Part 3

– Nem közönséges relikviák voltak ott, szép öcsém, nem holmi korhadt csontok, – hanem voltak ott elköltözött szentek egész kadáverei. Volt ott Izsák ősapa testének egy hiteles darabja. Volt ott maradék abból a mannából, amely a pusztában hullott. Voltak ott ágak Mózes égő csipkebokrából. Volt ott egy kancsó a kánai mennyegzőből, sőt némi maradék abból a borból is, amelyet Jézus vizből változtatott borrá. Voltak ott tövisek Jézus töviskoszorújából és volt ott egy öklömnyi kő, amely azok közűl a kövek közűl volt, amelyekkel Szent Stephanust halálra kövezték. Tudod hány ezer ilyen relikvia volt ott? Kilencezer összesen. Tudod, mit hirdettetett ki a trieri érsek – a római kuria kardinálisa, a német birodalom választófejedelme – valamennyi templomában? Hogy aki elzarándokol Halle városába, ott a szent kincsek felmutatását áhitatos lélekkel végigszemléli; azután derekasan belenyúl a bugyellárisába és kiguberálja az érsek úr számára a pénzt, az _kiváló_ bűnbocsánatot kap minden vétkeért. Ezt tette Albrecht herceg ő eminenciája, de felkopott az álla, mert a hallei szent kincseket kevesen bámulták meg, és a végén a goromba, bolond wittenbergi barát, az uj Husz János olyan mérgesen rámordult, hogy mind a kilencezer szent kincsét ijedten dugta el az éléskamrába. De amit ő ilyen kevés dicsőséggel kezdett, azt én teljes dicsőséggel fogom folytatni. Ügyetlen kontár volt a trieri érsek. Izsák ősapa testének egy darabja! Mi az? Ha én szent kiállitást rendezek, még a spanyolok is idehurcolják mindazt az aranyat, amelyet az uj Indiákon összerabolnak. Mert én nálam látható lesz maga az a felséges fenék, amelyet Mózes csak röptében láthatott. Én nálam látható lesz az a legfelségesebb anyaméh, amelyben szüzen fogantatott meg a mi…

Egy dördülés hallatszott. Tamás gróf egyenesedett ki és kemény ököllel rávágott az asztalra. Szép aszkéta arca sápadt volt, csak mélyen ülő szeme tüzelt fivére felé. Szótlanul állott az asztal alsó végén.

– Óh, bocsánat, – mondta Ferenc gróf, – nem akarom az érzelmeidet sérteni. Foglalj helyet, látod, Psziche, itt a balomon, mert azelőtt egyszerü tót parasztlány volt, egészen elsápadt a haragodtól, bár Asztarte itt a jobbomon, aki azt állitja magáról, hogy a török szultán háreméből szűzen szökött meg, a tekintetével arra csiklandoz, hogy folytassam a lázadozásomat ellened, akiben Mihály arkangyal képviselőjét látja. De foglalj helyet, igyunk rá egyet és folytassuk úgy, hogy neked is kedved teljék benne.

Dávidhoz fordult.

– Mondd megátalkodott Krisztus-tagadó, tudod, miért imádkoztam volt minden szentekhez?

– Nem tudom, nagyságos gróf úr.

– Azért imádkoztam, hogy hozzanak téged gyorsan elém, mert szentet akarok csinálni belőled is. Egy hét óta tartom itt magamnál a selmecbányai hóhért, hogy megértsétek: milyen illetlen, helytelen és botrányos dolog, hogy nektek, a megfeszített Jézus tagadóinak olyan ötszáz aranyatok van, amely után én, akinek igényem van minden malasztra és a túlvilági üdvösségre, hiába vágyódom. Felelj hát nekem Beliál fia és Mammon imádója, megkapom-e az ötszáz aranyat, vagy olajba főzesselek meg, nyárson forgassalak, kóccal tömesselek ki, egyszóval olyan szentet csináljak belőled, hogy, ha a gyüjteményemben kiállitalak, a trieri érsek sírva fakad szégyenletében. Felelj tisztátlan, hitetlen, szentségtagadó zsidó.

Csend volt. Dávidnak a belei is reszkettek a lázadó haragtól. Eszébe jutott a József figyelmeztetése, de tajtékzó dühe minden meggondolást elsodort.

– Nagyságos gróf ur, – mondta dacos alázattal, – arra kérem, sziveskedjék visszafizetni nekem azt az ezer aranyat, amelynek a visszafizetését már tavaly megigérte.

– Mit? Miiit?

Ferenc gróf előrehajolt és álmélkodva bámult rá Dávidra. Nem akart hinni a fülének. Dávidnak az egész belsejét rázta már a dacos harag.

– Elköltözöm a győri püspök úr védelme alá…

Ferenc gróf hátravetette magát a székében és elkezdett nevetni. Harsányan, hosszan nevetett, és a nevetése olyan hosszúra nyúlt és olyan görcsössé lett, hogy a két nő előbb ijedten fordult hozzá, azután egyszerre feléje hajolt. Ferenc gróf hirtelen szétütött közöttük, a nevetést abbahagyta, és az arcára olyan fájdalmas komorság űlt rá, mintha nagy kinokat szenvedne.

– Elköltözöl a györi püspök úr védelme alá? És nemcsak, hogy nem akarsz itthagyni nekem ötszáz aranyat, hanem meg én fizessek neked ezret? Valószinűleg sürgősen is? Azonnal, mi?

– Azonnal, mert a győri püspök urnak megigértem, hogy ezt a pénzt magammal viszem.

Ferenc gróf dölyftől rekedt hangon mondta:

– Hát menj, és mondd meg a győri szoknyás embernek, hogy jöjjőn ő és próbálja behajtani ezt a pénzt, ha ugy szereti a pénzt. Mondd meg neki, hogy akkor összekötözöm a szakállát a szakálladdal és együtt korbácsoltatlak ki benneteket Magyarországból, és minden csuhással összekötözök egy-egy zsidót, és ahány csuhás és ahány zsidó van Magyarországon, mindet egyszerre hajtom ki innen.

Dávid nem mozdult. A torka száraz volt a felindulástól. Egy másodpercig habozott, azután lassan, mint aki biztosan tudja, hogy a döfése találni fog, megszólalt:

– A győri püspök úr nem maga akarja behajtani ezt a pénzt, mert a behajtásra már megkérte Ferdinánd király kancellárját.

Ferenc gróf elsápadt. Lassan felállott és mereven nézett Dávidra. Dávid összeszedte minden erejét, hogy farkasszemet tudjon nézni vele, de a gróf szeme vak tekintettel meredt rá. Nem is ránézett tulajdonképen, hanem messze, túl rajta, a győri püspököt kereste. Ezt merészelte vele tenni a szoknyás ember? A vargaivadék? Ezt üzenni? – egy zsidóval? – neki? Nehány hosszú, nehéz lélekzetet vett, azután a szeme ujra meglátta Dávidot. Legyintett.

– Menj! – mondta halkan.

Dávid elment. Ferenc gróf sápadtan és szótlanúl nézett utána egy ideig, azután intett a két nőnek, kotródjanak ki. A két nő kiment. Ferenc gróf járkálni kezdett a teremben. Rágódva és kinlódva járkált sokáig.

Tamás gróf szótlanúl nézte a bátyja gyötrődését, végre megszólalt.

– Ferenc, – mondta halkan és gyöngéden, – most megaláztatás ért és a lelked nem talál olyan gondolatra, amely megenyhitené. És ezentúl sorra jönnek a megaláztatások, és a lelked soha meg nem találja a nyugalmát, ha csak vissza nem térsz arra az utra, amelyet bűnös könnyűséggel elhagytál. Te most olyan vagy, mint aki eladta a lelkét, és ha szólásra nyitod a szájadat, minden szavadból az örök kisértő beszél. Most még felszabadithatod magad; most még visszafordulhatsz; most még megpróbálhatsz világosan látni. Gondold csak meg, egyszerű és józan ésszel: hogyan érhetett téged ez a megaláztatás? Nem ugy-e, hogy a zsidókat, akik valóban a megfeszitett Jézus ellenségei és akiknek hivő keresztényekkel való együttélését megengedni botrányos dolog és akiket Pozsony és Sopron és minden keresztény nemzet törekszik kiűzni a maga kebeléből, hogy a hitetlen, konok zsidókat te ide befogadtad és a védelmed alá vetted? Nem igy történt-e? _Mert_ befogadtad őket: azért ért _ez_ a megaláztatás. De te többet tettél: te őket gyakran az asztalodhoz ültetted, és olyan kérdésekről beszéltél velük, amilyenekről keresztény embernek csak lelkipásztorával szabad beszélnie, ha megnyugvást, vagy utbaigazitást keres. Nem érzed te, hogy ezek a beszélgetések készitették elő a lelkedet az örök kisértő számára? Nem látod te, hogy igy támad fel benned a bujaság, a pénzszomjuság, és mind a hét főbűn? Nem világos előtted, hogy az első megaláztatás után még sok és egyre sulyosabb és egyre nagyobb megaláztatásnak kell jönnie? Most megint a nagy megkisértés korszaka jött el a világra. A luteránus pestis már ide is átharapózik. Tegnap Szentgyörgy faluban egy bibliát találtam, amelyet ide becsempésztek és amelyből az oktalan parasztok maguk próbálták kiolvasni az igazságot. De én azt mondom neked: hogy ha maga a császár is gyengének bizonyult a wormsi gyűlésen a sátán bérencével, a wittenbergi árúlóval szemben, aki százszorosan rászolgált a Husz János sorsára, kell, hogy legyenek, akik nem bizonyulnak gyengének. Én meg fogom tenni azt, amit Isten és a Boldogságos Szűz szolgálatában megtenni kötelességem. Én ezentúl nem mozdulok el itthonról. De a legelső kötelességem itthon az, hogy téged megmentselek. Meg foglak menteni… rábeszéléssel vagy erőhatalommal… egyelőre ülök az asztalodnál és várok. De a Boldogságos Szűz segitségével meg foglak menteni.

Ferenc gróf eleinte állva hallgatta a fivérét, azután csendesen leült. Tamás valamikor szerzetes akart volt lenni, de feladta ezt a tervét, mert a magyarországi szerzetes-rendek közűl egyet sem talált elég hitbuzgónak. Most a legforróbb vágya az, bárcsak indulna meg már a luteránusok ellen való harc és bárcsak ő megszerezhetné ebben a harcban a mártirkoronát. Tamás… milyen kedves, szőke fiú volt; most milyen rajongó aszkéta-arca van. Miket beszél össze… milyen furcsa keverék ez a beszéd… közbe kellene szólni, ha nem valami harsogó blaszfemiával, akkor néhány hideg és józan érvvel… De hiszen nem használna… és igazán szeretetből történik az egész… de milyen furcsa, hogy valaki a keresztény eget ilyen komolyan veszi, holott az Olimpuszt se lehet komolyan venni, pedig az mennyivel szebb ég volt… milyen csodálatos szükséglete az embernek ez az örökös kisérletezés azzal, hogy egy elfogadható eget gondoljon ki.

Tamás tovább beszélt; Ferenc pedig félrehajtott fejjel, elgondolkozva hallgatta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Dávid lement a várból, felment a városházára és hosszu tárgyalás után szerződést kötött a városbiróval, hogy eladja neki a házát, kertjét és szőllőjét kétezerötszáz magyar forintért és hogy a városbiró tartozik neki ezt az összeget egy héten belül megfizetni. Azután hazament és elmondta Józsefnek, mi történt. József szelíd figyelemmel hallgatta végig, azután így szólt:

– Ha rám hallgatsz, azonnal lóra ülünk és vágtatunk Győr felé.

– És az ezer arany?

– Itt hagyjuk.

– És a kétezerötszáz forint.

– Majd kitalálunk valamit. És ha nem, legfeljebb az is elveszett.

Dávid habozott egy másodpercig, azután elöntötte a harag.

– Oh nem, – mondta fogcsikorgatva, – azt nem. Mitől féljek? A gróf tudja, hogy a győri püspök védelme alatt vagyok. Tudja, hogy ha eljön az én időm, akkor a bosszum… oh, nem félek tőle.

József csendesen belenyugodott abba, hogy maradjanak, és aznap nem is történt semmi különös dolog.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap déltájban Mihályhoz, a zsidó hitközség előljárójához betért Zakariás, a hires pozsonyi orvos. Lovon jött Trencsénből, ahová azért hívták, hogy gyógyitsa meg a trencséni hercegnőnek egy beteg unokahugát. Pozsonyig ekkor már meg sem akart állni, de az erősen tűző napban olyan gyengeség vett rajta erőt, hogy ágyba kivánkozott. Nyolcvan éves volt már és Mihálynak, aki vigyázva és gyöngéden fektette ágyba, bágyadt mosollyal mondta: „Lejárt az időm Mihály. Ha itt halnék meg nálad, bocsáss meg érte.“ Néhány órai fekvés után azonban annyira megüdűlt, hogy fel is kelt. Mihály örömmel mondta neki, hogy ime mégse járt le az ideje, de Zakariás derülten rázta meg hófehér fejét és azt felelte, hogy legfeljebb még napokról lehet szó. Az ideje lejárt. Ma hadd maradjon még itt, azután holnap hazamegy Pozsonyba meghalni. Később azonban olyan jókedvűen beszélgetett Mihálylyal, hogy Mihály két kérést terjesztett eléje. Az első az volt, hogy nem tudná-e meggyógyitani az ő Judit lányát, aki mindig mély ájúlásba esik, ha kérő jön a házhoz, a másik az volt, hogy nem vezetné-e a tanácskozást valamelyik környékbeli rabbi helyett, amikor a község előljárói itélkeznek Dávid felett. Zakariás elgondolkozott.

– Az ösapákról, – mondta csendesen, – meg van írva, hogy hosszú élet után _elteltek az élettel_, azután meghaltak. Én nekem most a halálra kellene készülnöm, és talán bűnös telhetetlenség tölem, hogy még mindig nem tudtam eltelni az élettel. De fiatal lányok szenvedése, fiatal férfiak dacos ágaskodása, minden, ami élet, engem még most is mindennél jobban érdekel. És igy, ha Isten hozzád vezérelt, én szivesen segitek nektek igazságot tenni a vőd ügyében, és megpróbálom, hátha meg tudom gyógyitani a lányodat.

Megállapodtak abban, hogy Dávid felett másnap fognak itélkezni, azután Mihály behivta a feleségét – Gunda asszonyt – és ketten elmondtak neki Juditról mindent, amit el tudtak mondani. Gunda asszony panaszosan mondta végűl, hogy ő azt hiszi, ezt a lányt szemmel verte meg valaki, mire Mihály ráförmedt, ne legyen olyan együgyü, hogy elhiszi a parasztok babonáit; tudhatná, hogy minden betegség abból ered, hogy a test nedvei valamilyen ok következtében megromlottak. Zakariás hallgatva nézett rájuk, azután megkérdezte, Judit volt-e az, akit az előbb énekelni hallott. Amikor megtudta, hogy ő volt, kérte, hogy küldjék be hozzá Juditot, de ne mondják neki azt, hogy ő meg akarja gyógyitani. Judit nemsokára bejött a szobába. Az öreg Zakariás az asztalnál űlt egy karosszékben, előtte bor volt – Mihály legjobb bora – amelyből néha ivott egy-egy kortyot. Leültette magával szembe Juditot és meleg örömérzés járta át öreg testét. Milyen szép, hogy ilyen rejtelmes sötét szépség van a világon. Mégis szép volt ez az élet. Milyen kár volna ennek a bóditó virágzásnak meddőn elhullnia. Beszélgetni kezdett Judittal. Judit tartózkodva felelgetett. De az öreg Zakariás azután ezt mondta: „Nagyon szépen énekelsz Judit. Olyan szép hangot, mint a tiéd, nem hallottam azóta, mióta Milanóban jártam. Ott a herceg udvarában szinjátékot játszottak, és egy szinjátékban az éj királynőjeként lépett fel egy csodálatos hangú és rendkivüli szépségű asszony.“ Judit ekkor kitáguló szemmel nézett Zakariásra és nemsokára mohó beszélgetésbe merült vele. Estefelé Zakariás azt mondta Mihálynak: „Még nem tudom Mihály, mi baja a lányodnak, de tartok tőle, hogy ha a gyógyúlását akarod, el kell küldened magadtól valahová idegenbe.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kint ragyogó májusi alkonyat volt. A nap vonakodva ereszkedett le a nyugati hegyek mögé, az árnyékok hosszúra nőttek már, de a világ még tele volt kicsorduló fényességgel és olyan hömpölygő jó szaggal, amelyet mintha óriási, mennyei tömjénhintők hintettek volna el. Földek páráztak, fűvek zsendültek, akácfák illatoztak; és a bazini várból lassan és rosszkedvüen lefelé indúlt a városba a selmecbányai hóhér. Tetőtől talpig bőrbe volt öltözve. Szulejmán császár ázsiai katonáin látta, milyen félelmes az ilyen sötét bőrpáncél. A selmecbányai hóhér szerette, ha félnek tőle; ez a félelem az előize volt annak az örömnek, amelyet akkor érzett, ha vért látott kicsordulni a kezére adott emberi testből. Vaszilinak hitták. Görögországi cigány-félvér volt; és gyerekkorában végignézte egyszer, hogy török katonák hogyan kinozták sorra a faluja embereit, mert az emberek nem akarták bevallani, hová ásták el a pénzöket. Ezt a látványt nem tudta többé elfelejteni; nemsokára elszökött otthonról és beállt azok közé a gyülevész csapatok közé, amelyek a szultán rendes katonaságát kiegészitették. Mikor a törökök Magyarországon jártak, el kellett szöknie a szultán hadseregéből, mert megölt néhány foglyot, akit nem lett volna szabad megölnie. Selmecbányán felfogadták hóhérnak. Nemrégiben Pozsony város kölcsönkérte néhány napra. Amikor megint utban volt hazafelé, a bazini gróf itt fogta azzal, hogy dolgot ad majd neki: nehány zsidót kell a maga módján rábeszélnie, hogy ne ragaszkodjék olyan bűnösen a pénzéhez. Napok teltek el és még mindig tétlenűl sétált. A torkában száraz görcs támadt már és a hátán hideg bizsergések futottak végig a vágytól, ha arra gondolt, milyen az, mikor a kés alatt kicsordul a vér vagy a hüvelykszoritó szoritása alatt ropog a csont és szakad a hús.

A selmecbányai hóhér lassan ment le a város felé. Az út szélén sűrű galagonyabokrok voltak. A hóhér megállt és hallgatózott. A bokrokon túl két különös hang veszekedő, rikácsoló és siró párbeszédét hallotta. Átbújt a bokrokon. Az út mellett, az árkon túl piszkos vityiló állott; a vityiló előtt egy rút öregasszony hajolgatott a föld felé, köveket szedett fel és a köveket rikácsolva hajigálta egy kilencéves fiú felé. A fiú sirva ugrált el a kövek elől és sirva kiabálta az öreg asszonynak, adja vissza a pénzt, amelyet elvett tőle. A hóhér egy ideig szótlanúl hallgatta a kiabálást, azután átugrott az árkon és megállott az öregasszony és a kisfiú között. Az öreg asszony ijedten pislogott fel a hóhérra és egyszerre remegni kezdett. A fiú bátorságra kapott. Elmondta, hogy délben a Szent Floriánhoz cimzett fogadóba – az a város másik végén van, Szered felé – küldte az apja két ezüstpénzért, amellyel a fogadós tartozott neki. Ez az asszony – mindenki tudja róla, hogy boszorkány – elcsalta tőle a pénzt, azzal, hogy azt mondta, olyan madarat mutat neki, amilyent még sohse látott. Mig ő a madárra várt, kicsavarta a kezéből a pénzt, azután eltünt. De ő tudta, hogy a boszorkány hol lakik. A pénz nélkűl nem mert hazamenni, hanem itt várt mostanig, a boszorkány most hazajött, s ő követeli vissza a pénzét.

A hóhér nézett az öregasszonyra. Tekintete alatt az öregasszonynak egészen meggörnyedt a háta és vacogni kezdett fogatlan szája. A hóhér sokáig nézett rá, azután a fiúhoz fordult. „Gyere be,“ mondta neki, „ide a házba, a boszorkány vissza fogja adni a pénzedet.“

Az öreg asszony remegve mutatott utat a piszkos vityilóhoz. Mindahárman bementek. A nap leszállt a nyugati határhegyek mögé. Kint sötét lett és csípő, tavaszi hűvősség támadt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap szombat volt, hetivásár napja Bazinban, és a vár felől a város felé vivő uton vásárosok igyekeztek befelé. Az egyik kocsit hirtelen megállitották, mert a mezőn a sűrű tövisbozót mellett egy öregasszony jajgatva kezdett kiabálni. A férfiak leszállottak a kocsiról, azután az asszonyok is átmentek a mezőre; azután megállott még néhány kocsi, és a gyalogosok is odagyültek a tövisbozót köre. A tövisbozót alatt egy kisfiú holtteste feküdt. A két lába kötéllel volt összekötözve; a teste tele volt szurások nyomaival, a kezén és a lábán fel voltak az erek vágva. A vásárosok meghökkenve állták körül a kis holttestet és elszörnyedve kérdezték, ki tehette ezt. Vért sehol nem lehetett a közelben látni, a holttestet máshonnan kellett idehozni. Az öreg asszony azt mondta, ő nem tudja ki követte el ezt az istentelenséget; ő nem látott senkit; csak hajnalban látott valamiféle zsidókat erre lopózkodni, de nem tudja, ők tették-e. Az öregasszony azután elment. A vásárosok tanácstalanúl állták körűl a tüskebozótot; a tömeg egyre nagyobb lett; végre valaki azt mondta, hogy a holttestet fel kell tenni egy kocsira és be kell vinni a városházára. Minthogy a holttestet senki nem akarta a kocsijára felvenni, egyelőre nem történt semmi. A tömeg folytonosan nőtt, és egyszerre egy bazini ember megismerte a kis halottat. Ez, – mondta, – a Meylinger György Jancsi fia. Az emberek elálmélkodtak ezen a közlésen és hangosan kiabálták, hogy értesiteni kell Meylinger Györgyöt. Azonban senki se mozdult, a tömeg állt és zúgva beszélgetett. A vár felől jövet ekkor megjelent az országuton Tamás gróf. Le akart menni a hetivásárra, mert rá akart csapni azokra az árúsokra, akik ujabban mindenféle lázitó, luteránus nyomtatványokat adtak el a hetivásáron és ezekkel a nyomtatványokkal megmérgezték a nép lelkét. Mikor a tömeget meglátta, átjött a mezőre. Az emberek elcsendesedtek. Levették a kalapjukat és utat nyitottak neki. Tamás gróf meghökkenve állott meg a holttest előtt.

– Ki tette ezt? – kérdezte haragosan.

A körülötte állók sietve felelték, hogy ők nem tudják, ők a vásárba igyekeztek, a holttest itt feküdt a tövisbozótban, egy öregasszony talált rá, és az emberek azt beszélik, hogy hajnaltájban zsidókat láttak erre lopózkodni. Tamás grófon a mély megrendülés forró borzadása futott végig. Ki tette ezt? A kereszténység ellenségei tették, azok, akiket egy vétkes lanyhaság nagyon is sokáig tűrt a keresztény nemzetek kebelében. Csoda-e, hogy az igaz hit megromlik és mindenütt felemeli fejét a gonosz, ha Krisztus nyilvánságos ellenségeinek ilyen szabadságuk van? A Németországból fenyegető hitrontás ellen a védekezés legelső és legsürgősebb cselekedete, hogy azokkal kell leszámolni, akik nyilt tagadással merészelnek Krisztus ellen támadni. A Boldogságos Szűznek harcosokra van megint szüksége: oh, _egy_ harcosa lesz a Boldogságos Szűznek, aki el nem lanyhul és meg nem pihen a keserű végig. – Összerázkodott és körűlnézett. Az emberek várakozva néztek rá.

– Tegyétek fel, – mondta nekik komoran, – ezt a szegény áldozatot egy kocsira. Be kell vinni a városházára.

A holttestet most feltették a legelső kocsira, Tamás gróf odafordult egy emberhez.

– Menj fel, – mondta, – a várba és mondd meg a várnagynak, hogy tizenöt huszárral azonnal jöjjön le a városházára.

Az ember sietve indult a vár felé, Tamás gróf pedig a kocsi mögött lassan ment befelé a városba. A városban a tömeg, amely követte, még jobban megnőtt. A városháza előtt a kocsi megállott. Tamás gróf lehivatta Pongrác Andrást, a városbirót.

– Városbiró úr, – mondta neki felcsendülő hangon, – ki tette ezt?

A városbiró megütődve nézett a holttestre, azután megzavarodva nézett a grófra.

– Ezt a szegény áldozatot, – mondta Tamás gróf, – a mezőn, egy tövisbozótban találta Isten rendelése szerint egy öregasszony. Elhoztuk ide. Nézze meg; és mondja meg: ki tette ezt?

A városbiró levett süveggel állott a gróf előtt és lassan a homlokához emelte a kezét, hogy letörölje róla az izzadságot. A tömegből, amely eddig hallgatva állta körűl őket, most megszólalt egy hang:

– A zsidók tették.

Egy másik hang:

– Csak a zsidók munkája lehet.

Nehányan helyeseltek, de a tömeg egyébként hallgatott és várt. Tamás gróf összevont szemöldökök alól nézett a városbiróra. A városbiró zavarodottan próbálta kitalálni, hogy mit akar, de az arcáról semmit se tudott leolvasni.

– Ki fogjuk nyomozni a bűnöst, – mondta habozva, – de el fogjuk hallgattatni azt, aki tudatlanságból és ostobaságból ártatlanokat vádol.

Tamás gróf felcsattant:

– Én pedig össze fogom törni azt a birót, aki lanyhaságból vagy megvesztegetettségből futni engedi a bűnösöket.

A városbiró elsápadva nézett rá és nem értette, mit akar.

– A zsidókat azonnal el kell fogatni, – mondta Tamás gróf. Nem tűröm, hogy a zsidó pénz munkába fogjon és megint egyszer elhomályositsa az igazságot.

A tömeg halkan morajlott. A városbiró meghajtotta a fejét és engedelmeskedett. Semmiképen sem volt az az érzése, hogy helyesen cselekszik. De ha a gróf igy akarja? És hiszen az igazság majd kiderűl. Bement a városháza kapuja alá és kiadta a városi darabontoknak azt a parancsot, hogy menjenek és hozzák a városházára a zsidó férfiakat. Tamás gróf a kocsit a holttesttel eközben elküldte Meylinger Györgyhöz és a tömegnek megparancsolta, hogy oszoljon szét. Azután belépett a városháza bolthajtásos kapuja alá. A hat városi darabont indúlóban volt. Tamás gróf megállitotta őket, megkérdezte, milyen parancsot kaptak, azután hideg haraggal fordult a városbiróhoz:

– Ha csak a férfiakat fogatja el, az annyit jelent, hogy a nők kezében szabad utja van a zsidó pénznek arra, hogy birákat vesztegessen meg.

A városbiró most őszinte és becsületes dühbe jött. A gróf harmadszor gyanusitotta meg mások előtt. Káromkodva mondta a darabontoknak, hogy hozzák be, valamennyi zsidó a városban van; az ölbeli csecsemőt is. Tamás gróf rövid fejbólintással vette tudomásúl a parancsot. A darabontok elmentek. Tamás gróf töprengve járkált a kapubejárat alatt. A városbiró mérgelődve várakozott. Tamás gróf megállott előtte:

– Kire tartozik a zsidókon való itélkezés? – kérdezte komoran.

– Negyedik Béla király szabadságlevele szerint, amelyet utóljára második Lajos király is megerősitett, főbenjáró ügyekben felettük a nádor itélkezik, vagy pedig a budai király várnagy.