Part 1

A’ BÖLCSESÉG

VIGASZTALÁSAI,

ANICIUS MANLIUS TORQUATUS SEVERINUS

BOETHIUS

UTÁN

MAGYARÚL.

HORVÁTH DÁNIEL

_Zirczi áldozó Pap, Herczegfalvi Lelkész, és a’ Jenai Tud. Társaságok tagja által._

SZÉKES-FEJÉRVÁROTT, SZÁMMER PÁL’ BETÜIVEL 1838.

Inprimis hominis est propria veri inquisitio, atque investigatio. Itaque cum sumus necessariis negotiis, curisque vacui, tum avemus aliquid videre, audire, addiscere, cognitionemque rerum aut occultarum, aut admirabilium ad beate vivendum necessarium ducimus. Ex guo intelligitur, quod verum, simplex, sincerumque sit, id esse naturae hominis aptissimum.

_Cicero._

FENSÉGES

ISTVÁN

CSÁSZÁRI KIRÁLYI ÖRÖKÖS HERCZEG’, AUSTRIAI FŐ HERCZEG’,

ÉS

SCHAUMBURGI FEJEDELMI HERCZEGNEK, AZ ARANY GYAPJAS REND VITÉZÉNEK,

AZ 58. SZÁMÚ GYALOG EZRED

TULAJDONOSÁNAK ÉS EZREDESÉNEK,

Ő MAGASSÁGÁNAK,

A’ SZELÉD TUDOMÁNYOK

SZÍVES KEDVELŐJÉNEK

_legmélységesebb tisztelettel_.

Fenséges Császári Királyi örökös Fő Herczeg!

Életem alacsony köréből, mellynek nagy részét Császári Királyi Fenséged dicső édes Atyja magas érdemeinek buzgó tiszteletére a’ legszentebb érzelemtől elragadtatva töltöm el, bátorkodom hódoló alázatosság, és hív bizodalommal Császári Királyi Fenséged magas pártfogásáért esedezni; ’s bár mélyen érzem, melly gyenge legyek illy nagynemű érdemek magasztalására, ’s tudom milly kevés szüksége vagyon illyen kitűnő fénynek a’ dicséretre; de még is méltóztassék Cs. Kir. Fenséged kegyelmesen megengedni, hogy két, már ifjú korában olly fényesen sugárzó érdemét tisztelve említhessem; mert miként mellőzhetném el hallgatással, hogy, miként a’ nap már keletén tenyészetre ébreszti a’ szunnyadó természet elemeit; olly jótékonyan kezd Cs. Kir. Fenséged is már élte hajnalában a’ tudományokra hatni: Kinek homlokán mély belátás, arczán báj és méltóság, virágzó ajakán áldást harmatozó nyájas erő vetélkedve ömledeznek.

Mi más gerjedelem lehete az, melly Cs. Kir. Fenségedet a’ Magyar tudós Társaság nagy gyülésébe vezérlé, mint a’ tudományok azon szeretete, mellyet mi, még élte zsengéjében látván, tőle a’ legszebb jövendőt várjuk, mit a’ számos közönség, ’s a’ magyar tudós világ a’ szív’ mélyéből szakadó Éljennel méltányla, ’s örök édes emlékezetben ápol.

Ha a’ harczmezején csattogó fegyverek és életveszély között küzdő bajnok homlokát diadalmi babér ékesíti; mit érdemel az, ki a’ pusztitó elemek dúlásaitól nem remegve, hervadhatatlan felebaráti szeretetből, embertársai aránti szánakodásból, kész vala megvíni a’ háborgó természettel? Nincs koszorú elegendő jutalmul, illyen tündöklő érdemnek, melly az emberiség javára saját drága életét veszélyeztetni kész.

Ezt tevé pedig Cs. Kir. Fenséged, a’ Fővárasainkat végpusztulással fenyegető vésznapokon, midőn szánakozó szivvel, férjfias elszánással, Fenséges Nádor Atyja áldásával felfegyverkezve, ezer veszély között mint Israël mentője jelent meg, a’ majdnem haldokló számos szerencsétlen nép’ könnyeit törűlve, ’s csakugyan számos elnyomorúlt családot védangyalként ápolva mente meg inségtől és végveszéltől.!

Ha Cs. Kir. Fenséged már léte bimbójában illyen tettekkel örvendezteté a’ Nemzetet, mit várhat, mit reménylhet ez, ha élete’ magas virága kifejlik, ’s igy a’ Haza és emberiség javára folyvást csüggedetlen buzgósággal törekszik?

Midőn kis munkámat Cs. Kir. Fenséged dicső Nevének, ’s még dicsőbb érdemeinek mély alázatossággal áldozom; forró imádsággal fordulok az egek Urához, hogy Cs. Kir. Fenségedet, mint hatalmas Császárok, és tántoríthatatlan buzgóságú Apostoli Királyok magas ivadékát a’ Nemzet javára, ’s a’ Magyar Anyaszentegyház örömére a’ legtelesebb egészségben, és fényes dicsőségben éltesse ’s virágoztassa.

Fenséges Cs. Kir. Fő Herczegségednek.

_Herczegfalván Martius végén_ 1838.

legkisebb szolgája ’s káplánja Horváth Dániel.

Elő-Szó.

Ámbár A. M. T. S. Boethiusnak minden munkái a’ Tudósok egyező itélete szerint bölcsek, nyomósak, és igen hasznosak; még is azok közt a’ Bölcseség vigasztalásáról szerzett irata a’ többit jóval felül haladja. Ez az oka, hogy e’ jelen munka, mint mulatságom leg böcsösebb tárgya, édes honi nyelvünkön megjelent.

A’ latin nyomatok közt az 1735-dik évi N. Szombathi Egyetem kiadását, a’ mennyire tehetségem, a’ dolgok méltóságos tárgya, a’ magyar nyelv’ tulajdona, és a’ versek ritka szerkezése engedé, kivántam pontosan követni.

Mi a’ munka külső voltát illeti: a’ szabad, és kötött beszédek egymást váltogatják; a’ kötetlen, a’ Bölcseség és Boethius közti nyájas szóváltásból alakult rövid kérdések, és feleletekből szövetett, hogy a’ tárgy méltóságához, a’ gyarló ember akadályozott elméje könyen eljuthasson.

A’ versek különbféle alakokban Pindarus, és Horatius lelkével zengenek, mint valóságos billegei a’ fellengző elmének, és csalhatlan jelei az elméken túl repkedő fenséges lénynek.

A’ magyar nyelveni előadásokban nem szabtam magamat a’ szigorú nyugoti nyelvek szabályaihoz; hanem a’ szabad nemzet ékes keleti nyelvével úgy éltem, mint születésemtől fogva tanúltam, Rajnis, és Révaitól hallottam: bár azok is nem csalhatlan renddel, hanem józan véleményökkel kinálgatták a’ piros magyar ajkat; de tudjuk azt is, hogy az Ország több részeiben különböző kifejezésekkel élnek honosink, még is értelmesen!

A’ mostani nyelvészek elveitől sem írtózom annyira, hogy kárhoztatnám, sőt T. T. Lovász Imre alapos nézeteit becsülvén, mit jónak, és helyesnek véltem, felvettem, ’s be soroztam, útálván az erőszakos kiejtéseket, homályt okozó kurtításokat, mellyek a’ magyar nyelvet nem csak sántára, és bénnára változtatják, de gyakran érthetetlenné teszik; meg emlékeztem koszorús Virág bölcs intéséről is: mit a’ Poëtai munkák előszózatában a’ magyar nyelvről ád:

– – – – – – – Nincs-e Azoktul Sok korcs benne, kik Attyainak mondatni szeretnek?

Tudom jól, és érzem sokhelyi tekély hiányát; de engedelem, mert ez is csak egy korlátozott ember lelki tehetségének műve, melly sok javításokat, ki igazításokat, és aesthetikai csinosításokat szenvedhet még; a’ mit méltán várhatni Tudósainktól a’ haszontalan, és néha epés Kritikai rostálgatások helyett, egy új ’s javított kiadásban.

Addig is vegye dicső Magyar hazám ezen törekedésem ártatlan kis áldozatját olly részvétellel, a’ minő buzgósággal oltárára ajánlotta:

_a’ Fordító_.

An. Manl. Torqu. Sever. Boethius.

Boethius élete.

Anicius Manlius Torquatus Severinus Boethius született Romában legrégibb, és nemesb Torquatok nemzetéből 453-ik évben K. u. Fényes eredetét tündöklő ragyogással nemesíté, bölcseséggel, és erényeivel meghaladván jelenkorát. Szármozék ő azon üdőben, midőn a’ korcsosság a’ durvasággal párosodván, mind a’ vallást, mind a’ tudományt a’ szabad mesterségekkel együtt vad dühével ostromolná. Ezeknek Boethius ellent állván, mint egy Istentől ihletett, leve azoknak védője, mentője, és terjesztője.

Gyermek kort túl élve Athénába útazott, hol 18 évet töltvén, vissza tére tudományokkal teles. Csak hamar Görög, és Romai szónoksága magyarázván Nicomachus, Euclides, és Aristoteles munkáit, hálára birá utódit, örökös becsben maradván a’ tudós világ előtt fényes érdeme. Midőn Porfirius jövendöléseit fejtegetné, tetszett Roma Főnökeinek illy nagy lelket a’ köztársaság kormányával megbízni, és azért mint fiatalt még több diszes hivatalok szerencsés viselete után, köz egyezéssel a’ világon uralkodó váras Polgármesterévé nevezik 487-ben.

Ezen fényes polczán méltóságának 512-ik évben harmadszor lévén, úgy vezette a’ köztársaságot, hogy egyedül csak annak boldogságát látszatnék szívén hordozni, ’s egyszersmind tulajdon elméje csinosbításában is úgy szorgoskodott, mintha más tárgy őt nem is érdeklené; mert több megbecsülhetetlen munkáival szaporitá a’ tudós világ kincstárát, mint elméjének, ’s tudományinak legnemesb rajával. Változhatlan állandósága olly legyőzetlen volt, hogy a’ gonoszok czinkossága által, már-már romokra hanyatló hazáját ön vállaival támogatná.

Theodoricus Királyt kormányzói tulajdonokkal kiképzé úgy, hogy már mint elkorcsosodott embert, az ő lelkével jobbra illesztené. Vagyonai a’ szükölködők tárháza levének; a’ midőn örvendett a’ szegények sorsát esmérni, és bő kézzel azt ápolni. Nem hanyatlott ő az igazság tiszteletében; mert állhatatos maradt a’ fenyegetés idején, mint a’ hizelgő kegyelmek igéretén; mellyekre gyakran a’ gyémánt szivek is meglágyulnak, és az ártatlan lelket megvesztegetvén, az igazság útjától eltérítik.

Triguillát, Conigastust, és Cyprianust mint Udvari Méltóságokat a’ Romai Nemességből veszedelmes törekedések miatt kizárá.

A’ birodalmat fonnyasztó éhség üdején, adót zsarolni nem engede. Az elnyomatott Paulinus, és Albinus legnemesebb Tanácsbeliek ártatlanságát a’ gonoszok ellen védé, és megerősíté. Ezek, és illy nyilván tekélyes erény példáji, valamint minden nemes lelkü szivében szeretettel tiszteletet gerjesztettek; úgy az epés szivek irígységből gyászos veszedelmet indítottak ellene.

Elkészültnek kelle lenni Istentől az érdemmel teles erénynek, hogy méltán lehessen egek látványa. Minekutánna ritka szerencsével látná két fiát Polgármesteri czimzettel diszleni; rögtön Boethius fejére egy zivatar torlik, egyedül vérével szünhető. Triguilla gonosz czimbora társaival, igaztalan vádokkal, és az ő neve alatt irt zendítő irásokkal Aniciust megtámodá; Basilius egy hitszegő, csélcsap, Gaudentius, és Opilio halandók szemete, kiket ember útált förtelmes tetteikért, Boethius ellen bizonkodtak, midőn ő tőle minden mentség üdeje megtagadtatnék, ’s vele a’ bölcseség, vallás, tudomány, és erkölcs számüzettek.

Arany világa napnak, sötét fellegekkel bevonatik, hogy azokat szét vervén ragyogóbb fénnyel tündököljék. A’ Papiai börtönből 524-ik évben nyujtá világ szeme elébe 5 könyveit a’ „bölcseség vigasztalásai“ név alatt; melly műve minden agyarkodó fogait megtöré ugyan, ámbár ez által a’ gonoszok fulánkja még inkább ingereltetnék. Meghivaték társaságba a’ ravaszság, és vétkek egész csordája útálatos szándékkal, melly az ártatlannak bizonyos halál vala. Csak ugyan folyvásti gonoszsággal a’ halálos büntetésre reá birák Theodoricus Királyt a’ vért szomjazók, mellyet a’ Papiai Kormányzó végbe vitt. Ezt hallván Boethius nem változa arczban, nem kedvében, bátorítva áll élte feddhetlen tisztaságán, nyilvánítva férfiú vitézségét, mellyen a’ düh, és igaztalanság erejeket foganatlan vesztegették. Siet hát a’ halál csapása alá nagyobb gyorsal, mint mások a’ válogatott gyönyörre. Áll vérpadon a’ rettentlen bajnok, kit a’ legmostohább sors üldöz; nem tud hanyatlani, nem remegni a’ büszke erkölcs, melly mennél több nyomorral küszködik, annál erősbben alapul; romjain, mellyeket hazugság, irigység, és ravaszság okoztanak, a’ dicsőség polczára botlás nélkül felhat, és annál magasbbra emelkedik, mennél mélyebbre sülyedni véletik. Tántoríthatlan állva tehát a’ Hóhér pallosa által, mellyet az álnokság fent élre, az igazság, és szentség hitét megsemmisítni, jobb életre költözött 23-ik Oct. 524 évben, éltének 71-kén. Vele a’ szentséges tudomány, és erkölcs éke meg-gyilkolva, melly a’ tekéletes férfiúban tündöklött. Ezen halál nemével illett t. i. egy nagy férfiúnak a’ halhatatlanság legfőbb polczára jutni.

Elhunyt tehát a’ nagy ember, kinek sem mássa a’ jámborságban, sem párja a’ bölcseségben nem találtatott; kétessé hagyván utódinak, ha ő tartoznék-e többel a’ bölcseségnek, és erkölcsnek, a’vagy ezek ő neki. Dicső hamvai Papiában nyugosznak, ezen czímzet alatt:

Moeoniae, et Latiae linguae clarissimus, et qui Consul eram, hic perii, missus in exilium. Et quia mors rapuit, probitas me vexit in auras, Et nunc fama viget maxima, vivet opus.

Nem sokára több gyászos csapás érte a’ régi Latiumot, mert ezen század múlta előtt megszünt a’ tiszta Római nyelv szűz lenni, korcsositák azt Gothus, és több berohanó népek ajkai. Megszünt a’ legfényesebb Polgármesteri hivatal is vele, ezer veszély térivé változván Roma hajdankori gyöngyvirág kertje.

Boethius életét többen irták, kik közül elég legyen említeni ezeket: Julius Martin. Rota – Vossius – Gervaise Histoire de Boece Senateur Romain avec l’ analise de tous des ouvrages etc. Paris 1715.

A’ Tudósok mindenkor nagy tisztelettel szóltak, és itéltek Boethiusról: igy p. o. Scaliger in hypercritico: ingenium, eruditio, ars, sapientia facile provocat omnes authores, sive illi Graeci sint, sive Latini. Quae tamen libuit ludere in Poësi, plane sunt divina, nihil illis cultius, nihil gravius, neque densitas sententiarum venerem, neque acumen abstulit ardorem, ut recte censeas, paucos ci posse comparari.

Joan. Lau. Mosheim Helmstadii 1755. p. 245. Boethius vir illustris, Philosophus, orator, poëta, Theologus, nulli suorum temporum elegantia, et subtilitate ingenii secundus.

Fent említett munkáin kivül nevezetes még a’ „Hetekről“ szóló könyve, mellyet virágzó éltében ira János Romai Diaconusnak Aquinas Tamás bizonysága szerént, és igy kezdi: Postulas a me, ut ex hebdomadibus nostris ejus quaestionis obscuritatem etc. Ezen irat egy példánya bőr hártyán Párisban Colbert könyvtárát ékesíti, melly 1400 évben másoltatott le. Mély tudományát bizonyítja még a’ „Sz. Háromságról“ az akkori tévelygők ellen irt könyve is: Investigatam diutissime quaestionem, quantum nostrae mentis igniculum illustrare lux divina dignata est, formatam rationibus, litterisque mandatam offerendam vobis, communicandamque curavi, tam vestri cupidus, quam nostri studiosus inventi etc. Ajánlván M. Symachus ipának. Ezen három munkáját Boethiusnak legnagyobb örömmel fejtegette Aquinási Sz. Tamás, mellyek munkái közt diszlenek, ámbár a’ bölcseség vigasztalásáról máskép vélekedik Laurentius Pignonus ellen Echardt Jakab, és azért a’ Velenczei 1747-ki kiadásban helyet nem nyerhete, az említett fejtegetések között.

I. Könyv Tartalma.

Az I-ső Könyv feloszlik egy panaszló alagyás vezér szó, hat czikki folyó, és ugyan annyi kötett beszédre. Ezekben festi Boethius keserves állapotját, panaszkodván a’ sors mostohaságáról, melly őt előbbi legboldogabb állapotjáról a’ leg-gyászosabb’ szerencsétlenségbe burkolta; t. i. ő háromszori Fő Polgármesteri méltósága utánn, mint egy gonosztévő, Haza áruló, és Felség sértő a’ Papiai börtönbe záratott. De a’ bölcseség vigasztalja, megmutatván, hogy az ártatlan lélek, még a’ legszükebb börtönben is szabad, és vig kedvü; mivel semmi gonosz tett emlékezete őt nem mardossa.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Verseket éneklék, de virágzó ifju koromban, Most gyászos vénkor jajra fakasztja dalom. A’ muzsák ügyemet látván, verselni idéznek, Mert igazán keserük könnyeim, és panaszim. Nem tíltá ezeket sorsomtól félelem innen, Hogy társként engem most ne kövessenek ők. Ifjantan tisztelt, ’s boldog hajdankori voltom Most egyedűl enyhít gyászos ügyemben, elég! Véletlen meg jött a’ rosszal terhes öregség, Bár korom engedné élni világom odább. Vénkor előtt őszültek meg szép fürtei főmnek, Vesztve erőt, testem lankada, bőre szakad. Boldog az, a’ kit sárga halál kara sirba nem ejtett, A’ még ő fiatal, vagy ha kivánja, jelen. Ah melly dugva süket füle, ’s fordult messze kegyetlen, Hogy könnyes szememet tiltja bezárni kaján! Még Fortuna nekem hízelgett csalfa javakkal, Akkor majd felleg lepte vidám fejemet: Most elfordítá ravasz arczát ködbe vonúltan, Bús éltem fonalát nyújtja tovább gonoszul. Ah! de barátim mért hirleltetek annyira engem? A’ ki ledült, annak nem vala állta erős.

I. §.

A’ bölcseség egy méltóságos asszony képében meg jelenvén, szerencsés gyógyszereket igér az ő tárából Boethiusnak.

Midőn ezeket magamban csendel fontolgatnám, és siralmas panaszaimat irásaimmal is jelenteném: ime fejem felett egy igen tiszteletes tekéntetü asszony, emberi tehetséget felülható szikrázó szemekkel, eleven szinü, és kaczér nélkül vidám, ámbár élemedett annyira, hogy éltünknél érettebbnek vélnéd, kétes állapotu; mert majd a’ közönséges emberi mértékhez szabta magát, majd ismét fejével eget felérni látszaték, ki midőn fejét emelné, azt egekbe meríté, és igy hijányítá emberek ügyességét. Ruházatja leg véknyabb fonálból jeles szövet, és bonthatlan anyag készületű, a’ mint utóbb értém tulajdon keze műve; ennek szinét mint hajdankori füst lepte képeket, homály borítá. – Ugyan ennek alsó karimájába egy Π, a’ legfelsőbe pedig egy Θ olvasható betűk szövettek; és igy a’ két betü közt szinte lépcsők látszottak jelelve, mellyeken az alsóról a’ főbbre vala felmenet. Ezen ruházat némelly erőszakos kezektől megszaggattatott, ’s a’ dadarabkákat, ki mint szerét teheté, elragadák; jobb keze könyveket, bal pedig királyi pálczát tarta.

Ezen tisztes asszony látván mellettem a’ költészi szüzeket, és nyoszolámnál könnyeimre szavakat vezérleni, egy keveset indulva, haragot lángoló szemekkel, mondá: ki engedé ezen szinészi leányokat a’ beteghez járulni? kik az ő fájdalmit nem hogy szerekkel enyhítnék, sőt inkább édes méreggel táplálják. Ezek azok, kik a’ gyümölcstelen hajlandóság töviseivel az okosság bő terméseit elfojtják, és az emberi elmét betegséghez szoktatván, nem gyógyítják. Ha tudatlant valakit édesgetett volna el hizelgéstek tőlem, a’ mi közönséges, nem annyira fájlalnám; mert akkor szándékunk nem sértetnék; de tudnotok kell ezen férfiút Pláto, és Zeno bölcsek lelkivel nevelve. (1. 2.)

Távozzatok tehát Szirenek, végső veszélig kedvesek, ’s hagyjátok el őt, az én tudományommal meggyógyítandót. Ezen szavakra a’ szép kar elnémultan földre szegzé szemeit, megvallva pirulással szemérmét, szomorún kilépett.

Én, szemeim könnytől homályosítva, meg-nem esmérhetém minő asszonyság lehet ez, illy hatalmas parancsal: bámulva szemeim földre függesztvén, mi tévő leszen, csendel várám.

Akkor ő közeledve ágyam szélén leült, tekéntvén gyászos arczomat földre lecsökkent bús fejemmel, ezen versekkel panaszlá elmém zavartát:

Héj bús elme! csak úgy száll feneketlen Mély örvénybe, ha ön veszti világát: Mén ő kénytelen a’ külső sötétre. Jaj! valahányszor ötet kényteti bús vágy, Mérhetlen szaporák gondjai akkor. Itt hajdan szabadon, kék egek alján, Szokva az égbeli szép kellemü körhöz, Látta piros sugarit fényleni napnak, Szemlélvén holdat, ’s társait éjkor, És még mint gyakor ők öszve jövelnek, Váltó körben, utóbb elkanyarulnak: Mind ezeket gondal számra jegyezte. Sőt még titkos okát durva szeleknek Is tudván, mint morg tengeri hullám. (3.) Melly lény az, melly forgatja világunk? Vagy fényes nap mért áldozik esti- Nagy tengerbe? ha szebb hajnali kelte. Melly lény mérséklé gyöngy tavasz ékét, Hogy szép rózsa virág kerteket himzen? Vagy ki adá, hogy majd függjenek ősszel Jobb évben szőlő fürtei, lombján? Hát ezeket szokván vizsga szemekkel Nézni, külömb okait fejteni kész volt. Most hever ő, ’s bádgyatt lelke világa! Sőt még terhes láncz nyomja nyakát is, Meg görbed testtel, fonnyad az arcza, Néz ő búsan alá, sirva keservén.

II. §.

A’ szerző, fájdalmiban könnyez, a’ bölcseség, szemeiről a’ homályt fejti.

De inkább gyógyszerekről, mint sem panaszokról legyen szó, ’s reám tekéntvén imígy kérdeze: te vagy-e, ki a’ mi tejünkel neveltetett, eledelünkel tápláltatott, és férfi erőre jutott? mi pedig olly fegyverekkel erősítettünk, mellyeket, ha előbb elnem hajítasz, legyőztelen erővel védenének. Esmérsz-e engem, szemérem, vagy álmélkodás némít? kivánnám szemérem, de látom hogy fásulás feszít. Most látván hogy én nem csak hallgató, de szótalan néma volnék, gyenge kezével mellemet éríntvén, mondá: Semmi veszély, álom kórság, melly közönséges megjátszott elmék betegsége, bádgyasztja! Ő egy kevéssé feledékeny, könnyen emlékezni fog, hogy minket elébb esmért: meg is történik, ha egy kevéssé szemeiről a’ halandók hiúságos hártyáját letörültük: ezeket mondva vizenyős szemeimet ránczba szedett gyenge ruhájával letörlé:

Már ekkor szét vervén éjjeli barna sötétet, Kék szemeimnek fénye meg érkezett, Mint mikor a’ Caurus szele hömpölg, ’s födte egünket, (4.) ’S langy záporral réteket öntözi. Búj rejtélbe napunk, nincs fénye az égi seregnek, Földünket beborítja homály köde. Hát ezeket mikor éjszaki szél nyilt Thracia ormán (5.) Reppent, szét veri, és napot ugy derít, Már rögtön kivilágít ’s csillog kelleme; akkor; Szépségére szemed majd bámuland.

III. §.

A’ gonosz emberek incselkedései ellen az igaz bölcseség várába kell rejtezni.

Igy szomor ködeim szélesztve szivám a’ léget, és elmémet Orvosnémra, arczát tekéntvén, függesztém, ’s látom tulajdon dajkámat, kinek házában növendékségemtől fogva társalkodtam, a’ Bölcseséget. – Oh minden erkölcs mesternéje! mért szállottál a’ mennyei lakból, hozzám jövén? talán hogy te is velem hamis vádolásokkal vétkesnek állítassál? ő pedig: oh növendékem elhagynálak, és terhedet, mellyet az én nevem irigyei ellen viselsz, közösen felne osztanám? tudod-e hogy nem szabad a’ bölcseségnek nem késérni az ő ártatlan vándorát? talán gyalázásomtól félnék, és valami új történettől rettegnék? talán most véled először fenyegettetni a’ bölcseséget az erkölcstelenségtől? Nemde jól tudod a’ régieknél is Pláto kora előtt, hogy nagy harczal küzdöttünk a’ tudatlanság vakmerőségével; annak éltében tanítója Socrates igaztalan halállal mellettem érdemlett győzödelmet, és midőn utánna örökségét az Epicureusok népe a’ Stoicusokkal, és mások, kiki a’ maga részét igyekeznék ragadni, engemet ellenek felszólalót, és gátolót a’ ragadomány részére vonván, ruhámat, mellyet ön kezeimmel szövék, és rész darabait elkapván, azt vélték, hogy egészen magamat is nekik engedve távoznának, a’ kiken midőn néhány darabjai ruhámnak láttatnának, az én társaimnak vélné az oktalanság, a’ pór népből hibáival elcsábított.

Ha sem Anaxagoras elüzetését (6.) sem Socrates méreg általi halálát (7.) vagy Zeno kinzásit sem hallottad, mivel ó koriak: de még is Caniusok, Senecák, és Soranusok esetét, mivel sem régiek, sem hiretlenek, hallhattad (8-9-10.) kiket semmi más nem vitt a’ veszedelemre, hanem hogy a’ mi szokásunk, és erkölcsünk szerént élvén, a’ gonoszok törekedései ellen tűzni látszottak. Igy tehát nincs semmi, mit bámulj, ha ezen életben körülvett vihartól hányatunk, az lévén fő czélunk, hogy a’ legrosszabb embereknek ne tessünk, ámbár ezek serege számos, de még is megvetendő, mivel semmi vezértől sem kormányoztatik, hanem tévedéstől vakmerőn, és gyakor bódultan ragadtatik; ha bár néha ellenünk tábort szerezve erősebben nyom is: a’ mi vezérünk seregit a’ várba húzza, mig ők a’ hitvány ringy rongy ragadománnyal foglalatoskodnak; midőn ők a’ silányságot ragadják, mi bátran nevetjük, bástyákkal védve, a’ dühödő csoportot, hova, a’ garázdálkodó bolondságnak vágyódni sem szabad:

Mind az, csendes üdőket élhet, a’ ki Sorsát lába alá vezette, ’s annak Jobb, és bal feleit tekénti bátor. Győzhetlen szive nem szokott dobogni, Őtet sem dühe tengeren viharnak, Sem zúgván szelek, ömle hab veszélynek, Sem dűlt orma Vezuvnak, a’ midőn szét Foly, mindent megemésztve, lángol üszke, A’vagy néha magas tetőkre omló Villám gyors nyila, meg-nem indít épen. Hát bámulni mered te gyáva lélek, Népeknél ki kegyetlen? ő nem árthat! Mulandót ne remélj, se félni nem kell: Mert igy fegyvere, ’s düh-haragja megszünt. Máskép van ki kiván; vagy a’ ki a’ mit Birt, fél válni halál előtt javától. Pánczélját eleresztve félre tér, és Búsan húzza bilincsit ő fogolként.

IV. §.

Serkenti a’ bölcseség, hogy a’ beteg nyilvánítsa lelki sebeit, helyt adván a’ gyógyszereknek.