Part 2

A pap első volt, ki sejté Uzay érzelmeit, s nem vala ellenök. Ámbár önszemélyére nézve hihetőbb vala a vesztés, mint nyerés, ha nő hozatik a házhoz, minthogy új házi rendszer és elfoglaltatás könnyen fölöslegessé tehetnék őt; elég nemes lelkű vala mindazáltal, óhajtni a nősülést Uzayra nézve; kiről meg vala győződve, hogy az eddigi örök egyformaság, idő előtt sírba viendi őt. Bízott Uzay békés kedélyében is, mely reményt nyújta, hogy ki fog jöhetni különböző kedélylyel is. Ezért szivéből ejtette biztatásait.

Igen, felele Uzay, titkosan óhajtva, hogy megczáfoltassék; de viselt hajó nem zajos tengerre való immár!

Zajosra nem, mondá Bodnár, de simán, kedvező szelekkel elhalad a viselt is, s miért ne reméljük inkább ezeket, mint rettegjük amazt? A nős élet szép igérő virágokkal nyílik s ajánlkozik; de ezek elhúllnak idő és sors vészeiben, s csak ízes gyümölcse marad meg – a kölcsönös barátság és segély. Innen óhajtnám, hogy a házasulandó párnak legalább egyike, mindenkor érettebb korban álljon, nevezetesen a férfi, ki értse teendő lépésének fontosságát és jövendő kötelességeit. A fiatalság kora, vére, heve, sok oly tündéres érzelmeket hazudnak, melyek csak képzeletben léteznek, s későbbi kijózanodásnál elölik az elégedést; zajlik az új pár az élet tengerén, s vagy elvéti zajlásában a békés révpartot, vagy csak későn bír jutni belé. Ellenben a csillapúlt korú, egyenesen bele hajtat, s bölcsen ott kezdi, hol amaz végezni szokta.

Uzay lázzadt szivének, enyhes szavak valának ezek; hálásan sejté azokban Bodnár barátságát, ki ámbár bénája a nős életnek, oly hévvel töre azt kedvezéseiben tüntetni számára elő. Ez őt bizalommal tevé adóssá, s nem késék szabadon nyilatkozni előtte, és enyhűlten, hogy ifjúi érzelmeit, agg-korának rovására, gúnytól, melytől remege, félteni nem kénytelen. Előadá, pipa zsinórjával bibelve, nem pillantva papja felé, és akadozással, Laura iránti indúlatát és szándékát. Bodnár szives részt vett ezekben, segített meghányni vetni az ezekre szolgáló terveket, kimélve hárítgatta el az apró fennakadásokat, s Uzay előtt a tisztakeblű barát, még egyszer oly becsessé lőn, mint vala eddig.

De bármiként javallá is Bodnár Uzay nősülését, a kérői előkészűletekkel épen nem vala ő megelégedve. Uzay önbizatlanságában, mit sem tehete eléggé pompásan. Bécsből akara rendelni hintót, Mecklenburgból lovakat, cselédjének új forma-ruhát szabatni, s az agg bútorzatot újabb ízlésűvel cserélni fel. Egész udvarát, sőt magát is átforgatni készült; mert az éltes nősző, szivesen szokott kelletinél tovább menni az effélékben, általok mintegy feledést vonni óhajtván hanyatló személyére. Különben is, miként Laurát hírből ismeré Uzay, vágyott mindenkép megfelelni a leányka művészi ízlésének.

De Bodnár, ki oly vitákban, melyek a háznál eredményt nem szűlnek, rendesen kímélve szokott engedni, szilárdabbul szólalt meg most, károsnak vélvén a hallgatást.

Ifjaknál is átallom, így szóla, a csillogó kérői kikészülést; érett korúaknál pedig épen vétkellem azt. Józan fontolást kiván a teendő lépés fontossága, innen a legnyíltabb egyenességet mind két részről. Mi szükség meglepni a fiatalabbat, s a hiúságot híni fel segédűl ellene, tán hogy a tapasztalatlan korú és eszméletű ámúljon, s ámúlását majd későn sirassa meg? a gazdag kérő feledtesse a tán nem alkalmas férjet, s oly boldogságot csillogtasson szemébe, milyet nem nyújthat? Részemről óhajtnék inkább kevesebbet mutatni, s mit sem rejtni el gyöngéimből; biztos kivánván lenni abban, hogy én választattam és nem körűlményeim. Uzay vitatá a maga részét, nevezetesen abban veté meg magát, hogy fiatal lánykának, szükség nyújtni valamit, melyben kora és ízlése kedvet találnak. Nem önzés-e, úgymond, már eleve korunkhoz, s ennek unodalmas kedvteléseihez erőltetni a hajnal-korút, a csillogóban, élénkben, zajosban gyönyörködőt?

Ezt tenni kár s méltatlanság fogna lenni, mondá Bodnár; de később tölteném ezekben mátkámnak kedvét, midőn már sajátom lenne, s irántami akaratát az többé nem foglyozhatná. Ekkor szivesség, és nyájas kedvelőzés fogna lenni tőlem az, mi előbb téve, csak színes kajánkodás lehete.

Uzay engede, de nem győződésből, mert némi titkos érzelem belül ellene sugalt a pap állításának nála, mely sugallástól, ritka kérő, legyen az öreg vagy fiatal, szokott lenni ment. Álszemérem vala ez: mit mond a világ? mit a mátka, mit annak ifjúi vágyai, ha oly méltatlanúl jelennek meg előtte? Nem fogja-e sértésűl venni azon csekély figyelmet, mit személye iránt bizonyítandok? Ezt sugallá belérzete, s egy pár nap kínos határozatlanságban habozott.

Azonban győzelmet vőn ezen Bodnár, egy oly okra bukkanván, mely a kétkedést teljesen eloszlatá. Bizonyosok vagyunk-e, úgymond ő, hogy Laura meg nem tagadandja kezét, ő, a sokaktól imádott? Nagy csillogó készűletek szemet fognának nyitni mindenfelé, s kosár esetében gúnyt és mosolyt idézni elő. Most a szándékot csak ketten s az illető család fogjuk tudni.

Ezen oknak kivánt lőn a sikere. Arra, hogy a világ nyelve felibe emelkedjünk, nagy lélekerő kivántatik, mely különösen az agg kornak, ha ez a fiatalnak érzelmeibe vegyűl vissza, ritkán szokott lenni sajátja.

Uzay rendbe hozá szekerzetét, cselédjét és magát, miként azt sebtében teheté, s Bodnárral átrándúla Türére, szép reményt vagy kosarat hozni vissza.

*

Az öreg Türey, falusi nemes gazda volt, kinek szerte a hazában, számos mellék-darabjai találtatnak. Ősei nyomdokain szántogatta szűk földjeit, kevés szorgalom után, nagy reményekkel várt aratást és szüretet, s ha csalatkozott azokban, nyugtan okozta a mostoha időjárást. Neje szintúgy gond és aggodalom nélkül vitte a napi rendet, mát úgy mint tegnapot vivé, és holnapot viendi. Békés egy pár volt önfalai között, miként pár madár a fészekben, nem bolygatván elégűlését egyébb, mint gyönge óhajtás, hogy bár kissé vagyonosabbak volnának. Két gyermekökért óhajtották ezt is, kik minden reményök és kevélységök valának. Ők magok szokva voltak a szűkhöz, s önkörökbe vonúlva, nem bántotta őket a hiú terjeszkedés; de a két gyermeket örömest szánták volna valami nagyobbra, s ezen czélból a kevés jövedelemből, önfeláldozással költöttek nevelésökre sokat. Kornél kényelmesen s csaknem rangja felett tartatott iskoláiban, s az atyai ház szűköléseiből mit sem érzett. Kivánságai, olykor a kissé ferdék is, ritkán maradtak teljesűletlen. Ezek nem kevéssé viselék meg a szülék vagyonságát, naponként tágúla nálok a köz, jövedelem és kiadás között, s vagyonkájok hóként olvadozék. De most Kornél pesti ügyvédnek esküvék fel, s mint immár szárnyra-kelendő, közel hozá szüleihez, nagy reményeik teljesűltét. Egyike is vala Kornél Pest legügyesebb ügyvédeinek, nem megvetendő tudomány mellett, kitünő vala emberbánási ügyessége és simasága.

Első gondja volt Kornélnak, magáról fogalmat adni a világnak, s ezt természetesen oly kedvezőt, milyet csak adnia lehete. Szobáját válogatott bútor-darabok ékesíték. Szemet-ragadó olaj festmények fedék annak falait, s minden magas ízlésre mutata abban, hogy a megkereső felek, jó eleve tisztelő indúlatokkal lepettessenek meg. Az alatt míg az ifjú ügyvéd, jegyzeteket tőn ügyeikben, hangás óra mulattatta őket, vagy a szekrényen felhalmozott irás-nyalábok vonák magokra bámúló figyelmöket, látván, hogy a kezdő ügyészke már is oly igen meg van terhelve pörökkel. De Kornélnak főkép azokra szegellett gondja, melyek a háztóli kimenésre tartoztak. Ruháit Pestnek első szabója, az utolsó ízlés után szabá mindíg, s hiúságának kedves tápláléka vala az, ha mások mintákul vevék köntöseit; mely tisztelet, kivált ha falura mene ki, a classicus csinosságu ifjúnál épen nem vala szokatlan; mert Kornél olyan vala mindíg, mint tokból kivett nürnbergi árú-czikk.

Tartani is látszék ő erre valamit; mert leginkább nagyranguakkal szerete társalogni. Vele egyszőrüek közt szivesen dicsekvék ismerős mágnásokkal, kiket ilyenkor biztos kereszt-neveiken emlegete. Minden nagy eseményekbe, mik körűlte történtek, miként előadá, kisebb vagy nagyobb mértékben befolya, vagy legalább ő tudá leghitelesebb kútfőkből azokat. Innen úgy ismerteték az ifjú, mint ki szerepet készűl játszani a világban, örömest fogadtaték több tekintélyes házaknál és társaságoknál, miknek forgottságánál többnyire lelke tuda lenni.

Sehol sem vala azonban Kornél kívántabb, mint a szépnemnél. Ez lévén óhajtásinak s kedvteléseinek legkedvesebb tárgya a tág teremtésben, szíve, esze, és minden iparja, körűlte forgott minduntalan. Annyira is halada e részben ügyessége, hogy nem egy nő-szívet hoza immár dobogásba, s közönségesen a szépnemre veszélyesnek tartaték. Ő, a különben férfiak közt, nehogy közönségessé váljék, kevés szavú, ömledező vala a szépek közt, s mindig tuda nekik csekélységet hozni elő, mely fontosnak, bohóst mely okosnak, és hízelgőt mely igaznak véteték.

Víg enyelgő, éber tréfa-űző vala ő a szépnem körűl, azt tapasztalván, hogy tíz leány-szív megadja magát addig játszva, míg egy, komoly ostromlással. Ezen szép tulajdonokhoz járúla a szépnem iránti örök figyelme, udvarisága, s külső tetszetes formája, ámbár ezen utóbbin, mint nembaráti megjegyzék, az éldeletnek már némely dúlásai látszatának.

Ezen fő kedvtelés mellett, vala még egy másik vonzalma is Kornélnak, tudniillik a játékszín. Sokan úgy vélekedének, hogy amaz szűlé ezt is; mert Kornélnak folytonosan váltogatott ismeretségei valának a színművésznőkkel, s annyi bizonyos, hogy inkább mulaszta egyebet el, mint a színjáték óráját.

Mindezen kedvtelések, miként gondolhatni, költségbe telének; innen nem vehetni Kornélnak rossz néven, ha pénzforrásait telhető csergedezésben tartni törekvék. Ebben sem vala ő kontár, s nézetei előtt, háttérben még biztatólag álla, sok lejárt vagyonú ifjaink és férfiaink vég reménye – a gazdag nőszülés. Kissé felidegzett véleménye lévén az ifjúnak önbecse felől, nem csodálhatni, ha e részben drágán kívánta magát elalkudni, s vevőül egykor valami gazdag árva leánykát, ki után semmi részben ne kelljen várni, óhajtott magának. Azonban ezt, mint játékszín barátjához illik, bölcsen csak a kárpit leesése korára halasztotta; mi sem tiltván őt, hogy addig a közbeeső felvonásokban, más kedves szerepeit játszogassa.

Laura már gyermekkorában sokat igért. Ritka szép idom termetben és arczvonásokban, tűz és elevenség mozdúlatban, szóban és indúlatban, lángész és forró szív, valának azon tulajdoni, mikkel mindenkiben, ki őt látá, figyelmet és részvétet támaszta. Magasztalások özönlötték el, hol szüleivel megjelent, s azok közt gyakran vigyázatlanul ejtettek is. Az éber lányka mohón fogá fel ezeket, s míg a jámbor szülék lágysága kéjjel legele azokon, ez ártalmas hiúságot szíva belőlök. Csalatkozik és árt az, ki gondatlan beszédeire nézve a gyermeket gyermeknek tekinti, s ennek ártatlanságát veszi mentségűl vigyázatlanságának. A gyermek ha nem ért, bizonyosan sejteni fog, s a titok vagy rejtély homály, még ingerlendi tudni-vágyát. A kis Laura kedvezőleg tűne ki társnéi közől; e kitűnés, mihelyt azt sejteték vele, ipart szűle nála még inkább kitűnni, s ez később némi elbizakodott büszkeséget, mely lelkének alapjellemét nem mételyezé ugyan el, de hiúságát szinte veszélyes fokig emelé. Szüléi, kiknek ő szemök fénye és kevélységök vala, mit sem tagadhatván meg tőle, gondolatlan kedvezéseikkel, még több táplálékot adának ennek. Jókori szerencse vala az, hogy nagynénje magához vivé fel Laurát Pozsonyba nevelni, s miként igéré, kifejteni a lánykának magasztas tehetségeit.

Laura mintegy tízenkét éves lehetett, midőn a falubeli kántor háza egy éjjel leégett. Az éltes férfiú mindenét benvesztette s három gyermekével inségre jutott. Laura megjelent szüléivel reggel az égés helyén. A kántort egy állva maradt kormos faldarabnak dőlve találták, lantjával kezében, nyugtas csenddel pengetve és hanggal kisérve egy dalt, melyből csak e két verset tarthatá meg Laura:

Dühös Vezúv ha szórja lángjait, Az égfelé füst, hamv gomolyg, S lángzó folyam pusztítja tájait: A vad s madár riadva bolyg, S mint űzetett fut és repűl, Bátor helyen mígnem megül.

De szirt-lakó sas nem riad velek! Fenten hová nem ér a vész, Ott, hol villámot űznek a szelek, Megáll, s a torkolatba néz! Szirt sassa a vidor kedély, Alatta zúghat a veszély!

A gyermekek a holt üszkök közt turkáltak széjjel a ház helyén, keresve: mit lelnének még haszonvehetőt? Pusztulás, látható insége a családnak, aggtalanságuk a gyermekeknek, de főkép magasztos nyugalma az öregnek, ritka megható jelenetek valának Laura szüleire nézve, s Laurának is gyöngéd lelkét csodásan meghaták azok.

Dallal mulatozik kántor úr? kérdé szánakozva Türey.

Szokásom, tens úr, jó és rosz érzelmimet, dalba önteni ki mellemből. Amazok nyernek hangjaimmal, mert mintegy közlöm általok örömemet a tág természettel és emberiséggel; ezek pedig fúlánkot vesztnek, mert hangokba csalatnak fel szív mélyéről, a bánat fojtó sóhajtási, s a lélek elámúl a dalra bújának kínjaitól. Hangja van embernél és oktalan állatnál, úgy örömnek mint bánatnak, s a hanga csak egy kis illést és rendet alkot abban. Gyermekségemben korán árva maradtam, testvér öcsémmel, kit még bölcsőben hagyott anyánk. Ennek ápolása és ringatása, az én gondommá vált. Az unalmas kötelességet és időt dallal csaltam, űzögettem. Ezen kis szükség s tán született kedvtelésem is, a hangok országát mindinkább kedvesebbé tevék előttem. Lantot szereztem előbb, mert ez legolcsóbb hangszer vala szegénységemnek, húrjaihoz alkalmaztattam, mint tudtam énekemet, s daljaim közt mondhatom, gyakran boldog király voltam. Kedvtelésem választatta velem állapotomat is. Orgona-húzónak szegődtem azért, hogy közel állhassak a kedvelt hangokhoz, s közelebb simúlhassak módhoz és alkalomhoz muzsikát tanúlhatni. Behízelegtem magamat a jó orgonistához, s gyarapodtam oktatása alatt. Megkisértettem későbben, mert szigorú pályám elég alkalmat nyújtott reá, hangszeremet és énekemet, miként hajdan, gyógyszerűl használni unalom ellen, gyógyszerűl használni a lélek szenvedései ellen is; néha, mert kinek nem jutott jó órája is? énekeltem öröm elkapásai ellen is – s mondhatom, mindezekben soha sem siker nélkül. A lélek ezáltal bizonyos emelkedettségre szokik földi viszontagságok felett, s egy bájos képzeti világot alkot magának, mely örök összehangzásban áll vele, és pótlékot nyújt neki, a valódi salakélet olykori disharmoniájaért.

Türeyék illetődve valának, Laura tüzes képzetét pedig bájos merengés fogá el. Szüntelen füleiben hangzának a kántor dalának megtartott versei, apródonként kitalálgatá ennek minden hangját és énekelé. Ő különben is, miként könnyű madár a zöld galy között, örökké dalokkal csengett a ház körűl, s hajlékony kellemes hangjaiban, mindenki már korán sejtheté a benne fekvő művészi hajlamot. Ez és a könyörűlet, arra birák nem igen gazdag szüléit, hogy ajánlást tegyenek a szegény kántornak. Ez pártfogók közt felosztá gyermeke kettejét, maga pedig a harmadikkal a Türey-háztól kapá élelmét és apróbb segedelmeit; miként Laurát zongorában és éneklésben oktatá. Láng volt a lányka lelke, kedélye és hajlama ezekre, s bámúlandó haladása azokban. Hangászati órái lőnek legkedvesebbjei a napokban, hangjai mellett felejtett mindent maga körűl, mi különben nyugtalan lelkének nyájas mulatozás vala. A kántor művészi kedvtelésével, együttragadá rokon érzelmű tanítványnéja lelkét is, s mintegy ifjodni látszék kebles művészete közlésében; Laura pedig ritka tehetségeivel csakhamar felibe halada tanítójának, főkép a művészet magasabb tündérvilágában. Laurának muzsikai talentuma, még ragyogóbban fejlék ki Pozsonyban nagynénjénél, a hangászat-kedvelő Szentjóbnénál.

Uzay nem vala kelletlen kérő sem Lauránál, sem szüleinél. Az elsőre nézve csaknem várt ideál vala ő, korát kivéve, melyen azonban az épen minden szerelem nélkül pihenőben állott szív könnyen túltevé magát. Laura oly férjet óhajtott, ki mellett zajlakodásoktól ment legyen, ki szabadságát lánczokba ne verje, s tisztelésért viszontiszteléssel, figyelemért viszonfigyelemmel fizessen. Mindezeket feltalálni remélé Uzayban. Szüleire nézve pedig a nemzetséges és vagyonos vő, Laura bölcsője-óta, kedvesen ápolt óhajtás vala. A két gyermeknek némi aggodalmát, egy Uzay által hitbérűl ajánlott összegecske könnyen súlyegyenbe tevé; s így mi sem állván az összekelésnek ellent, Uzay csakhamar haza vivé, boldog lakába szép nejét.

*

A haladt ősz már téli napokat váltott, s havas fergeteg szállongott a levegőben, a mint a menyasszonyi társzekér megérkezett. Gyula enyhítni kivánván bent az idő zordonságát, egy főt másolt Rembrandtól, Károly pedig átellenben példány után irogatott. Kopogtatás esik az ajtón, s egy szöszke fitos orrú szobaleány, köszön be, leteszi Gyula ágyára a kézben hozott laponyt, szós elevenséggel panaszkodik rossz út és idő ellen, s kezdi mindenkép otthonivá tenni magát a szobában. Egy pár percz alatt tudni vala kénytelen Gyula, hogy ő az új úrnénak megbízott szobaleánya, kit annak testvére, Kornél ifjú úr is megbecsűl, s a cseléd mint illik, megtisztel; mert ő nemes személy, s nem épen felejtett tárgy a másik nemnél. Miként látszék, ez utóbbinak bebizonyítására, leoldá ázott kendőjét nyakából, hogy azt a fűlt kályhánál száríthassa, s hófejér vállat tüntessen Gyula szemébe; szép szőke fürtjeit lebontá, s terűlni hagyá amazon, hogy majdan csinosabb rendbe hozhassa azokat. Gyula lepetve vala, s nem tudá: mit véljen a szokatlan jelenetről? miként kezdjen szabadúlni alkalmatlan vendégétől? A gyermekhez fordúla, s utasítgatá irásban tett hibáit; de ezeket Nina is látni kiváná; majd festésébe merűltnek akara látszani, de Nina egyik neme vala a művész-barátnéknak, s oly nyájasan hajla a festő felibe, hogy ez a zavartól nem viheté ecsetét.

Ó mily gyönyörű festmény lehete amaz! kiálta Náni egyszerre, s egy a falon függő képre mutata, kár hogy kissé magasan függ. Nem lenne-e tanító úr szíves, székről láttatni azt velem? Ily szép kérést, új leány-vendégtől megtagadni némi illetlenség fogott volna lenni; Gyula fojtott kedvetlenséggel tőn széket a lánykának. Ez felálla reá, de a képet igen megakará vizsgálni Nina, gebeszkedék közelebb férhetni ahhoz, a szék inogni kezde, Gyula, hogy veszélyt távoztasson, megragadá azt; de az egyensúly már el vala vesztve, s Náni könnyű sikoltással rogyék hátra Gyula karjai közé.

Ajtó nyílék, s Türey Kornél épen akkor lépe be, midőn Gyula szép terhét földre leemelé. Zavarodása fő fokra hágott, mert Kornél arczán oly mosolyt sejtett, melyben lealacsonyíttatását érzette, s ezt még inkább nevelte azon hanyag figyelmű tón, melylyel Náni kifordúlta után az ifjú úr vele beszélgetett. Kornél majd minden körűlményeire a háznak szétárasztá a beszédet, csodálkozni látszék oly terjedt birtokosságán sógorának, mit összevont háztartása jelenségeiből közel sem gyaníta. Majd a két gyermek felől tudakozódék, s Károlylyali rövid hízelgése után, ki siete ismerkedni Cilivel, kit, miként mondá, csak pillanatokig láthata gróf Rákosynál. Gyula kedvetlen volt, leült festését folytatni, de ecsetje nem haladt, irásba kezdett, de tolla elállt; egy szóval: felforgatott volt belsejében. Náni újabb podgyásszal lépett be szobájába, s hely után nézeglett a szobában széjjel. Édes leányasszonyka! szóla hozzá kissé élesen Gyula, úgy látom, téved a szobában. Ez az enyém, s természetes, hogy velem szobaleány nem lakhatik.

Náni ütközött, s kissé bizonytalan képet mutatott e szókra. Én csak addig véltem, mondá fél nehezteléssel, míg helyre verekedünk. Kornél úrfi.

Szintúgy át fogja látni mint a leányasszonyka, hogy fiatal nő személy, nőtlen ifjúhoz nem hurczolkodhatik.

Náni fitos orrocskája felduzzadt erre, szótlan hevességgel kapta fel behordott tokjait, laponyait, s kirohant velek az ajtón. Gyula megkönnyűlt kimentével, de borús maradott. Új változás, ha kedvetlenséggel köszön be, jót nem hagy reményleni magáról. Gyula is az új házi asszony után, több efféléktől kezdett tartani.

Uzayt az alatt szokatlan kéj lepé körűl. Nem minden szívdobogás nélkűl hozá ő agg lakába fiatal nejét haza, s szorongva lesé ennek beléptével, tekinteteiből az első benyomásokat. Örömére azokat biztatóknak lelé. Az okos menyecske elégedett vala mindennel. Az első napokat szorgalmas kedvvel tölté csinosgatások között, s ezeket oly józanúl és izléssel tevé, hogy Uzay alig ismere önszobáira, bútoraira, s önházában meglepetett vendég vala. Laura, a mint készen vala, igéző nyájassággal hordozá meg őt a változott szobákban, eleibe adá mindegyiknek rendeltetését, s Uzay, miként gondolni lehet, igen is elégűlt vala mindennel, nem ügyelve arra, hogy ezen elrendelés által, ő maga egyedűl csak a nagy ebédlőre szoríttatott, melynek tág üregében azonban, minden apró kényleteivel együtt bőven megférhetni reményle. Jótevőleg hatott reá a mindenünnen feléje mosolygó rend és csin, s nyugosztalá az, hogy Laura nem pompában és csillogásban látszék kedvét lelni, hanem egyedűl a csinosságban, mi szenvedélye vala. Cili szívesen segíte szeretett mostohájának, s reá nézve nyájas új világ derűle fel a háznál, Türey köztök segített, tanácsolt, enyelgett, és hivalkodott; mindegyike szép jelenben élt, s még szebb jövőt remélt az új viszonyokból.

Majdnem egyedűl Gyula volt a háznál, kit ezen remény nem biztatott. Türey az út és érkezés anecdotái közt, nem mulasztá el besúgni Laurának, Náni oly rögtön tett hódítását a tanítón, a kendőtlen vállat, és az elvesztett súlyegyent. Náni a nem kevéssé hiú és bosszús is, kétértelműleg s épen nem mentve Gyulát nyilatkozék; az eseményhez, miként szokott, fejtések, tolmácslások, megjegyzések, jóslások, és vélemények járulának, miknek kivonatai és hatásai Gyulára nézve nem legkedvezőbbek valának. Laura hajlott a tanítót, testvére és Nánija után, jó eleve úgynevezett jóféle madárnak tartani, s mosolygá, miként a jobban értesített szokott, ha Cili Gyulát magasztalá, a jó leánykának könnyű csalatkozását.

Gyula már az első asztalnál sejté gyanú alatti állását s e méltatlanság őt büszke szótlanná tevé. Nem keresé az alkalmat maga mentegetésére, azt tartván, hogy a ki igen mozsdik, szennyet érez magán. Ő, a különben szíves mulattató, ki vala most sodrából véve, s elvonúlva kerűlé ki Uzay és Cili iparjaikat, bevonhatni őt beszédbe és vígságba. Az új vendégeknek, azon szíveskedés és öröm közt, melylyel a háznál fogadtattak, kedvetlen vala ezen komolykodás; Kornél kevély fontoskodásnak, Laura pedig színeskedésnek hajlott azt venni. Gyula a maga részéről, szintúgy elégületlen vala az érkeztekkel; különösen, maga sem tudá miért? átallá azt, hogy Kornél igen is foglalatos vala Cili körűl. Ily különös fonákságban telt el néhány szomorú hét; innen óhajtott volt Gyulának azon alkalom, mely őt kissé a háztól eltávolítá.

Uzay, egyik távolabbi jószágából, kedvetlen levelet kapott a tisztjétől, melyben ez közbirtokosok közt támadt s elintézni való ízetlenségeket jelentett. Egy pár ezek közül sürgetős volt, s Uzay zavarban: kire bizza ottani dolgait? minthogy házi ügyvéde betegen feküdt. Gyula kapott az alkalmon s ajánlotta magát. Másnap szekérre ült oly korán, hogy még mindenki szunnyadt a háznál, egyedűl Cili volt már fenn, gondoskodni úti szükségeiről. Siessen vissza kedves tanító úr! sipegé nyájasan a szives leányka, s jó kivánásokkal ereszté őt útjának.

Vidáman haladtak a lovak, s derűlt Gyula is, hogy kihaladt kedvetlenségeiből. Azonban egy homályos keserű érzetet nem nyomhata el keblében még is. Kornélnak rólai balitélete, kevéssé érdeklé őt, minthogy tőle mintegy eltolatni érzé magát; de annál inkább fájlalá a Lauráét, kinek szép tulajdonaitól a tiszteletet meg nem tagadhatá. Tűrhetetlen kín, félre értetnünk azoktól, kiket szívünk tisztel, s mellőztetnünk azok által, kikkel rokonságot érzünk keblünkben!