Part 7

Déltájban, két lovas könnyű szekeren, vendég hajtatott fel az udvarba. Még messze jöttében, hasztalan találgatták azt Matyi és Leguli, míg nem Mari gyermeki örömmel sejté, Káray volt tanítóját a vendégben. Ő volt, s Mari öröm-feledkezésében ajkához ragadá kezét, miként kis leányka korában tevé vala, atyja és háza barátjának; s most annál szívesebben, hogy inkább érzé: mit köszönhete neki. Csillogó szemekkel vezeté be a férfiaknak, s nem ügyelve önállapotára, futosott szobát készíteni kedves vendégének, s belé hordatni holmiját.

Káray egy középtermetű, sovány de ép inszálas testű férfiú, jól behaladt immár estjébe életének. Azonban lelkes szeme, mely tiszteletet és bizalmat parancsolt, s nyert egyszerre, és eleven pirú arczai, az idegen szem előtt sokat levontak korából. Egykor nevelője vala ő egy fiatal mágnásnak, kivel végezvén a pályát, kötött kis tőkepénzén, egy nemesi jószágocskát vőn zálogba, s most függetlenségben élé napjait. Üres óráiban válogatott ízlésű könyveket olvasott, miket vagy kölcsönzött, vagy tehetségéhez képest meghozatott, s így tört el nem maradni az idő szellemétől, és míveltség haladásaitól.

Káray azon nemű tudósok közöl való volt, kiket polyhistoroknak nevezünk. Lelkének szomja igazság és tudományok után, általában felfoga mindent, mi ember boldogításra-szolgál; nyájas emberszeretete pedig, hol csak teheté, gyakorlatba hozá azt. Így nem vala neki sokáig kiválasztott pályája, mígnem körülményei őt a nevelőire vonák. Kötelességből előbb, majd kedvtelésből, egészen új elhatároztatásának szentelé magát. Szorgalom, olvasás, saját nyomozásai és tapasztalásai, széles isméreteket, mély behatásokat szerzettek neki, ezen kimeríthetetlen pálya körében. Minél tovább haladt elméje, tudása, minél inkább terjedtek tapasztalásai, az életben gyakoroltatni szokott nevelések körül, minél inkább gyarapította e részben ember-ismeretét; annál inkább meggyőződék a nevelés nagy fontosságáról, annál inkább hivé, hogy egyedül ez adhatja meg az ember érdemét, boldogságát. Innen erős kötelező, sőt szorító törvényeket óhajtott a rosszul nevelő szülékre nézve. Én, így szóla, minden megyében, az árva-széknél, egy-egy nevelői őrt rendeltetnék, kinek tiszte fogna lenni: helyenként és családonként felügyelni, miként neveltetik az ifjúság? Rajta kívül a lelki atyákat, és közel-rokonokat vonnám ezen ügyeleti kötelességre, szabadnak hagyván mindenkinek a feljelenthetést. Mostani langyos köz ügyeleteink mellett, mennyi rossz nevelés nem kerüli el a közönség figyelmét! Ha meggondolom azt, miként veszi a nevelés bordára éltünk szövedéke fonalát, hogy a nevelés egész ivadékokrai magvetés, hogy a rossz nevelő, miként várat a mínázó, polgári állományok boldogságait ássa alá, hogy a jó nevelés több gonosznak veszi elejét a polgári társaságokban, mint annak legkeményebb törvényei is; s ezeknél annyival becsesb, mennyivel üdvesebb menekedni a nyavalyától, mint abból kétes orvos szerek által gyógyíttatni – lehetetlen azon közügyeleti langyosságon nem csodálkoznom, mely általában a szüléknek szabad kezet enged abban, hogy gyermekeik jövendő sorsát, kényök szerint határozgathassák el előre, jó vagy átkos növeléseikkel; s egyedül kényöktől függjön, áldást, vagy átkot hinteni el egész ivadékok sorain!

Ily gondolkozással, Káray ember-baráti lelke nem nyughatott, s tapasztalva szét e hazában a sok hiányos növelést, mely gyakran nem vala egyéb test-növesztésnél, korosabbá-tételnél, s melyet részint józan alapokkali ismeretlenség, részint ügyetlenség és csekély figyelem a növelés fontos voltára, okoztak: nem késett mintegy apostolául szentelni fel magát a növelésnek. Két lovat tartott, csak azért, hogy szét járjon rajtok a hazában, tanácsot oktatást, irányt adni a növelés ügyében, korán inteni a gondatlan szüléket, szép ügye érzetében és hevében, nem ritkán dorgálni is az átalkodottakat. Szoros bírálója volt ugyan ő e részben minden hibának, melyet kifürkészhete; de világi forgottsága és sima ember-bánása, ritkán hagyák eltévesztnie azon útat és modort, mely czélhoz vezethete. Tanácsait rendszerint nyájas részvétbe tudá burkóztatni, mely a tanácslottól a csekélyebbség keserű érzetét elkiméllette; néha mellékesen hinté el tanúságait, mint gondolat-szikrákat, s ezeknek használását, az illetők elfogadhatóságára és erejére bízá. Az egy nevelésen kívül, miben véteknek tartá a hallgatást, az emberi bohóságokat hagyta azoknak lenni, s megfért mellettök; gyöngeségeknek pedig inkább baráti munkás orvosa, mint itélgető hideg bírája vala. Így Káray rettegett és óhajtott vendég vala, miként a körülmények hozták magokkal; de mindenfelé a merre fordult, hasznos férfiú, kinek áldás kelt nyomai után.

Matyinak nem egész embere vala Káray; mert bár miként érzé is ez a maga közlése mesterségét a társaságokban, bár miként tudott is lehajlani kinek kinek fogalmához és egyediségéhez, nem lehete Matyinak az ő közelében nem érzenie, a tudományos világbani járatlanságát, s titkon nyomasztó vala neki amannak lelki felsőbbsége. Ehhez járula az is, hogy Káraynak mint nyílt világ-polgárnak terjedettebb vala önzési köre; szíve melegen vert az egész emberiségért, bár melegebben hazájaért; de Matyi keblében vakító láng lobogott nemzete iránt, s míg ennek gyöngéjét is imádta, örömest nem méltatta az idegen tökélyt. Gyakran váltattak köztök tüzes viták e tárgyban, de a melyek Matyit rendesen annál nagyobb kedvetlenségben hagyák, hogy Matyi oly nagyon igaznak érzett ügyében is, nem mérkőzheték az okokban, példákban oly gazdag, előadásban oly gyakorlott férfiúval. Azonban ennek mostani látogatása, nem vala épen rosszkori neki; s azonnal eltökélé magában versezetét közleni vele.

De Marinak, kiért Káray is inkábbára tevé látogatását, sokszorosan kedves vendég vala ő. Azonfelül hogy hála hajtá felé, tanácsló barátja volt Káray, s látására sok kedves jelenései, eseményei gyermeki korának, mely varázslatát egész éltünkhosszat nem veszti el soha, lebbentek lelke eleibe. Nyájas szorgalommal sürgött körülte, s napjai szokott egyformaságából mintegy kikapatva, ébrebb elevenség látszott szállani arczaiba és lépteibe.

Rokon lelkek hamar azon kedvteléseknél lelik egymást, melyek közös kapcsaik. Délután nyájas erőszakkal voná be Mari Kárayt a maga szobájába, s megmutogatá neki Gyulája leveleit, mikkel amaz igen elégedve vala, és festményeit, melyekben csodálnia kelle a gyermek haladását.

Nincs kedvesebb előttem, úgymond Káray, mint ha az ifjúság korán a szép művészetben oktattatik. Azon harmonia, mely ezeknek alapja s mindegyikénél kisebb-nagyobb mértékben a külérzékekre hat és dolgozik, korán átfoly a gyermek lelkébe, alapot ver benne, és ahhoz szoktatja őt, hogy miként lelkében él, úgy mindenben az élet folyásában, összeillést, harmoniát keressen és találjon. A többi felett musikát és festészetet óhajtnék e czélra használtatni a nevelésben, s az elsőt még inkább az utóbbinál. A musikában foghatóbban, csekély befolytával az itélő tehetségnek, mely a gyermeknek még nem tulajdona, inkábbára csak a külérzékek által mutatkozik a harmónia, s innen biztosabban és egyenesebben hathat a gyönge szív-hajlamra és kedélyre. Festészetnél már fontolás és megitélés szükségesek, s így ennél inkábbára csak kéz-ügyességet kaphat a gyermek.

Leguli azon tünődék, hogy a szép mesterségek, varáslataikkal könnyen elragadják, elrabolják a lelket, a szükséges valódiaktól.

Az már a nevelés irányához tartozik, felele Káray, hogy ezen kedvtelés csak mellékes maradjon a növendéknél; s ily szenvedélynek valóban szívből óhajtnám, minden mívelt ember számára a művészetet. Nélküle lelkünk kopár, s alig érezhetjük emberi méltóságunkat, és ízelhetjük az élet nemesb örömeit. A tág teremtés harmoniájának érzetét bírni, s annak legnemesb alakjaitól kivont ideáli széppel barátkozhatni – mily gazdag, mily nemes örömforrás! Kinek ily kedvtelése nincsen, csak tenyészés annak élete, s boldogsága nem egyéb bajtalanságnál.

Mari azon aggódék, hogy nem minden gyermeknek van bel-ereje a muzsikához.

Hajló vagyok hinni, mondá Káray, hogy miként igazság-utáni szomjjal, úgy muzsikai tehetséggel is, kisebb-nagyobb mértékben bír minden gyermek. A hangok harmoniája egyezik a lélek harmoniájával, s amaz abban, vagy szunnyad, vagy legalább sejtetik általa. Minden csak attól függ, hogy ez kedvező körülmények, és környező muzsikai talentomok által, korán költessék fel és ápoltassék.

Alkonyat felé a kertben sétált a társaság. Míg itten Mari fürgén mutogatá Káraynak a maga rendezését és szorgalmát, Valkay szomszéd diófáihoz érének, melyek sűrű árnyékot vetettek be a Matyi kertjébe. Ezeknek árnyaiban mi sem akar teremni, így adá elő panasszát Mari, a vita megindult felettök.

Én azt vélem, szóla Mari, hogy szomszédunk szívességből diófáit, mik úgy is csekély gyümölcsöt teremnek, kivághatná.

Hiszem is, hogy megkérve megteszi: mondá Káray.

Tartozik megtenni, állítá Leguli, és arra, hogy más kárával nem épülhet senki, törvényeket idézgete.

Igaz, megjegyzé Káray; de a szomszéd mellett is több okok harczolnak. Az ő diófái idősbek e kertnél, tulajdon földjében állanak, melylyel kiki szabad. Szeretetlenségre mutat, legnagyobb igazainkban is, elmellőzése a béke útjának, s ha egyenesen a törvény fegyverét szegezzük felebarátunk meljének. Hazánkban is nem egyszer fájlalám, hogy nincsenek törvény által rendelt békebiráink, és hogy némely esetekben, itélet által már későn rendeltetnek meg azok, midőn már a felek költségből, szeretetből kiperelték egymást.

Darabig folyt a vitatkozás. Leguli tüzesen vítta a diófákat, Káray józanul védte azokat.

Gondolnám, legjobb lesz, mond végre Matyi, cselédet vagy levelet küldnöm által a szomszédhoz.

Ne tegye a tens ur, esdekle Káray. Más ízben hallám, mily vont lábon áll a két ház egymás ellenében, a rossz szomszéd pedig annál nagyobb átok a távolbani ellenségnél, hogy amaz örök karczaival óránként sért, vagy sérthet, s így rettegtető ölyve házi örömünk szelid galambjának. Éltemben többször volt alkalmam tapasztalni, hogy ily esetekben izengetések, levelezések, olaj valának a tűzre. Ingerlett kedély, bosszúra kész szív, fúlánkra talál minden betűben, melyet gyanús toll feste, és minden szócskában, melyet cseléd gyakran vagy feledésből, vagy pártszellemből nem híven ad elő.

Tartok tőle, mondá Matyi, hogy ha átmegyek, rosszabbá ne tegyem a dolgot.

Nincs mitől. Első fellobbanások ellen óv a gazdai és vendégi szokott viszony, s a kebleket béke felé hűti, melyet kölcsönös ömledezések, valódi szándék, s a béke áldásainak megfontolása, könnyebben meg is köthetnek.

Matyi nem bízék magához, vagy is inkább homályos érzetében, hogy az öreg Valkay szomszéd iránt ő vala a méltatlan, átallá annak tekintetét. Közösen tehát abban egyezének meg, hogy Leguli menjen követül által, ámbár Káray sokáig ellenzé azt. Más szívével békülni, úgymond, hosszú bizonytalan út. De különösen Legulit, titkon azért nem óhajtá ezen közbenjárásra, hogy az, ki mint ő, minden szóváltásnál, tör a vég szót mint igazság czím-jelét magánál megtartani, nem látszék neki béke emberének lehetni.

Este a helybeli boltos zsidó levelet hoza ki a városból. Leányomtól van! kiáltá zajosan Matyi, de átfutván azt, meg nem állhatá, hogy egy pár nyomós szitok ne reppenjen ki szájából, ámbár Káray előtt azzal kimélőbb szokott is lenni. Közre nyújtá a levelet, melynek ezek valának, a leghibásabb betű-rakással és jelzéssel írt szavai:

Édes uram atyám!

El nem akarom ereszteni a jó alkalmat a nélkül, hogy állapotom felől tudósítsam. A munkákban jobban boldogulnék, csak oly sokat ne kellene ülni mellettök. A franczia nyelvvel sokat gyötör bennünket a morgó öreg nyelv-mester. De minek nekem a franczia nyelv? nem megyek én soha francziához férjhez, magyar leány vagyok én. Zongorában, énekben, azt mondja a madám, sokra mentem már; ezt hiszem is, mert ahhoz nagy kedvem van, és a zongora-mester is nyájas fiatal ember. Mindig csinos, mintha skatulyából vonták volna ki, nem hint bennünket tobákkal össze, mint a nyelv-mester, aztán szépen szól mindegyikünkkel, kivált velem. Táncz-órákon már is én tánczolok elül, pedig régibb tanítványnék is vannak nálam. Már jó formán megszoktam a városi életet; mert mulatságunk, látogatásunk elég van, s gyakran igen vígan vagyunk. A mint mondják, meg is híztam, de én ezt hinni nem akarom; mert bizony többet is megenném. Azért is igen kérem édes anyámat: küldjön valami ennivalót be; de úgy hogy a madám meg ne tudja. Magyarul csak megmerem írni, mert egy szót sem tud magyarul. Német levelet adott előmbe, hogy azt írjam haza; de a zsidó siet s aztán épen theátrumba készülünk.

engedelmes leánya,

_Bélteky Biri._

Éhen öli el a lyányomat, a vén boszorkány! kiáltá Matyi, s szája végire szökék ismét az előbbi szitok; de korán visszanyelé azt még is. Van tudom száz meg száz köntösben burgonya, és sovány paréj! Tünődésében társzekeret lett volna kész pakoltatni kedves leánya számára, ha Káray nem csillapítja, nem nyugtatja. Ki soha szükséget nem látott, mondá ez, fele lelki tehetségeinek szunnyadásban hevert annak. Miként plánta-tenyésztésre, szép időjárás mellett, olykori ború, eső és szél kell: úgy gyermeknél is apró nyomorgások szükségesek, a kénylet és öröm közé.

Mit tart ön Birim leveléről? kérdé négy szem közt fojtott hangon Káraytól Mari. Anyjáról ki hordozta, dajkálta, egy szó sincs egész levelében.

Örömest kímélném, az anyai gyöngéd szívet, mondá Káray, ha itt károsnak nem látnám a hallgatást. Nekem Biri levele több tekintetekből nem tetszik. Ő aligha jó kezek közt van. A lyánka már is férjhez-menést emleget, s a csínos klavir-mesterrőli terjengés nincs minden gyanú nélkül. Mire a sok látogatás oly intézetben, melyben minden óra kiszabott foglalkozással van elfoglalva? Általában az egész levelen bizonyos könnyelműség van elöntve. Én szeretem, ha a szép nem könnyedén s inkább verős oldaláról hajlik venni az életet, mint árnyékossáról; mert az ő hívatások az, hogy hozzánk simítsák az életet, mely nem ritkán bő köntösként áll el a nagyobb gondú férfiaktól; de a szerfeletti könnyű elme, miként forradozó és habzó szer felül fut edényén, úgy nem fér meg a házi élet szűk körében, holott csaknem egyedül ez világa a jó nőnek.

Nőnevelő intézeteink fogyatkozásira fordúlt a szó. Káray országos ügyelet alá óhajtá állíttatni azokat. Ha mesterlegényt, így szóla, fel nem szabadítunk illető vizsgálat nélkül mesternek, miért ne kellene még szigorúbb vizsgálat alá vennünk azokat, kikre szemeink fényét, lyányainkat, s a hazában leendő egykori nőket, anyákat, s így ivadékok törzsökeit és képzőit bízni akarjuk? Az egészre nézve nagyobb befolyású dolog ez, mint vélnők. Mívelt Európánkban, bár szelidebb de biztosabb hatalom a szépnem bájaié, mint nemünk erejeé. Rousseau azt mondá, hogy ha valamely eszméd, pártfogás hiányában, közönségessé lenni nem bíra még, nyerd meg számára a szép nemet – s közdivatú leend az azonnal.

Mari arra hajlott, hogy haza hozassa Birit; de Káray mást javasolt. Fél nevelés, úgymond, rendesen minden kötelességeinkre nézve rontva nyújtja lyányainkat vissza. Az úgynevezett nagy és kis világ közt, magát fel nem lelhetve, fog lebegni örökké, s bukdosni ebben és amabban. Végre abban állapodtak meg, hogy Mari a nevelőnének, Káray egy a városban lakó barátjának írjanak, s kössék lelkeikre a szoros felügyelést Birire.

Elégedett vígsággal folyt el egy pár nap a társaságtól, melyben Mari is, mennyire körülményei engedék, nyájas részt vőn. Leguli ugyan gyakran igyekezett elemére, vitatkozásokra forgatni a szót; mert a mívelt Káraytól szinte míveltnek méltattatni, hízelgő remény vala neki; de Káray, kímélő ügyességgel tért ki mindenkor, s vagy hallgatott, vagy Matyi gazdaságáról értekezett. Miért is ez szintoly mértékben melegűle hozzá, mint melyben Leguli hidegedék.

Mari, ki ezt sejté, s kedves vendége mulatozásai iránt aggódni kezde, külön faggatá Kárayt. A vitatkozást, mondá ez, csak úgy szeretem, ha vagy használhatok, vagy tanulhatok általa, mert így igazságra vezet; ha ezek közöl egyikéhez sincs kilátásom, kikerülöm azt. Az ilyen vitatkozás, még akkor is, midőn az személyeskedés, vagy okjáték nélkül vitetik, az által, hogy a tárgynak sok mellékes oldalait tünteti elő, könnyen letéveszti a lelket az igazság útjáról, mely mindenkor az egyenes, mindenkor a józan okosságé. Így vagyok nagy részével az ügyvédeknek, kiket a dolgoknak sok oldalróli tekintése, mi hivatásukkal jár, könnyen oda téveszt, hogy kétkedőkké váljanak, s bízatlankodván a választásaikban, ok-vitákkal kívánják erősítgetni magokat. De leginkább átallok oly emberekkel vitatkozni, kik valami előitéletekhez, vagy kiválasztott emberekhez mintegy hozzáesküdtek, azokat magok eleibe, mintegy sérthetetleneknek fogadták, sőt némi dicsőséget keresnek azoknak makacs, merész oltalmazásában, vagy vádlásában. Nyíltan állnunk minden újabb jobb győződésnek, igen nemes szerénység bennünk, de igen is ritka; mert nem tudom: fiát szereti-e jobban az ember, vagy véleményét? s különös az, hogy nincs szélesebb tér a gondolatok világánál, s még is mily nehezen fér meg ember egymás mellett abban!

Azonban Káray másnap elkészült, s Matyi tűkön áll versezetével. Oly pironkodással, miként dolgot szoktunk előadni, mely felől teljes bizonytalanságban vagyunk: illő-e, nem-e? s ez egyre nézve bizonyosságban, hogy nem értünk hozzá, végre előmutatá azt.

Ez nem állhat meg! mondá szeliden, végig futván a verset Káray; s tán jobb tens uram, hogy meg nem állhat. Jó Pegaz nem igáslónak való, s a vad hevű, de ép itéletű Atillát bizony nem kárhoztatom, hogy ráriaszta a páduai csapodár költőre. Az ily alkalmi versezetekkel járni szokott szembei hízelgések, s olykori csúszó magasztalások, a rómaiaktól jövének egykor, nyelvökkel divatba nálunk. Azoknak költői, tetszésök szerint isteníték azokat, kiktől pártfogást, kedvezést várának vagy nyerének, s engemet, megvallom, mindenkor kedvetlenül rántottak hallhatatlan műveikben, a gyarló halandóra vissza. Annyi bizonyos, hogy az efféle még avatott tollú darabokban is, ritkán nem veszt az író, az isteni művészet, sőt maga dicsőítettünk is. Amazok, mint kibérelhetők, becset vesztenek, s tán ez az oka, hogy számos nagyjainknál a költői név dísztelen; ennél dajkáji lesznek ily versezetek, mik gyakran csekélyekre érdemeket hazudnak, méltatlanoknak halhatatlanságot igérgetnek, az önhittségnek, mely mint egykor megjegyeztetni hallám, annál biztosabb jelensége valamely tartomány csekély mívelségének, minél sűrűbben ül az széket lakosainak orrain. Én azt óhajtnám, hogy tudósink, művészeink, bírt kincsökre, mit rang nem adhat, pénz nem fizethet, kevélyebbek lennének a csupán rangosok és pénzesek iránt, kik ezekben mindent bírni vélnek; legalább is oly kevélyek, mint hasonlók, s egysorsuak közt szoktak lenni.

Kívántam volna ezzel is kedvét nyerni a főispánnak; mondá, homlokát vakarva Matyi. Mari hozzá óhajtná Gyulámat törvény-gyakorlatra.

A szándékot igen javallom, mondá Káray; a főispán élet-tudománya, biztos irányt adhatand az ifjú készületének; s az elfogadást ő meg sem fogja tagadni ezen úri háztól. Azonban én, mint egykori tanuló-társa ő méltóságának, szerencsés vagyok most is élni barátságával, s tudom, hogy szónoki előadásokban nagyobb kedvét leli, mint kőltőiekben. Nem fogna-e czélosabb lenni, egy kurta köszöntést intézni hozzá, akár a gyűlésben, akár a követségnél, mely őt fogadandja; vagy ha erre nem mutatkoznék alkalom, poharat köszöntni el egészségére az installátionalis ebédnél?

Tetszett Matyinak a javaslat. Ő eddig a gyűléseken s köz ünnepélyeken, csak rövid felkiáltásokban, vagy kurta kifakadásokban adta szavazatát, helyeslésre vagy nem helyeslésre, s nem mert szónokságával terjedezni; ugyanazért tanácsosbnak vélé a pohár-elköszöntést választni alkalomul czélzott kegy-fogására, remélvén, hogy az étel ital hevűletei és szabadabb vígság elkészítgetései, jótevőleg segélendik majd szónoki járatlanságát elő.

Káray elmentével, visszarogyék Mari, kit kedves vendége mintegy kiemelt volt magából, előbbi foglalatosságaiba, s egy idő-óta tartott gyöngélkedésibe. Szembeötlő erőltetéssel folytatá gazdasszonyi tisztét, s Leguli azt tanácslá Matyinak, hogy nője lebetegedése idejére, s addig is, segédet rendeljen melléje. Sok hányás-vetés után, Leguli egy magához rokon leányt ajánla, s Matyi megtevé iránta a rendelést.

Marit édesen foglalatoskodtaták nyavalygásiban is azon eszmék, mikben a kert helyrehozása iránt, Kárayval megállapodék, s eltökélé magában kivitelöket, mihely az isten átviszi várandóságán. Innen a szomszédnak diófái, mint főakadály ebben, nagyon szivén feküdtek, s nógatá ezek iránt a férfiakat. Szívesen szoktuk halogatni az oly teendőket, miknek kedvetlenségeitől remegünk, s Matyi napról órára alkudozék sokáig; mígnem egyszerre más gondolat üté, s oly hevesen kezdé sürgetni Leguli átmenetelét, mint eddig idegenkedék attól. Elhatároztaték délutánra Leguli átmenetele a szomszédhoz.

Nem teszi meg a szomszéd? mondá Matyi az asztal felett, óhajtva, hogy valaki ellent mondjon neki.

Tartozik! felelt Leguli, erősebben tevén le kiivott poharát, hogy ennek koppanása, mintegy súlyt és bizonyosságot adjon szavának.

Bizony óhajtnám barátom, ha Marimnak kedvét tehetnéd ebben, mondá Matyi, azon rendes fortélylyal élve, melylyel szoktunk akkor, mikor magunk érdekén felül, nyomósbnak vélt ingerrel is kivánunk sürgetni valakit, ügyünk kieszközlésére. Mari mindenkor bizonyos hidegséget érezvén magában Leguli iránt, kerülte azt, hogy kötelezettje legyen; s ezt tudván Matyi, biztosan számolt arra, hogy Leguli kapni fog a ritka alkalmon, némiképen lekötelezhetni kegy-asszonyát; a minthogy mindent is fogadott.

Csak az az átkos lövés és kecske-história ne történtek volna! mondá Matyi.

Ej mit? felele buzgólag Leguli; egyik szerencsétlen, másik ifjúi bak-ütés. Ha józan ész és jóakarat lakik a szomszédban, nem fogja azokat egyebeknek venni.

Már akármint veendi barátom, mondá Matyi, a dolog nem esett sértés nélkül. Igérj Valkaynak a kecskék helyett, egy pár szép harmadfű üszét a gulyámból.

Mari nyájasan ölelte meg férjét, ezen nála szokatlan hajlásra: melyet egyedül nője kedvtelése iránti gyöngéd figyelmének tulajdonított.

A mint akarod, mondá vontan Leguli; nagylelkűségnek szabad a mezeje, de vele nem tartozol. Kecske-tartás törvényünk szerint, nem szűk erdőségre való.

Úgy, de öreg szomszédunk aszkórságos szegény! közbeszóla Mari, s ki átallná gyógyulásától egy pár kecskének tarthatását.

De kérje az engedelmet, ne zsarolja! mondá Leguli, ki annál keményebben forgatá magát, minél engedőbb vala kegy-urasága.

Különösen neki nagy rejtély vala, mai hajlékonysága Matyinak, kit jól ismere, más peres dolgaiból, hogy engedékenység épen nem vala gyöngéje. Ma egészen megtévedt benne.

Matyinak azonban sokszoros kinézése volt Valkay szomszéd kiengesztelésében. Fő vala az, mit Káray is emlegete, hogy a hűségeskedő cselédség naponként hordogatá a híreket, sugdosá a szomszédban történteket, mondottakat, s munkás szorgalommal gondoskodék, hogy a viszálkodás gyászos üszke ki ne aludjon soha. A közelség óránként nyújtá az alkalmat, egy átreppent baromfi, egy fán felejtett hernyó-fészek, kárból behajtott marha, elegendő volt erre; s gyakran legnyájasabb örömében lepé meg Matyit.

Ne gondolj vele, bíztatá ilyenkor Leguli; nem resignálta behajtott marháidat, majd megfizet a marcális pör.

Nem barátom, kifakada most Matyi; a szomszéd-viszálkodás gonoszabb a fogfájásnál. Egyik sem öli meg az embert, de örömet sem enged neki; mert sem napja sem órája jöttének mentének!

A második kinézésre Matyit Mari vezérlé. Ő számos varrni-valót ada ki a háztól s minthogy a fejérnép, avatkozatlanul állott a férfiak viszálkodására nézve, Valkay Kriska pedig, minden alkalmat szivesen megragadott, melylyel maga külön kis tőkepénzecskéjét nevelheté: ez utóbbi fevállalá Mari varrásait, s most küldé készen azokat vissza. Kénytelen volt a háznál megvallani mindenki, hogy szebb munkát alig lehete kívánni, s ezúttal Matyi sokat hallván Kriskának ritka ügyességéről, felfogá magában, Marinak tartózkodva megérintett azon óhajtását, hogy haza kerülvén Biri, nála tökélyítse a kéziekben magát.