Part 4

A Tamás gróf szeme komor lobogással tűzött a városbiróra. A nádor? A budai király várnagy? Elhúzni a vizsgálatot? Nyujtani a pert? A bűnösöket talán még utnak is inditani innen Budára? Közben felvenni a jutalmakat az igazság eltemetéseért? Oh, odakint holtan fekszik egy ártatlan, szegény gyermek; az igazságot, te pénzre éhes biró: azt nem fogod megölni és eltemetni. A városbiró elvörösödött a gróf tekintetétől, amely ujra a gyanusitás ostorcsapásaival verte végig, és keservesen küzdött, hogy bátran és nyugodtan tudjon a gróf szemébe nézni. Kint lódobogás hallatszott. A gróf huszárjai érkeztek meg. Tamás gróf elfordult a városbirótól. Lázas elszántság égett minden csontjában, a cselekvés vágyának kinzó lobogása. Kilépett a kapu elé és gyors parancsokat adott ki huszárjainak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bazini zsidók istentisztelet előtt összegyűltek a zsinagógában, hogy Dávid ügyében itélkezzenek, de nem tudták megkezdeni a tanácskozást, mert Dávid és József hiányzott. Előbb vártak rájuk, azután értük küldtek. A küldött még nem jött vissza, amikor a városi darabontok bejöttek a templomba és azt mondták Mihálynak, aki elébük lépett, hogy a zsidók valamennyien tartoznak rögtön a városházára menni. Mihály meghökkenve felelte, hogy épen istentiszteletre készűlnek, és majd istentisztelet után felmennek a városházára; a darabontok azonban erre gorombák lettek, kiabálva követelték, hogy a zsidók azonnal jöjjenek és fenyegetően emelgették az alabárdjaikat. A zsidók felzúdultak és ki akarták szoritani a darabontokat a templomból, Mihály azonban rábeszélte őket arra, hogy engedelmeskedjenek. A zsidók tehát összeszedelőzködtek és a darabontokkal együtt elindultak a városháza felé. Útközben találkoztak Tamás gróf huszárjaival. Négy huszár átvette a zsidókat a darabontoktól, a többi huszár pedig a darabontokkal együtt elment az asszonyokért, a gyerekekért és a hiányzó férfiakért. A zsidók felindultan siettek a városháza felé. A városháza előtt nagy tömeg állott. A tömeg szótlanúl fogadta őket. A zsidók bementek a városháza kapuja alá. A kapu alatt halvány arccal és égő szemmel állott Tamás gróf. A zsidók meg akartak állani előtte, de ő szótlanúl intett, hogy menjenek tovább. A zsidókat felvitték a városbiró elé.

– Városbiró úr, – szólt felindultan Mihály, – mit akarnak tőlünk?

– Az istenfátokat, – fakadt ki Pongrác András, – sok bajom van veletek. Jegyző úr, irja fel a nevüket. Porkoláb! Vegye át ezeket a zsidókat.

– Városbiró úr, – mondta Mihály haragtól reszketve, – azt csak megmondja, hogy miért csuknak be bennünket?

– Majd tudjátok ti már azt! Porkoláb! – le ezekkel a zsidókkal a pincébe.

A zsidók vonakodtak indulni, a huszárok azonban lökdösni kezték őket, azután kardot huztak. A zsidók erre álmélkodva és elhülve lementek a városháza pincéjébe. Ott bezárták őket; magukra maradtak; nemsokára azonban kinyilott az ajtó, és az ajtón behajtották hozzájuk az asszonyokat és a gyerekeket is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Dávid otthon volt és komor nyugalommal rendezgette az irásait. Várta, hogy érte küldjenek a zsinagógából és fanyar elégtétellel forgatta magában azt a dacos feleletet, melyet a küldöttnek adni fog. József a másik szobában játszott a Dávid fiával, Eszter pedig fakó arccal járt-kelt a házban. A külső ajtót ekkor hirtelen felrántották; a szobákon végigrohant Vidra Gergely, egy tizennyolcéves legény, aki három év óta volt Dávid szolgálatában. Dávid Pestmegyéből hozta el; az apját és az anyját megölték volt a törökök, a házukat felgyújtották, a tizenötéves fiu otthontalanúl bolyongott volt ide-oda.

– Gazdám, – mondta lihegve, – nagy baj van.

Dávid talpra ugrott.

– Mi az? – kérdezte megdobbanó szivvel.

– Azt mondják: a zsidók megöltek egy gyereket. És a gróf huszárjai most minden zsidót összefognak.

Dávid egy ugrással a szekrénynél volt, egy mozdulattal kirántotta és zsebregyűrte azt a pénzt, amely a szekrényben volt, azután egy másik ugrással kint volt a szobából. Csak az istállóig juthasson el, csak lóra ülhessen. Nem érzett aggodalmat azért, hogy Esztert és Józsefet itthagyja. Ha magával akarná őket vinni, egyikük sem menekülhetne; ha azonban ő ki tud siklani, ő megmenti, ő kiszabaditja, ő kivágja Esztert és Józsefet, ha ezer ördögöt kell is letipornia a szabaditásukért. A ház előtt állt, az istálló felé fordúlt és a mellében megakadt a lélegzet. Az istálló előtt ott állott a gróf két huszárja, és az egyik épen kardlappal vágott végig a kocsison, aki nem akart tovább kotródni. Dávid a kert felé fordúlt; a fák között átlátszott néhány ezüstsujtásos kék huszárruha. A kapúban városi darabontok álltak. Dávid villámgyors, lázas munkára kényszeritette az agyvelejét. Mit kell itt tenni? Mit lehet itt tenni? Ekkor meglátta a bazini várnagyot, amint a kapún át jött be, egyenesen őfelé. Erre megfordult és berohant a házba. Maga mögött bezárta az ajtót. A lakáson végigsietett, vissza az asztalhoz, amelynél ült, tollat vett a kezébe és két lázas sort irt a győri püspöknek. A gróf – irta – fogságra veti őt és nyilván el akarja vesziteni; az irgalmas Isten nevében kéri ő kegyelmességét, jöjjön és tegyen igazságot.

A külső ajtón dörömbölni kezdtek.

– Gergely fiam, – mondta Dávid, – én megigértem, hogy telket veszek neked, ha majd megházasodol. Nem telket: ötven holdas birtokot vásárolok neked, ha ezt a levelet elviszed a győri püspöknek. Tedd el, űlj lóra…

József lassan elindult, hogy kinyissa a bezárt ajtót. Dávid Gergelyhez hajolt.

– Bizhatom benned, Gergely? Elviszed a levelet?

– El.

József kinyitotta az ajtót, a gróf huszárjai bejöttek, gyorsan közrefogták Dávidot és Józsefet, azután megparancsolták Eszternek is, hogy álljon oda melléjük. Eszter réműlten szoritotta magához a kisfiát és odaállott Dávid mellé. Dávid megfogta az Eszter karját és haragtól fuldokolva fordult szembe a várnaggyal.

– Vigyétek őket, – mondta derűlten a várnagy, – aki szökni próbál, azt levágjátok.

A huszárok elindultak a foglyokkal; a várnagy ott maradt a házban, gondosan megvizsgált mindent, némi értékes apróságot elvett a maga számára, azután a gróf parancsa szerint lepecsetélte a házat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A városháza pincéjének pántos ajtaja kinyílt és a porkoláb betolta rajta Dávidot, Józsefet és Esztert a gyerekével. A bazini zsidók mind együtt voltak már a pincében, férfiak, nők és gyerekek, riadt és megzavarodott csapat, amelynek a rémülete még testet se tudott ölteni. A férfiak kérdésekkel rohanták meg Dávidot. Dávid egy türelmetlen mozdulattal elhallgattatta őket.

– Egy ember beszéljen egyszerre. Mivel vádolnak bennünket?

– Mi semmit se tudunk, – felelte Mihály. Az asszonyok azt beszélik, hogy mikor őket behozták, valaki azt kiabálta utánuk, hogy ha husz zsidógyerek ég a máglyán, az se lesz elég az egy Meylinger Jancsiért.

Dávid sötét és merev arccal bólintott.

– Igen, – mondta mozdulatlan arccal, összeszorított foggal és odavetően, – a Meylinger György Jancsi fiát meggyilkoltan találták a vár felé vivő országut mellett a mezőn.

Elhallgatott, mintha folytatást, vagy feleletet várna. De senki sem szólt semmit. Dermedt, nagy csend lett. A bazini zsidókra, mint egy fekete köd, rászállt az iszonyat. A szemek elveszve meredtek egymásba, mintha a másiknak a szeme támasztékot, megpihenést, meleg nyugovást adhatna a rémületnek ebben a jégsivatagában. Az asszonyok sírni kezdtek. A gyerekek velük sírtak.

– Elég, – mondta Dávid fogcsikorgatva. Az asszonyok vigyék el innen a gyerekeket. Eszter, keress helyet magadnak valahol. – Ti pedig mondjátok meg; mit tehetünk.

Az asszonyok sírva elvitték a síró gyerekeket, a férfiak űzött nyugtalansággal tanácskozni kezdtek. Az öreg Zakariás, aki fáradtan dőlt neki a falnak, félbeszakitotta a tanácskozást.

– Bocsássatok meg, – mondta – én nem bírom tovább. Ha valamiben hasznotokra lehetek, majd megmondjátok. Addig is: le akarok pihenni.

Átvezettette magát a bolthajtásos pince másik részébe, az asszonyok közé. Ott néhány köteg szalma volt a földön. Judit sietve szétteregetett egy köteget, segitette Zakariást benne, hogy a szalmára feküdjék, azután leült melléje a földre. Az öreg rámosolygott, és csendesen beszélgetni kezdtek.

A férfiak folytatták a fuldokló sietségű tanácskozást. Dávid komoran hallgatta őket. Mikor a többiek elhallgattak, megszólalt:

– Hogy itt Bazinban lehet-e igazságra számitani, igen vagy nem, arról most nem érdemes beszélni. Most arról kell beszélni, hogyan jussunk segitséghez.

A többiek hallgattak. Dávid folytatta:

– Azok között a tervek között, amelyek felvetődtek, egy van, amelyről beszélni lehet: az a terv, hogy kérjünk segitséget Báthory István nádortól. A magyar zsidóság szerződést kötött a nádorral, és a nádor évi négyszáz forint fizetése ellenében vállalta, hogy a magyar zsidóságot minden igazságos ügyében támogatni fogja. Hogy a nádor most beváltaná-e az igéretét? Lehet, hogy igen, – a jövő évi négyszáz forint kedvéért, – négyszáz forintnál nagyobb pénzek reményében, – ha nem esnék tulságosan terhére. Mindenesetre megmarad az a kérdés: _hogyan_ kérjük a segitséget. Buda messze van. És ki tudja, a nádor Budán van-e.

A zsidók fanyar szájjal hallgattak. Senki sem tudott ellentmondani és senki sem tudott hozzátenni a Dávid szavaihoz semmit.

– Ha általában sikerül valakitől segitséget kérnünk, – folytatta Dávid, – olyanhoz kell fordulnunk, akinek a készségére _bizonyosan_ számíthatunk.

– A pozsonyi zsidók! – szólt közbe Sámuel.

– Ugy van, a pozsonyi zsidók, – felelte Dávid. De minthogy a pozsonyi zsidók maguk is elnyomottak és tehetetlenek, meg kell próbálnunk, hogy mindjárt oda forduljunk, ahova a pozsonyi zsidók is fordulnának: a bécsi zsidókhoz. A bécsi zsidók talán kieszközölhetik Ferdinánd király kancellárjánál – mert a kancellár halálos ellensége a bazini grófoknak – hogy Ferdinánd király vizsgálóbiztost küldjön ki ide. Ezt megpróbálhatjuk. Mást nem. A kérdés az, hogyan adjunk hirt a bécsi zsidóknak.

A meginduló beszélgetést Dávid egy türelmetlen mozdulattal elvágta:

– Csak két lehetőség van, – mondta bosszusan. Az első az, hogy megfizetünk valakit. Én hoztam magammal némi pénzt. Azonkivül, ami gyürü és fülönfüggő itt van, az –.

Kivette a zsebéből a pénzt, lehúzott az ujjáról egy gyűrüt és az egészet átadta Mihálynak. A többiek is megmozdultak.

– A legelső pedig az, hogy mindent elrejtünk itt valahol. Eszükbe juthat, hogy ezt elfelejtették elvenni tőlünk. Olyan helyre kell rejteni, ahonnan gyorsan magunkhoz vehetjük, ha innen máshova vinnének.

Siető kutatás indult meg alkalmas rejtekhely után. Mihály azonban rátette a Dávid vállára a kezét.

– Két lehetőségről beszéltél, – mondta, – és csak egyet mondtál meg. Mi a másik?

Dávid körülnézett. Most megint minden szem feléje fordult Ennek a riadt kis embercsoportnak most, bizony, bizonyosan ő a vezetője. A bánat epekeserüsége öntötte el a lelkét. Szegény vezetettek és szegény vezető. Már belenézett minden szempárba, amely kérdezve és várakozva fordult feléje, és lesütötte a szemét.

– A másik lehetőség, – mondta halkan, – az hogy valaki… hogy én innen megszököm és segitséget hozok.

Nem várt feleletre, hanem elindult, hogy végigjárja a börtönüket. Két nagy bolthajtásos pincehelyiségbe voltak bezárva. Az egyik oldalon volt a pántos ajtó, amelyen bejöttek; a másik oldalon valaha szintén ajtó volt, de az ajtót befalazták. Ha ezt a falat kibontaná az ember? Mögötte valami lépcső van, amely a torony alá vezet. De ott megint ajtó van. Dávid töprengve nézte a falat, azután elfordult az ablakok felé. Az ablakok fent voltak az udvar szintjén, másfél ember-magasságnyira a homokos talajtól. Rajtuk sürü és nehéz vasrácsok. Ha az ember egy ilyen vasrácsot meg tudna lazitani odafent, akkor kijuthatna az udvarba. Az udvarból azután… az udvarból azután kijutna az ember valahogyan… pénzzel, csellel, erőszakkal… csak a legközelebbi lóig, csak egyszer lóháton legyen az ember; Dávidnak fájni kezdett a keze, amint ökölbe szorítva a kezét tehetetlen dühvel és rettenetes vággyal nézett fel ezekre a vasrácsos ablakokra.

– Ábrahám! – kiáltotta türelmetlenűl.

Ábrahám lassan odament hozzá. Negyven éves, derült óriás volt, akit a balszerencse mindig üldözött és akit a jókedv soha el nem hagyott. Féléve, amióta az utolsó szerény vállalkozásával is kudarcot vallott, az öreg Simon szolgálatában volt. Most kiváncsian nézett Dávidra.

– A válladra szeretnék állani, Ábrahám, – mondta Dávid.

Ábrahám készségesen tartotta a vállát.

– Én hordozom most a vállamon, – mondta csendesen, – a bazini zsidók minden reménységét. Olyan is ez a reménység! Ha valaha kitanulom a Simon gazda mesterségét, senki a világon már páncélt nem fog hordani: én vagyok az az ember, aki ha halotti leplekkel kereskedném, a halálangyal nyomban és azonnal beszüntetné a tevékenységét.

Dávid állt az Ábrahám vállán, a két kezével belékapaszkodott a vasrácsba és kinézett az udvarra. Az udvaron néha átment egy-egy ember, de senkisem figyelt a pinceablakokra. Dávid egy kést kért. Feladták neki a kést és ő feszegetni kezdte a kovácsolt vaskosár egyik ágát. A vas azonban kőbe volt eresztve, és a kés gyorsan elpattant. Dávid látta, hogy így sohasem ér el semmit. A kőkockákat kell meglazítani és kifejteni. A kés törött pengéjével feszegetni kezdte az alsó kőkockákat. A kezéről lehorzsolódott a bőr; egy ujját megvágta; véres kézzel és sajgó körömmel vájta és tépte tovább a kőkemény vakolatot a kockák között, amig Ábrahám fel nem szólt neki, hogy jön valaki. Ekkor leugrott és lihegve fordult a másik pincenyilás felé. A pántos ajtó kinyílott, és a porkoláb jött be rajta. Mögötte három legény nagy kosarakat hozott. A porkoláb jókedvüen mosolygott, hatalmas, vörös orra alatt.

– Ebédidő van, – mondta derüsen. Ne mondjátok, hogy rosszul éltek nálunk. Hanem evvel gazdálkodjatok, mert holnap délig elégnek kell lennie.

A három legény letette a kosarakat. Mihály a porkolábhoz lépett. A porkoláb azonban intett a három legénynek, hogy menjenek ki, és maga is kiment utánuk. A pántos ajtó bezárult. A zsidók megnézték, hogy mi van a kosarakban. Kenyér volt bennük és szalonna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A délután lassan és tompán vonszolta magát előre. A gyerekek éhesek voltak és sírtak. Az öreg Zakariás óvatosan megpenditette azt a gondolatot, nem-e volna helyes legalább a kenyérből adni nekik, de a férfiak nagy része haragos felháborodással fogadta ezt a gondolatot márcsak azért is, mert a kenyerek a szalonnán feküdtek. Mihály néhányadmagával sokáig dörömbölt a pántos ajtón, de a dörömbölésre nem jött felelet. Kint végre alkonyodni kezdett és a pince elsötétedett. A bazini zsidók elhelyezkedtek a két boltiv alatt. Az asszonyoknak és a gyerekeknek jutott némi szalma; a gyerekek gyorsan álomba sirták magukat az anyjuk ölében. A férfiak komor töprengésbe merülten ültek közöttük a földön, meggörnyedt háttal és lehajló fejjel. Egyre sötétebb lett, de a férfiak sokáig ültek még mozdulatlanul, mint a némán borongó gyászolók. A fáradtság végre rájuk sulyosodott, és a fekete árnyékok a sötétségben egyenként végignyultak a földön.

Judit elment aludni az anyja mellé; a helyét Zakariásnál József foglalta el. Mikor a többiek elaludtak, ők ketten suttogva beszélgettek még. A beszélgetésben aztán egyre nagyobb szünetek álltak be. Egy hosszu szünet után József nagyon halkan, nagyon óvatosan, a sőtétségbe belefeszülő figyelemmel megkérdezte Zakariástól, miért hagyta ott délelőtt a tanácskozást. Fáradt volt; igen; de nyilván más oka is volt rá: mi? Zakariás előbb hallgatott, a sötétségben József felé fordult, mintha belenézhetne a szemébe, aztán igen halkan felelte:

– Céltalannak éreztem a tanácskozást.

– Miért? – kérdezte József.

Zakariás ismét várt. Azután reszkető, öreg kézzel kinyúlt József felé, tapogatva megkereste a fejét, lassan és gyöngéden magához vonta és belesuttogta a fülébe:

– Mert itt hiába minden. Mert mi itt mindnyájan meghalunk.

József mozdulatlan maradt úgy, amint lehajolt Zakariáshoz. A fülében érezte még egy ideig az öreg ember lassu, nehéz lélekzetvételét, Zakariás aztán visszahanyatlott a szalmára, József pedig meggörnyedt testtel, borzongva bámult bele a sötétségbe.

– Gondoltam erre én is, – mondta azután halkan és tördelten. De lehetséges az, hogy akadjon biróság, amely tökéletesen ártatlan embereket elitél? Egy olyan bűncselekményért, amelyet álmukban sem követtek el?

Zakariás gyors mozdulattal felkönyökölt. A szalma zizegni kezdett a sötétségben hirtelen mozdulatától és a szájából lihegve hullottak József fülébe a forró szavak.

– _Mindnyájan be fogjuk vallani, hogy elkövettük_, – suttogta fuldokolva.

József megrázkódott. Hajlott helyzetéből felült. Zakariás visszahanyatlott a földre; és József gyors mozdulattal feléje kapott, mintha számon akarná kérni tőle, amit mondott. Megfékezte magát, hogy a szavai ne legyenek majd sértőek az öreg emberre, de nem szólhatott még, amikor Zakariás kinyújtotta a két karját, mind a két karjával magához ölelte és fiatal arcát ráhuzta ráncos, fehér szakállas öreg arcára, amely nedves volt a könnyektől.

– Fiam, – sugta sírva a József fülébe, – fiam, fiam, te nem tudod, mi a kínvallatás. Hogy az apját megölte az ember az anyjával együtt, azt is bevallja. Nincs olyan erős lélek, amely a húsnak azt a kínját kibírja. Én magamat nem bánom, én meghalok már, ha csak rákötnek a kinpadra, – de benneteket hogy sajnállak, hogy sajnállak! Ennyi fiatal szép élet, – milyen kár, – milyen kár, – milyen kár.

Lassan eleresztette Józsefet és halkan sírt tovább a sötétségben. József dermedten hallgatózott az öreg ember sirására, aztán maga elé meredt a pince súlyos, nagy feketeségébe. A Zakariás halk sirása lassan elhallgatott; akkor elmúlt a József borzongása is. Ez az öreg ember, aki itt fekszik mellette, ez az aggastyán, aki olyan nagyon szereti az életet, talán nem is él már. Ha él, vagy ha meghalt már: élet vagy halál: igazán olyan nagy különbség, amelyért érdemes az embernek a lelkét gyötörnie? József csendesen elgondolkozott még egy ideig, azután lefeküdt aludni. Belehanyatlom a sötétségbe, – mondta magában, – sötétségbe, alvásba, halálba. Nemsokára csendesen aludt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Dávid macskatalpon járt kelt az alvók között. Eszter merev testtel feküdt a földön és álmában is vigyázva, mozdulatlanul tartotta a karjai között a fiát. Dávid nem birta volt ki tovább a fáradt forgolódást a földön; felugrott és lángoló vérrel és zakatoló aggyal jártkelt az alvók között. Kint feljött a hold és bőséges fényéből beverődött valami a pincébe is. Dávid most már könnyebben ki tudta kerülni az alvókat, és járása siető és űzött bolyongássá lett. Nincs innen út kifelé? Nem lehet áttörni ezen a pántos ajtón? Nem lehet nyílást bontani ennek a sulyos falnak a durva kövei közé? Nincs út innen kifelé? Lihegő makacssággal vizsgálgatta végig újra az ajtót, a falakat, a befalazott ajtót és reménytelen konoksággal bámult fel újra meg újra az ablakok vas rácskosaraira. Néha megállott, szédülve behunyta a szemét, és a képzelete egyszerre rohanó, lobogó képeket bontogatott ki előtte. Gergely megérkezett Győrbe, – átadta a levelet a püspöknek, – a püspök, ime, haragra lobban, – parancsokat ad ki, – az egész püspöki bandérium ott üget már a pozsonyi úton, – a lovak lába itt csattog már a bazini utcákon, körülveszik a városházát, – a püspök felemeli gyűrüs, erős kezét, nyílik a pántos ajtó és… Kinyitotta a szemét és az ajtó felé nézett. Szédülve nyúlt a homlokához és folytatta gyötrődő bolyongását az alvók között. Mi volt ez? Ez nem az alvók ólmos álmának a hangja. Valaki suttog itt… felűlről… a másik pincenyilásban az ablakból. Két ugrással bent volt a másik pincenyilásban. Most világosan hallotta. „Gazdám, gazdám!“ Ez a suttogó hang a Gergelyé. „Igen, – rögtön, Gergely!“ – suttogta vissza elszoruló szivvel. Felkeltette Ábrahámot. Ábrahám dörmögve állott fel és jókedvüen panaszolta, hogy álmában épen szombati ebédhez volt leülőben, és ki tudja, ha ujra elalszik, sikerül-e neki épen szombati ebédet álmodnia megint. Dávid felkapaszkodott a vállára, megfogta a vasrácsot, a rácshoz szorította az arcát. A rács előtt a földön feküdt Gergely. Az arcuk majdnem összeért, csak a vasrács választotta el.

– Mi az Gergely? – kérdezte Dávid el-elakadó szívdobogással.

– Baj van, gazdám. Én rögtön indultam Győrbe, de a város minden kijáratát a gróf huszárjai őrízték már. Elvették tőlem a levelet, elvették a lovat, halállal fenyegettek, ha ki merek mozdulni a városból. Most nem tudom mit csináljak.

Dávid úgy markolta a vasrácsot, hogy megint fájt a keze tőle, és a cselekvés vágyának olyan görcse rohanta meg, hogy minden tagja reszketett. De a feje egy másodperc mulva ismét hideg lett, és a gondolatai pontosan kapcsolódtak egymásba.

– Félsz tőlük Gergely? – kérdezte nyugodtan.

– Nem félek én. De nem tudok olvasni, nem tudom, mi volt a levélbe írva.

– Szerezz egy másik lovat. Ha nem tudnál: indulj el gyalog. Menj a püspök úrhoz, mondd el neki azt, ami itt történt. Mondd el neki, hogy én a börtönből az irgalmas Isten szerelmére kérem, jöjjön ide ő maga és tegyen ő maga itt igazságot. Megértettél?

– Meg.

– Menj, lovon vagy gyalog, a kertek alatt ki a trencséni útra, onnan vágj át Szered felé és valamelyik kompon kelj át a Dunán. – Menj. – Várj. Mit beszélnek a városban az emberek? Hiszik, hogy mi öltük meg a Meylinger gyereket?

– Nem igen hiszi senki. Mostanáig hallgattam a városi darabontok beszélgetését, nem tudtam eddig tőlük bejutni, csak most aludtak el, – azok is nevetnek rajta. Azt mondják, Ferenc grófnak pénzre van szüksége.

– Ki ölte meg? Nem hallottad?

– Azt nem hallottam. De a Karasz Péter Gyuri fia alkonyatban látta még a vár felé vivő uton. A gyerek sírt, mert – azt mondta – egy öreg boszorkány elcsalt tőle két ezüst huszast, és a pénz nélkül nem mert hazamenni.

Dávid töprengve nézett a Gergely arcába. Most itt van még meleg közelségben hozzá ez a hüséges arc, ez a becsületes két szem: – most kell neki megmondani mindent, most kell kérni tőle mindent, ami megmentést hozhat.

– Gazdám, – szólt ekkor Gergely, – én elhoztam magammal Lindwurm Tóbiást, a Mihály gazda legényét is…

A Dávid ajkán halk felkiáltásban tört ki a felbuggyanó örömujjongás. Ez, – ezt akarta kérni, – még valakit, akire számitani lehet, – még valakit, aki segíthet. Az ujjait kidugta a rácson, hogy megsímogassa a Gergely arcát.

– Köszönöm Gergely fiam, – mondta. Sohase, sohase fogom neked elfelejteni, – Hol van Tóbiás?

Gergely intett és halkan füttyentett egyet, és a fal mellett, az árnyékban odacsúszott az ablak mellé Tóbiás.

– Tóbiás, – mondta neki Dávid halkan, – te derék ember vagy! – Hiszed te azt, hogy a gyilkosságot mi követtük el?

– Dehogy hiszem, – felelte Tóbiás halk, dörmögő, mély hangon. Hiszem azt, hogy Tamás gróf dühöngő farkas, aki minden igaz evangélikus keresztényt is máglyára akarna hurcolni. Én pedig az vagyok. Luther Márton hűséges követője. Én olvastam már a bibliát, ahogy Luther Márton leforditotta és…

Dávid félbeszakította.

– Köszönöm Tóbiás. Derék ember vagy. Ide figyelj: én itt, Gergely legyen a tanu rá, megesküszöm, hogy ha te az igazságos Isten nevében segitesz nekünk, hogy ebből a szorongattatásból kiszabaduljunk, én teneked itt, vagy ahol akarod, vásárolok egy műhelyt és adok neked azonkivül ötven magyar forintot.

– Köszönöm. De nem azért teszem.

– Tudom. De tudod: jó tettért jót várj.

– Igen. Mit csináljak?