Part 5

– Két dolgot. Az egyik: keress még egy-két embert – talán a Mihály gazda legényei közül, vagy a Simon gazda legényei közül, aki hajlandó nekünk az igazság nevében, vagy jó pénzért segíteni. Mondd meg nekik, próbálják kikutatni, ki ölte meg a Meylinger gyereket és mondd meg nekik, hogy éjszakánként, ugy mint ti most, jöjjenek el ide, elmondani, amit tudnak, és meghallgatni, amit mi kérünk. A legelső az legyen, hogy két erős ráspolyt hozzanak nekem. Minden jó tettért és minden jó szolgálatért arannyal fizetek. Ez az egyik. A másik: ha ezzel megvagy, ha van már egy-két embered itt, akiben megbizhatol, rögtön indulj útnak és eredj el Bécsbe. Keresd fel az ottani zsidók előljáróját. Mondd el neki azt, ami itt történt, és mondd meg neki, hogy a bazini zsidók a börtönből kiáltanak hozzá, hogy az irgalmas Isten nevében segitsen rajtuk. Megértetted Tóbiás?

– Meg.

– Bizhatom benned?

– Ha pápista volnék azt felelném, hogy…

Gergely félbeszakitotta:

– Jó lesz most innen iszkolni, – mondta halkan. Kint lódobogást hallottam; és most beszélgetést. Istennek ajánlom, gazdám.

– Isten áldjon meg. Ne feledkezzetek meg rólunk.

A két legény eltűnt a fal árnyékában. Dávid fájó szemmel meredt utánuk. Azután leereszkedett a sötét pincébe. Azután egy pillantást vetett fel a holdos, szabad éjszakába.

A zsidók közül néhányan felébredtek volt és didergő csoportban fogták körül a fáradt Ábrahámot. Dávid a lázas kérdésekre válaszul elmondta nekik, amit a két legénytől hallott és elmondta nekik, hogy milyen megbizásokat adott Tóbiásnak. Arról, hogy Gergelyt a győri püspökhöz küldte, most is hallgatott. Ez az ő titka. Ez az ő titka kell, hogy maradjon addig, amig a püspök lovas katonáinak a patkói itt nem csattognak a városháza körűl és a pántos, nagy ajtó fel nem nyilik a püspök gyűrűs kezének az intésére. A kapkodva felsusogó beszélgetésben nem vett részt. Felkereste a merev testtel alvó Esztert és lefeküdt melléje. Az éjszaka meghidegedett. Dávid vacogó foggal hánykolódott sokáig a fagyos földön, míg végre elaludt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tamás gróf délelőtt visszament a várba, felköltötte a bátyját és elmondta neki, mi történt. Ferenc gróf, aki előbb álmosan káromkodott, mert felköltötték, most felült az ágyban, ránézett Tamás grófra és harsányan nevetni kezdett.

– Ez nagyon jó, – mondta hahotázva. Ez jó munka volt. Azt is sejtem, hogy ki csinálta. Mester a maga szakmájában.

– Ki csinálta? Sejted? – szólt Tamás gróf komoran. A zsidók csinálták.

Ferenc gróf már ugy nevetett, hogy a könnyeit törölgette.

– Persze, hogy a zsidók, – mondta nevetve. A városháza pincéjébe dugtad őket? Dávid barátom, azt hiszem, nem sajnálna most tőlem ötszáz aranyat. De ilyen olcsón most nem szabadul meg.

– Semmilyen áron nem szabadul meg, – mondta megvető haraggal Tamás gróf. Én az én keresztény testvérem vérét nem adom el pénzen.

Ferenc gróf nevetett és kikiáltott, hogy jöjjön be hozzá Psziche és Asztarte. A két nő bejött. Tamás gróf megfordult és kiment. Felkereste Gregorovius mestert és hosszasan tanácskozott vele. Gregorovius mester azután levelet írt Pozsony város, Nagyszombat város és Modor város tanácsához a gróf nevében. A levél előadta, milyen kegyetlen és borzasztó gyilkosság történt itt Bazinban és felszólította a tanácsot – Pozsony város, Nagyszombat város és Modor város tanácsát – küldje ki sietve a tanács két tagját ide Bazinba hogy a két becsületes és megvesztegethetetlen küldött itt szemügyre vegye és megvizsgálja, ami történt. Róla majdan tanuságot tegyen, ha kell; és a bűnösökről való itélkezésben bölcseségével és igazságszeretetével támogassa azokat, akik itt itéletet fognak mondani. A három levelet lepecsételték, és pár perc múlva a grófnak egy-egy huszárja nyargalt velük Pozsony, Nagyszombat és Modor felé.

Déltájban elhozták Tamás grófnak a Dávid levelét, amelyet Gergelytől vettek el a huszárjai. Tamás gróf felindultan olvasta el a levelet, azután bevitte a bátyjához.

– Itt van a bizonyitéka, – mondta, – a zsidók bűnösségének. Ha ártatlanok volnának, nem keresnének máris külső segitséget. Bűnösek!

– Persze, hogy bűnösek, – felelte Ferenc gróf, – ők találták ki ezt az ökröknek való vallást, amelybe mint egy járomba, Európa minden nemzete belehajtotta a fejét. Ezért nagyon csekély bünhődés, ha mindannyiukat máglyára rakják. Ami engem illet, én Pszichével és Asztarteval nemsokára elköltözködöm Törökországba, mohamedán leszek és megpróbálom a görög istenek szellemében reformálni a mohamedanizmust. _Azt_ érdemes reformálni; _ennek_ a reformálásához csak egy hájfejü barát foghat hozzá. _Ez_ a Luther Márton büne, fiam, nem az, amit te felrósz neki.

Tamás gróf hiába próbálta félbeszakítani. Mértéktelenül ivott és közben égő blaszfémiákat harsogott minden ellen, ami tiszteletreméltó és szent. Tamás gróf hiába próbálta elmondani neki, hogyan akar a zsidók felett ítélkezni és milyen rendelkezéseket tett eddig, Ferenc gróf minden szavába ujabb káromlásokkal vágott bele. Erre otthagyta és átment Gregorovius mesterhez. A magisztert felhevült munkában találta. Gregorovius mester sovány tagjaiban hevékeny élet lüktetett. Most olyan alkalom nyilt meg számára, amikor felragyoghat páratlan kiterjedésű tudása. Egy csomó vastag könyvet szedett ki a könyvtárból és felhevült szorgalommal készitett jegyzeteket. A Dávid levelét nagy örömmel fogadta. Azután Tamás gróffal együtt lement a városházára, hogy megtudja, mit derített ki a vizsgálat eddig a zsidók bünösségének tisztázására. A városházáról pedig elindult a városba, hogy maga vegyen szemügyre mindent, ami szükséges és ő maga derítsen ki mindent, amit lehet. Tamás gróf elment megnézni a huszárjait és megerősíteni az őrségeket.

Estére Ferenc gróf teljesen belemerült a borba és a boros tombolásba. A zene szólt. Ferenc gróf levetkőztette a két nőt és azt ígérte nekik, hogy zsidó pénzen tetőtől talpig aranybrokátba fogja őket öltöztetni; a két nőnek azután táncolnia kellett és szent cselekedeteket kellett parodizálnia. Mikor Tamás gróf otthagyta a késő éjszakáig felhevülten dolgozó Gregoroviust és bement a bátyjához, a két nő épen azon könyörgött Ferencnek, hogy legyen szabad már felöltözködniök. Ferenc gróf ránézett fivérének elkomorodó arcára és nevetni kezdett.

– Jó, – mondta, – öltözködjetek fel. Ne vigyétek Tamást a kisértésbe.

Tamás leült az asztal végére és szótlanul nézett a bátyjára. Ferenc kötekedve nézett rá vissza és egyszerre elfintorította az arcát.

– Mondd Tamás, – kiáltott bosszusan, – igazán nem látod, hogy ezek a zsidók becsapnak bennünket?

Tamás megütődve nézett a bátyjára. Ferenc haragosan kiáltotta:

– Most Európa lovagjai, királyai és minden nemzetei arra készűlnek, hogy betörik egymás fejét, mert nem tudnak megegyezni azon, hogyan kell magyarázni egy megátalkodott butaságokkal és konokságokkal teli könyvet, amelyet ezek az átkozott zsidók ott Palesztinában azért találtak ki, hogy megbolonditsák vele a világot. Hogy kell magyarázni? Tűzre kell hajitani az egészet. Ki kell hirdetni, amit a bölcs, a legbölcsebb, a kereszténység egyetlen bölcs fejedelme, második Frigyes a sziciliai, a háremtartó megmondott, hogy vegye tudomásúl az egész kereszténység: három nagy világcsaló volt: az egyik Mohamed, a másik Mózes, a harmadik…

Tamás gróf ököllel rávágott az asztalra. Ferenc gróf nem fejezte be a mondatot. Ivott. Azután elfanyarodva hajtotta le a fejét.

– Tamás, – mondta elbúsulva, – hozzál fel nekem egy-két zsidót, hadd vallják ki, hogy csalás volt az egész, és hazugság az egész biblia.

Mértéktelenűl ivott és egyre jobban elkomorodott.

– Ha a zsidók nekem bebizonyitják, hogy nincs Isten, én minden bűnüket és tartozásukat elengedem.

Elsöpörte maga elől a boros kancsókat és boros poharakat, és ráhajtotta fejét az asztalra.

– És ha bebizonyitják nekem, – mondta bele halkan a bortócsákba, amelyek köré lehajtotta a fejét, – hogy van Isten: akkor nekik ajándékozom a bazini várat és az utolsó mentegombomat is.

Tamás mély részvéttel nézett rá. Tudta, hogy most a panaszkodás és a síró vivódás következik. Felállt és kiment. Ha a bűnös zsidókkal Isten segitségével végzett, akkor ezt a tévelygő lelket fogja visszavezetni az igaz hit ösvényére. Le akart feküdni, de tele volt a lelke nyugtalansággal. Nem tudta, mi nyugtalanitja, hirtelen elhatározással lement a várudvarra, lovat nyergeltetett s pár perc mulva sietve ügetett le a hűvös éjszakában a városháza felé. A városi darabontokat alva találta. Összeszidta őket, átkutatta a városháza udvarát és folyosóit és nemsokára megdöbbenve nézett bele a Gergely és Tóbiás ijedt arcába. A darabontok mind a kettőt ismerték, és Tamás grófnak semmi kétsége sem volt arra nézve, hogy ezek éjszakának idején mit kerestek itt a városháza udvarán.

– Nem szégyelled te magadat, – mondta Gergelynek szomorúan, – hogy keresztény ember létedre a hitetlen és bűnös zsidókon akarsz segiteni?

– Az én gazdám ártatlan, – felelte Gergely dacosan.

– Honnan tudod? Ez a következménye annak a botrányos és bűnös dolognak, hogy keresztény emberek zsidók házában élnek. – És te?

Tóbiás nagyon meg volt ijedve, mert félt tőle, hogy a gróf rájön valamiképen, hogy ő a bibliát is olvasta már és hogy Luther Márton hive. Akadozva felelte:

– Én azt gondolom, hogy hátha ártatlanok… akkor segiteni kell nekik az igazság kideritésében.

– Nem a ti dolgotok az igazságot kideriteni.

A két legény hallgatott. A gróf azután vallatóra fogta őket, mit kivántak tőlük a zsidók és mit igértek nekik. Gergely nem vallott semmit, az ijedt Tóbiás azonban mindent elmondott.

– Látjátok, – szólt Tamás gróf, – hogyan akarja a zsidó pénz megölni az igazságot is. Hm! Műhelyt vásárolnak neked? Hiszen ha bűnösök és ha bűnhődni fognak, akkor mindenüket elvesztik, és én akkor a vagyonukat ki fogom osztani a keresztények között, akiket kiuzsoráztak és ezerszer megcsaltak. Te voltál a Mihály zsidó első legénye? A mühelye akkor teneked jut. Miért fogadnál el tehát te bűnös zsidó pénzt? Nem érted meg te azt egyszerű, józan eszeddel is, hogy a zsidóknak bünöseknek kell lenniök, ha téged a bécsi zsidókhoz akarnak küldeni segiségért, még mielőtt a per megindult volna ellenük? Ha nem volnának bűnösek, akkor miért kellene nékik a bécsi zsidóktól segitséget kérniök?

Tóbiásnak úgy tetszett, hogy ez csakugyan igy van. Ha nem bűnösek, – miért kérnek segitséget?

– Esküdjetek meg most, – mondta a gróf, – hogy ezentúl semmit sem tesztek arra, hogy a bűnös zsidóknak segitségére legyetek.

Tóbiás habozva megesküdött. Gergely nem akart esküdni. A gróf Tóbiást elbocsátotta. Elrendelte, hogy a városházát ezentúl gondosabban őrizzék, nehogy bár az udvarra is bejusson valaki. Azután felvitte Gergelyt a várba. A várban átadta a várnagynak. A várnagy huszonöt botot veretett Gergelyre a megátalkodottságáért, azután becsukta a várbörtönbe, ahol bezárva is maradt egészen a bazini zsidók perének a végéig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap – vasárnap – sorra megérkeztek a modori, a nagyszombati és a pozsonyi küldöttek. A városházáról a bazini tanáccsal együtt elmentek a meggyilkolt fiú holttestét megszemlélni és megállapitották, hogy a gyilkosság csak zsidó munka lehet. Azután misére mentek, azután ebédre a Pongrác András házához. Ebéd után felgyülekeztek a bazini városházára, ahol Tamás gróf parancsai szerint megalakult az a biróság, amely itéletet volt mondandó a zsidók felett. A biróság vezetője lett Pongrác András, tagja a bazini tanács három kiválasztott tagja. Hozzájuk jött a hat kiküldött, továbbá Moravek Gellért a bazini plébános, és végűl Gregorovius Sebestyén mester, aki nagy tudományára való tekintettel úgyszólván a vádat volt hivatva képviselni. A biróság döntéséhez a gróf hozzájárulása volt szükséges, hogy érvényessé váljék, és Tamás gróf egyébként kinyilatkoztatta, hogy az egész tárgyalást elejétől végig nagy gonddal meg fogja hallgatni.

A biróság a bazini városháza tanácstermében foglalt helyet sötét posztóval leteritett asztal mellett. Az asztal bal végén Gregorovius mester ült. Mellette kisebb asztal állott amelyen könyvek voltak felhalmozva. A nagy asztalon gyertyák égtek, és az asztal közepén feszület állott. Tamás gróf számára az asztaltól jobbra szőnyeggel leteritett kis deszkaemelvényen karosszéket állitottak fel. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, Pongrác András kiadta azt a parancsot, hogy a városi darabontok vezessék a biróság elé a zsidókat. A terem hátsó ajtaja nemsokára felnyilt, és a városi darabontok behajtották rajta a zsidókat. Összesen ötvenen voltak: férfiak, nők és gyerekek. A biróság tagjai kiváncsian vártak rájuk. A zsidók többnyire habozva és szorongva vonultak előre a biróság asztala felé, és mindnyájan sápadtak és ziláltak voltak: éhségtől, félelemtől, virasztástól, felindulástól. A porkoláb jelentette a városbirónak, hogy a fogoly zsidók mind itt vannak. A városbiró ekkor megszólalt:

– Bazini zsidók! Rettentő bűn vádjával terhelten jelentek meg ez előtt a törvényszék előtt.

Folytatni akarta. Ekkor azonban előlépett a zsidók közül Mihály, meghajolt a gróf felé és igy szólt:

– Nagyságos gróf úr, kegyes engedelmét kérem rá, hogy mindenekelőtt egy kérést terjeszthessek elő.

Tamás gróf, akinek a sötét tekintete komoran kutatva siklott végig a fogoly zsidókon, most ránézett Mihályra, azután alig észrevehető mozdulattal engedelmet adott neki a beszédre.

– Minket, – mondta Mihály, – tegnap délelőtt óta tartanak itten fogva. Ez alatt az idő alatt kétszer adtak ennünk és mind a kétszer disznószalonnát.

– Na, és! – kérdezte Tamás gróf összevont szemöldökkel.

– Arra kérem a nagyságos grófot, kegyeskedjék elrendelni, hogy – ha bennünket tovább is fogva tartanak – a házainkból hozathassunk ott készen álló ételt, mert a mi törvényeink tiltják a disznószalonna elfogyasztását.

Tamás gróf sötét szeme villámlani kezdett.

– Én, – mondta erre Mihály, – ezzel a kérelemmel nem zavartam volna itt a tárgyalás megkezdését, de a gyerekek sirnak az éhségtől és az asszonyok közel vannak az elájúláshoz.

Tamás gróf elpirult a haragtól. Megszólalt és a hangja pengett az indulattól.

– Mert a szivetek átkozott keménysége még a börtön nyomorúságában sem tud megpuhulni. Merészelsz még itt is elém állni és kihivóan kérkedni vele, hogy nektek nem jó az az étel, amely minden keresztény embernek jó? – Nem kaptok mást.

Az asszonyok közül ekkor elájult az egyik. A gyerekek sirni kezdtek. Moravek Gellért, a bazini plébános nyugtalanúl mozgolódott a székén. Szelid, egyszerű, kövér ember volt és nem tudott gyereksirást hallgatni.

– Nagyságos gróf úr, – mondta zavarodottan, – azt kérném, mutassuk meg tévelygő nyomorultaknak, mi az igazi keresztényi irgalom, és azt kérném, hogy engedtessék meg nekik, lakjanak jól, úgy, amint megátalkodott babonáik szerint jóllakni szoktak.

– Nagyságos gróf úr, – mondotta Gregorovius mester, – én ugyancsak ezt kérném, már csak azért is, mert sötétségben vakoskodó esztelenek egyébként nem esznek, és akkor a per tárgyalását ki nem birja elgyengűlő, hitvány testük.

Tamás gróf erre fáradt utálattal megengedte, hogy városi szolgák menjenek el a zsidók házaiba és ottan összeszedjék azokat az ételeket, amelyeket a zsidók megjelölnek. Az asszonyok kezdték elmondani a városi szolgáknak, hogyan és honnan hozzanak el készen álló ételeket; a városbiró pedig kissé megzavarodottan tekintett Tamás grófra, mert nem tudta, folytassák-e már most a tárgyalást. Gregorovius mester kimentette a zavarból. Felállott és igy szólt:

– Addig is, amig bendőtöket megtöltitek, mondjátok meg nekem ti gőgösködő zsidók, miért tartotok ti más asztalt és az evésnek más rendjét, mint a keresztények? Álljatok elő, ha mertek, azzal a tudománnyal, amellyel hivalkodni szoktatok, és lássuk meg, meg tudtok-e állni velem szemben, aki az Anyaszentegyház tanitásaival sujtalak le benneteket. No, ki mer kiállani közületek vitára? – Senki? – Magatok valljátok be ezzel a hallgatással, hogy nincs igazatok. Még azt sem tudjátok megmondani, miért nem eszitek a disznónak jóizű és egészséges húsát?

A zsidók komoran és kedvetlenűl hallgatták a Gregorovius mester felszólitását. Nem szerették a nyilvános hitvitákat, amelyekben idöről időre részük volt és amelyekről tudták, hogy az ellenfél benne szabadon megmondhat mindent, ők ellenben felhördülő haragra, esetleg szitkokra és esetleg ütlegekre számithatnak, ha elmondják azt, amit legerősebb érveiknek tartanak. A Gregorovius mester felszólitására tehát hallgattak. A felhevült magiszter azonban haragosan csúfolta őket, és erre egyszerre megmozdult Ruben, a csepűszakállas kis szabó.

– Amit nem eszünk, – mondta megvetően, – azt azért nem esszük, mert az Úr megtiltotta. Amint az elolvasható Mózes harmadik könyvében, ahol azt parancsolja az úr, hogy válasszuk el a tiszta állatot a tisztátalantól, amint az Úr is elválasztott bennünket más népektől.

– Ezért nem szabad disznóhúst enni?

– Ezért.

Gregorovius mester a biróság tagjai felé fordult és igy szólt:

– Ime, nagytekintetű biróság, most hallottuk Ruben szabót, a zsidók bölcs teologusát.

A tanács tagjai nevettek. Gregorovius mester kiegyenesedett.

– Én pedig, – mondta diadalmasan, – utána az igazi tudás fényével meg fogom világitani a tévelygő zsidó sötétséget. Mert igaz, hogy Isten eltiltotta bizonyos állatok húsának élvezését az ó testamentumban. De _miért_ tiltotta el? Ez a kérdés. Eltiltotta, hogy a zsidókat elválassza a pogányoktól. Miért tiltotta el őket a disznóhús evésétől? Mert az egyptusiak, mint azt bölcs Plutarchos is irja, nagy tiszteletben tartották egyéb barom állatok között a disznót is. Mert Ovidiusban is olvasható:

Prima Ceres avidae gavisa est sanguine porcae Ulta suas, merita caede, nocentis, opes.

Vagyis: Ceresz, midőn magának istenasszonyként tiszteletet tétetett, buzájáért disznót kivánt és e kártékony állat vérével fizettetett. _Ezért_ tiltotta el az Ur akkor a disznóhús evését. De már most: meddig tartott ez a tilalom? A zsidók erősködve állitják, hogy tart ma is. De én őket saját mestereik tanitásával sújtom le… Mert itt van ama sötét babonákkal és esztelen tévelygésekkel teli _talmud_, amelyet ők szentnek tartanak és amelyben benne van – a _midrás_ nevü részben – hogy maguk a rabbinusok is ugy vélekednek, hogy midőn a Messiás el fog jönni, szabad lesz enni azokat az állatokat, amelyek azelőtt tiltva voltak.

Gregorovius mester kiválasztott egy könyvet a többi közül, felvette és igy szólt:

– Azt mondja itt a _midrás_: „miért hivatik a disznó zsidóúl chazir-nak? Azért, mert eredetet veszi ettől a szótól: _chazar_, azaz visszajövés. Mert eljő még az idő, melyben szabad lesz a disznóhúst megenni.“

Gregorovius mester letette a könyvet, és lassan, de egyre emelkedő hangon folytatta:

– A zsidók mestereinek tanitásaiból is kitetszik tehát, hogy a Messiás eljővetele után a tiltott állatok fogyasztása is szabad lesz. Mi keresztények azonban tudjuk, hogy a Messiás már eljött ezelőtt ezerötszázhuszonkilenc évvel. Tehát: az ami az ó szövetségben nem törvény, hanem csupán ceremónia, azaz szertartás, az eltöröltetett. Tehát: a miénk az igazság és a világosság, a zsidóké pedig a tévelygés és a vakoskodás.

A biróság tagjai elégedetten bólogattak. A zsidók fanyarúl hallgattak. Ruben reszketve nyelte a mérget és újra meg ujra nekikészűlt, hogy feleljen, a többiek azonban rángattak a ruháját és kérve suttogták neki, hogy hallgasson. A Gregorovius mester döntő érveire veszedelmes dolog lett volna felelni. Gregorovius mester azonban folytatni akarta a vitát. Ismét felszólitotta a zsidókat, álljanak elő a mondanivalójukkal, ha van mondanivalójuk, azután nekilendülten csúfolta őket, amiért most a szájukat se tudják kinyitni. A zsidók komoran hallgattak és lesütötték a szemüket. József azonban nagy érdeklődéssel nézte Gregoroviust, és amikor a magiszter tovább szónokolt, csendesen elmosolyodott. Furcsának találta ezt a tudós embert, aki ilyen győzelmeket akar aratni. Gregorovius mester észrevette a József futó mosolygását és még jobban felhevűlt. Egyenesen Józsefhez fordult, csúfolódott azon, hogy József nagy bölcs filozofusnak tartja magát és felszólitotta, hogy álljon hát ő elő azzal, amit tud, ha tud valamit. József csendesen megrázta a fejét. Nem! Ekkor azonban a városbiró is rászólt, hogy álljon elő vele, ha tud valamit, és József egyszerre látta, hogy ezeket az embereket érdekli az ilyenféle vita, amely őt untatja és amely a többi zsidók számára kinos szorongás. A Gregorovius mester ujabb felszólitására tehát előlépett és rámutatott a könyves asztalra:

– Itt van ezek között az új testamentum? – kérdezte nyugodtan.

A zsidók szorongva nézték, mit akar; a biróság tagjai kiváncsian várakoztak, Gregorovius mester igent intett és átadta Józsefnek az új testamentumot. A latin forditás volt.

József lapozgatott benne, azután igy szólt:

– Itt vannak, – mondta csendesen, – az _Apostolok Cselekedetei_. Itt irva van, hogy Jeruzsálemben összegyültek az apostolok és a vének és elküldötték Antiochiába Barnabást és Pált, Judást és Silást a következő üzenettel: _tetszett a Szent Léleknek és nekünk, hogy több terhet rátok ne rakjunk ezeken a szükséges dolgokon kivűl: hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, továbbá a vértől, a fulva holt állattól és a paráznaságtól_.

Becsukta a könyvet és visszatette az asztalra. Mindenki nagy figyelemmel nézett Gregorovius mesterre. Gregorovius mester összevont szemöldökkel hajolt József felé.

– Vagyis azt akarod mondani, – szólt megfontoltan, mintha sulyos töprengésre lenne szüksége, – hogy az evangélium predikáltatása után is tiltva van az, ami azelőtt volt? Tehát csak azt lenne szabad ennünk, amit a zsidók is esznek? Tehát ugy kellene az állatokat levágatnunk, amint a zsidó metszők vágják?

József halk derűvel bólintott: Gregorovius mester hirtelen kiegyenesedett és a hangja magasra felcsapott:

– Megfelelek én erre az ellenvetésedre is hamis tudományodba belebódult zsidó, és megmagyarázom neked Mózes törvényének hármas végét és határát, tudniillik: a Törvénynek eleven, holt és halálthozó állapotát. Az élő vagy eleven Törvénynek ideje és állapota tartott Mózestől fogva és kötelezte a zsidókat a Krisztusnak haláláig. A holt Törvény attól a szempillantástól fogva, amelyben Krisztus a keresztfán lelkét kiadta, mondván: beteljesedett, – az evangeliumok elégséges kihirdetéséig tartott. Végre a halált hozó Törvény az evangeliumnak kihirdetésétől tartani fog világ végeztéig. Már most: miért rendelték a szent apostolok ama megtartóztatást? Nagy fontos okból: az evangélium kiterjedése végett, – hogy szép egyező békességgel lennének meg egymás között a zsidóságból és a pogányságból megtért hivek abban az időben, amelyben az ó törvény, noha immár meghalt, de halált hozó még nem volt. Mert lehetetlen lett volna az anyaszentegyházat plántálni, ha az apostolok ezt az alkalmas módot ki nem gondolják. Mert ha látták volna a zsidók és mások, akik velük tartottak, hogy az ujonnan megtértek azt eszik, amit a pogányok, méltán gyanakodhattak volna, hogy talán a bálványozásban is velük tartanak. Miért adatott tehát az utasitás? A pogányok miatt adatott. Van-e azonban ma már pogányság és bálványimádás? Isten irgalmasságából teljeséggel megszünt. Kötelesek vagyunk tehát igenis kerülni azt, ami Isten és a természet törvényei által tiltatik, mint például a paráznaság, de nem tartozunk elkerülni és megvetni azt, ami hajdan csak azért tiltatott, mert a pogányság jelensége és bélyege volt, mint példáúl a fojtott állat evése. Igy világosodik ki számunkra a Szentirás igaz értelme, amelyet a zsidó konokság és a rabbinusi megátalkodottság el akar csavarni a maga kedvére.