Part 9

– Vannak, akik azt mondják: nem kell értesiteni a győri püspök urat. Vannak, akik azt mondják: értesiteni kell. Magam is azon a nézeten vagyok, hogy értesiteni kell. Igaza van a főtisztelendő urnak: nem szabad utjába állani annak, ha egy zsidó óhajtja a szent keresztséget. A kérdés az: _mikor_ kell értesiteni a győri püspök urat? Nyilvánvaló, hogy illetlen és botrányos dolog lenne, ha a szent keresztség arra szolgálna, hogy egy épen folyamatban levő rettentő bünperben az igazság elhomályosittassék. Hiszen az igaz hit ellenségei azt mondhatnák, hogy ez a Dávid csak a jogos büntetés elől menekűlt a kereszténység védelme alá, és ez kárára lenne magának az egyháznak is. Ellenben: ha az itélet úgy szólna, hogy ártatlan volt, milyen haszon és milyen dicsőség lenne akkor a megtérése. De viszont ha bűnösnek itéltetnék, azért akkor még mindig kivánkozhatik a keresztség után. Megkeresztelkedhetik. És akkor azután igazságosan el lehet dönteni, hogy a megtérésére való tekintettel hogyan kell enyhiteni a büntetését. Előbb tehát le kell tárgyalni a pert, _azután_ értesiteni kell a győri püspök urat.

A biróság tagjait a Gregorovius mester szavai teljesen meggyőzték, és a Gregorovius mester álláspontját mindenki elfogadta. De azután megint heves vita indult meg. Arról a kérdésről kellett dönteni: bizonyitottnak tekinthető-e a zsidók bünössége és térjen-e át a biróság az itélethozatalra, vagy pedig szükség van-e még további tárgyalásra és az itélethozatalt egyelőre el kell-e halasztani. Voltak, akik ugy vélekedtek, hogy a zsidók bünössége a tanuvallomásokból, a büncselekmény körülményeiböl és különösen a tudomány által szolgáltatott adatokból olyan világosan kiderült, hogy nincs más hátra, mint itéletet mondani róluk. Ezzel a vélekedéssel többen szembeszálltak; különös nyomatékkal esett latba a bazini plébános szava, aki teljes határozottsággal kimondotta, hogy az eddigi adatok alapján ő nem hajlandó a zsidók felett itéletet mondani. Erre Pongrác András is felemelte a fejét és hangosan igy szólt:

– A zsidók bünösségét nem látom eléggé bizonyitottnak, folytatni kell a tárgyalást.

Ebbe igy mindenki belenyugodott és Pongrác András feltette a következő kérdést:

– Mi módon vezessük tovább a pert és hogyan folytassuk a tárgyalást?

A bazini plébános azt inditványozta, hogy a biróság igyekezzék jobban kideriteni a büncselekmény körülményeit, hallgasson ki ujabb tanukat és hallgassa ki azokat a tanukat is, akikre a zsidók hivatkoznak. Gregorovius mester, aki hosszabb idő óta hallgatott, most lassan megszólalt:

– A főtisztelendő ur azt kivánja, hallgassunk ki tanukat. De kérdezem: hol állunk meg, ha egyszer elkezdtünk tanukat válogatás nélkül kihallgatni? Péter-Pálkor is itt ülhetünk még és hallgathatjuk tanulatlan emberek zagyva fecsegését. De nagyon jól tudjuk azt is, hogy a tanukihallgatások csak arra jók, hogy elhomályositsák az igazságot. Miért keresgéljünk tehát értelmetlen és tudatlan tanukat? Miért engedjük húzni és halasztani ezt a pert és miért engedjük, hogy veszedelembe jusson az igazság? Én magam is azt mondom: itéletet még nem lehet mondani, mert a zsidók még nem vallottak. De kérdezem: ha százezer tanut hallgatunk is ki, fognak e a zsidók vallani? Soha. Miért futkossunk tehát korlátolt értelmű tanuk után, amikor a zsidók itt vannak kéznél. Itéletet még nem lehet hozni, de igenis lehet és kell tanuk keresgélése helyett a zsidókat, amint szokásos és jogos, további vallatóra fogni, s velük szemben a szigorú vallatást alkalmazni.

A biróság tagjai közül néhányan helyeseltek. A bazini plébános nyugtalanul mozgolódott a helyén. Csendesen elhizó, békességes, szelid ember volt és Gregorovius mester inditványa nagyon megrettentette, bár az első perctől fogva érezte, hogy előbb-utóbb rákerűl a sor.

– Alaposan meg kell fontolnunk, – mondta nyugtalanul, – hogy mi a leghelyesebb eljárás.

– A leghelyesebb eljárás: gyorsan határozni, – szólt Gregorovius mester.

– Vannak egyházi tekintélyek, akik azt tartják, hogy a zsidókat nem szabad a vérvétel vádjával illetni.

– Milyen egyházi tekintélyek? – kérdezte Gregorovius mester hevesen.

– Például az Ince pápa és a Gergely pápa bullája.

Gregorovius mester kis szeme győzelmesen villant fel.

– Jó, hogy a furfangos öreg zsidó után a tisztelendő ur megemliti ezt. Mert főtisztelendő ur hihetőleg tudta, hogy ezek a bullák először is nem hitelesek, másodszor pedig bennük csak az foglaltatik, hogy a zsidókat nem szabad _igazságtalanul_ üldözni. Hát kérdezem én, igazságtalanúl üldözzük-e mi a zsidókat, amikor egy rettenetes bünért felelősségre vonjuk őket?

– Nem! nem! – kiáltott a biróság néhány tagja. Kinpadra velük.

Tamás gróf, aki eddig karosszékében hátradőlve, szótlanúl hallgatta a vitát, most felkelt, lassan az asztal elé ment és a plébánossal szembe fordulva megállott. A bazini plébánosnak nagyon kinos volt ez a néma elébeállás, de összeszedte minden erejét és igy szólt:

– Egyházi és világi tekintélyek egyaránt azon a véleményen vannak, hogy a kinzó vallatást akkor kell elrendelni, ha a bűnösség egészen bizonyitottnak látszik és ha feltételezhető, hogy a vádlott csak megátalkodott makacsságból vonakodik a bünét bevallani.

– De hát nem épen igy van-e a zsidók esetében? Vannak-e megátalkodottabb és makacsabb bűnösök a zsidóknál? – kérdezte Gregorovius mester.

A bazini plébános szólni akart. Gregorovius mester felállott és ünnepi komolysággal folytatta:

– Látom, nagytekintetű biróság, hogy még mindig vannak olyanok, akik eltakarják a szemüket, hogy ne lássanak és befogják a fülüket, hogy ne halljanak. Elérkezettnek látom tehát az időt arra, hogy nagyságos uram, Tamás gróf ur engedelmével döntő fontosságú közlést tegyek. – Két tanúra hivatkoztak itt előttünk a zsidók. Az egyik egy tiz éves gyerek volt. Már most: nem érdemes sok szót vesztegetni arra, hogy egy gyereket könnyű szerrel, nehány botütéssel, vagy némi édességgel rá tudok venni arra, hogy azt vallja, amit akarok. A másik tanú volt Vidra Gergely. Ki ez a Vidra Gergely? Ez a Vidra Gergely a Dávid zsidó szolgálatában állott és ezt a Vidra Gergelyt maga Tamás gróf ur kapta rajta, amint másodmagával idelopózkodott a börtönhöz, hogy segitségükre legyen a nagy bűnükért bajba jutott zsidóknak. Ezt a Vidra Gergelyt annyira elvakitotta a zsidó pénz és annyira megrontotta a zsidó szellem, hogy semmi bűnbánatot nem mutatott őszinte vallomást nem tett és még azt sem akarta megfogadni, hogy vétkes segitőkisérleteit ezentúl abba fogja hagyni. Társa, Lindwurm Tóbiás, Mihály zsidó legénye azonban a komoly megintésre magába szállott és a következőket vallotta: _először:_ a zsidók azt igérték neki, hogy ha segitségükre lesz, műhelyt vásárolnak neki és azonkivül fizetnek neki ötven magyar forintot; _másodszor:_ a zsidók arra kérték, keressen más legényeket is, akik segitenének nekik, ha ők jól megfizetnék a segitséget; _harmadszor:_ a zsidók arra kérték őt, hogy vagy ő, vagy valamelyik segitőtársa csempésszen be ráspolyokat a börtönbe, hogy a zsidók az ablakrács elreszelése után megszökhessenek; _negyedszer:_ a zsidók arra kérték őt, hogy ha ezt elvégezte, haladéktalanúl induljon Bécsbe, menjen el a bécsi zsidók előljárójához és kérjen tőle segitséget a bajbajutott bazini zsidók számára. Ezt vallotta a tettenért, de bűnbánó Lindwurm Tóbiás magának Tamás gróf őnagyságának.

A birói asztal körül ülő polgárok megdöbbenve csóválták a fejüket és végűl óvatosan kérdő pillantásokkal fordultak Tamás grófhoz. Tamás gróf egy intéssel megerősitette Gregorovius mester közléseit.

– Ezek után pedig, – szólt Gregorovius mester, – én nekem csak néhány kérdésem van. Kérdezem: hova vezetnének már most a tanukihallgatások? Kérdezem: miért akartak a zsidók megszökni a börtönből, ha ártatlanoknak érezték magukat? Kérdezem: miért kértek a zsidók segitséget a bécsi zsidoktól, ha nem bűnösek? A feleletet adja meg ezekre a kérdésekre a biróság lelkiismerete.

Csend volt. A biróság tagjai elkomolyodva néztek maguk elé. Érezték azt a nagy felelősséget, amely a szive megkeményitésére kötelezi a birót. A bazini plébánosnak hevesen dobogott a szive az izgalomtól, de összeszedte magát és megszólalt:

– Nekünk keresztényi irgalmat és szeretetet kell gyakorolnunk a legkonokabb bünösökkel szemben is és…

Gregorovius mester hevesen dobbantott a lábával.

– Én azonban, – kiáltotta felindultan, – irgalmat kérek a meggyilkolt szegény áldozat számára. Én szeretet kérek nem a kereszténység ellenségei, hanem a kereszténység számára. És bizony mondom, nem az ellenségei döntik bajba, viszik veszedelembe, ragadják hitszakadásba a kereszténységet, hanem a lanyha keresztények, akik, Szent Pállal szólva, nem akarják megharcolni a hitnek szép harcát, akiknél, Szent Pállal szólva, megvan a kegyességnek látszata, de akik megtagadják annak erejét.

A bazini plébánosnak kiütött a homlokán a veriték. Ott állott vele szemben Tamás gróf, és ő tudta, hogy Tamás gróf lanyha lelkipásztornak tartja őt, akinek a hanyagsága és gyengesége tette, hogy a luteránus pestis már-már elharapózott a nyájában. Végigsimitotta verejtékező homlokát és bizonytalan tekintettel odafordult Tamás gróf felé. Amikor a Tamás gróf sötét pillantásu szemébe belenézett, mégegyszer összeszedte magát.

– A kinvallatás, – mondta, – nagy megpróbáltatás a nyomorúlt emberi testnek. A bünös és az ártatlan egyformán szabadulni akar tőle.

– Ugy értsük ezt főtisztelendő ur, – kérdezte Gregorovius mester élesen, – hogy Isten megengedhetné, hogy ártatlanokat itéljünk el?

A bazini plébános lesütötte a szemét és nem felelt. Gregorovius mester várt egy ideig. Azután ég felé forditotta a szemét.

– Ha ártatlanok, – mondta ünnepiesen, – Isten erőt fog nekik adni, hogy elviseljék.

Senki sem szólt. Pongrác András megkérdezte, van-e valakinek ellenvetése. Senkinek nem volt ellenvetése, és Pongrác András a biróság egyértelemmel hozott határozataként kimondotta, hogy a zsidókat az igazság kideritése végett kinzó vallatás alá fogják venni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A porkoláb kinyitotta a pántos ajtót és bekiáltott, hogy Dávid jöjjön a biróság elé. Ő egyedűl. Dávid meglepetve állott fel a földről, ahol Eszter mellett ült és habozó reménységgel és ideges nyugtalansággal indult kifelé. Mi történt? Mégis értesitenék a püspököt? Vagy a püspök üzent volna? Vagy ő maga jött volna el végre? Amikor a biróság elé lépett, rögtön látta, hogy a nyugtalanságának volt igaza és nem a reménységének. A Tamás gróf széke üres volt; és hiányzott a bazini plébános is, aki mikor délben hazament, betegnek érezte magát és ágyba feküdt. A biróság tagjai egyébként teljes számmal itt voltak. Dávid végignézett rajtuk és úgy érezte, hogy kőarcok merednek rá. A szive fájdalmas nagyot dobbant és az arca lassan elfehéredett.

– Utóljára szólitalak fel Dávid zsidó, – szólt Pongrác András, – hogy töredelmes vallomással enyhitsd a bűnöd sulyát.

Dávid még egyszer körülnézett a birái között. Kőarcok.

– Én pedig ujra felszólitalak benneteket, – mondta szédűlve a gondolatai száguldásától, – értesitsétek a győri püspököt, hogy meg akarok keresztelkedni.

A kőarcok megmozdultak. Ezt még mindig nem tudták nyugodtan hallgatni.

– A megtérésed szándékának őszinteségét mutasd meg azzal, – szólt hirtelen Gregorovius mester, – hogy töredelmes vallomást teszel.

– Értesitsétek a győri püspököt, hogy meg akarok keresztelkedni.

– A vallató szobába vele, – kiáltotta Gregorovius mester.

– Hogy merészlitek? – csattant fel Dávid. A fejeteket ütteti le a győri püspök. Üzenjetek a győri püspöknek, hogy meg akarok keresztelkedni.

– Darabontok! – kiáltotta Gregorovius mester.

A darabontok körülvették Dávidot. Dávid kitépte az egyiknek a kezéből az alabárdot, egy másikat fejbe ütött vele, de a darabontok azután leteperték, megkötözték és vitték le a vallató szobába. Gregorovius mester a biróság néhány tagjával utána ment. A vallató szobában ott volt már a selmecbányai hóhér két legénnyel, akik vállalkoztak rá, hogy segiteni fognak neki. Átvették Dávidot és rákötözték egy alacsony padra. Gregorovius mester megintette Dávidot, hogy valljon. Dávid, aki még mindig nem adta meg magát, hanem tajtékozva vergődött a kötelek között, amelyekkel lekötötték, felelet helyett az arcába köpött. Gregorovius mester intett a selmecbányai hóhérnak, hogy fogjon munkához, egy nagyszombati esküdt azonban megindultságtól remegő hangon ismét a lelkére beszélt Dávidnak, adja fel ezt a megátalkodott makacsságot, ne kényszeritse őket arra, hogy az igazság kideritése végett szivük ellenére kemény eszközöket alkalmazzanak.

– Te ájtatos barom, – mondta Dávid fuldokolva. Én ártatlan vagyok.

A nagyszombati esküdt szomoruan lépett hátra néhányat, és a selmecbányai hóhér munkához látott. Dávidot hátrakötözött kezénél fogva felhuzták egy csigára; a két lába is össze volt kötözve, és a két lábát egy másik csigán át lefelé huzták. Egy modori esküdt megintette Dávidot, hogy valljon.

– A győri püspök, majd eljön… és majd kiszabadit, – mondotta Dávid hörögve, – akkor szijjat hasitok a hátatokból… piszkos bugrisok.

Gregorovius mester megmozdult.

– Valld be! – mondta.

– Neked pedig… kopasz vén szamár, – lihegte Dávid, – lehuzom a fejedtől a bokádig… az egész tetves bőrödet.

A biróság tagjai nyugtalanul mozgolódtak. Gregorovius mester intett, és a selmecbányai hóhér csendesen csavart egyet a csigákon. Dávid halkan nyögött. A selmecbányai hóhér tovább dolgozott. Dávid ajkán ekkor a dühnek és a fájdalomnak egy hosszu, kinban vonagló, rettenetes dühü orditása tört ki. Az irtózatos orditás áttört a falak vastag kőkockáin; kijutott az utcára, és az utcán ijedten álltak meg, akik hallották; átfuródott a pincéig; a pincében elsápadtak tőle a feszült aggodalomban várakozó zsidók, Eszter pedig levetette magát a földre és őrjöngve szoritotta a kezét a fülére, hogy ne hallja.

Dávid elájult. A selmecbányai hóhér gondosan és hozzáértően locsolta vizzel, amig magához tért. Ekkor ujra felszólitották, hogy adja fel megátalkodott makacsságát és vallja be a bünét. Dávid most nem káromkodott és nem szitkozódott többé. Zavarodott sötét tekintettel nézett körül, mintha keresett volna valamit, aztán komoran megrázta a fejét.

– Ártatlan vagyok, – mondta.

A selmecbányai hóhér erre a hüvelykszoritót vette elő, és most ropogott a csont, szakadt a hus és kibuggyant a vér. Dávid lihegve vergődött a kötelek között, amelyekkel lekötötték; azután ujra kitört az ajkán a fájdalomnak kinban vonagló, lázadó, hosszu üvöltése és elájult. Mikor magához tért, a nagyszombati esküdt könnyes szemmel könyörgött neki, adja fel végre ezt az átkos makacsságot és tegyen vallomást. Dávid zavaros, sötét szemmel nézett rá és nem felelt. Igy a selmecbányai hóhérnak ujra munkához kellett látnia. A délután haladt előre, kint bágyadtan sütött már a nap; és érezni lehetett, hogy nemsokára jön az alkonyat. Dávidot megint egy ájulásból locsolták fel, és a selmecbányai hóhér ugy vélte, hogy ma már hiábavaló dolog vele foglalkozni, mert vagy mindjárt elájul, vagy bele talál halni. Gregorovius mester vörösre pirult arccal vizsgálta az eszméletre térő Dávidot, aztán föléje hajolt. A Dávid szemén, a bus megvetésen és a kinzott gőgön, amely az ajka körül volt, látta, hogy most sem vall. Odafordult a biróság tagjaihoz, akik zavartan álldogáltak körülötte:

– A sátán ad neki ilyen erőt, – de mi majd legyőzzük a sátánt is.

Megparancsolta, hogy vigyék vissza Dávidot a börtönbe és hozzák ki helyette Jakabot. A darabontok talpra állitották Dávidot. Dávid megpróbált járni, de nem tudott. A darabontok erre elvitték a börtön ajtajáig. A pántos ajtó kinyilott. A zsidók mind ott álltak mögötte és sápadt arccal és égő szemmel várták, mit hoz az ajtó megnyilása. A darabontok megpróbálták Dávidot talpraállitani. Dávid összeesett volna, de ekkor már mellette volt József, aki támogatta, és egy felzokogással térdrehullott előtte és a térdét átkarolta Eszter. Mihály odalépett, hogy segitsen, de Dávid egy mozdulattal elháritotta. Beesett, vérvizes szemmel lassan körülnézett; könnyes szemek néztek vissza rá. Felemelte Esztert és Eszterre és Józsefre támaszkodva lassan elindult. Végigment mindakét pincenyiláson, a legszélső zugig, amelybe elvonultak volt. József le akarta fektetni, ő azonban megállott arccal a falnak, mintha még tovább akart volna menni. A szája mellett a kinnak és a gőgnek két mély vonása húzódott lefelé, szenvedő szemét félig lehunyta, de két véres kezét hirtelen felemelte, mintha a kőkockákkal akarna harcra kelni, és a száján egy lángoló kiáltás tört ki:

– Halljad Izráel, az Örökkévaló, a mi Istenünk: egy.

A kiáltás felvillant a boltivekre és betöltötte izzó harsanásával az egész pincét. A zsidók megremegtek tőle és azután keserves sirásra fakadtak. Dávid leroskadt a földre. Eszter zokogva térdelt melléje és dideregve kereste a sebeit, hogy bekötözze őket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jakabot felvitték a biróság elé. Hosszu, sovány teste meggörnyedten reszketett a félemtől.

– Te vagy az a hirhedt, lelketlen uzsorás, – szólitotta meg Gregorovius mester.

– Szegény ember vagyok, – felelte Jakab vacogó foggal.

– Tönkreteszed a tudatlan, jámbor népet a gaz uzsoráskodással. Petneházyék egy jobbágya már tizenkét forintot és egy tehenet fizetett neked _egy_ forintért, amit kölcsönadtál neki.

– Nagy uraim, – mondta Jakab reszketve, – én nekem nincs pénzem. Zaleszky uram megmondhatja, hogy tőle kapom azt a pénzt, amit kölcsönbe kiadok, és neki szolgáltatom be a kamatok háromnegyed részét.

Könyörögve fordult a biróságnak egyik bazini tagja – Zaleszky Szaniszló – felé. A hosszu, ősz szakállát méltósággal hordó Zaleszky elvörösödött és haragosan kiáltott rá Jakabra:

– De én csak azt engedtem meg neked, szemtelen zsidó, hogy törvényes kamatot számits.

– Hiszen csak azt számitottam. Akárki kiszámithatja.

Pongrác András ránézett Gregorovius mesterre és egy csendes pillantással jelezte neki, hogy ennél a tárgynál nem lesz helyes tovább időzni.

– Bűnbe viszitek ti a legjámborabb keresztényt, – mondta Gregorovius mester.

Azután felemelte a hangját.

– Mondd el most nekünk, Jakab zsidó, teljes őszinteséggel, mit tudsz arról a rettentő bünről, amelyet a bazini zsidók elkövettek.

– Magiszter uram, – szólt Jakab reszketve, – hiszen én nem is voltam itthon pénteken. A péntek este Szereden ért, csak szombaton reggel jöttem haza.

– Épp azért kérdezünk téged. Te a kegyetlen gyilkosságban nem vehettél részt. Teneked nincs annyi okod a konok tagadásra; és különösen akkor, ha töredelmes vallomást teszel, kegyelmesebb megitélésre is számithatsz. – Mondd el: miért és hogyan ölték meg a bazini zsidók a kis Meylinger Jánost.

– Nem voltam itthon, nagy uraim.

– Azt mondd el, amit tudsz róla.

– Nem tudok semmit, – felelte Jakab reszketve.

– Darabontok! Le a vallatószobába vele.

Jakab sirva erősitette, hogy nem tud semmit, ájuldozva botorkált előre a darabontok markai között és könyörögve fordult vissza időről-időre a biróság tagjai felé, akik a darabontok mögött jöttek lefelé a lépcsőn.

– Mondd el töredelmesen, amit tudsz, – szólt Gregorovius mester.

– Nem tudok semmit, higyjék el, kegyelmes nagy urak, esküszöm az élő Istenre, nem tudok semmit.

A selmecbányai hóhér átvette Jakabot. Jakab kétségbeesve sirt, és amikor a selmecbányai hóhér munkához látott, jajveszékelve könyörgött kiméletért és irgalomért. A selmecbányai hóhér szorgalmasan dolgozott. Kint alkonyodni kezdett. Jakab könyörgött.

– Holnapig itt fogsz lógni, – kiáltotta Gregorovius mester magánkivül, – ha nem teszel vallomást. – Vaszili! Csavarj egyet azon a csigán.

Ekkor Jakab nem birta tovább. Ugy érezte, hogy az ő ártatlansága még különb ártatlanság, mint a többieké, és hogy neki nemcsak a többiekért, hanem a többiek miatt is kell szenvednie. A Dávid ellen való régi gyűlöletéből még most is parázslott valami a lelkében, és miközben a kinzás gyötrelmeit szenvedte gyenge teste, a lelkén átsajgott annak a gondolatnak az égése, hogy ezt a szenvedést is Dávidnak köszönheti. Ha vallomást tenne, ő megmenthetné az életét. Hogy Dáviddal mi történik, az neki mindegy. A többiekre nézve megnyugtatta magát azzal, hogy valami módon majd megmenekülnek ők is. De mindezek a gondolatok csak kusza felvillanások voltak, az egész lelkét szomjasan és epedve egy gondolat és egy vágy töltötte el: megszabadulni ettől a kinzástól akárhogyan és akármilyen áron.

A jajveszékelése elhallgatott.

– Akarsz töredelmes vallomást tenni? – kiáltott rá Gregorovius mester.

– Akarok.

Levették a kötélről és lefektették egy padra. Gregorovius mester lehivatta a biróságnak a felső teremben maradt tagjait is, hogy időt ne veszitsenek.

– Mikor hallottál először a gyilkosságról?

Jakab fáradtan forgatta a fejét jobbra és balra. Mikor hallott először a gyilkosságról? Itt hallott róla először a börtönben. Belenézett azokba az arcokba, amelyek föléjehajoltak. Keseregve forgatta a fejét ujra jobbra és balra és a biróság tagjai mögött megpillantotta a selmecbányai hóhért.

– Kegyelmes uraim, – mondta sirva, – könyörüljenek…

– Mikor hallottál először a gyilkosságról? – szakitotta félbe Gregorovius mester. – Megint lógni akarsz? – Akkor beszélj. Mikor hallottál először a gyilkosságról?

– Szombaton délelőtt, – felelte Jakab.

– Hol? A zsinagógában?

– Ott.

– Mit mondtak a többiek? Féltek?

– Nagyon féltek.

– Akkor miért követték el a gyilkosságot?

Jakab remegve habozott egy kicsit.

– Ki követelte, hogy a gyilkosság megtörténjék? – kérdezte Gregorovius mester.

– Dávid, – felelte Jakab.

– Ő hozta a parancsot?

– Honnan?

– Trientből.

– Ki csalogatta a kis Meylinger gyereket?

– Dávid.

– Kik vettek részt a kegyetlen ölésben?

– Csak Dávid.

– Menteni akarod a többieket? – Vaszili! – Kik vettek részt az ölésben.

– Nem tudom, magiszter ur. Higyje el. Én nem voltam ott.

– Mi történt a vérrel?

– Nem tudom.

– Vaszili, láss munkához.

Jakab reszketve kapaszkodott a padba, amelyen feküdt.

– A vért… elvitték.

– Hová?

– Pozsony felé… nem tudok mást… hiszen én nem voltam ott.

– Kicsoda?

– Valamelyik gyerek.

– Melyik? Dániel? Benjámin?

– Azt hiszem, Dániel.

– Te mit mondtál, amikor ezt a zsinagógában hallottad?

– Én azt mondtam, hogy én ártatlan vagyok, Dávid viselje a következményeit annak amit elkövetett.

– Te is kaptál a vérből?

– Én… nem… én… én…

Gregorovius mester egy mozdulatot tett a hóhér felé:

– Én… én későn jöttem, – mondta gyorsan Jakab.

– De azt tudod, hogy a többiek mind kaptak belőle?

– I… gen.

Gregorovius mester kiegyenesedett. Kint leszállt az alkonyat; bent meggyujtottak egy mécsest. Gregorovius mester megrendült, kérdő arccal fordult a pad körül álló birákhoz, mintha azt akarná mondani, hogy bármilyen szomoru, ugye, mindenkinek látnia kell, hogy a zsidók a rettentő gyilkosságot csakugyan elkövették. A többiek szomoru fejcsóválásokkal vagy komoly bólintásokkal feleltek.

– Mára elég volt, – szólt Gregorovius mester. És most már a sátán nyakán van a lábunk.

A biróság tagjai azután elmentek és a városi darabontok Jakabot visszalökdösték a börtönbe.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A pántos ajtó kinyilott és bevánszorgott rajta Jakab. A zsidók rögtön látták az arcán, hogy mi történt. Néhányan szótlanul lehajtották a fejüket. Ruben azonban dühtől rázottan lépett elébe és ráemelte a kezét. Mihály megfogta a felemelt kezet.

– Hagyd! – mondta.

Jakab feljajdult:

– Nem birtam, – mondta, – nem birtam.