Part 19

Az ifjak utólsó estvéjöket ülék szobájokban, s Vincze néma merülésben hagyá elsiklani szíve mellett, barátjainak tréfáit. Ongay kifordula, s kiszemlélé, hogy a főispánné férjestül látogatásra kocsizának. Vincze iránti aggodalma, azonnal egy gondolatot löve elméjébe. Klárcsi szobája felé lopódzék, melynek a folyosóra nyílék ablaka, s a bent égő gyertyavilág mellett látá, Klárcsit búsan kötögetni, majd ismét folytatni kötését; ellenében pedig a szobaasszonyt varrogatni. Bekopogtata s benyitá az ajtót. Engedelmével édes hugocskám, mondá, imé az ifjasszonyt jöttem megkérni egy kis vásárlásra számomra, minthogy nőiek a portékák. Remélem, nem veti meg az ifjasszony kérésemet, úgy-e? s egy kis ajándékot nyoma a szobaasszony kezébe. Szivesen kész vala ez, s Ongay följegyezvén egy sor apró vásárlani-valót, s pénzt adván azokra kezébe, szépen kikészteté őt a szobából. Ezzel visszafuta Vinczéhez, hevenyes erőszakkal vonszolá ki a tartózkodó ifjat s berántá a meglepett lyánkához magával; Gyula követé őket. Hugocskám! így szóla Ongay, bocsássa meg beavatkozásomat, de úgysegéljen! Vinczémet nem hagyhatom heringgé epedni. A nap felhőbe borul olykor, de azért le nem megy egünkről; hát két egymásért alkotott szív szakadjon-e mindjárt, mihelyt szerelme borong?

Klárcsim! kiálta Vincze, s ajkához voná a lyánka kezét. Mit vétettem én? hogy lakoljak szüleim keménységeért én is?

A lyánka halványan, reszketve, és szótlanul állt, másik kezével kötésén bibelt s meglepetett zavarában, nem tudta hová vesse szemeit? Sújtotta keblét és hajadoni szemérmét az is, hogy az ifjakat is avatva látá szívének titkába, és azon kisebbítésekbe, mikkel kedvesének szüléi, állapotját illeték.

Édes bácsim! mondá Vinczének, oly hangon, mely alig bira feltörni fojtott melléből, minek tagadnám el egykori boldog ámulásomat? Gyermek és tapasztalatlan voltam: betekinthetni a világba és életbe, s innen menthető az. Most már, miként a méltóságos asszony magát kifejezé, szemtelen tolakodás fogna lenni tőlem, reméleni többé.

Vincze eleven érzetében, mint vala sértve leánya, karjai közé szorítá azt: nincs földi erő, mely tőlem elszakasszon kedves! kiálta férfias elszánással, s fogadások és eskük folyának ajkairól. Két barátja segíté őt nyájas remény-csillogtatásokkal, erőt, lelket, biztatást adva a kölcsönös kitűrésre. A szegény szerető lyánka, elhalmozva volt ennyi ostrom-roham által; Ongay heves, Gyula nyájas, Vincze esdeklő kérelmekkel vítták őt, mellettök vívott pártos szíve is – így megadva magát, borult Vinczének mellére. A két barát összetéve kezeiket, fogadá el kölcsönös eskeiket, hogy örökre hű, örökre állandó marad egymáshozi szerelmök.

Elhatározák egyszersmind, mily vigyázattal legyenek szerelmök titkára nézve, hogy mi se árulja el annak folyását a szülék előtt, s a fölfedezés veszélyt ne vonjon arra. Mikorra a szobaasszony vásárlásaival megtére, az ifjak már rég szobáikba takarodának, s köztök Vincze nyugodt vala, miként bércz és erdő a vész lecsillapodtával. Másnap megszakadt a fűhere. Ongay Józsi, sokáig csüggve barátai ölelésein, vált meg, s beutazott ezredéhez.

*

Angelica nyugtalanúl várta művészi barátit. Ezek, mindjárt Ongay elmente után átviteték szereiket hozzá, s a lányka gyermekes örömben vala, a mint a kis egyesület munkához foga. Művészet világábani nyomozások, kisérletek, közlések és vitatkozások, naponként nevelék ennek isméreteit, s a két ifjú szivesen tölté üres óráit Angelicánál. Kálmán, ki soha sem vala pénz hijjával, s azt nem is veré rakásra, gyakran rendele apró ozsonnákat, vacsorákat az öreg festésznőnél, vagy a szabadban Pest és Buda vidékein. Ezeket lelkes társalgás, biztos tréfák, ha Halkó megkapható vala, hanga és ének, s mindenkor Angélicának kedves ártatlansága és aranykori szelid kedélye fűszerezték.

Gyula lelkes szenvedélylyel dolgozá tájfestését. Angelicának, a műértő, s ha részletek sikerűltek, elragadtatásokban fellengő művésznőnek jelenléte, s magok a magasztos vidék bájai, örök hevűletben tarták lelkét és ecsetét. Különösen szerencsés vala Gyula a színezésben, és fény-sötétben, mi oly bájt szokott adni a tájfestményi remekeknek, s mi most fő nyomozása volt Gyulának. Már állott tisztes méltóságában az agg Gellért, lábainál zajlott el a Duna, s megválva százados szomszédjától, azonnal szétterűle medrében. Másfelől Mátyás büszke vára pompázott a szomszéd palotákkal, templomokkal, tornyokkal; háttérben Buda hegyei, és szőlő-halmai feküdtek, s felettök kellemes derű, és szelíd ég lebegett.

Ezzel kész vagyok! kiáltá Gyula, s letevé ecsetjét; de már most mi életet adjak nyugvó természetemnek.

Angelica előbb úgy vélekedék, hogy maga a természet elég önmagának, s elég élet mutatkozik a zöld tenyésző növényi világban, városban és emberi alkotásokban.

Gyula nem vala kielégítve ezekkel. Nyugtalanúl habzik az emberi kebel, mondá, s korán ellankad ott, hol habzó élet nem zajog felé. Kálmán nagyszerű életet óhajtott a magasztos tárgyak mellé. Tegyük úgymond, a husvét másodnapi nép-ünnepet Gellért hátára; vagy diétai ülésre kocsizó nagyjainkat a vár felútjára; vagy lovagló generál-stábot a fő utczára, ilyeket tanácsla.

Én úgy hiszem, felelé ezekre Gyula, hogy a táj mozgó életének, nem szabad oly erősnek lennie, hogy a figyelmet magára rántsa, a természet nyugvó tárgyaitól, mert ezeket nyújtni legelésűl a lélek eleibe a fő czél tájfestéseinkben. Csak annyi életet gondolok szükségesnek azokhoz, mennyi a táj és érzelmeink megjelölésére s a szemlélőnek élet-habzó vágya kielégítésére elegendő.

Így tehát a Dunára, nyugalmasan evező hajókat festett Gyula, melyeknek orraikban apró tűzhely lobogott, s tetőiken békes utascsoportok álltak, partjára kalmári hordók és ládák kirakodását, hogy ezek a kereskedői várost jelöljék, utczára kényént sétáló párokat, társaságokat, miknek érzék-ingerlő gyümölcsök, termékek, virágok kináltatnak árusnéiktól, hogy ezek a táj gazdagságának tanúi legyenek; Gellért oldalára ifjakat, kik közől egyik könyvben olvasott, másik távcsőn szemlélgetett, harmadik ebével enyelgett, s a t., hogy ezen jelenetek az áldott béke nyugalmát ábrázolják.

Angelica is elkészült Sapphójával. Az ifjak nem valának elégedettek a költőné nyugodt arczával, melylyel az a szirtről lerohan. De Angelica tüzesen védé dolgozását. Sapphó, úgymond, akkor vesztett el mindent, midőn megértette phaontóli megvettetését, nem midőn egy kietlen, egy únott élettől szabadúlni készült. Nem halvány-e arcza? nem ül-e a bú sötéte, szemében? Ó, a pihegés nem fő kincsünk?

Kálmán legkevésbbé boldogulhata dolgozásával. Mindég volt értekezni-valója Angelicával, s vagy feltartóztatá őt is örök enyelgésével munkájában, vagy háta mögött szemlélé azt. Nem haladhata, s gyönge dolgozásai között tán ez vala a leggyöngébb. Gyula sejteni kezdé, hogy Kálmánnál csak ürűgy a művészi hajlam, s a szép festész-leány iránti indúlatja lappang alatta. Több tekintetekből nem javallá azt, a lányka sorsa iránti aggódás szorongatá keblét; s meg nem állhatá, hogy Kálmánt ez iránt szóra ne fogja.

Kálmán szokott könnyűségével fejtőzék ki Gyula feddőzései alól; de Gyulát nem birá egészen megnyugtatni. Annyit nyere még is, hogy ritkábbak lőnek látogatásaik Angelicánál, s azokban Kálmán vigyázóbb és idegenebb a lányka iránt.

Egy kellemes nyári nap délutánján, kikocsizának ifjaink, a festészné és lyánya, a budai hegyek közé. Egyik nyájas fekvésű majorban leszálltak, hol számos társaságot találtak, mely tánczczal, tekével, s vidám beszélgetéssel mulatozott. Kálmán frissítőket rendelt; de Angelica, kinek ritkán vala módja a természet ölén mulatni, felvágyott a hegy ormára, kies festői lelátást remélvén magának róla. Csakhamar felerede tehát a társaság, s kellemes árnyban, mi a hő napon igen kivánatos vala, feljuta a hegy tetejébe. Kálmán, ki ismeré a vidéket, a hegy nyugoti élére vezeté társait. E hajláson kelle vala feljőnünk, mondá, kissé kerűltünk; de megjutalmazand szemünk ritka legelése. Valóban a meglepésig tündéri vala innen a kilátás. A festésznét, ki szívdobogásokban szenvedett, ellankasztá a felhágás, s szokott változása, egy fa árnyékába leülni készteté őt. A nap épen lenyugvóban vala s búcsuzó lángolásával, elborítá a társaság arczait, hegyek fürtjeit, messze város tornyait, s mindent, mire még végsugarai hathatának. Egy nyiláson a Duna csillogott elő, szemet vakítva tűzszikráival; de a völgyben és sugárhagyott oldalakban már est bolyongott, s éji ülést keresve szállongtak tollasaik. Fáradt munkások ballagtak, vállra vetett szerszámaikkal, hazafelé.

Merülve vala a természet ezen pompás jelenetébe, minden szem és szív, s főkép Angelica lelke nem bíra eltelni e neki ritka éldelettel; jóllehet anyja változása, némileg zavará is annak izelését. Kevesebb az öröm, ritkaságával nekünk, mint nagyszerűségével, és legtartóbb tisztaságával. Darabig elragadtatással őgyelegtek szemei, az est aranyában ragyogó különbféle tárgyakon, a mint egy fordúlásban, valami csillogóba ütköztek azok, nem messze állásukhoz az ösvény megett.

Mi csillog amott oldalt? kérdé az ifjakat.

Gyula a helyre futa, s egy emlék-könyvet emele fel, melynek aczél kapcsa, játszadozott volt a hanyatló sugárokkal. Felnyitotta a könyvet Gyula. Táblája alatt ennek, kés, olló, s több effélék voltak; egyik felében többnyire orvosi jegyzetek állottak, másikban különféle gondolatok s érzelmek följegyzései, melyek általában, miként az írás és hibás betűzés mutatá, női kéznek és búsongó léleknek szüleményei valának.

Gyula utóbbi feléből a könyvnek, ezeket olvasá:

«Szenvedő léleknek, mely sehol vigasztalást nem talál, enyhűlést fog nyújtani, ha fölkeresi a rokon szenvedőt, s vele szövetkezik. Viszonközlés, s látása annak, hogy más is szenved, erőt edz kitűrésre nála. Az élet nem nyer ugyan az által becset; de a szivet megóvja még is a csüggedéstől. Nem epedez a könyülte szem oly esengve, túl messze kéklő hegyeken, felül fent evező felhőkön, idő előtt jobb és nyájasabb haza után!»

«Ha azt meggondoljuk, mily sok hatalmunkon kívül fekvő körülmények határozzák el tetteinket és sorsunkat: nem lehet kimélőknek nem lennünk mások gyöngeségei iránt. Bíró, midőn halálos itéletet mondasz ki, ám borúljon a gonosztevő ellen haragba egyik szemed, de könybe szánakozástól a másik. Különb fogtál volna-e lenni te, ugyan azon okok során? ugyan azon körülmények látatlan homályos szövedékében?»

«Gyakori az nálunk, hogy inkább a természetet hagyjuk önmagával ellenkezni, mint sem gyermek-korunkban beszítt előitéletektől megváljunk.»

«Mosolyogjam-e, vagy nehezteljem azon kis lelkek önelégültségét, kik tunya veszteglésökben, hon és emberiség közjaváért fáradó nagy férfiakkal, lángelmékkel, buzgó emberbarátokkal kivánnak mérkőzni, sőt ezek feletti felsőbbséget követelni magoknak, csak azért, mert – nem botlottak soha, s gáncs-érdemlés nélkül, bírtak elvegyűlni a pórnép és folyó közvélemény között?»

«A boldogtalannak munkás kínzója a képzelet. Sebes madárként repűl be ez múltat és jövőt, hogy kínzó szereket gyűjtsön számára. Elkölcsönözi tűkrét ennek és amannak, s eltiltja azokkal ettől a reményt, amattól a feledést.»

«Mint bízza el az ember önerejében magát, míg gyöngéi szunnyadnak, míg boldog nem kisértetni! Sok rétege van az emberi szívnek; események és élet változó viszonyai fejtik ki ezeket. Előre sem önmagadat, sem mást megitélni nem bírhatsz: miként fognád, miként fogná kisértetben kiállani a próbát? Ember, te világnak, te sorsodnak ura, te óriás képzetedben, vigyázz: megne buktasson az első megkisértés!

«Magasztalt emberi bölcsességünk abból áll, hogy tudjuk másoknál, mit kelle vala tenniök? s magunk csak azt tesszük, mit mások tettek.»

«Többet megírhat emberi erő a sors csapásiból, mint előre vélné; gyakran a szükség majd nem hőssé alkotja őt ebben. De sértett előitéletei fájlalásában, rendszerint a csodálatig törpe és kishitű. Akként van ezzel, miként a szerfelett izgékony beteg inazat, mely kiállhatja a menydörgést; de a közel suttogást, az egér-porczogást nem szenvedheti.»

«Remény és emlékezet, sarkai az életnek. Köztök forog a gyarló emberi pálya, egy szúette ajtó; s egyedűl e két izmos sark tartogatja, hogy reánk ne szakadjon!»

Már lemenőben vala a társaság, a mint szemközt egy nőt láta felsietni, kit szorongó szétnézeglése, egyszerre az emlékkönyv vesztőjének gyaníttatott.

Tán vesztett ön valamit? kérdé Gyula.

Emlékkönyvemet, felele ez, a mint itt orvosfűveket szedegeték a hegyekben, s leginkább e tájra gyanítom károm esését; mert könyvem bírását idáig kisérheti emlékezetem.

Gyula átnyújtá a könyvet neki, nagyobb tisztelettel, melylyel jegyzeteiben tündöklő lelkének adózott, mint mely, szegényszerű köntöséből látszó rangját illetheté. A nap bíbora épen a nőnek arczára lángolt, s azon a hajdani szépség romjai közt, ritka vonzó méltóság mutatkozott, szemébe, az egykori már kialudt tűz helyébe, bizonyos szigorúság, és komoly bú honolta magát.

Hálával fogadta vissza tulajdonát, s észrevevén a beteges festésznét, azonnal gondosan kitudaklá baját, s egy kis üveget vevén ki zsebéből, a benne volt néhány cseppet kiitatá vele. Néhány percz múlva enyhűlni kezde a beteg, és nyugasztalódni Angelica.

Most, most! kiáltá ez egyszerre az ifjaknak, azonnal leáldozik a nap, már csak a bérczek kellő tetőin aranylik sugára. Ó be szép, be magasztos egy jelenet! Gyakran óhajtnám a művészt és főkép festészt ily helyekre. Ha már nagy csarnokok, szobrok, nagyszerű képzeteket adnak előnkbe, mennyivel nagyobb mérszereket nyújthatnak a természet nagyszerű tárgyai és jelenetei! Százados terebély fák, felhőt hasgató hegyek, nap költe, nyugta! Ó ha többször lehetne alkalmam ezekhez.

Én nem csak a művészt ohajtnám ily helyekre, mondá, mintegy maga eleibe meredezve az idegen nő, hanem büszke rangosainkat is. Magas hegybérczen, hol legfölebb egy két nyomott ösvény emlékeztet emberekre, s körűltünk minden az istenségre, közelébb látszunk állani ehhez, és messzebb a gyarló világtól. Büszkén dagadozott keblünk, lelohad szűk érzetében, ha szemünket a föld felé vetjük le, melyen hitvány hangyaként hemzseg, a maga semmiségével, az emberi faj! Látja, mily csekély a legbüszkébb csarnok is, azon hegy mellett, melyen áll, s érzi, hogy más hatalmasb kar rakott ormot oromra, más gyarlóbb kéz követ kőre. Visszarántatva önmagába, sejti mily kis része ő a nagy természetnek, melynek urául vetegeti magát, gyermekes puffaszkodásaiban!

Helyes! közbeszökék szavával Gyula, lelkeinknek bizonyosan nem fogna lenni ártalmas, többször meghágnunk a bérczek csúcsait. Jobbak, szabadabbak ezeken érzelmeink a magasztos magányban, a terjedelmes láthatárban. A bútól tépetett szív pedig, veté czélzással utána, mint nem enyhűl, látván maga alatt embert és életet, a magok kicsinységeiben, s a nagyot maga körűl és felett, a hatalmast: egy percznyi szavára meggyógyíthatni sebét!

A nő nem felele merűltében. Ön inazatja, a mint látom, gyönge, így szóla eltérve a festésznőhöz, még gyakran szenvedhet szívdobogásban; engedje meg hogy szolgálhassak csepjeimből.

A beteg hálásan köszöné ajánlását.

Velem nincsen több, de holnap szállására viendem mondá. Hol és miként tudakozzam azt?

Berky festészné vagyok, felele a beteg, s megnevezé lakását.

Berky? kiált hevenyen az idegen nő, s vonaglón ragadja meg a festésznő kezét. Ön Berkyné, s ez itt leánya?

Az én Angelicám, felele Berkyné.

Életben van férje? kérdé lassú, fojtott hangon az idegen.

Éve múlt, hogy elhalt.

Elhalt! – mondá az idegen nő, csendes szózattal utána.

Mindnyájan csodálták ennek részvételét. Tán ismeré ön férjemet? kérdé a festészné.

Ismertem, felele ez. Felkeresendem önt, mondá hevenyen, és leindúla s vele együtt a társaság.

Az ifjak beszélgetének Angelicával; Kálmán pedig karon vezeté ezt le a hegyről, s édelge körűlte.

Ez az úr tán mátkája, édes Angelicám? kérdé az idegen nő Kálmánra mutatva, s biztosságukról vonva következést.

Angelica nem szóla. Báró Regéczy ő nagysága? felelt helyette az anyja.

Báró? ismétlé vont hangon az idegen nő, és oly jelentő szemet szegze Kálmánra, hogy ezt egészen megzavará. Örűlt és könnyebbűlt ennek melle, a mint leérve a hegyről, az asszony eltért a társaságtól, és azt a maga foglyozó alkalmatlanságától megmentette.

Estve a vacsora felett, sejté Gyula a septemvírné példázgatásából, hogy Angelicánál szokott mulatozása, s mai kikocsizása el van előtte árúlva. A septemvírné igen elégedett vala eddig, Gyulának Póli körűli forgolódásával, s annál elégedetlenebb most, miként vélé, a festő leánykájáhozi félrecsapásával. Úgy lejté a beszélgetést, hogy alkalmat nyerhessen felhozhatni leczkéjét, melyet úgy Vinczéhez, mint Gyulához kivána intézni. Közönséges pór-lelket árul az el, így szóla, ki a rangot becsűlni nem tudja, és azt tanúsítja, hogy érdemetlen reá. A jelesb madarak fenrepűlést és tetőni ülést kedvelnek; így a magát érző emberi kebel is fölfelé vágyik.

Az arab, folytatá a septemvír, gondosan jegyzi lovának apai és anyai őseit, s azt véli nagy igazán, hogy jeles ménnek, kanczának, jeles csikai és ezektől jeles unokái származnak. Gondosan válogatja a spanyol, ángol és szax, nyájának kossait, és a magyar, tenyészésre szánt barmait; s ez egyedűl az emberben lenne-e máskép? Ivadékokon át, mintegy nemesbbé szűrődik a vér, s míg egyfelől a nagy születés, nemes fék a szíven, alacsonykodások ellen; másfelől az ősök példái, tettei, szép rúgók előtte, s hathatós buzdítások és ingerek, hasonló jeles és kitűnő pályafutásra.

Gyulának annál inkább fájtak e czélzások, hogy egészen tisztára nem nyilatkozván azok, magát ellenök nem is védheté, s így magán kelle hagynia a gyanút, melyet Póliért igen átalla. Föltevé magában, hogy Angelica látogatásait abban hagyja. Ezen elhatározását elősegíté Kálmánnali elégedetlensége is, melyet az idegen nő megütközése még inkább fölébreszte nála.

Egy kies őszi napon, milyet nyájas búcsuzóul szokott nyújtani a haló esztendő, vidéki látogatásból kocsizának haza Gyula és Vincze. Dérzsugorodtan álltak immár a szőlők, sárgán a fák, csak a megy pirúlt még vidor éltet hazudva, s minden futó szelletke sűrüen sodorta le a haldokló falevelet. Némán ültek egymás mellett az ifjak, saját gondolataikba merűlve, s életvágy, és remény felváltva járták kebleiket.

Beérve Budára, haza hagyák üresen menni kocsijukat; magok a nyájas időtől csalogattatva, megmászák agg Gellért tisztes oldalát.

Mily kecses, mily nyájas a természet, még haldoklásában is! megszólalt Vincze szelid ábrándozással szemében, a mint a tetőre felértek. – És szép hazánk földje, édes Vinczém, felele Gyula, amerre innen szemünk széttekint! Nézd Vinczém, csak meddig az ég boltja láthatárunk előtt lehajol, mennyi kedvesünket zárja a haza! hát a távolas kék hegyeken túl, mennyi rokonos honfiat nem ápol az? Nyájas érzelme keblünknek: tartoznunk, szorosabban köttetve állnunk valamihez. Mi az élet varázs kedvellése és ingere egyébb, mint kedves köttetésünk egy megszokások köréhez, rokoninkhoz, és darab földhöz, melyet dagadó kebellel _hazánknak_ nevezzünk? Csodásan emeli a keblet a honnak szeretete, épen miként kedvesünknek szerelme, ki felé kéjes vágygyal, örömreményekkel eped szívünk; de hon felé büszkébben édes Vinczém, és magasztosabb önérzettel! Épen régi kedves tervemen legelt szivem és elmém ismét, mai egész útunk alatt. Szép őszi vidékek, mondhatnám, szívemre még inkább hatnak, még inkább szólnak kedélyemhez, mint tavaszéi. És a tisztes hegyorom, mely annyi zaját látta a magyarnak, örömét ritkán, teljes egyértését majd soha sem, ó mint haboztatja lelkemet! Majd búsan meríti azt a múltnak gyászaiba, majd szép hajnalt derengtet neki a jövőből elő, s reménnyel, önbizalommal edzi, emeli azt! – A jövő tavaszszal kiutazunk külföldre. Ne tegyük ezt édesem, csupán vak szokásból. Im itt ég és haza láttára tegyünk fogadást egymás között, hogy reményes vetésünk leend kiutazásunk, egykori aratására jó hazánknak!

Vincze hévvel szorítá meg barátja kezét. Én tisztviselő leszek, édes Gyulám, s példányúl fogom készítni magamat: miként kelljen a tisztviselőnek hivatala legnemesb irányait ellesni, és czélul tűzni ki? miként kelljen a haza javára terjedezni a legszűkebb körben is? miként nem venni álcsillogást a hivatalból, hanem önmagából kölcsönözni ki valódi nemes fénykört számára annak? miként megvonnunk a hasztalan fényűzés költekezését háztartásunktól, hogy többre teljünk a haza segélyére?

Én a szorgalom és művészet tág mezőit fogom pályáimnak, mondá Gyula. Megismerkedni mindkettőnek gátjaival, azokat elhárítni segítni, és divatot s becset szerezni mindkettőnek hazámban – ezek leendnek czéljai lelkemnek, elmémnek és minden iparomnak!

Nemes lánggal ölelék meg a barátok egymást, s a szép czélú kötésre, szép büszkeség szállott szíveikbe.

Káray eljöve értekezni az utazás felől. Az ifjak azonnal meglepék őt tett kötésökkel. Nyájas javallás mosolygott a férfiú arczain. Így óhajtnék minden magyar ifjat, mondá, kit rang, szív és elmetehetség többre jelöltek ki a hazában, mint csak leélni benne a növényi életet. Mindketten szép pályát választottak ifju barátim; de megvallom, én inkább hajlok a Gyuláéhoz, minthogy szabadabb kezet és több oldalúságot enged. Egy vagyonos magyar birtokosnak házi élete igen tág mező; sokat tehetni abban a hazáért, sokat róvhatni le fogyatkozásaiból, sok jót és hasznos újat terjeszthetni el maga körűl, sok hiányt pótolhatni, legalább sok hibás előitéletnek szeghetni nyakát. – Gazdaság-folytatása, gyermek-nevelése, ház- és cseléd-tartása, jobbágygyali bánása, kereskedői szemlődései – mind követendő példányok lehetnek, és világító fáklyák, a nélkül, hogy elzárnák őt a tudományoktól, haza dolgaibani részvétektől és szép mesterségektől; mikben pártfogói, művészi, vagy legalább értői mellék-szerepeit, használva, sőt serkentve viheti.

Most azon eszközökre tértek, melyek által az ifjak idővel tervök kiviteléhez férhetni reméltek. Gyulánál új eszmék keltek, és tisztultak a régiek. Másnap ez egy iratban benyújtá feltett gondolatjait, miket ő _terv-szikráknak_ neveze, Káraynak. Azokból egy kettőt ide csatolunk:

«Minden nemzet úgy védi agg szokásait, s ezek közt ősi előitéleteit is, mint vagyont; s a magyar, ki agg-szokásihozi ragaszkodásának sokat köszönhet, még inkább más nemzeteknél. Így van a dolog egyesekre nézve is. Példaadás itt a legjobb eszköz, ha javítni akarunk. Mi sem győzi le sikeresebben az előitéleteket. Látnunk és tapasztalnunk kell a jobb újnak hasznait, üdveit, hogy kedveért, a sajátunkká, sőt természetünkké vált régiszokást, melynek még hiányait is szivesen megszokjuk, cserébe adni birhassuk. Szóért, tanácsért, javaslatért, mik repűlnek, s mindig kisebb vagy nagyobb mértékben gyanúsok előttünk: ha valljon úgy fognak-e elsűlni a kivitelben, miként árultatnak? s tiszta jóakaratuak e magok az árusok is? ritkán vagyunk képesek ilyes cserékre bírni magunkat.»

«Kímélettel, tűrő szeretettel fogok föllépni hazámfiai között, hogy makacsságot és rögzést ne okozzak nálok, halkkal, hogy ne riasszak. Azok a súlykoló, zajütő újítók és javítók, nyitás helyett szívet csuknak magok előtt. A honfiak nemes önérzelmeit lázítják magok ellen, s így rendszerint kiáltó szók leendnek a pusztában. Okni, értesíttetni óhajt az emberi nem, mert tökélyrei vágy és törekvés első tulajdona; de úgy, hogy az oktató ne éreztesse a maga felsőbbségét vele az által, hogy kiskorúnak tekinti őt.»

«Kitűrés legyen paizsa a gyom-irtónak, a javítónak. Az emberiség szép növényi közt, veszélyes folyó gyomok az előitéletek, mik körülfonván amazokat, vagy csak együtt velök, vagy csak vigyázó gonddal irtathatnak ki. Nem illő lebágyadnunk szép pályánkról csak azért, hogy egyszerre sokat nem tehetünk, nem annyit, mennyit óhajtanánk, nem annyit, mennyire szükségünk volna. Kis haladás is közelébb ejt a czélhoz. Kövenként rakák meg a királyi palotákat, és roppant városinkat; perczekből áll a század, fövény-szemekből a tenger partja, s cseppekből megmérhetetlen vize.»