Part 3

Százkilenc esztendő előtt Bessenyey György úr, a néki megadatott utolsó őszön gyakorta töprenkedhetett eme hiábavalóságokon. Nyugtalanul méregette az öblös szobákat, mindenféle régi írásokat hányt föl, pattogva szidta a lusta cselédeket s egyre sűrűbben küldött be Váradra az olasz felcserért. Álmatlan éjszakáin pedig hangos perbe szállt az Istennel, akit nyakas kálvinistasága pápista úton sem bírt egészen megtalálni.

Egy estébe hajló délután épp a nagyház ablaka előtt álldogált, mikor kerékkattogás verte fel a csendet s bőrfedeles, magas ringóra szíjazott vén hintó fordult a kúria elé. A bakon pofoncsapott-kalapos kocsis tartotta a gyeplőt s fehérkeztyűs inas eresztette le a vashágcsót egy selyemmantillás idősebb delnő előtt, öreg Bessenyey György kicsit megtántorodott, hogy ráismert a váratlan vendégre. Valami gonosz nyilallás vágott a mellébe s hirtelen megfogódzott a faragott szék támlájába. Harmadnapos szakállal, elnyűtt csizmában, pipafüstszagú, pecsétes házikabátban, de meg így, itt, annyi esztendő után--nem lehet ma ezt a vendéget fogadni.

Elfulladt sietséggel szólt át a húgának a másik szobába:

--Eredj le szaporán a hintóhoz s mondd meg a bécsi grófnénak, hogy én már ott lakom a kertben, az öreg almafa alatt... az utolsó köszöntést néki küldtem...

Aztán vigyázva lopakodott vissza az ablakhoz s ugráló szívvel leste, mint fehéredik el a hírre az őz-szemű, bársonyszájú asszony, mint indul el-elakadó léptekkel a kert felé s mint kulcsolja össze kezét, lehajtott fejjel állván hosszan, mozdulatlanul a leveletlen almafa előtt.

S csak akkor szakadt föl mély sóhajtása, mikor a grófné már visszaült a hintóba s a pofoncsapott-kalapú kocsis megcserdítette az ostort az ágaskodó lovak fölött.

A hintó elgördült, vissza Várad felé, ahol hosszabb látogatóban járt a bétsi grófné.

Öreg Bessenyey György pedig nem sokkal ezután nyergeltetett, Nyakába vonta kopott décbundáját, fölfordult a lóra s nyomába vágott az elporzott hintónak. Nem sietett. Lépésben haladt. Nem akart utólérni senkit. Semmit. A határ domb tetején aztán megrántotta, a lova száját. Megállott. Áthajolt a nehéz vasderes nyaka fölött, szeme fölé ernyőzte tenyerét s elnézett messze nyugat felé a gyengén párázó violás ködökbe, amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl, Dunán túl.

Mögötte, a berettyómenti síkon, elfeketedtek az árnyak. Utolsó sugara is kilobbant a lefutott napnak.

LULLUS RAYMUNDUS

I.

Abban az időben, amikor Aragónia legbékésebb királya az Isuela völgyén átlovagolva, Huescába tette át székhelyét, élt az udvarnál bizonyos Vicente Garcia di Castello nevű zsoldoskapitány, tejtestvére annak a boltanai tudós vikáriusnak, akiről Tritheim apát is megemlékezik Steganographiájában. Ez az erőszakos, bikanyakú fickó, akitől semmi sem állt távolabb, mint tiszteletreméltó rokonának szelíd erkölcsei, a legrettegettebb korhely volt, aki valaha ólomkancsóval verte be jámbor polgárok fejét a székesegyház mögött lévő fogadóban. A nap legnagyobb részét ivással és kockázással töltötte, s felesége, a szép és erényes Ambrosia, sokszor egész éjszaka hiába várta haza, egyedül virrasztva mennyezetes ágyában.

Különösen mióta Lullus Raymundus, egy fiatal mallorcai nemes érkezett az udvarhoz, voltak hangosak az éjszakák a Mór királyhoz címzett fogadóban, ahol a kapitány előtt mindig tele kráterrel állott a nehéz ó-bor, Raymundus lovag úri barátságából.

A lovag éjszínű hollótollat viselt fövegén s úgy beszélték, annyiszor cserélte azt fel újjal, ahányszor szívéből egy-egy szerelmes galambot kiröpített. A huescai asszonyok becsületére legyen mondva, a hollók még máig sem pusztultak ki az Isuela völgyéből, bár az sem tagadható, hogy tollazatuk még ma is ritkább, mint más vidéken.

Egy nyári hajnalon, mikor a Mont Perdu csúcsait már kénsárga fátyolba takarta az Ebro torkolatában fürdő nap, Raymundus lovag elszántan söpörte le a boros asztalról a színes kockákat. Odakönyökölt Castello kapitány elé s utánozhatatlan nyugalommal, szemét egy pillanatra le nem véve annak duzzadt, karmazsínvörös arcáról, így szólt hozzá:

--Barátom, a te feleséged a legszebb asszony egész Aragóniában és én halálosan szerelmes vagyok bele.

A zsoldoskapitánynak tátva maradt a szája a meglepetéstől. Aztán egyszerre olyan rettenetes kacagásra fakadt, hogy homlokán kötélvastagságúra dagadtak az erek. Az egész szoba rengett a nevetésétől s közben úgy szuszogott, mintha szélmalmot készülne hajtani.

Lullus Raymundus továbbra is csendesen könyökölt a feldöntött cinpoharak között s mozdulatlanul meredt maga elé:

--Szeretem, halálosan szeretem...

Castello kapitányt még mindig rázta a nevetés s elfulladva, szakadozottan hörgött, húsos tenyerével térdét csapkodva:

--Részeg vagy, cimbora, a bölcs Ramiróra mondom, aki tizenhat főnemesnek egyszerre vágatta el a torkát ezen a piacon... az én feleségembe szerelmes... az én feleségembe... nagyon jó...

És újra hanyattvágta magát a faragott támlájú széken, a rázkódó kacagástól eltorzult arccal.

Raymundus felállott, fejébe csapta tollas föveget s bosszúsan kérdezte:

--A pokolba is, de hát mi van ebben olyan mulatságos?

A kapitány szeméből csorgott a könny, az ajka rángott s nagyokat nyögve tapogatta nyilalló derekát. Olyan volt, mint egy szétrepedni készülő borostömlő.

--Ülj le és hallgass rám, cimbora,--mondta végre összeszedve magát,--derék pajtásom vagy, megérdemled, hogy őszintén beszéljek veled.

Két kézre fogta a tele krátert, ajkához emelte s szürcsölve kezdte inni a fűszeres bort. Raymundus vállat vont, felcsatolta tőrét és az ajtó felé indult. De a kapitány, aki a borosedény karimája mögül félszemmel sandított rá, hirtelen az asztal közepébe vágta a súlyos krátert, felugrott s úgy megmarkolta a karját, hogy Raymundus felszisszent.

--Hol láttad először?--kérdezte durván.

--A székesegyházban. San Pedro alabástrom szobra előtt imádkozott.

A kapitány közelebb hajolt hozzá.

--Látod,--mondta rekedten,--te is a templomban láttad. Csak ott lehet őt látni, ő a legerényesebb asszony egész Huescában. Olyan erényes, hogy senkit sem szeret, még engem se. Én is a székesegyházban láttam meg először, mikor idejöttem a király zsoldosaival. Ott szerettem bele s ott, a templom kapujában kértem meg a kezét. Hozzám jött, pedig nem szeretett. Ö csak San Pedrót szereti, a szentet, akit valami olasz faragott toszkánai kőből. Az ő szívét is abból faragták, cimbora, az ő szíve is fehér és hideg... nem szeret, mert nem tud szeretni. Templomba jár, imádkozik értem, hű... csak nem tud szeretni...

A kapitány véres szemét gyenge fény fátyolozta be:

--Hűséges, jó, szent asszony... és én mégis korhely vagyok... ej, mondom, csak San Pedrót szereti... ezért nevettem az előbb, cimbora... nem földi embernek való az ilyesmi. Verd ki a fejedből, bolondság. Én mondom neked, elhiheted... Gyere, igyunk inkább és vessünk kockát.

Visszaült az asztal mellé s az ólomkarikás ablakon átszűrődő kékes sugarakba hunyorgatva, a részegek makacsságával, elérzékenyülten ismételte:

--Szent asszony... szent és hű... senkit sem szeret...

Lullus Raymundus elgondolkozva nézett a kapitányra, aztán hirtelen megfordult és kisietett a homályos csapszékből. Castello álmosan, értelmetlenül bámult utána.

Egyszerre fázósan összeborzongott.

Az ötlött eszébe, hogy Raymundusnak éppen olyan fehér az arca, mint San Pedro szobráé a székesegyházban.

II.

Raymundust ettől kezdve nem látták többé együtt Castello kapitánnyal.

Az udvarnál sem mutatkozott. A mulatozást abbahagyta. Fövegén kifakult, eltöredezett a hírhedt hollótoll, de nem cserélte fel másikkal. Szótalan lett és komor. Tekintete álmodozóvá vált, mint az esti tűz, amelyet pásztorok gyújtanak a Maladetta szakadékai között.

Reggelenkint a székesegyházba járt az első misére s egy oszlop árnyékába húzódva, elszoruló szívvel várta Ambrosiát, aki mindennap egy órát térdelt San Pedro szobra előtt. Csak mikor a szép asszony fölvonta arcáról selyemfátyolát, ragyogott föl Raymundus szeme s derült ki komor arca. Ilyenkor mindig föltette magában, hogy megvárja a templom kapujában, mikor komornájától kísérve hazafelé indul és megszólítja, de mindannyiszor valami fájdalmas elfogódás vett rajta erőt. Talán mert arra kellett gondolnia, hogy Castello kapitány itt kérte meg a kezét.

Egy nap--virágvasárnap volt,--Ambrosia, mikor kifelé indult a nagyhajóból, leejtette kezéből a szentelt fűzbarkát. Raymundus mellette termett s felemelte a lehullott ágat. A keze reszketett, mikor átnyújtotta.

--Köszönöm,--mondta halkan Ambrosia s sűrű szempilláit fölvetve, ránézett a fiatal lovagra. De hirtelen elpirult, zavartan sütötte le szemét és kisietett a templomból. Raymundus tekintete mintha megégette volna.

Másnap mégis mosolyogva bólintott feléje, mikor Raymundus mély bókkal meghajolt előtte. Később már pár szót is váltottak, jelentéktelen, közömbös szavakat, de amelyek mélyén--Raymundus úgy érezte,--szerelmi vallomás lángolt.

Ambrosia pedig éjszakánként felkönyökölve ágyában, álmodozva nézte a fehér holdfényt, amely élesen rajzolta ki az erkélyajtó patkós ívét s akaratlanul Lullus Raymundusra gondolt, aki már egy hónapja nem tűzött új tollat a fövegéhez. Olykor elővette csiszolt acéltükrét s sokáig, érdeklődve nézte benne magát, mintha valami idegen arcot vizsgálna. Hajnal felé aztán reszketve temette fejét a forró vánkosokba s görcsös zokogás fojtogatta a torkát.

Egy reggel Raymundus hazakísérte a székesegyházból.

Szótlanul, lehajtott fejjel ment mellette, e mikor a komlóval befuttatott kapubolt alá értek, hirtelen szembefordult vele:

--Ambrosia... meg kell mondanom...

Lullus Raymundusnak elakadt a szava.

Ambrosia halkan felsikoltott s kezét szívére nyomva futott föl szobájába. Azt hitte, összeroskad. Lihegve állt meg a szoba közepén. Szédült és magában ezerszer befejezte--ijedten és boldogan--Raymundus félbemaradt szavait: szeretlek... szeretlek...

A szíve hangosan vert.

Egész estig ki nem mozdult a szobájából s elhatározta, hogy másnap nem megy el a templomba. Korán lefeküdt, de nem tudott elaludni.

Éjfél felé fölkelt, egy könnyű mantillát kapott magára s kiült az erkélyre. A Monté Aragon felől langyos szél fujt. Csodálatosan csendes és átlátszó volt az éjszaka.

Egyszerre összerezzent.

Az erkély alatt megmozdultak a komló vastag fonadékai s a következő pillanatban a kőoszlopba fogódzva fölbukkant előtte Raymundus. Hajadonfővel volt s a hold éppen az arcába sütött.

Ambrosia megrettenve ugrott föl.

Lullus Raymundus átdobta magát az erkély korlátján s letérdelt előtte:

--Bocsáss meg, Ambrosia, de el kellett jönnöm.

Ambrosia hátralépett s karjait védőleg terjesztette maga elé.

--Ne húzódj el tőlem,--folytatta Raymundus, akinek szavai egyszerre fölszabadult áradatban ömlöttek,--az a szerelem, amely engem idehajtott, tiszta és szent, amilyen te vagy, nincs rajta a föld szennyéből semmi. Egész életemet betölti, mint a napfény a világot. Szeretlek, Ambrosia, szeretlek... A csillagok szeretik így az éjszakát, füvek a hajnali harmatot...

Ambrosia szeme előtt elhomályosodott a világ. Túláradó szívvel, a beteljesült boldogság sugárzó szépségében állott Raymundus előtt. Forróság öntötte el egész testét, torka kiszáradt s remegő kezei tétován kapaszkodtak az erkély korlátjába.

--Kelj fel,--mondta végre fojtott hangon,--kelj fel és távozz. Ha valaki meglátott volna... Megbocsátok, de távozz...

Raymundus felemelkedett:

--Ne űzz el, Ambrosia. A hitetleneknek száz szavuk van a szerelemre, én nem tudok egynél többet mondani: szeretlek. S a nap minden óráját csak azért szeretném lábaid előtt tölteni, hogy újra ezt ismételjem.

Ambrosia nem tudta kikerülni Raymundus tekintetét. Hosszan, némán nézte a rajongó lovagot s lassan, szomorú mosolyban simult el arcáról az izgalom.

Azután beszélni kezdett:

--Raymundus, én hiszek neked. Hiszek abban a csodás, tiszta szerelemben, amely most olyanná teszi arcodat, mint az ifjú San Pedróét. Hiszem, hogy ez a szerelem örök és földöntúli, de... én nem tudok ilyen szerelmet viszonozni. Erre én méltatlan vagyok. Ilyen mélységes lángolást nem tud megérteni földi asszony. Ha halhatatlanná tudnál tenni, ha nem omlanék porrá a testem, ha örökre élhetnék: örökre szeretnélek. Ó ha megtalálnád az élet örök titkát, amelyről a bölcsek szólnak, s amely megadja a halhatatlanság gyönyörét... Tégy halhatatlanná, Raymundus, keresd meg az élet vizét és én a tied leszek--örökre.

A lovag úgy hallgatta, mint egykor Odysseus a tenger leányainak énekét.

Hirtelen leroskadt Ambrosia elé, ajkához szorította annak keskeny, fehér kezét s megittasultan mondta:

--Megkeresem és elhozom neked, senora... az Isten engem úgy segítsen...

A hold magasan állt a székesegyház karcsú tornya felett s lenn az utcavégen fölhangzott Castello kapitány borízű kurjantása.

Raymundus átugrott az alacsony erkélyen, köpenye csuklyáját fejébe húzta és elindult a Monte Aragon felé, amerre a San Miguel de Foces-kolostor romjai feketedtek.

III.

A huescai udvar hölgyeinek lovagja eldobta a gazdagon hímzett bársonyruhát. Fekete kámzsát öltött s elvonult a romok magányosságába, papyrus-tekercsei, chaldeusok írásaival telerótt pergamenjei és kabalás fóliánsai közé.

Hét nap alatt megtanulta az írás és olvasás nehéz mesterségét, amit kétszáz évvel később is csak Paracelsus mestere, a sponheimi bencés apátúr tudott utánacsinálni.

Megismerkedett a démonológia umukjaival, amelyek felhozzák a rontást és megtanulta a nagy maszkimok elleni bűvölés örökbecsű szavait. Tudta, hogy a homlok betegsége a pokolból jött, hogy Namtar maga a döghalál s hogy Asusu-Niamir visszahívta Istart, a hajnali csillagot. Esztendőket töltött az egyiptomiak theurgiájába mélyedve, ismerte a Ker-neter rejtelmeit, ahol a Horusz mérlegén könnyűnek találtaknak fejét a nilusi ló harapja le. Olvasta a Halottak könyvét, Hermesz Triszmegisztos Chená-ját, értette Demokritoszt, az abderitát és Zozimes Africanust. Megtanult bánni az auripigmentummal, amely a melegség hatása alatt részben arannyá változik, sőt Geber homályos könyvének "második rendbeli medicináit" is elkészítette. Minden nap gazdagabbá tette tudományban és bölcsességben, végül az alchimiának már csak a bölcsek kövével foglalkozó része érdekelte.

Esténkint Albertus Magnust olvasta. Ez a nagyszerű teuton delejes erővel vonzotta, kivált mióta megtudta róla, hogy mikor Vilmost, a németalföldi királyt vendégül látta Vízkereszt-napján a domokos-klastrom kertjében, a zord téli idő ellenére levelek és virágok nőttek egy szavára a zuzmarás fákon. Legszívesebben azonban könyveinek azokkal a fejezeteivel foglalkozott, amelyek a nagy elixiriumról szólnak. Ezeknek rejtett értelmét kutatta olykor egész éjszakán át s észre sem vette az idő múlását.

A még épen álló refektórium egyik sarka tele volt különböző alakú cserép- és bronz-edényekkel, szárított füvekkel, madár- és gyíkcsontvázakkal, vasfogókkal és fúvókkal. Egész nap égett itt a tűz három hatalmas kőlap között s Lullus Raymundus gondterhes arccal állt előtte, míg szikár fejét félelmes fénnyel világították meg a gyantáktól színes lángok.

Egy esős, télvégi estén végre sikerült metallurgiás kísérlete.

A kénarzén titokzatos keveréke, mint egészen tiszta, aranysárga por omlott szét a kezében tartott átlátszó kristály-fiolában. Cinpoharat vett elő, félig töltötte vízzel, elmondta fölötte az örök változás kilenc szavát s pár szemet szórt bele a megtalált kincsből.

Reszkető kézzel emelte szájához a drága folyadékot...

Megrázkódott.

Forró tűz járta át testét s ettől kezdve sem ételre, sem italra nem vágyott többé. Lullus Raymundus megtalálta a halhatatlanság titkát.

Két hónap multán, hogy megbizonyosodott munkája sikeréről, elhagyta a romokat, felöltötte a régi bársonyruhát s kezében a nagy elixiriummal, megindult az úton Huesca felé.

Enyhe áprilisi nap volt. Az égen ezüstös felhők fodrozódtak s az aranyeső halványzöld ágai között csillogó bogarak keringtek.

Lullus Raymundus dobogó szívvel, görnyedten, lassan lépegetett lefelé a lejtőn. Mikor áthaladt a város kapuján, alig tudott tájékozódni. Mintha idegen városba került volna, úgy megváltozott körülötte minden.

Egy szembejövő fügeárushoz fordult:

--Hallod-e, barátom, hol lakik Vicente Garcia di Castello kapitány?

--A temetőben. Már tizenkét éve,--felelt az nagy nyugalommal.

Lullus Raymundust hirtelen szörnyű félelem fogta el. Most jutott először eszébe, milyen hosszú időt töltött innen távol. Szinte fuldokolva kérdezte:

--És az özvegye... a szép Ambrosia? A fügeárus furcsán mosolygott:

--A szép Ambrosia?... Ott lakik a túlsó utca végén, abban az erkélyes házban...

Lullus Raymundus föllélegzett s megkönnyebbülten sietett arrafelé.

A boltozott kapunyílást szelíden koszorúzták a komló óriásira növekedett fonadékai s az erkély egészen eltűnt a zöld indák között. Raymundus lihegve sietett föl a lépcsőn s mámoros örömmel lökte be a nagyszoba ajtaját.

Csodálkozva állt meg a küszöbön.

A szoba üres volt. Csak később vette észre, hogy az erkélyajtóhoz állított karosszékben egy sárgásarcú, összetöpörödött, öreg asszony ül, aki ijedten, bizalmatlanul nézett rá.

--Senora Ambrosia nincs itthon?--kérdezte kissé megzavarodva.

Az öreg asszony felemelkedett, szemében különös fény csillant föl, aztán intett Raymundusnak, hogy lépjen közelebb. Erős reszketés fogta el s alig hallhatóan susogta:

--Raymundus... nem ismersz? Én vagyok... Ambrosia...

Lullus Raymundus megtántorodott. Nem tudott szólni, csak kezét nyújtotta előre, amelyben szikrázva villant meg a kristály-fiola.

Ambrosia keserűen mosolygott:

--A nagy elixirium... harminc év után?... Most akarsz halhatatlanná tenni, így, öregen?... Későn van, Raymundus, ide nézz...

Letépte melléről a ruhát s Raymundus elszörnyedve látta testén a rákbetegség gyilkos nyomait.

Ambrosia fölzokogott:

--Azt akarod, hogy ilyen nyomorúságban éljek--örökre? Kímélj, Raymundus és szánakozz rajtam.

Lullus Raymundus öreg mellét is megrázta a fojtott zokogás.

Kezéből kihullott a kristály-fiola s hangos csattanással millió csillogó porszemmé omlott szét a márványpadlón.

--Ambrosia,--nyögte leroskadva,--te szabad vagy. Beléphetsz fa mennyei halhatatlanságba... de én itt maradok a földön-örökre... nem találkozunk soha...

IV.

A többi megolvasható régi krónikákban. Lullus Raymundus Ambrosiai halála után belépett a ferenciek rendjébe. De zaklatott szíve nem talált nyugtot. Nemsokára elment Afrikába, hogy a mohamedánok közt terjessze az evangéliumot. De hiába kereste a halált, bár többször rettenetesen megkínozták a pogányok,--nem tudott meghalni.

Isten végre megkönyörült rajta s meghallgatta imádságát.

Egy éjjel a mohamedánok kihurcolták a város elé és megkövezték. Keresztény utazók találtak rá másnap vérébe fagyva. Még élt. Magukkal vitték hajójukra, amely útban volt Mallorca felé.

Mikor szülőföldje partjára tették, meghalt. Hamvai ott nyugszanak a pálmai székesegyház oltára alatt.

ŐSZI HEGEDŰK

Valakinek a Paradicsomban. Poe.

Ilyenkor már csak Beleznay úr jár a Füvész-kertbe.

Beleznay úr, a művész, aki harminc évig énekelte Papagenot a pesti dalszínházban, jóllehet, titokban fájva álmodott Tristan szerepéről. Ám tapsok helyett így is learatta a csendes öregséget. Kecsegeorrú gombos cipőben, derékba szabott szűk kabátban, magasra csavart fehér shawlja fölött keményre vont állal s egérszürke kürtőkalapja alatt bánatos gondolatokkal sétál minden délután az elárvult szilfasoron. Néha megáll a repkénnyel futtatott, aranybetűs, rózsaszín márványoszlop mellett, gondosan beretvált állát nádbotja csontgombjára támasztva vagy elnézve hosszan papirszivarkájának füst-arabeszkjeit, amelyek olyanok, mint a szultán irádeján a virágos betűk: érthetetlenek és haszontalanok. Máskor elandalodva fordul be a kígyózó, keskeny útra, fejét féloldalt hajtja, mintha láthatatlan zenészek hegedűinek taktusára lépegetne a rivalda szélén.

A díszlet tökéletes.

A háttérfüggöny porcellános kékjét már elfutotta a November lehellete. Jobbra ritkuló bokrok, szétnyíló legyezői fölött aranyló kadmiumfoltok, mögöttük öreg vadgesztenye, harsanó indiai veresben. Odább álmatag nyírfák krétás dereka, ólomfehérbe mártva, platánok tompa kékezüstje, violába tévedt orgonával átszegetten, míg túlnan, a néhai tó horpadásában, az elgurult ecset méregzöld csíkja tüzel a pázsiton. A pálmák üresre fosztott köröndjét talán egy pointillistai-festő tarkázta lehullott hárslevél millió pettyével. Csak a baloldali jegenyék lombdárdáján komorlik föl az ég párás tükréig az umbra temetői setétje, mint nehéz és fájó emlékezés egy drága halottra. Az üvegház: gyöngyfényben úszó óriás koporsó s előtte a buxus illedelmesre nyírott, négyszögbe zároló szalagja szinte úgy rémlik: fekete szegély a nyár gyászjelentésén.

Beleznay úrhoz, aki elmúlott ifjúságát sétáltatja az alkonyodó kertben, fölöttébb illik ez az Olgyay-színekbe hangolt szomorúság. Ö maga talán legjobban érzi ezt s míg egyenesre húzott derékkal ballag a néma úton, szívét befelé hulló könnyek esője veri.

Az árnyékkedvelő növények lejtője felől,--ahol titkon csókolódzó szerelmesek bujnak meg minden tavaszon,--most gyenge szél kapatja szárnyát. Meglibben a sárguló levelek pilleraja s a cserjés vesszőin simán fektetik keresztbe vonóikat a titokzatos zenészek.

A nyitány megkezdődik.

Mélyhegedűk bánatos andantejával indul, hosszan, vontatottan a halk őszi muzsika: Hallgasd csak, hallgasd a Vágyak énekét...

--Minden mozdulásod, szándékod és tetted ősi éltetője végokon: a vágy. Mindig hiányát érzed valaminek, ami után kezed kinyújtsad, sohase vagy egész, zárt és befejezett. Ha nevetsz, hiányzik a sírás lázas forrósága, ha ölelsz: az epedés fájdalma, ha révbe érsz: a küzdés izgalma, örök kettősségét sejted meg a világnak s örök tragikumát magadnak.

Beleznay úr elfúló mellel vigyázza az ősz hegedűversenyét. A lelke most kinyitott ajtó s visszhangos zúgással árad be rajta a prestosoba lendülő szonáta első tétele:

--Nincs, nincs soha egészen betelő vágyad. Ha a csók, a siker édességét issza a szád, hol van kínzó gyönyöre az útnak, mely odáig vezetett? Vágyódás és elért vágy, együtt, egyszerre kellene, kívánság és beteljesülés, együtt, egyszerre lenne csak teljesség. De jaj, sohase juthatsz el eddig. Ezért sajog betöltött álmod mélyén a csalódás fanyarsága, mint színméz édességében a fulánk mérge. Boldog vagy, ha virágos nyoszolyádba fekteted szerelmes párod, de a boldogság--amíg csak álmodtál róla,--odavan, többé már nem adatuk meg néked. Ezért nincs, nincs soha egészen betelő vágy, csak vágyakozás az elérhetetlen után.

Az új tétel tajtékos hullámai már vágtatnak, mint az elszabadult csikók, lebegő sörénnyel. És viharos crescendóba zendül a megsokasodott hegedűk vad zokogása:

--Mi után futsz hát? Amit elérhetsz, sohase teljesség. Amit elnyersz: azért nem érdemes küzdeni, amiért érdemes: soha el nem nyered. Futsz mégis, vergődsz és gyötrődöl, miért, miért? Magadat keresed talán a szörnyű kört futván, de tegnapi vagy holnapi magad soha utól nem éred. Nincsen és nem lesz soha beteljesülés.

Beleznay úr egy hársnak dőlve, elfehéredett arccal hallgatja a tomboló furiosót, amely végre megcsendesedik a zárótétel ünnepi hömpölygésében:

--A te tragikumod mégis az Élet éltetője. Az egészen betelt vágy örök megnyugvás lenne, maga a halál. Egy, egyetlenegy csók kellene csak, egy szín, egy illat, egy hang és ki lenne merítve a világ gazdagsága. Megszakadna az örök folytonosság, míg így minden csalódás új vágy magját csiráztatja. Érzed az őszi kert terhes földszagában a jövő tavasz ígéretét? S ha kevés ez a bölcsesség, ha hideg és nyugtalanító: óvakodjál a teljesedéstől. Őrizd meg álomnak az álmot, vágynak a vágyat, sóvárgásnak a sóvárgást. Hogy ne csalódjál: óvakodjál a beteljesüléstől.

Lassan, ahogy a sóhajtás hal meg, hallgatnak el az őszi hegedűk. Beleznay úr még sokáig ott áll az öreg hárs törzséhez támaszkodva. Talán Tristanra gondol, kinek aranyhímes palástja csak álmaiban lengett vállán és egész bizonyosan Isoldéra, akit nem csókolt meg harminc év előtt a májusi nászlugasban.

Azután...