Part 2

Érzed-e ezeket? behatnak-e lelkedbe, vagy épen semmit sem értesz, mit sirsz? mit hullatod a’ könnyet? Ne titkold, mond ki! ha gyógy kezet vársz, szükség hogy sebeidet fedezzd fel! Akkor bátor lélekkel mondám: szükség-e még figyelmeztetni, a’ midőn bőven ki tetszik rajtam az esetek dühödő zordonsága! nem indít-e meg helyhezetem tekéntete? ez-e a’ könyvtár, mellyben, az én házamban lévén, ön magadnak lakhelyet választál? a’ mellyben velem nyugodtan az Isteni, és emberi dolgok tudományiról beszéltél? illy ruházattal, illy arczal valék, midőn veled a’ természet titkait vizsgálnám? Midőn nekem a’ csillagok útait sugárral leirád? szokásaimat, és egész életemet a’ mennyei rend példájára ékesítenéd! ez-e a’ jutalom, mellyet neked engedelmeskedvén nyerhettem? Nemde, te ajánlottad Pláto szava által ezen érzelmet: =akkor boldogok a’ köztársaságok, ha azokat bölcseség kedvelöji kormányozzák, vagy azok körmányzóji bölcseséget tanúltanak.= Te azon Férfiú ajkáról a’ bölcseséget szükségesnek jelentetted a’ köztársaság kormánya elfogadására, és pedig mint egy fő okot; ne hogy az erkölcstelen, és gonosz Polgárokra maradván a’ Váras kormánya, végromlást a’ jámboroknak, és veszedelmet okozzanak. Ezen érzelmet követve, mellyet tőled tanúltam a’ titkos társaságban a’ közjavak igazgatására alkalmazni óhajtám. Te, és a’ bölcseséget beléd lehelő Isten bizonyságim, hogy engem semmi más a’ köz javakon túl nem érdeklett, a’ méltóság elfogadására! innét a’ gonoszokkal terhes, sőt kérlelhetlen viszonyok, és az igazat védő lelkiesméreti szabadság megvetvén hatalmasbbakat, folyvásti gyűlölség.

Hányszor állottam szemközt Conigastussal gyávák kirablását gátoló? hányszor taszítám vissza Triguillát a’ Királyi ház Elnökét, a’ kezdett, vagy folytatott sérelemtől, (11.) hányszor védém a’ nyomorultakat, kiket a’ durvák zsugorisága számtalan rágalommal büntetlenül nyugtalanított, tekéntetem veszedelmével! soha sem vont el az igazról senki törvénytelenségre. Tartománybéliek javait mind titkos ragadással, mind pedig nyilvános adóval zsaroltatni ugy, mint a’ szenvedők, fájlalám! midőn a’ sanyargató éhség üdején terhes, sőtt kimondhatlan vásár parancsoltatnék, melly által Campánia Tartománya szükségképp pusztulást szenvedni látszaték a’ Tanácsházi Fő Tiszttel a’ közjóért vetekedni kezdettem, még pedig a’ Király jelenében; és hogy a’ vásárlást megszüntetné, kivívtam. Paulinus volt Polgármestert, kinek kincseit az Udvari Tisztek reménnyel, és kevélységgel majd elnyelték, az ő ragadozó kezekből kimentettem. Ugyan Albinus Polgármestert hamis vádlásra hozott büntetésből, vádoló Cyprianus haragját megtörvén, kiszabadítám!

Elég nagy viszálkodást ingerlettem-e magam ellen? de ha ezeknél nem is, leg alább a’ többieknél bátrabb lehettem, és hogy lehessek, az Udvari Tisztektől semmit sem vártam. Kiknek vádolására ijedtem meg? a’ többi közt Basilius, a’ ki Udvari méltóságától megfosztatván idegen pénzre szorúlva vádol! Opiliót, és Gaudentiust törvénytelenségéért, és több ravaszságáért a’ királyi itélet száműzni parancsolá, mellynek engedetlenek lévén, magokat a’ Templomok szent védelmével biztosítván, a’ mit a’ Király megtudva, nyilván hirdeti, hogy ha kitüzött nap utánn Ravennát elnem hagynák, homlok billeggel üzetnének ki. Mit várhatni illy szigorúságtól? midőn azon napon, ugyan azoktól vádoltatásunk elfogadtatik?!

Mi ez, hát ez-e fáradozásunk érdeme? vagy azon vádlókat mentheti-e az előbb reájok mondott kárhoztatás? hát nem pirul el a’ szerencse, midőn a’ vádlott ártatlansága, sőtt a’ vádlók silánysága őt megpiríthatta! talán kivánod tudni fontosságát minő vétekről vádoltatunk? Azt mondják, hogy a’ Tanácsot akartuk megmenteni a’ veszedelemtől. A’ szerit kivánod? a’ vádlót, ne hogy bizonyságokat szerezzen a’ Király elleni vétekről, mellyekkel a’ tanács méltóságát mocskítaná, gátolni iparkodtam! mit vélsz oh mesterném? vétkünket tagadjuk, nehogy értem pirulj? sőtt inkább akartam, és soha akarni nem szünök.

Megvalljam? ha bár jó a’ szándék, de a’ tehetség gátoltatik, mert nem lehet nem kivánni azon Rend boldogságát! az ugyan ellenemi végzetével, hogy ez tilos lenne, elhatározá. De nem mindenkor változtathatja szerek érdekét a’ magának hizelgő vigyáztalanság; sőt Socratessel azt vélem, hogy nem vagyok kénytelen az igazat titkolni, és a’ hazugsághoz állani; mindazonáltal hogy legyen ez, leg bölcsebb itéletedre bizom, és hogy ezen történet igaza a’ jövendőtől is tudassék, szóval is, irással is hirdetem. Mert szükségtelen mondani: hogy hamis irást koholtak, melly által kárhoztatnak, hogy Roma szabadságát kivívni akartam, melly irás nyilvános hamissága kitetszett volna; ha nekünk a’ vádoló bévallásával, melly minden dologban leg nagyobb fontossággal bir, élni lehetne. Mert lehet-e más szabadságot reményleni? bár lehetne akár minőt bizonnyal Canius szavaival feleltem volna, ki midőn Caius Császár, Germanicusnak Fia szemire lobbantá, hogy az ellene koholt zendülést tudná; azt felelé: ha én tudtam, Te nem tudtad volna: a’ melly dolog csak ugyan nem annyira tompítja érzékeimet, hogy panaszkodnám a’ gonoszok által vétket koholni az erkölcs ellen; hanem a’ mit reméllettek, hogy véghez vihették, nagyon csudálom; mert alább valót akarni, talán a’ mi hiányságunk volt; tehetni pedig az ártatlanság ellen, a’ miket egy gonosz elkövethet, az Isten előtt egy szörnyeteghez hasonló. Azért talán nem sérelmesen egy valaki társaidból kérdi? =ha van Isten, mért vannak rosszak, ha nincs mért vannak jók?= de szabad volt a’ gonosz embereknek, a’ kik a’ jók, sőt még az egész tanács vérét kérték, és még minket is, midőn a’ jámborokat, és Tanácsot mentenők, elveszettnek akarni. De valjon megnyerhették-e azt az Atyáktól? Nem kétlem emlékezel, mert Te igazgatál szóban, és cselekedetben, jelenlévén; emlékezel mondám midőn Verónában köz pusztulást a’ telhetetlen vágyó Király a’ Felség sértő vétekről vádoltatott Albinus tettit az egész Tanácsnak tulajdonítá; én az egész Tanács ártatlanságát magam veszedelmével védtem. Tudod hogy ezek igazak, és hogy soha semmi ön érdemmel nem dicsekedtem! fogy t. i. =a’ lelki esméret becse annyiszor, a’ hányszor magát valaki dicsérvén hir bért elveszen.= De látod minő eset követte a’ mi ártatlanságunkat, ime a’ valódi erkölcs jutalmáért reánk kent bűn súlját viseljük! volt-e valaha olly nyilvános vétség megvallása, mellynek olly szigorún egyező biráji lennének, hogy némellyeket az elméi gyarlóság, vagy állapoti minéműség, melly minden halandónál kétes meg nem lágyitott volna? mert ha a’ Sz. Házakat fel gyújtani, a’ Papokat gonoszul meggyilkolni, és minden jóknak halált szerzeni mondatnánk, még is jelenemben, magam vallása, és tanú bizonyi utánn büntetett volna a’ Törvény! Most pedig ötvenezer lépésnyi távolságban védtlen buzgó hajlandóságomért a’ Tanácshoz, számüzve halálra kárhoztatom. Oh hasonlókat illy vétekről nem lehet megitélni, melly véteknek méltóságát a’ bűnösök is, kik engem vádlottak szemlélték, és hogy látván valami gonosz tett által homályosítanák, hazugsággal mondák az én lelkiesméretemet hivatal óhajtásából Szentség töréssel fertőztetve. És Te bölcseség, ön magad minden mulandó szerek vágyát a’ mi lelkünk székibül irtottad ki, és a’ te szemeid előtt semmi Szentségtörésnek nem volt helye; a’ mi füleinket azon Sz. hanggal, és gondolattal intetted, mit Pythagoras mondott: =Kövessd az Istent.= (12.) Nem is illett volna a’ leghitványabb lelkek erejében bizni annak, kit Te ezen méltóságra emeltél, hogy az Istenhez hasonlítottál. Ezen felül védelmeznek engem minden illy vétek gyanújától az ártatlanság lakja, barátim társasága, és Symachus Ipam, a’ ki valamint Te szent, úgy ő is tisztelendő.

De óh illetlenség! azok téged illy nagy bűnben részesnek vélnek, és ugyan azért a’ gonosz tettben gonoszaknak látszatunk, hogy a’ te tudományidat tanúltam, és erkölcseid tulajdonaim lettek. Igy nem elég, hogy tisztességed nekem nem használt, ha csak az én botlásomért még te is nem rágalmaztatol. Nyomorúságunkat pedig még az is tetézi; hogy mások véleménye, nem a’ dolgok érdemét, hanem az esetek kimenetit tekintvén, úgy itél, a’ mint valakit a’ sors ajánl; innét van, hogy a’ =jó vélemény leg elöször hagyja el a’ szerencsétleneket.= Minők a’ nép hirei, melly zűrzavar érzeményei, resteljük említeni. Csak egyet mondok: leg nehezebb a’ mostoha sors terhe, mert a’ melly vétek a’ Szegényre hárítatik, ’s érte szenved, megérdemeltnek mondják. Én ugyan javaimból kipusztúlt, hivataltól megfosztatott, jó hírben fertőztetett, jó tettért büntetést szenvedek! Mintha látnám a’ gonoszság vétkes műhelyén örömmel, és vigalommal tapsolni, a’ legromlottabbakat új vádok ravaszságával közeledni, a’ jókat rettegni, és a’ mi siralmas állapotunk félelmitől leverve lenni: ellenben minden gonoszt új merényre, büntetlenség végbevitelire pedig jutalom által ébresztetni. Az ártatlanok pedig nem csak bátorságtól, hanem még védelemtől is megfosztvák; azért méltán felkiálthatjuk:

O csillagos ég alakítója, A’ ki örök thronon nyugszol! Te Sebesen forgattad vihar által A’ felleget, és rended az égen Szent; hogy kivilágítva mutassa Hold szarvait, állva rakonnal most Szemközt ragyogón, ’s rejtse apródat, Majd bádgyadt sugarát szarvainak Naphoz közelébb jutva veszejtse. Távozva napunk, éjszaki leple A’ barna sötétnek, beborítja Az egész földet, el is tünik aztán A’ hajnali csillag, nap eredtén. Fák levelét perkelte telünkor, Napnak utát rövidebbre Te szabtad; Ha közelget hősége nyarunknak, Már akkor jól késleted estit. Mérsékel Te hatalmad üdőt, mert Hogy mit lerovott, ’s Bóra le perkelt, Erdő zöldeljen ki tavaszkor, Szórt magvakat ősszel telekekbe Érlelteti hősége nyarunknak. Szent hajdani törvény kötelez még Mindent, bizonyos rend is öröklik; Mert mindeneket czélra vezettél. Korlátlan hej emberi tettet, Hagyván, nem akarsz rendre szorítni! Fortuna miért változik annyit? Ő csalfa marad, büntelen izgat Ártatlant. =Bün érdeme kínzás!= A’ gonoszok de magasra felültek, ’S kény kedvek után nyomnak alábbra Szent főket egészen; kegyelem nincs! Titkolja magát sűrü homályban A’ fényes erény, ’s szenvedi jámbor Más büne súlyát. Használ nékik az eskü szegés, és Még álság, rút, csalfa hazugság. Hát élni midőn vacskos erővel Lehetett, számtalan ember ijedtén Vigak, ha Királyok le igázvák! Oh már nyomorúlt földre tekínts le Szerzője frigyeknek, Te nagy Isten! Munkád része, szegény emberek, itt Sors habjaitul verve hanyatlunk! Ragadó hullámt szünni parancsold, ’S mint bölcsen eget Te igazgatsz, ugy Föld népeit is csendre vezessed!

V. §.

A’ bölcseség hallván a’ legigazabb panaszait betegének, azt gyengébb szerek elfogadására készíti.

Ezeket midőn szünteleni fájdalommal énekelém, a’ bölcseség csendes tekíntettel; meg nem illetődvén panaszimon, igy szólott: Midőn téged szomorúan és könyezve látlak, azonnal nyomorúlt, és számüzöttnek esmérlek. Melly távóli volna száműzetésed nem tudnám, ha szavaidból nem érteném. Te ugyan távol hazádtól nem űzettél, hanem tévelegsz, vagy ha véled üzetésed, Te, őn magadat elüzted, mert veled azt senki sem teheti. Ha emlékezel melly Hazábul eredtél, valóban nem úgy mint hajdan Athenabéliek sokaságtól kormányoztattak, mert =egy a’ Király egy az Úr,= a’ ki számos Polgárokban, nem azok elüzetésében örvend: a’ kinek fékivel tartatni, és törvényinek engedelmeskedni legnagyobb szabadság! Talán nem is tudod azon legrégibb törvényét, melly által parancsoltatik, hogy annak nincs joga számüzetni, a’ ki abban magának lakást alapít? mert a’ ki annak árkain, és bástyáin belől van, nincs félelem, hogy legyen érdeme számüzetni, de mindenki, a’ ki benn lakni nem akar, egyszersmind megszűn érdemelni. Azért engem nem ezen hely, hanem ön szived indít: Nem tekéntem én könyvtárod, csontal, és tükrökkel ékesített falaidat, úgy mint a’ te elmédet; mellyben hajdan én nem könyveket, hanem a’ mi könyv becsét emeli, azok fogalmait helyhezém. Te ugyan a’ közjó eránt tett érdemeidet igazán, de a’ műveltek sokaságához képest keveset mondál. A’ szemedre hányt tárgyak igaz, vagy hazug voltáról mindenektől esmérteket említél. Vádolóid vétkeiről, ravaszságairól jól gondolád röviden emlékezni, hogy azokat inkább bővebben a’ visga község nyelve hirdesse. Hatalmasan pirongattad az igaztalan tanács tettit, a’ mi gyaláztatásunkat fájlaltad, siratván sértegetésit becsületünknek, végső fájdalmad felhevült a’ sors ellen, és panaszlád igaztalan mértékkel az érdemeket jutalmaztatni. Legutólszor keserves verseiddel kérted, hogy valamint az Eget, úgy a’ Földet is már valahára béke kormányozná. De mivel téged igen sok érzelmi vihar faggat, és még sokfelé igáz a’ fájdalom, harag, bú, valamint most vagy, úgy te hatalmasbb gyógyszereket elnem fogadhatsz; azért gyengébben bánunk veled, hogy azok, mellyek a’ zavarok béfolyásával keményre dagadtak, szeléd fogással puhulván a’ gyógy szerek ereit hasznosan elfogadhassák.

A’ nap fénye mikor heves Ráknak futja jelét, ’s halad: Hát akkor magot a’ ki vet Szántó földibe hasztalan; Annak megcsalatik csüre: Makk lészen kenyered szegény! Ősszel fák ha pirulnak, úgy Akkor már ibolát ki lelt? Vagy télben, mikor éjszaki Sarktul a’ szelek intenek? Nem kell zöld venyegén, nyarunk Nyiltán, vágyni gyümölcsre, ha Szőllőt szedni kivánsz? tehát Késő őszre tudod, hagyá Bacchus munka jutalmait. Istenség jelelé üdő Folytát, mindenek ő szavát Hallgatják, nem is engedi Sem változni, zavarni sem Rendét. Hirtelen a’ ki csak Eltért, ’s hagyta utát vakon, Boldog nem leszen, elveszett!

VI. §.

Az emberi természetből, és mindeneket bizonyos igazgató Isteni Gondviselés meg gondolásából készíteték a’ beteg hathatósabb gyógyszer elfogadására.

Megengeded-e kevés kérdésekkel elméd mivoltát érinteni, és tudakozni, hogy melly módon gyógyítassál, értenem? Te akaratod szerént, felelék, kérdezhetsz. Akkor ő mondá: Gondolod-e hogy ezen világ véletlen, és vak esetek által intéztetik? A’vagy elmei kormányt lenni nem hiszesz? Sőt inkább, mondám, nem gondolhatom, hogy véletlen esetek által olly bizonyosan kormányoztassanak; hanem inkább munkáiban a’ teremtő Istent tudom jelen lenni, ne is legyen olly nap, melly engem ezen érzemény igazságától elvonna; úgy vagyon, mondá ő: mert imént énekeléd, és csak az Isteni Gondviselésből kizárt embereket sirattad, mert a’ többiek, hogy okkal kormányoztatnak, meg sem indultál.

Héj pedig felettébb csudálom, hogy ezen nagy hasznos érzelmekkel betegedhetel, bizonnyára magasbban kell keresnünk okát, mert valami mást vélek hijányzani: monddmeg nekem híven, hogy mivel Isten kormányozza a’ világot, ha látod-e azokat is, a’ melly kormányok által igazgatja? én mondám; oh Asszonyom kérdésed fontosságát sem értem, nem hogy felelni tudnék. Ime engem semmi sem csalt meg, mert nyilvános, hogy szabad, és nyílt uton tértek be lelkedbe a’ zavarodás betegségei, monddsza, emlékezel-e a’ szerek czéljáról? hová igyekezik a’ természet szándéka? hallám; de a’ bú felettébb tompítja emlékezetemet. Tudod-e ezek eredetit? igen, mondám: az Istentől. Már hogy lehet az, a’ szerek eredetit esmérni, és kimenetit nem tudni? hanem ezek a’ zavart elmék szokási, azon hatósággal, hogy az embert helyéből ugyan kimozdítják; de egészen ki nem irthatják. Arra is kérlek felelj, ha emlékezel-e, hogy ember vagy? hogyne emlékezném. ’S mi légyen az ember, megfejtheted-e? azt kérded ha vallyon tudom-e magamat okos állatnak lenni, és halandónak? igen, sőt meg is vallom. Akkor ő: még másnak nem esméred-e magadat? épen nem. Már értem betegséged más, és legnagyobb okát: Te mi légy elfelejtetted, és azért telljesen mind a’ betegség okát, mind az egészség helyre állítás módját feltaláltam, mert feledékenységedtől zavartatol, és fájlalod száműzetésed, és javaid elkobozását; nem tudván a’ dolgok ki menetit, a’ gonosz embereket, és ravaszokat gazdagoknak, és szerencséseknek véled. Minő kormány által igazgattassék a’ világ, elfelejtetted; az esetek változásit minden igazgató nélkül hiszed történni. Nagy ok ez, nem csak betegségedre, sőt veszedelmedre is; azért az egészség szerzőnek hála, hogy téged egészen a’ természet elnem hagyott; legnagyobb örömünkre van remény egészségedhez, midőn hiszed a’ világot nem véletlen esetek által kormányoztatni, hanem inkább az Isteni októl függni; azért semmit ne rettegj, mert ezen kisded szikrából neked éltető meleg világlik. Mivel pedig erősb szerek használatára még nincs itt az üdő, még tudva van az is, hogy az elmék természete az, valahányszor elhagyják az igazat, hamis véleményt követnek, a’ mellyből ered a’ zavarok sötétsége, melly az igaz látását meghomályosítja; ezt gyenge szerekkel képesen fogom széleszteni, hogy elűzvén az érzelmek sötétségét, az igaz világ fényét megesmérhessed!

Barna homályban Csillagi égnek Rejtve, nem adnak Semmi világot. Tengeren Auster Hogyha zavarja Habjait annak, Tüköre hajdan Tiszta napunkhoz Volta hasonló, Majd zavarékra Oszlik el önkényt, Látni sem enged. Völgyre lefolyva A’ magas érből, Kis patak akkor Ellene álló Szikla keményét Mossa, kivájván. Már ha kivánsz te Tiszta világgal Látni valódit, És igaz útnak Járni csapásán? Hát ne vigadj már, Meg se ijedjél, Bú se emésszen, Csalfa reménnyel: Kedv szomor annál Lánczra le kötve Kit gyötör illyes!

Jegyzések.

Nem véltem feleslegesnek vagy éppen szükségtelennek, némelly ritkábban előforduló nevek, és dolgok néminemü rövid leirását minden könyv sarkához ragasztani a’ végből leginkább, hogy a’ tanuló ifjúság ne kénytelenétessék más könyvekből keresni, mit könnyen itt neki mondhatni, de az elmei feledékenység is új ingerre talál, midőn némellyek tudását elvesztvén, kevés szavak után vissza nyeri, a’ közönségeseket, és mindennapiakat ki hagyván. – A’ hivatkozásokat sem fogja valaki kárhoztatni, annál inkább, mivel a’ mellett, hogy mulatva figyelmeztetnek, tanítanak is.

1) Elea város neve alsó Olasz Országban, hol Zeno született, és tanított, azért Tanítványi Eleai bölcseknek neveztetnek.

2) Academia Athene mellett Görög Országban árnyékos hely, itt tanított Plato, általában e’ helytől Tanítványi Academicusoknak neveztetnek.

3) Pontus, magyarúl Fekete tengernek mondatik, mivel majd szüntelen sötét homály, és köd borítja.

4) Corus vagy Caurus éjszak nyugoti szél, leginkább dühösködik Julius derekán, ezt bizonyítja Ptolomeus csillagász is.

5) Boreas Treicius: azt vélték a’ régiek, hogy Thraciai, most Bálkáni legmagasbb hegyei közül ha szabadulhat igen viharkodik.

6) Anaxagoras nevezetes bölcs volt a’ természet visgálásában.

7) Socrates Athenai bölcs, kit Cicero felettébb magasztal.

8) Soranus Barcas Néro Császár idejében al-Polgármester (Proconsul) igen tiszteltetett Ephesusban az ő jó tetteiért, és szelédségéért. Hogy Néro megölette kedves barátját Rubellius Plautust, Soranus a’ népet Néro ellen felzendíti, befogatik, és börtönbe sanyartatik, de érette megmutatván ártatlanságát, leánya esedezett, Juvenalis, és Tacitus bizonyítják.

9) Canius nevezetes Romai költész.

10) Seneca Néro Császár nevelője, és Mestere, a’ kit még tanácsában követe, egy erkölcsös Fejedelem volt, de utóbb megvetvén intéseit a’ fajtalan életiben megöleté Testvérjét, Tanítóját, és édes Anyját több Tanácsbéliekkel együtt; a’ várast fel gyújtatván örömmel nézte a’ lángok dühét ezt énekelvén:

Haec facies Trojae dum caperetur erat.

11)

Mindig árt az irígy, de ha mérgét szinli kegyesség – – Fussd, mert kész íjját szívedbe röpinti azomban.

12) Pithagorás egy jeles bölcs volt Görög Országban Számosz Szigetén.

II. Könyv Tartalma.

Elbeszéli szerzőnk, miképpen a’ sors állhatatlan: a’ ki ma boldog, mindennel bővelkedik; holnap ismét szerencsétlen nyomorúlt, és szükölködő lehet. A’ mit ma sors ád, holnap elveszi, mivel a’ világon minden változékony, úgy a’ sors is; egyedül a’ lelki javak mentvék a’ sors csapásitól. A’ lelki boldogságnak ártalmára vannak minden hivatalok, kincsek ’s t. mellyek inkább nyugtalanítják az embert, hogy sem boldogítnák. Végre a’ sors mostohasága még hasznos is az embereknek; mert az igazi barátokat kimutatja, kik veszélyekben is hivek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

I. §.

Az állhatatlan szerencse természetéből kiviláglik a’ szerek silánysága, mellyeket kedvelteinek nagy rettegésre enged, ne hogy vissza kérje nagyobb bánatukra azoknak kik tőle nyerték.

Minekutánna egy keveset elcsendesedett, figyelmemet tisztes hallgatással használván imigy kezde szólani: Ha betegséged állapotát tekéletesen megesmértem, akkor az elöbbi szerencse érzelme, és vágya fonnyaszt; az csak előbbi lelki állapotodat, mint magadnak képzeled változtatva, rontá meg: értem itt a’ sok’ szinü csuda bárson köntösöket, és még a’ többféle fényeket, mellyekkel, a’ kiket csalni akar, nyájas barátságot gyakorol, hogy szenvedhetlen fájdalommal szégyenítse, reménytelenül elhagyva: mellynek ha természetire, erkölcseire, és érdemeire emlékezel; látni fogod, hogy benne gyönyörüséget nem birtál, sem vesztettél. Úgy vélem fáradság nélkül könnyü reá emlékeztetni, holott még akkor is férfiúi szavakkal szoktad megtámadni a’ szerencsét, midőn ő hizelgő jelent, és titkaimból vett okokkal el is üzted: mivel pedig minden rögtöni változás valami kedv zavartával történik: úgy lett, hogy Te is egy kevéssé csöndességed elvesztetted; de üdeje már, hogy végy magadhoz kóstolva ollyas mit, gyöngét, és kellemest, melly beléd folyván helyt készítsen erősbb szereknek.

Ide hát édes szónoki kellem, melly csak akkor jár igaz úton, ha intézetünket követi, és avval házi hangászunk, majd gyengébb majd erősbb hangon énekel. Oh ember! mi az a’ mi búba, és gyászba ejtett, talán valami újat, és szokatlant láttál? Ha a’ szerencsét véled változni arántad, hibázol, ennek szokásai szüntelen, és természeti: sőt szorosan megtartá állandóságát változékonyságában is: illyen volt midőn hizelgett, és csalogató hamis boldogsággal megjátszott; látod a’ vak isten kétes ábrázatát, midőn mások előtt elfedi arczát, reád mosolygott, ha tetszik, élj szokásaival, és ne panaszkodjál. Ha retteged hűtelenségét, vessd meg, és távoztassd veszedelmesb álnokságát; ime valamint most oka nagy szomorúságodnak, úgy kellett volna lenni csendességednek is, mert elhagyott téged, és hogy elnem hagyna senkit, lehet-e valaki megnyugodt?

Vagy talán a’ kellemi boldogságot félted, és kedves a’ jeleni szerencse, melly bizonytalan, és elmenete búval emlékeztet: ha kényszerént nem lehet vissza tartani, ő futva bajt okoz, futása pedig nem más, mint leendő veszedelmek előjele! Azt sem lehet tökéletesen látni, mi szemünk előtt van; a’ dolgok kimenetit okosság itéli: ugyan azon változás sem az ijesztő eset fenyétését, sem hizelgését kedvelni, nem ajánlja, végre tehát nyugodt lélekkel szükséges szenvedni mind azt, mi az esetek térén történik, ha egyszer igáját elváloltad. Ha akarsz annak maradásra, vagy menetre törvényt szabni, kit uralkodónak önkényt választál, bizonnyára hűtelen vagy, és nyugtalanság keserítheti sorsodat, mellyet nem másíthatsz. Ha szeleknek ereszted vitorládat, nem a’hova akarsz, hanem merre a’ szél vezet, mész. Ha földmives magot vetnél, a’ bő, és sovány éveket fontolgatnád; szerencse kormányára biztad magadat, engedni kell asszonyod szokásinak; Te pedig a’ forgó kerék gyors mozgásit akarod fenn tartani balgatag ember! minden, mi egyszerü, az nem sors.

Midőn ez összve vissza forgat a’ kénye Szerint kevélyen, ’s elragad hatalmával (1.) Mindent: imádott nagy királyokat gázol, Arczát vidámítja megalázottnak, ’s csalja. Nem hallgat ő bús jajra, könnyet ő nem szán, Zokogást okozva a’ ravasz nevet kénnyel: Igy játszik ő, ’s mutatja nagy tehetségét, Fitogtat ollykor még csudákat, és örvend, Ha perczben üldözhet, le ver, ’s magasztalhat!

II. §.

Valamint a’ szerek, ugy a’ szerencse természete is állhatatlan.