Part 8

– És benned, Judit, feltámadt az a vágy, hogy te is Krisztus menyasszonya legyél.

– Nem, nem. Én csak énekelni szerettem volna.

– És miért nem jártál tovább oda az apácák templomába?

– Az apácák azt akarták, hogy a gyóntató papjuk kereszteljen meg, és én nem mertem többé odamenni.

– Hanem?

Judit megrezzent, mintha álomból ébredt volna fel, zavartan elmosolyodott és legyintett.

– Semmi – Jobb lesz, ha megyek anyámhoz lefeküdni.

Zakariás azonban nem engedte. Mi a titka ennek a bezárt szirmu léleknek, mi a titka ennek a sötét szépségü szűznek, aki elájul, ha kérők jönnek az apja házához? Gyöngéd kérdéseket tett fel, a kitérő válaszokkal nem elégedett meg, egy-egy véletlenül kiejtett szót felragadott, és a Judit zárkózott lelke lassan kezdett megnyilni. Zakariás szeretettel biztatta és gyöngéden támogatta. Judit sokáig ellentállott, de végre egészen közel hajolt Zakariáshoz a félhomályban és halkan a fülébe sugta:

– Volt akkor egy régi cselédünk, vasmegyei öreg parasztasszony, aki engem nagyon szeretett. Annak elmondtam, hogy nem merek többé az apácákhoz menni, és ő sokáig könyörgött, hogy csak menjek megint. Én nem mentem. De nemsokára nagy beteg lettem. Az öreg asszony azt mondta, hogy ez Isten büntetése, és egyszer, amikor az anyám kiment a szobából, ő titokban bejött és…

– És?

– És megkeresztelt. Szentelt vizet hozott volt a templomból, a vizet a fejemre hintette és az Atyának, a Fiunak, a Szentlélek Istennek nevében megkeresztelt.

– És?

– Én lázas voltam és alig tudtam, mi történik velem, de amikor meggyógyúltam, és az öreg asszony boldog volt és azt mondotta, hogy ime a szent keresztviz csodát müvelt, akkor nagyon megrettentem. Rövid idővel azelőtt hallottam egy történetet; – hogy Rómában ugyanigy megkereszteltek egy zsidó fiut és mikor a dolog kitudódott, maga a pápa küldte el érte a katonáit, hogy vegyék el a szüleitől. – Sirva könyörögtem az öreg asszonynak, hogy ne szóljon senkinek; és megeskettem rá, hogy hallgatni fog. De…

– De?

– De cserébe nekem is meg kellett esküdnöm…

– Mire?

– Hogy legkésőbb tiz év mulva, mire husz éves leszek, elmegyek vagy a pápához, vagy az esztergomi érsekhez, vagy ha egyikhez sem lehet, akkor egy püspökhöz vagy egy apáthoz és elmondom neki a dolgot. Akkor a pápa, vagy az érsek, vagy a püspök, vagy az apát kioktat majd a keresztény hitről, és akkor elhatározhatom majd, kivánom-e, hogy ő – a pápa vagy az apát – ujra megkereszteljen.

– És te Judit, – kérdezte lassan Zakariás, – nagyon vágyódtál rá, hogy a… a pápa vagy az apát megkereszteljen?

– N… em, – felelte Judit elgondolkozva. Én… másra vágyódtam.

– Mire?

– Én, – mondta Judit zavart mosolygással, – énekelni szerettem volna.

– Hogyan Judit? Hogyan függ ez össze a megkereszteléssel? Apáca szerettél volna lenni?

– Nem, nem, – felelte Judit határozottan. Hanem egy kereskedő, aki Olaszországból jött, sokat beszélt arról, hogy ott szinpadok vannak, amelyeken szinjátékokat játszanak és amelyeken énekelnek is; és hogy a szinészek előre megtanulják a szerepüket; hogy nők is játszanak és énekelnek.

– És?

– És én sohase láttam szinpadot. De az apácák templomában egyszer láttam egy ünnepi misét. Több pap volt ott, aranyos ruhában mozogtak az oltár körül, az apácák énekeltek, – én ennél szebbet sohase láttam; és ugy képzeltem, hogy egy szinjáték ilyen lehet. Mert hiszen… de ez ostobaság.

– Mi az Judit? Mit akartál mondani?

– Azt, hogy hiszen a papok is megtanulják előre, amit mondaniok kell, és én, ha a papokra gondoltam, egész gyerekkoromban sohase neveztem őket papoknak, hanem magamban igy neveztem őket: a jó Isten szinészei. – Ezek olyan gyerekes csacsiságok.

– Hm! És igy… az egész idő alatt… arra vágyódtál, hogy…?

– Magam se tudom, mire. Énekelni! Énekelni! Isten dicsőségére! Hogy az emberek örüljenek neki!

– Úgy? Hm! – Hány éves is vagy te Judit?

– A jövö hónapban leszek húsz.

– Igen, fiam… nézd csak… késő van már… menj most aludni.

Judit engedelmesen felkelt, átment az anyjához és lefeküdt melléje a földre. Zakariás a kezét az arcára szoritotta, hogy minden hangot a szájába fojtson. A szeméből azonban feltartóztathatatlanul ömlöttek a könnyek, és a homályban hangtalanul megint sokáig sirt. A két pincenyilásban ekkor kezdtek a beszélgetések elcsendesedni. Nemsokára mindenki aludt, csak Dávid volt ébren. Sorvasztó dühvel bolyongott ide-oda a két pincenyilásban az alvók között: nem talál-e a földben, vagy a falban vagy az ajtón valami lehetőséget arra, hogy kijusson. Időről-időre őrjöngő vágyódással nézett fel az ablakokra; visszafojtott lélegzettel figyelt, hogy nem hall-e valami hangot. Nem jön-e Tóbiás, vagy másvalaki; nem hoz-e valami hirt; nem hoz-e egy ráspolyt legalább. És a győri püspök lovas katonáinak a patkói nem csattognak-e végre odakint a kövecses bazini utcán? Az egyik emésztő óra eltelt a másik után, mig végre kint hajnalodni kezdett. Dávid ekkor összezuzottan leroskadt a merev testtel alvó Eszter mellé; és ráereszkedett a halálos fáradtság nehéz álma.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap, hétfőn, reggel Pongrác András, a városbiró Gregorovius mesterrel együtt haladt a városháza felé. Szép, napos májusi reggel volt. A főutcán kint állott a ház előtt az utcán és süttette magát a nappal Neuperger János, a gazdag szücs.

– No vallanak e a zsidók, városbiró ur? – kérdezte, amikor odaértek hozzá.

A városbiró Gregorovius mesterrel együtt megállott és a kérdésre Gregorovius mester felelt:

– Még nem vallottak, konok megátálkodottak.

– Hát én nem is hiszem, hogy ők tették, – mondta Neuperger János. Ismerem őket.

Gregorovius mester heves magyarázatba fogott arról, hogy senki nem ismerhette a zsidók babonáit és bübájosságait, amelyeket azonban ő a biróságnak már leleplezett. De ezeket a babonákat és bübájosságokat nemsokára meg fogja ismerni az egész világ, mert ő könyvet ir róluk, és a könyvet a gróf ki fogja nyomattatni. Neuperger János kétkedően felelgetett Gregorovius mesternek; egy-két járókelő megállott; nemsokára nagy kör vette őket körül és figyelmesen hallgatta a beszélgetést. Gregorovius mester azt magyarázta, milyen végtelen kárára van a kereszténységnek, hogy a zsidókat eddig megtürte a maga kebelében.

– Bazin városának csak hasznára voltak, – mondta Neuperger János makacsul.

– Azt mondja Neuperger uram, – kiáltotta Gregorovius mester, hogy a zsidók hasznára voltak Bazin városának és hogy kára lenne Bazin városának, ha egy igazságos itélet őket innen kiirtaná. Hát azt kérdezem én először, hogy a lelki haszon, amely az igazságos kiirtásukból származnék, nem kárpótolná-e ezt a nemes, keresztény várost minden világi kárért? A lélek felette áll a testnek; és csak hitükben ingatag emberek kivánhatják, hogy a hitvány haszonért a zsidókat a lelkek általános romlására itten tovább is megtürjük.

Körülnézett. A hallgatóság szótlanul várakozott.

– De ha már csak a világi hasznot nézzük is, – szólt erre Gregorovius mester megujult buzgalommal, – hát elhiheti akárki, hogy nagyobb haszon lenne a városra a zsidók kiirtása, mint a további bünös megtürése.

– No, már azt nem hiszem, – mondta Neuperger János. Dávid éntőlem nagyobb áron vásárolta a prémeket, mint akárki más. Mihály is, Simon is, Sámuel is külső országokból hoztak be ide pénzt.

– Hát én pedig bizonyitom, amit mondtam; mert én, mint a tudományok világában élő ember szokva vagyok hozzá, hogy semmit se állitsak bizonyitás nélkül. – Nézzük csak. Ha a zsidókat az elkövetett bünért méltó büntetésként halálra itélik, akkor a törvény értelmében elveszitik minden vagyonukat is. Mi történik a házaikkal, mühelyeikkel, szölleikkel, áruikkal és prémeikkel? Tamás gróf, akit minden cselekedetében a tiszta igazságszeretet vezérel, ki fogja ezt az egész szidó vagyont osztani Bazin város lakósai között, kárpótlásul azokért a veszteségekért, amelyeket a zsidó ravaszság és gonoszság által szenvedtek. Nem lesz ez nagyobb haszon a városra? Hát Neuperger urnak nem lenne jobb, ha az agyafúrt Dávid zsidó helyett mindjárt maga szállitaná le a prémeket Olaszországba?

Neuperger János elgondolkozott, azután lassan vállatvont. A megszaporodott hallgatóságból azonban elkiáltotta magát valaki.

– Máglyára a zsidókkal.

– Majd ha vallanak, – szólt Gregorovius mester csittitóan.

– Égjenek: akár vallanak, akár nem, – kiáltotta egy másik ember.

Gregorovius mester rosszalóan csóválta meg a fejét és intően emelte fel a kezét:

– Nem, barátom, ilyet nem szabad mondani. Senkit sem szabad máglyára küldeni, csak aki bűnösnek bizonyult és a kit a biróság elitélt. A biróságnak pedig még a zsidók felett is igazságosan kell itéletet mondania. Mi nem vagyunk se törökök, se tatárok, itten jog és törvény uralkodik.

Néhány ember helyeselt és Gregorovius mester elégedetten indult Pongrác Andrással a városháza felé. A városbiró szótlanul ment Gregorovius mester oldalán. Sulyos gondolatok foglalkoztatták.

– Magiszter uram, mondta végre, – feleljen meg nekem, mint jogtudós, egy kérdésre.

Gregorovius mester megállott és komoly készséggel fordult a városbiró felé.

– Én ezzel a Dávid zsidóval, – szólt a városbiró, – áldozó csütörtök után való pénteken szerződést kötöttem, hogy megveszem tőle házát, kertjét, szőllejét, lovait, árúit most pénteken fizetendő kétezerötszáz magyar forinton. Már most, ha ez a Dávid a gyilkosságban bünösnek találtatik, akkor először: érvényes-e ez a szerződés, másodszor: kinek tartozom én a kétezerötszáz magyar forintot lefizetni?

Gregorovius mester elgondolkozott, azután igy szólt:

– A jogtudomány tanitásai szerint a helyzet egészen világos. _Pro primo:_ a szerződés érvényes, mert semmi ok nincs rá, hogy egy jóhiszemű szerződő félnek kára legyen belőle, ha a zsidók egy szörnyü bünt követtek el.

– Nem gondolja, magiszter uram, hogy a gróf a házat és a többit oda találja itélni… példáúl Neuperger Jánosnak?

– Nem teheti, mert a szerződés: szerződés. A ház városbiró uramé. Nem is teszi, mert a gróf sohasem cselekszik jogtalan dolgot és a jogtudomány kérdéseiben mindig az én tanácsaim szerint jár el. Ez világos. _Pro secundo:_ kinek kell megfizetnie a kétezerötszáz magyar forintot? A felelet erre a kérdésre attól függ, hogy a fizetés kitüzött határidején tehát pénteken, Dávid még életben van-e. Ha életben van: neki. Ha nincs életben, illetőleg ha főbenjáró bűnért halálra itéltetett és az itélet végre is hajtatott, akkor senkinek. Minthogy a halálraitélt nemcsak életét vesziti el, hanem egész vagyonát és minden jogát is, a követelései maguktól megszünnek, épen úgy, mintha például királyi kegyelem engedte volna őket el.

Pongrácz András megköszönte a felvilágositást, azután továbbment Gregorovius mesterrel a városháza felé. Az előbb nagyon megrettentette az a gondolat, hogy a gróf Neuperger Jánosnak ajándékozhatná a Dávid házát és most nyugodt és édes örömet érzett arra a gondolatra, hogy a ház, a szöllő és minden egyéb elvitathatatlanul az övé, akármi történik a zsidókkal.

A kétezerötszáz magyar forintja minden esetre együtt lesz. De ha ezt a pénzt nem kellene kifizetnie, akkor ujabb földet vásárolna érte. Vagy még jobb lesz, ha ő csinálja azt, amit Gregorovius mester Neuperger Jánosnak ajánlott: Dávid helyett ő szállit prémeket és lovakat Olaszországba. Olasz aranyak csillantak meg a szeme előtt. Ha sok olasz aranya lesz, akkor eljön az ideje annak is, hogy Ferdinánd király kancelláriájában kiállitsák számára végre azt a nemesi levelet, amelynek a cimerrajza tiz esztendő óta ragyogó arannyal és tűzvörös karminnal annyiszor jelent meg lelki szemei előtt. Közben odaértek a városházához és amikor a boltajtásos kapu alá bementek, Pongrác Andrásnak eszébejutott, hogy a zsidók nemsokára ismét előtte fognak állani és hogy idővel itéletet kell felettük mondania. Eszébe jutott, hogyan riadt itt rá Tamás gróf azzal a gyanusitással, hogy a zsidókkal meg akarja vesztegettetni magát. Azután arra gondolt, hogy a zsidók elitéltetése neki hasznot hozhatna. Erre elhatározta, hogy nem néz se jobbra, se balra, hanem részrehajlás nélkül és rendithetetlenül igazságos lesz.

A biróság tagjai mind összegyültek, megérkezett Tamás gróf is és a városi darabontok nemsokára behajtották a zsidókat a terembe. Zakariásnak meg kellett engedni, hogy leüljön, mert nem tudott a lábán állni. A zsidók köréje csoportosultak és mindnyájan elhúzódtak egy kissé Dávidtól és Józseftől. A délelőtt tanukihallgatásra volt szánva. Elsőnek egy ijedt kis cselédet hallgattak ki, aki azt vallotta, hogy Zakariás a megérkezése után azt mondta Mihály nak, hogy valakinek meg kell halnia. Zakariás melankólikusan ingatta a fejét:

– Még egy-két napom van rá, hogy ismételjem: _nekem_ kell meghalnom.

Azután egy reszkető fejű, folyós szemű öreg ember lépett a biróság elé aki azt vallotta, hogy ő korán délután látta, amint egy zsidó a kis Meylinger Jánost csalogatta.

– Melyik volt az? – kérdezte a városbiró. Nézze meg ezeket a zsidókat, – megismeri-e közöttük azt, aki a szegény áldozatot csalogatta?

Az öreg ember reszkető fejjel fordult a zsidók felé és vörös szegélyü, vizes szeme zavarodottan siklott egyikről a másikra.

– No, melyik volt az? – kérdezte a városbiró.

Az öreg ember zavartan mozgatta fogatlan ajkát, mintha rágna valamit.

– Hát megismeri, vagy nem ismeri meg? – kiáltott rá a városbiró.

Az öreg ember ekkor kinyujtotta jobbkeze bütykös mutatóujját és rámutatott Dávidra, aki hozzá legközelebb állott, kissé eltávolodva a többi zsidóktól.

– Az volt az? – kérdezte a városbiró. Nézze meg jól. Vigyázzon arra, amit mond. Hát az volt?

– Az volt.

Dávid bosszusan vállat vont.

– Nagytekintetü biróság, – mondta, – én tiz tanuval tudom bizonyitani, hogy pénteken egész délután ki nem mozdultam otthonról.

– Milyen tanukkal? – kérdezte Gregorovius mester.

– Például Vidra Gergellyel, a lovászommal.

– Igen. Ezeknek a tanuknak az értékéröl majd szó lesz még, – mondotta Gregorovius mester.

A városbiró keményen lelkére kiabált az öreg embernek, hogy gondolja meg, pontosan emlékszik-e rá, hogy ez volt az a zsidó. Az öreg ember a szigoru hangtól nagyon megijedt és egyre buzgóbban mondta, hogy bizonyosan ez volt. Ezt a tanut erre elbocsájtottak, és a következő tanu – Mihálynak egy legénye – azt vallotta, hogy délután négy óra tájban egy zsidó, akit Izsákban meg is jelölt, gyanus külsejű zsákot hozott a Mihály házába és rohant le vele a pincébe. Izsák, akit előszólitottak, erre azt mondta, hogy az, amit ő vitt, nem zsák volt, hanem olajos tömlő, és ő azért sietett le vele a pincébe, mert közeledőben volt a szombat előestéje, amikor a zsidóknak nem szabad többé dolgozniok. A városbiró megkérdezte a tanut, olyan külseje volt-e annak a zsáknak vagy tömlőnek, mintha csakugyan olaj lett volna benne. A tanu azt felelte, hogy nem volt olyan külseje. Erre Mihály előlépett és azt mondta, hogy a tömlő alighanem még mindig ott lesz a pincében, mert aznap már nem használhatták fel – beállván a szombat – vasárnap pedig a zsidók már börtönbe kerültek. Erre Gregorovius mester állott fel és kijelentette, hogy ő maga kutatta át igen alaposan a pincét, de ott olajos tömlőnek semmi nyomát nem találta. A tanú – fiatal legény – erre egyszerre elsápadt, mert eszébe jutott, hogy a szomszédok a pincéből minden könnyen elmozditható holmit elvittek, még mielőtt a bazini várnagy a pincét lepecsételte volna. Azon habozott, szóljon-e, amikor a városbiró azt kérdezte tőle, nem látta-e, hogy abban a zsákban, vagy tömlőben vajjon mozog-e valami. Erre megnyugtatta a lelkiismeretét azzal, hogy teljes határozottsággal azt mondta, hogy a zsákban vagy tömlőben nem mozgott semmi.

Ezután különböző tanuk jelentek meg, akik mind azt vallották, hogy szombaton hajnaltájban mindenféle, gyanús, zsidókülsejű embereket láttak a vár felé vivő országuton mozogni. Hogy a jelenlevő zsidók közül melyek voltak a lopózkodók, azt nem tudták megmondani. A kutyák nagyon ugattak; a hold épen lemenőben volt; ők csak épen álmosan kinéztek az ablakon, hiszen nem gondolhatták, hogy a lopózkodó zsidók ilyen rettentő dolgot követtek el. Ezután még egy-két tanu jött, aki azt vallotta, hogy éjszaka valami sikoltást hallott a zsinagóga felől, végűl Gregorovius mester félelmes külsejű késeket mutatott be a biróságnak. A kések egy részéről Mihály azt vallotta, hogy nála szokták vele a szappant vágni, a többi késről Eleazár nem tagadhatta, hogy azok az ő metszőkései.

A városbiró ekkor azt a felszólitást intézte a zsidókhoz, szálljanak végre magukba és könnyitsenek töredelmes vallomással a lelkükön és a helyzetükön. A zsidók fáradtan hallgattak egy másodpercig, aztán Mihály előlépett.

– Az állittatik, – mondta, – hogy a szerencsétlen meggyilkoltat délután négy óra tájban valami tömlőben vagy zsákban behozták az én pincémbe. Kérem a negytekintetű biróságot, hallgassa ki a kis Kárász gyereket, aki alkonyattájban még beszélt a kis Meylinger fiúval a vár felé vezető uton, és aki el fogja mondani, hogy a kis Meylinger fiú arról panaszkodott, hogy valami öreg asszony kicsalt tőle két ezüst huszast.

– Figyelmet érdemel, nagytekintetű biróság, – szólt erre Gregorovius mester, – hogy az egyetlen mentőtanu, akire a zsidók hivatkoznak, egy tiz éves gyerek. Mindnyájan nagyon jól tudjuk, milyen könnyű gyerekeket irányitani és kitanitani, és mit ér gyerekek vallomása. Jó okaim vannak rá, hogy azt ajánljam, hogy erről és minden egyébről döntsön a biróság a zsidók jelenléte nélkűl.

A városbiró erre megparancsolta, hogy a zsidókat vigyek vissza a börtönbe Mihály azonban nem mozdult. Rángatódzó, fehér ajakkal keresett szavakat. Azután még egy lépést tett előre, ugy, hogy egészen a biróság asztalánál állott, és remegő hangon megszólalt:

– Nagytekintetű urak, – mondta, – még egyszer hadd helyezzem lábuk elé azt a könyörgést, ne higyjék el könnyű lélekkel azt a vádat, amely ellenünk emeltetett. Ismernek bennüket régóta; egyikünket-másikunkat gyerekkora óta. Vannak közöttünk, akiknek itt élt és itt halt meg az apja, a nagyapja és a dédapja is. A törvényt tiszteltük; senkit nem bántottunk; dolgoztunk, ahogy tudtunk…

– Csaltunk, ahogy tudtunk, – szólt közbe Gregorovius mester.

Mihály dühtől fehérre vált arccal fordult feléje, aztán lihegve gyürte le a haragját.

– Akármivel vádolnak bennünket, zsidókat, – mondta, – azzal nem szokás bennünket vádolni, hogy ostobák volnánk. Hogyan lehet tehát feltételezni rólunk, hogy ha elkövettünk volna egy ilyen borzasztó gyilkosságot, akkor a holttestet nem igyekszünk eltüntetni, eltemetni, elégetni, hanem odatesszük az országut mellé, hogy az első járó-kelő megtalálja.

– Mert a sátán bujtogat benneteket, – kiáltott Gregorovius. Nagyon jól tudjuk, hogy a gonosz lélek tulajdonságai között első helyen van a kérkedő és kevély kihivás. Nemcsak meg akarja gyalázni, hanem meg is akarja alázni a hivő lelkeket. Láttuk, hogy Bacharachban is tüskebokrok közé rejtették a szerencsétlen áldozatot. Épen erről van szó: van-e elég akaratunk, erőnk, bátorságunk és hitünk, hogy a gonosznak erre a kihivására keresztényi, erős lélekkel megfeleljünk?

A városbiró ujra felszólitotta a zsidókat, hogy menjenek vissza a börtönbe. A biróság most mindent fontolóra fog venni és igazságosan fog dönteni. Mihály egy halk sóhajtással elindult. Ekkor azonban Dávid lépett a biróság asztala elé.

– Én, – mondta halk, fanyar gőggel, amely inkább szólt a zsidóknak, mint a biróság tagjainak, – én meg akarok keresztelkedni. A biróság sziveskedjék értesiteni a győri püspök ő kegyelmességét: én alázattal kéretem, hogy igérete szerint kereszteljen meg.

A biróság tagjai megint idegesen kezdtek mozgolódni. A városbiró zavarodottan pillantott Tamás gróf felé, Gregorovius mester azonban gyorsan azt ajánlotta, hogy erről a kérelemről is a zsidók távollétében döntsenek. A városbiró igy a zsidóknak most már teljes határozottsággal megparancsolta, hogy minden további halogatás nélkül menjenek vissza a börtönbe. A darabontok körülvették őket, és a zsidók lehajtott fejjel, lassan indultak kifelé. Dávid Józseffel együtt a többiektől különváltan ment a darabontok között.

Amikor a zsidók kimentek, a teremben élénk és hangos vita indult meg. A vitát Gregorovius mester irányitotta; és lassanként beleszólt a biróság minden tagja. A gondolkodásuk nagyjában egyforma volt. A fallal körülkeritett város fiai voltak mind; és mint az apáik, ők is a szük város valamelyik szoros céhében élték le az életüket. A lelkük céh-lélek volt, amelynek megvolt a nyugodt felelete a földi és a földöntúli élet minden kérdésére. Ennek a léleknek a polgári nyugalma, egyensulyozottsága és megbizhatósága annál ingerültebb gyűlölettel fordult a nyugtalan, a hánykódó lelkű, a mindig utrakészülődőnek látszó zsidók ellen, minél nehezebbé lett az élet és minél jobban csökkent az a biztosságérzés, amelyet a céh a tagjai testi és lelki szükségleteinek adott. A zsidók szokásai, imái, ünnepei irritálták őket; a zsidók egész léte, amely állandóan kivüle maradt azoknak a pontosan megszabott formáknak, amelyekben a falak közé szoritott város leélte a maga életét, nyugtalanitotta őket; a zsidók versenye pedig, amely azonnal lázas munkába fogott és rögtön veszedelmessé lett, mihelyt a legkisebb lehetőséghez jutott, felbőszitette őket. Nem tudták elismerni a szombatot ünneplő, zsinagógába járó, Krisztustagadó zsidónak semmiféle jogát arra, hogy versenyével megnehezitse az ő életüket; őszintén és mélyen meg voltak róla győzödve, hogy Istennek tetsző és embernek hasznos cselekedet, ha a zsidókat kiűzik a városaikból, és ahol a királyok vagy a grófok engedelmet adtak rá, ott hamarosan ki is űzték őket. Amikor összeültek a bazini zsidók felett biráskodni, meg volt bennük az a meggyőződés, hogy a zsidók minden esetre bűnösek, ha nem ebben a bűnben, akkor száz másban, mindenekelőtt a megfeszitett Krisztus konok tagadásában, de azután valószinüleg a szentelt ostya megyalázásában, a szentek ócsárlásában és sok egyéb bűnben. A tudományt és a tudomány embereit áhitatosan tisztelték, és Gregorovius mester rendkivüli tudománya, latin és héber idézetei, a szent könyvekben való járatossága, előttük diadalmasan megvivott hitvitája, mélységesen hatott rájuk és tudós könyvekből szedett bizonyitékaival együtt csaknem teljesen meggyőzte őket arról, hogy a zsidók ezt a bünt is elkövették. De az is hatott rájuk, amit Zakariás és Mihály elmondott; a Dávid bejelentése pedig – hogy meg akar keresztelkedni – egészen megzavarta őket; a tanuk vallomásai sem voltak egészen meggyőzőek számukra; és igy nem tudtak könnyen megegyezni abban, hogy hogyan kelljen már most a pert folytatni.

Az első kérdés az volt, teljesiteni kell-e a Dávid kérését és értesiteni kell-e a győri püspököt. Igaz, hogy Dávid nem tudta tegnap habozás nélkül utána mondani Gregorovius mesternek az apostoli hitvallás szavait, de viszont meg kell gondolni, hogy még nincs is előkészitve a megkeresztelkedésre. És igaz lehet, hogy a rabbinusok gonosz tanácsokat adnak a keresztség után törekvő zsidóknak, – de hátha ebben az esetben a megkeresztelkedés vágya és akarata őszinte? És nagyon felelősséges dolog az, hogy amikor olyan szokatlan és rendkivűli dolog történik, hogy egy zsidó meg akar keresztelkedni, hogy akkor ezt az óhajtását ne közöljék rögtön azzal a püspökkel, aki már meg is igérte neki, hogy meg fogja keresztelni. Gregorovius mester élénk részt vett a vitában és végül igy szólt: