A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet)
Part 20
Létay agg ősi épületében, a nagy terem festése megromladozott, s ő a régi helyébe új fresco-festést határozott. Megérkezett a festész, ki művészi utazással járta meg az olaszhon jelesb városait, s azokból valamint tudományt és ügyességet, úgy maga külsejére nézve is, finom simúlást hozott hazánkba vissza. A fresco-festés ritkaság volt még a magyar földön; Berky ezt a mesterséget, különös szorgalommal nyomozá vala Rapháel, Bounarotti, Volterra, Mengs, és Maron remekeiből, s tört ellesni titkaikat. Egy pár mágnási palotában szép jeleit adta immár ebbeni ritka tökélyének, s Létay örűlt a fiatal művésznek. Csakhamar suttogni kezdtek a szobaleányok a szép festészről, s annak kedveltető módjáról, s udvariasságáról; magok a kisasszonyok is figyelők lettek reá, s Jusztinka nénjei sem tagadhatták meg tőle a méltánylást; ámbár benne inkább az utazottat és a külföldi mívelésű, mint a szép ifjat, és kitűnő művészt látszottak becsülni. Jusztinka is újságvágyó lőn, voná őt festői kedvtelése is, s megtekinté Berky dolgozását. Ez épen festékeit vegyíté ekkor tégelyeibe, árnyéklatokat készíte különféle színekből, s Jusztinka tudakolásira kész szívességgel tolmácsolgatott. Előadá a fehér festék készítése módját, a testszínnek, korok és testek különbségeihez képesti különbféleségeit; előmutatá cartonait, mik után rajzai a falra jövendenek; és sejtvén a lányka festészi értését, művészi hév folyá el előadásait. Jusztinka vágyat nyilatkoztata az iránt, hogy némi kisérletet tegyen a fresco-festésben. A szíves ifjú kész vala erre, s megtekintvén Jusztinkának némely dolgozásait, hogy erejét becsülhesse azokból, egyikét könnyebb cartonainak átengedé neki, s friss meszeléssel bevonván egy darab falat, nem annyira szembetűnő részén a teremnek, maga utasításai után festeni hagyá a leánykát. A festés nem rosszúl üte ki, de száradván a mész, több helyen más lőn a festék kiadása, mint Jusztinka reménylé. Mosolygva igazított utána Berky, s figyelmeztette őt: miként keljen előre kiszámolni a festékek munkálatait? Az épület rondeljében, hol hamvas festést kivánt az öreg Létay, szerencsésebb próbát tett Jusztinka, s Berky tüzet kapott oly szívesen lenni tanítója, mint ez tanítványnéja vala. Festészi oktatások, ezeknek biztosságaik, magány és kedvtelés rokonsága, aprónként nyájas ismeretséget szövének a két fiatal között. Jusztinka megcsalá magát, művészi vonzalomnak és rokonságnak tekintvén azt, mi immár kelő érzelem vala. Azt vélé ő, hogy egyedűl festői kedvtelés vonja őt Berky dolgozásaihoz, holott immár a szép s mívelt társalgásu és lelkű ifjú üle szivében.
Jusztinka szép recze-mustrákat kapott kölcsön. Máskor könnyen maga másolta le maga számára azokat; de most valami édest sejtett abban, hogy Berky dolgozásából bírjon valamit. Egy szócska elegendő volt ennek arra, hogy szíves esenynyel fogjon a munkához, s nappal elfoglalván őt fresco-festése, éjjel pótolja szorgalmát. Jusztinka bámult, a mint harmad-napra Berky a kész mustrákkal megjelent. Szemérmesen nyúlt tűpénzéhez a lányka, s fizetést akart nyújtani a festésznek, nagyobbat, mint munka ért; de Berky oly szerényen esdeklett a kisasszonynak, hagyná őt szolgálhatni csekély fáradságával, hogy Jusztinka nem meré, nehogy az ifjú finom eszméletét sértse, a további kinálást megkisérteni.
Jusztinkának névnapja következett. Estve lekéretett az uraság a kertbe, hol csinos világosítás lepte meg azt, mely egy jelentő ábrázolatot jelesen tüntetett elő. Egy fiatal lyánkát szives nyájassággal öleltek a grácziák, s háttérben a művészség istennője, a maga symbolai kiséretében, hozta feléje a koszorút. Tetszett az uraságnak ezen sziveskedés, ámbár mind Létay, mind a két öregbik leány, sokalva mosolygották a hizelgést. De Jusztinkát, a figyelmes művész iránti hálás jóakarat és szivesség foglalák el, s bájos képekkel lopák meg éjjeli nyugalmát. Szép álmai körülte lebegének, s ezentúl vonzani kezdé őt minden, mi a fiatal festészt érdeklé. Berky azon cartonában, mit Jusztinka másola, a boldogságot festé vala. Egy fiatal lányka, ártatlan örömmel szedegete hímes réten virágot; markában kevés vala a tépett, de siető léptei és mohó tekintetei előtt, ingerlő bőségben viríta a tépni-való. Jusztinka érzé most, miként a festésznek igaza volt; mert kis jelenben és nagy reményekben, ő is mi boldog vala most!
Napok teltek el úgy, hogy a szivek kölcsönösen égtek egymásért, de szóra ajakra nem adták érzeményeiket. Jusztinka minden regényes hangulatú képzete mellett is, nem hajlott épen semminek venni a rang korlátait és születés javait; innen lelke előtt még semmi komoly és elhatározott czél, a festészszel kezdett szívjátékban meg nem jelent. Festésnek szine alatt forgott ő Berky körül, kivel mindig vala kérdeni vagy közleni-valója. Az ifjú nem fogyott ki sziveskedéseiből; szem, tekintet, figyelem naponként biztosabbak lettek; de naponként némább a száj; főkép az ifjú búsongó néha, és Jusztinka elfogúlt gyakran. Egy ünnep estéjén Berky mandolint vert a kertben, Jusztinka benne sétált fel s alá, s bár miként ovakodott is, mindig közel estek hozzá fordúlatjai. Most egy szép vadrózsát kivánt a leányka leszakasztani, az ángol osztályban álló bokor-tetőből, nem messze Berky ültétől; de a rózsa magasan ülvén, Jusztinka föl nem érte azt. Berky látván a sikeretlen ipart, előpattana, lehajtá a gallyat, leszakítá az óhajtott virágot, s szerény szivességgel nyújtá azt a lánykának által. Lelkes nyájassággal fogadá ez el a rózsát, s észrevévén, hogy Berky kezét megvérzette a tövis, kirántá zsebkendőjét, s beköté azzal a sebet. Berky pirúlva vonakodott, csekélylette a sérelmet, de hagyta még is a maga körüli édes gondoskodást, megcsókolta a jóakaratos kezet, s forrón szorította azt szívéhez; majd mintegy megrettenve nagy merésén, hátra állt, s zavarodva sütötte le szemét. Jusztinka maga is kínos zavarodásban vala, hol a rózsát szaglalá eszméletlenűl, hol szavakon tünődék, mikkel közös megzavarodásukat elfordíthassa; de nem akadván ilyekre, megfordúla végre, s nyugtalan szívvel mene szobájába be. Itt szerelme szabad lángolásában forrón szorítá szívéhez kedves ereklyéjét, a rózsát. Utánereszté szívét és képzeletét, boldogsága nyájas képeinek. Édes szorongás nyomá szívét, de oly boldogító, melytől a világért sem kivánt volna megválni.
Berky egészen más érzelemmel volt. Jusztinka szótlan elfordúlása tőle, lezúzta az ifjúnak lelkét. Megneheztelt! így tépelődött magában; vakmerő valék, s így elriasztám őt zajos tolakodásommal! Esztelen én, alacsony sorsommal oly magasra merengni! – Dúlt e tünődés szívében, s bús és hátravonúló lett a lányka iránt; minden tekintetében és szavában ennek, vakmerőségét büntető szigorúságra vélt találni; mert Jusztinka, miként szemérmes indúlat szokott, ha már eszmélkedni kezd magára, maga részéről szintúgy elfogúltabb lőn.
Ismét néhány nap telt el, s a szív erőszakja mindig nyomasztóbb lett mindkét részről, s nehezen tűrő immár a titkolást. Jusztinnak önküzdései is a sorsok különbözéseivel, mindinkább gyöngűltek. Egy napon Jusztinka fenakadt egyik festésével; s hosszas belső tusa után tanácsért folyamodott Berkyhez. Ez már bevégezte az először határozott munkát, s Létay nagyon elégűlt lévén azzal, még épülete egy szárnyát bízta kifestése alá. Épen e czélra dolgozott cartonokat a maga szobájában, a mint Jusztinka belépett. Első, mi itten szemébe tűnt, saját mellképe volt a rózsával, a megszólalásig találva. Pirúlva állt meg arczképe előtt a lyánka, rámeredve szemével, s oldalt a meglepett ifjú állott, lesve a lányka arczán derűt vagy borút. – Mi jó Berky úr! hogy annyi időt veszteget körültem. Azt tartom, találva vagyok, de egy kis hizelgéssel.
Ó én nem vagyok elégedett dolgozásommal, mondá forrón ömledezve az ifjú. Hol van itt az a nemes homlok, azok a lelkes vonások, bélyegei a szép léleknek? hol van az a nyájas nyomatja a szelid ártatlan kedélynek? az a varázs tekintet, mely haldokló ifjat is képes fogna lenni életre derítni? az a kéjjel telt pillantat, mely egykor üdvöt, boldogságot fog derítni arra, kit az ég szerelmével áldand meg? Ezen pillantattal törtem én festeni nagyságodat; de munkám, érzem, kontárdolgozás!
Boldognak véli ön, kit szeretni fognék? mondá Jusztinka, mindjárt kisuhanásokkal megbánva szavait, s nem merve pillantni az ifjúra.
Vég nélkül boldognak, felelt az ifjú. Kegygyel telt pillantat lett jutalma a lányka részéről. Berky nem bírva többé érzeményivel, térdre omlott Jusztinka eleibe, s forrón szorította ajkához megragadott kezét. – Bocsánat a vakmerőnek, ezt rebegte, ki homályából azon fényre feltekint, mely őt jótevő napként éleszti. Vagy tán vétettem nagysád áldozó érzetimmel? – kezére borúlva várta itéletét.
Melyik lányka dúlt valaha azért, hogy bájai mindenhatók valának? s épen Jusztinka tehetné ezt, az előbb szerető, a titkon epedő lányka? Érzé ugyan, hogy messze halad az ifjúval, s nem vala teljesen elégűlt, sem önmaga, sem az ifjú megfeledkezésével; de szánat, pártos szíve, s azon zavar, melybe őt az ifjú szavai és helyzete hozák, újabb fontolatlanságba ránták őt. Másik szabad kezével megsimogatá a kétkedő ifjú arczait, felkelni parancsolá őt, s zavart érzelmei között fontolatlan szavakkal biztatá annak reményeit. Berky lelkesedve szökék fel, bátorodott hévvel szorítá a lánykát magához, s ez feledve mindent, szenvedé, majd viszonzá kéjelgéseit és édes nevezeteit. A szeretők tudák s tudaták most, hogy egymáséi, mit már régóta sejtének, érezének. – Jusztinkánál a szerelem lángoló boldogsága feledtete minden gáncsokat, miket elméje vagy büszkesége az ellen tehetének.
Mindinkább szorosabb, s foglalkozóbb lőn most szövetségök, s végre gyanús a háznép előtt; mert boldog szerelem, gondatlan a maga áradozásaiban. Jusztinka megbízott szobalyányánál elfogaték egy levelkéje a festésznek, s Létayt dühösség fogá el. Csak hirtelen szökés mentheté meg az ifjat, szörnyűt esküdt boszúja elől. Jusztinka testvérei ájuldozának a ház mocska felett. Nem létezett kín, mi szánva nem volt számára, s mi rajta el nem követtetett. Méltatlanságok, alacsony boszúk űzték egymást rajta, s végre tudtára adta az atyja, hogy vagy azonnal férjhez-menésre határozza el magát, vagy örökös inségre szánja el Berkyt. Jusztinka reszketett, ismerte mind hatalmát, mind szilárd természetét atyjának, s tudta hogy az ifjú vesztve van, mihelyt ő akarni fogja. Azonnal kész lett határozásával.
Testvérei már jegyben álltak jövendő férjeikkel, s ő körülte is számos tisztelő epedett. Ezek közt eleitől fogva kedvezőleg jelölte ő ki becsülésével Rónapataky őrnagyot, atyjának ezredéből. Ennek nemeslelkűségébe veté most a lányka minden bizodalmát, s tudtára adá atyjának tett választását. Létay örömében megenyhűle leánya iránt, az őrnagy kivánt vő vala neki, s értesíté ezt szerencséje felől. Rónapataky szívből tisztelé s szereté Jusztinkát, s boldog érzelemmel fogadá kiválasztatását. Jusztinkának azonban nem vala komoly szándéka másé lenni, mint Berkyé. A szenvedés és szerelme viszályai, még inkább lánczolák hozzá szívét, s egy különös fölfedezése épen örökre sajátjává tevé őt. Szerelme zálogát szíve alatt hordozá; nem vala tehát más menedék előtte, mint ámítni rokonit férjhez-készülésével, s az alatt időt nyerni Berky számára, hogy félre állhasson a boszú elől. Biztos emberét küldé levelével utána, ő maga feltevé magában, hogy mindenki iránt titkot tartson; de nemeslelkű Rónapataky előtt nyilatkozzék, s őt titkába vonja, s ha lehet, maga segélyére bírja. Szíve annál nyájasabb bizalomra nyílt iránta, mivel csak ő volt egyedűl s a jó Judith, kik szánó kimélettel bántak vele. Atyja, s kivált testvérei, hidegségökkel és gúnyaikkal, makacs hidegséget szültek vala szivében; utálni kezdte nemzetsége viszonyait, melyek szabadság és szerelem helyett, erőszakkal és gyülölséggel kínozták őt.
Rónapatakynak elborula szive, a mint Jusztinka neki titkát s egész állapotját fölfedé. Ő a lánykát szívből szereté, de a saját becsületét még inkább, mire egész a gáncsoskodásig kényes vala. Jusztinka többé nője nem lehetett, de szivéből megszáná ennek ügyefogyott sorsát, s a mint a lányka kúlcsolt kezekkel rimánkodék előtte: ne hagyná el árva sorsában őt, kiben egyedűli reménye és bizalma él a földön, nemes tökélet szálla lelkébe. Föltevé magában, hogy a boldogtalan lánykát kimenti inségéből. Elrendele titkon mindent, s az alatt folytatván a háznál kérői szerepét, s ezzel elszunnyasztván a Létay-ház figyelmét, kiszökteté a lánykát az atyai udvarból. Az őrnagy ezredében szolgált volt egy Gárday nevű öreg seborvos, ki lábai romlása miatt elhagyta szolgálatát, s egy kis városkába vonúlván, csekély nyugpénzéből s orvoslásaiból éldegélt. Rónapataky úgy ismerte őt, mint talpig emberséges férfit, kinek úgy erényességében, mint szívnemességében bízni lehet. Ezt bízta ő meg Jusztinka állapotával, s hozzá vitte ki a szerencsétlent. Gárday mindent fogadott, mit szív igérhet, s meg is tartotta fogadását. Jusztinka már néhány nap alatt saját leányaként vala házánál. Az öregnek szótlan komolysága, egyenes, de gyöngéd kedélye, jótevőleg egyeztek Jusztinka mostani hangulatával.
Most már Jusztinka minden nyomozási szorgalmát Berky után vetette. Az őrnagy sem nyugodott ebbeli munkálkodásiban; de a hír, melyet felőle vihetett, majdnem kétségbeeséssel zúzta meg a lyánka szivét, Létay elfogató parancsot eszközle ki Berky ellen. Sokáig nem lelték ezt, ámbár a szerencsétlen ifjú nem bírhatá magát arra, hogy Jusztinkát messze hagyja. Darabig, miként kivert méh volt kasa körül, csak a Létay faluja vidékében bolyongott, egy párszor betért a faluba is bizonyost hallani, s beszélt Jusztinka biztosabbjaival. Megfordúlt szivében a vér, s minden érzemény, hallván, hogy Jusztinka az őrnagy jegyese. Ugyan ezt hallotta ennek legényétől is, s nem kétkedhete tovább. Majd eszétől válva futott a világba, s így kerűlt a Létay hatalmába. Számos méltatlanság érte az ifjat, mely párosúlva mély bánatával, oly súlyos betegségbe buktatta őt, hogy abból csak ifjúi ereje segíthette ki. A tömlöcztartó leánya szives gondját viselé a szép bús ifjúnak, s ha nem indúlatot is, de hálát és jóakaratot víva ki magának nála. Berkynek tudtára adaték, hogy csak nősülés oldhatja őt fel további üldözés alól. Neki már az élet csekély kecsű, s örömtelen jövendőjű vala; Jusztinkát, kinek állapotát nem sejté, más sajátjának tudá; mi vala hát többé nyerni-, mi veszteni valója?
Mintegy eszméletlenűl határozá el magát, hogy a tömlöcztartó leányával egybekeljen. A lányka szivéből ragaszkodék hozzá, s így gondolá, boldogíthat, ha maga örökre boldogtalan marad is. A hír, ha rosszat visz, űzetett madárnál sebesebben repűl. Jusztinka korán megtudta kedvesének sorsát. Az ő érzelmeit ennyi viszály, sorsának ennyi méltatlansága, borús fásulásba ejtették. Volt nyájas és nyílt kedélye élet-unalommá változott most, s minden lágyabb érzelem, elzárkózó szivébe vonúlt vissza. Volt örömei és kedvtelései elhagyák őt, csak az egyetlen orvosi maradt még fenn, melyet bánat-űzésből is kettőztetett szorgalommal gyakorolt most, naponkénti alkalma lévén ebben, az agg seborvos betegei körül. Aprónként enyhűlt, s csendes szenvedésbe ment által bánatja, s mindinkább több-több kedvvel űzte orvoslásait. Az öreg seborvos, sejtvén e részben a természeti hajlamot, nyílt elmét és némi ismereteket a lánykában, örömmel oktatgatta ezt az orvosi tudományban, s közlötte vele hosszas gyakorlataiban szedett tapasztalásait. Jusztinka orvosi ismeretei szemlátomást növekedtek, biztosúltak, s gyógyításai naponként szerencsésebbek lőnek. Utoljára majdnem eleme lett neki az orvoslás; minthogy tépett lelkének csak a boldogtalan, csak a szenvedő emberiség volt képes írt nyújtani; míg a boldog, kínos visszaemlékeztetéssel gyötrötte lelkét.
Jusztinka kín és bánat közt szűlte el fiát. Minthogy inkább kivánunk attól szabadúlni, mi szivünknek alkalmatlan, mintsem remegünk bizonytalan vagy távolas veszélytől; Jusztinka mihelyt felépült, tudván atyjának még most is tartó nyomozásait maga ellen, de különben is kietlen lévén immár előtte saját szülő-földje, hol annyit szenvedett, útnak indúlt Vürtemberg felé, egyik nagybátyjához, kit leveleiből kedvezőleg ismert. A seborvos épen faluján kívül volt egyik betegénél; levelet hagyott ehhez, melyben fiát atyai indúlattal szívére kötötte.
Idő-múlva levele érkezék a nagybátyának Vürtembergből, hogy Jusztinka bújában elhala, s holtnak tartá őt minden rokona, ismerőse, holtnak az öreg seborvos is. Ez telhető gonddal nevelte a kis Uzoryt – e nevet adá vala neki az őrnagy, később generál, hogy üldöztetéstől megmentse – s benne telt fő gyönyörűsége. A gyermek úgy szerette az orvost, mint édes atyját, s nem is vélte őt másnak. Azonban a nőtlen öreget, vénségére játszottatta még a szerelem. Elvett egy fiatal személyt, kit szívből szeretett ugyan, de kinek élességeitől sokat vala kénytelen szenvedni. Békes indúlatja könnyen tűrte ezeket mindaddig, mignem nejének lánya született tőle; de azontúl nem volt többé mellette nyugalma. Naponként felfrissűltek az a feletti pörlések és szemrehányások, hogy a seborvos inkább szereti az idegen fiút, mint saját gyermekét, hogy ennek mellőzésével kedvez amannak. Hova-tovább borúsabbak lőnek e viták következései. Az asszony félve, hogy a csekély örökségben is részeltetni fog Uzory, méltatlanul kemény vala a fiú iránt; ellenben a seborvos, nejének ezen fanyarságait lelkiismeretesen kivánván kiegyenlítni, megkettőzteté irántai gyöngéd figyelmeit, s így a ház felett örök terhes fellegek csüggének.
A fiú, ki már hatodik évében jára, csakhamar megsejté, hogy ő a háznál a folytonos viszályok tárgya. Ellesé hogy ő nem saját gyermeke a seborvosnak, s elbúslakodék magában. Különben is csöndes ábránd vala sajátja szelíd kedélyének; most elvonakodó bús szerény lőn. Mit sem kért többé, kéztől várt a háznál mindent, nem játszott többé a seborvos lánykája játékaival, s minden tettében kitetszett, hogy tudja saját árvasorsát. Fájt ez a seborvosnak, a lelkes férfiúnak; nem tűrhette tovább a dolgot, felpakolta Uzoryt, s elvitte őt kis vagyonkájával a generálnak.
Ez nemes gonddal és költséggel neveltette ki orvosnak a gyermeket, s ebben tisztelet, hála és szeretet nőtt és égett jótevője iránt. Kedvét találni mindenben, s magát feláldozni házáért, volt minden gondolatja, nemes iparja a fiúnak.
Jusztinka maga koholá vala nagybátyja levelében a maga holt hírét, hogy nyugtassa rokonit, s nyugodjék valahára mind maga, mind gyermeke. Nagybátyja szívesen fogadá őt, annyival is inkább, hogy Jusztinka angyalként jelene meg házánál. Tizennyolcz éves, jeles indulatú és készületű fia, már hónapok-óta nem látott volt szemeire, s az orvosok kifáradtak gyógyításából. Ki belső hályognak, ki szél-zsibbadásnak, ki köszvénynek vette a bajt; különbféle utakon indúltak el orvoslásaikban, mindnyájan siker nélkül. A bús atya inkább azon tekintetből, hogy maga nyugtatására semmit kedves fiánál kisérletlenűl ne hagyjon, mint reményből, Jusztinka keze alá engedte az ifjat. Lassú és igen halkas volt a siker; de a nagybátyja kimondhatlan örömére még is szembetűnő. Edvárd előbb fátyolos homályban, majd mindig tisztábban veheté ki a tárgyakat, végre nem vala szükség vezetőre, s már csak idő és erősödés hiányzék szemeinek. Ki bírná leírni örömét a háznak, s forró háláját az ifjúnak? A szíves nagybátya esdekle rokonának, mutatna alkalmat és utat hálájának; Jusztinka csak nyugtot, békes lakhatást kére házánál; többre mint mondá, szüksége a világban nincsen.
De nyugta, békes lakása nem lehetett Jusztinkának itt is. Az ő még virító szépsége, mely a szelid szenvedés által még vonzalmasabb lőn és szives ápolásai, mély benyomást tettek Edvárd szivébe. A forró hála, szép orvosnéja iránti forró szerelemmé változott nála. Atyja nyájasan látszott javallni a fiú gerjedelmét, s üdvözölni az alkalmat, mely a hálát kivívott lánykát, még közelebb fogná kötni házához. Edvárd, a fiatal szemérmes, nem birt egyenesen nyilatkozni szivével és tisztelő szerelmével; levélbe zárta égő indúlatát és ohajtását birhatni Jusztinka szivét és kezét. Maga Edvárd útra indúlt volt, mi alatt levele Jusztinka kezébe adatott. Felriadt a sorok olvasására kurta békéje ennek. Mit feleljen az ifjúnak? titkolja-e előtte körülményeit és anyaságát? megcsalja tépett szivével őt? mely érzi, nem birhat többé nyílni örömre, szerelemre, boldogságra? alacsony önzéssel használja-e maga részéről a háznép háláját? Űz sorsom! így kiálta fel bánatosan, el van végezve, hogy csak síromban leljem fel nyugtomat! – Tollat foga, nyájasan, de határozottan irá meg a kedves ifjúnak, hogy vas végzete nem engedi vele élni boldogságát, s őt csak akkor fogja láthatni maga körül, ha előbb szerencsésebb nőt hozott házához. – Feleségben tán kivánatosabb erény, édes Eduárdom, ezt írá neki, kedvessé tudni tenni férjének az életet, mint csupán szeretni őt. Nő, ki tördeli, és nem simán hajtogatja az életet, nem fog boldogíthatni soha! – Biztos kézhez adá Jusztinka a levelet, maga pedig észrevétlenűl indúla ki ismét azon háztól, hol szép, de csak rövid nyugalom mosolygott felé. Oly szerencse reményétől válni, melynek sugára már biztatólag játszott szemünkbe, nem kisebb vesztés gyakran, magánál bírt örömünk enyészténél. Nem bús játéka-e az sorsomnak, gondolá magában Jusztinka, hogy az atyai háztól gyülőlség hajt el és szerelem az idegentől?
Hónapokat, éveket töltött bizonytalan bújdoklásban; mindenütt áldásként jelent meg és mulatott. Orvoslásai hírt és vagyont szereznek vala neki, ha amazt húzamos maradással bevárja, s ezt keresi vagy csak elfogadja is. De Jusztinka csak kikerűlhetetlen szükségeire szorítkozott, s csak annyit fogadott el betegektől, mennyivel ezeket pótolhatá.
Honvágy, melynek édes fonala szivünkben meg nem szakad soha, s anyai érzelem, visszavonták Jusztinkát végre a magyar földre. Dobogó szívvel tért azon városkába, hol fiát hagyta volt. Idegeneket talált a házban, a seborvost sírhant fedte már, s háznépe tartózkodásáról nem tudott bizonyost mondani senki, csak annyit hallott, hogy a seborvosnak egy lánykájánál több gyermeke nem maradt. – Földben nyugszol tehát szerencsétlen gyermek te is! kiáltott áradozó könnyekkel; boldog, hogy nem öröklöd anyád sorsát és könnyeit!
Épen a generálhoz készült végsőt és bizonyost hallani fiának sorsáról, a mint a budai hegyek közt, hol jegyzőkönyvét elveszté vala, Berky festésznével és Angelicával megismerkedék. Varázsolva lőn egyszerre a kedves lányka szomszédságába. Szembeszökő volt arczvonásiban az attyávali hasonlatosság, s láttára Jusztinka szivében, bús, de édes visszaemlékezés keledezett. Egy vagy más ürügy alatt többször megfordúlt Anglica szállásán; a beteges Berkyné csakhamar bizalmat érzett iránta, s orvoslása alá adta magát. De nyavalyája ennek nem volt többé gyógyítható. Angelica árván maradt, oly világban és életben, miket nem ismert.
Jusztinka lett most egyedűli istápja, s volt is reá szüksége Angelicának. Báró Regéczy Kálmán naponként közelebb fonta csábos szövedékivel a tapasztalatlant körül. Angelica teljes lélekkel csüggött a báró szerelmén, nem aggódva a rang korlátin, miket nem ismert, s egyedűl csak az ifjúért dobogó szivére ügyelve. Nem óhajtott, nem kivánt ő egyebet, mint visszonszerelmét bírhatni ennek, minden egyéb czél és vágy szunnyadt lelkében; ez egyben szögellett össze nála az életnek minden boldogsága. Jusztinka látá a lánykának fedetlen szivét s remege érte. Kálmánnak tisztátlan czéljait sejté, s bár e részben nem vala is oka féltni az angyal-kedélyű lánykát, rettege még is azon csapástól, mely szeme nyiltával annak szívét sújtani fogja. Porubay, ki akkoron épen a báró szolgálatában álla mint irnok, s mindennapi vala Angelicánál, mindig kétségesebbeket horda elő Kálmán jelleme felől, s gyanakodva adá intéseit Jusztinkának; minthogy Angelica ártatlan bizalmait felriasztni átallá. Jusztinka föltevé végre magában, komoly szót váltni a báróval, s bátor ostrommal vetni véget a fenyegető veszélynek.