál? Ugy van mondám: annak tehát jelen, ennek távol létét kivántad, meg vallom, felelém: Ő pedig: szükölködik-e mindenki azzal, mit kiván? igen; ki pedig valamivel szükölködik, az ön magának nem elegendő! éppen nem, szólék. Igy tehát magad ezen elégtelenséget javaid bőségében is szenvedted! igen is. Tehát a’ javak nem tehettek semmivel hijányzóvá és megelégedetté, ámbár ezt látszottak igérni. De azt is tekéntetre kell méltatni, hogy a’ pénz természettől semmivel sem bir, hogy azoktól, kiknek tulajdona, elne lehessen rabolni.

Igaz, megvallom, ’s mért ne vallanád, midőn minden nap egy erősebb bár akaratod ellen is azt elragadhatja? Honnét vannak a’ minden napi, ’s közönséges panaszok, hanem ha hogy erőszakkal, ravaszsággal, az ellopott pénzek a’ rablóktól vissza vetetnek? ugy van mondám. Szükséges tehát a’ pénz oltalmára külső védelem. Ezt ki tagadhatja? Úgy, de nem szűkölködnék, ha nem volna pénze, mellyet elveszthet? Nem kétkedhetni. Ellenkezőképp van tehát a’ dolog, mert a’ birtokost azon javak, mellyek elégségesnek látszattak, éppen mások oltalmára szorulva elégtelenné tették.

Mi módon kell tehát elűzni a’ szükséget a’ gazdagságtól? talán a’ gazdagok nem éhezhetnek, nem szomjazhatnak, a’vagy a’ téli hideget nem érezhetik gazdagok tagjai? vagy azt feleled, hogy azoknak van tehetségök, éhséget szüntetni, szomjat, hideget elüzhetni? lehet ugyan a’ szükséget javakkal vigasztalni, de nem egészen megszüntetni; mert ha a’ szükség mindenkor valamit óhajt, és kiván, telik ugyan javakkal, de még is marad hijány: Elhallgatom azt, hogy a’ természet legkevesebbel is, a’ fösvénység pedig semmivel sem elégszik; azért ha javak, kincs, gazdagság, hatalom, szükségtől senkit sem menthetnek, sőt azt mindenik magáévá teszi, mért hiszed, hogy elégséget tehetnek?

Ha bár aranyja sok légyen zsugorinak, és Gazdagsága megint ujra halomra gyülend, Klárisok igaz gyöngyel ki tüntessék nyakát, (1.) Bő ugarin szántson száz ökör, ’s annyi eke; Még is kinozza gond, epeszti őt keserv, Kincsei holta után vissza maradnak azért.

IV. §.

Gonosz emberek vétkei megbecstelenítik a’ méltóságot, a’ jó erkölcs méltóság nélkül is tündöklik.

Talán hivatalok becsületessé, ’s méltóságossá tehetik azt, a’ ki elnyerte? Vagyon-e a’ tanácsnak olly ereje, hogy hivatalt viselő keblibe erkölcsöt öntvén a’ gonoszságot ki irtsa? sőt a’ vétket hivatalok nem szokták fedezni, hanem nyilvánítni. Sokszor boszonkodunk azért: hogy legméltatlanabbak nyerik azokat. Catullus is Noniust ámbár itélő kocsin ülne, golyvásnak csufolá: ime láthatod, hogy a’ fényes hivatal, mennyi gyalázatot szül a’ rosszaknak: ellenben azok rosszasága, kevesebbet tünik ki, a’ kik semmi hivatalt sem viselnek.

Te olly sok veszedelmek fenyegetése mellett sem egyezhettél meg abban, hogy hivatalt viselni becsület volna Decoratussal, kiben egy fondorlót, és még vádolót is sajditottál. A’ hivatalért nem is itélhetjük tiszteletre méltónak azokat, kiket hivatalra méltatlannak itélünk.

De ha valakit látnál bölcseséggel ékesitve, mondhatnád-e, hogy tiszteletre, vagy bölcseségre méltatlan? távól legyen; mert tulajdon méltósága van az erénynek, mellyel azonnal ékesíti azt, kinek társa lett: mivel pedig a’ közönséges hivatal ezt nem teheti: világos, hogy a’ méltóságnak nincs tulajdon szépsége: mellyben azt is főképp kell tekinteni, hogy annál alább való, mennél többtől megvettetik valaki, mivel pedig becsülendővé nem teheti azt a’ méltóság, kinek többektől való megvetését nyilatkoztatta; inkább gonoszabbá teszi azt, de nem büntetlen, mert viszonnyal fizet, a’ nyert hivatalt megfertőztetvén.

Hogy pedig azon tisztelet árnyékos hivatalokkal elnem nyerhető; igy vedd: ha valaki többszöri Polgári Elnöksége után durva nemzetekhez jutna, tisztelnék-e őt hivataláért a’ vad nemzetek? lám, pedig, ha a’ hivatalnak természetes ajándéka volna a’ méltóság, már elnem mulatná akár hol is megszerezni a’ tiszteltetést: valamint a’ tűz egész világon tűz, és melegítni nem szünik. De mivel a’ hivatalnak nem tulajdon ereje nyújtja a’ tiszteletet; hanem az emberek csalfa véleménye, azért: ha azokhoz eljut, kik méltóságnak nem esmérik, rögtön el tünik. A’ méltóságos hivatal, még azon népeknél sem örökös, kiknél támadt: igy a’ főtisztartóság hajdan nagy hatalom volt, most pedig hiú név, és a’ tanácsi számadás nagy terhe, ha valaki ez előtt a’ nép eleségét intézte, nagyon tiszteltetett: most leg utolsó hivatal. Valamint előbb mondók, hogy nincs semmi tulajdon éke a’ méltóságnak; úgy vélemény után majd fénylik, majd homályosodik. Ha tehát méltóságossá senkit sem tehetnek a’ hivatalok, sőt gonoszak kezében becstelenek, üdő változásával fényleni meg szünnek, ha nemzetek becse által silányak, nincs szépségök, hogy kivántassanak; nem hogy másokat felül haladnának.

Ámbár Tirusi drága öltözetje Sárga arany, ’s ragyogó kövekkel Tündöklik, de utálva mindenektül Volt Nero, mint buja, gyilkos, ármány: Osztott tiszteletes tanácsban ollykor Népei Atyjainak ha tisztet; Még is vallod-e most te boldognak Őket azért, mit utálva nyertek?

V. §.

A’ hatalom kegyetlenek kezében faggató tünődést, és kínzó fúllánkot éreztet.