Part 2

Dávid még egy kisérletet tett, hogy a püspököt jobb kedvre derítse. Megkérdezte, nem lehetne-e része abban az örömben, hogy a Pannónia megtérítéséről szóló hősköltemény ujabb verseit meghallhatja. A püspök évek óta dolgozott egy latin nyelvü époszon, amelynek a hőse Szent István volt, és néha kedve tellett benne, hogy uj hexametereit Dávidnak felolvassa. Most azonban erre sem volt kedve. Majd máskor, mondta szórakozottan. Reméli azonban, szólt erre Dávid, hogy a munka elég jól megy; a legutóbbi ének – a lázadó Koppány táborba szállása Lucifer ösztönzésére – mintegy füllel hallhatóvá és kézzel tapinthatóvá tette a harci lármát és az egész tábort. A munka elég jól megy, felelte röviden a püspök. Dávid erre elhallgatott, és mikor a püspök tovább folytatta töprengő sétáját, csendesen felállott. A püspök elmélyedve járkált még egy ideig, azután a gondolataiból felébredve odafordult Dávidhoz:

– Hát eredj, fiam, haza. És gyere minél előbb ide; itt már vár rád majd a házad. – A grófok eleresztenek, mi? Nem tartozol nekik semmivel?

– Inkább Ferenc gróf tartozik nekem ezer arannyal.

– No, és?

Dávid a vállát vonogatta és olyan mozdulatot tett, mint aki nem tud elháritani egy veszteséget. A püspök felélénkült.

– De már olyan bolond dolgot ne csinálj, hogy ezer jó aranyat csak egyszerűen ott hagysz a szenteket ócsárló Ferencnél. Tudod, hogy ha egyszer megkereszteltelek, ezt a pénzt nem követelheted soha többé.

– Hogyne tudnám, kegyelmes uram. Akit a keresztviz ért, az az egyház törvénye szerint neofita; és újszülöttnek se követelései, se tartozásai nem lehetnek.

– Jól tudod. Csak épen ugy kellett volna mondanod: a _szent_ keresztviz. No, majd megtanulod ezt is. De ha te ilyen jól ismered a kánonjogot, akkor…

Elmosolyodott.

– Inkább azt kellene csinálnod, hogy adósságokat csinálsz, ahol tudsz és sietve felveszel minden pénzt, amit fel tudsz venni. De most komolyan: illetlen és helytelen dolog lenne, hogy te a szent keresztség által károsodjál. Menj el ahhoz az istentagadó és pazarló Ferenchez és követeld tőle a pénzedet. És ha nem akarja megfizetni, mondd meg neki, hogy a pénzt nekem igérted és hogy én Ferdinánd király kancellárját kértem meg rá, hogy hajtsa be számomra. A kancellár halálosan gyűlöli Ferencet, és Ferenc tudja, hogy Ferdinánd király udvarában nem nagyon szeretik a zabolátlan, istenkáromló szája miatt. – Hogy a kancellárhoz fordultam: ezt fogod neki mondani, – értetted?

– Igen, kegyelmes uram.

– No, most menj fiam. És térj vissza minél előbb – családostul. _Vale bene_.

A kezét nyujtotta. Dávid ráhajolt a kezére és kiment. Sietett a fogadóhoz, felnyergelte a lovát és sebesen indult hazafelé. A gyors ügetés jól esett annak az izgalomnak, mely forró lángokkal lobogott az egész testében. Cselekedni szeretett volna, munkához látni; legszivesebben mindjárt verekedni azokkal, akik az utjába akarnak állni. Milyen lassan megy minden, milyen soká tart minden, – miért nem lehet percek alatt elvégezni mindent, ami ahhoz kell, hogy ráléphessen az új útra! Áthozni Győrbe Esztert, a gyereküket, Józsefet, a holmijukat, ráadásul az ezer aranyat is a gróftól, megkeresztelkedni azután munkához látni: most máris, rögtön! Mennyi teendője van: rendbehozni a püspök pénzügyeit előbb. Azután áttériteni a püspököt János király hűségére. Azután jönnek a Fuggerek: kicsavarni a kezükből a bányáikat, a földjeiket, a jogositványaikat. Azután erős hadsereget állitani: a fejére ütni annak, aki az urak közül hánykolódik, és fejére ütni a töröknek is, ha kell. Olaszországban van egy ágyuöntő, azt ide kell hozatni; Mohácsnál ágyuval győzött Szulejman császár, ágyuval lehet legyőzni, – csak legyen ágyuja az embernek. Kinek van ágyuja? Akinek pénze van. A püspök nem méltányolta eléggé az ő nagy gondolatát; azt, amelyet Trient és Pozsony között kigondolt: úgy kell pénzt teremteni, hogy mindenkinek haszna legyen belőle. Miért olyan gazdagok az olasz polgárok? Mert védett városokban laknak és szabadon kereskedhetnek. Meg kell védeni a magyar városokat is; nagy kereskedő utakat kell megnyitni déltől északra és nyugatról keletre; és fel kell szabadítani a parasztot. Persze erős király kell, aki a hánykolódó urakra zablát rak. Lesz-e János király elég erős? Mátyás király elég erős volt. Mátyás király… Hm! Mátyás király alatt a pécsi érsek: Ernuszt Zsigmond megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Csáktornya várura: Ernuszt János megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt a zágrábi érsek: Thuz Oszvald megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Túróc főispánja ifjabb Ernuszt János megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Horvátország bánja: Thuz János megkeresztelt zsidó volt. János király azzá lehetne, ami Mátyás király volt. Mi lesz akkor abból az emberből, aki a királynak karja és kardja lett, aki visszahóditja neki azt, amit elvesztett, leveri azokat, akik ellene feltámadnak és gazdaggá teszi az országot? Gazdaggá tenni az országot: ez a legfőbb feladat. A besztercei hegyekben egy felhagyott ezüstbányát ujra meg kell nyitni; a máramarosi sót Csehországba kell szállitani; Olaszországnak búza kell és ló; a németeknek hús; – minden várost gazdaggá lehet tenni ebben az országban és minden parasztot jól lehet lakatni. És ezt ő fogja véghez vinni, Dávid, Péter fia, véghez fogja vinni, ha minden oktalanság és rosszindulat, minden tunyaság és ostobaság össze is esküszik ellene. Az agya zugva őrölte a gondolatokat; mindig ujabb és ujabb feladatok, ujabb és ujabb lehetőségek jutottak eszébe; és alig vette észre, hogy besötétedett körülötte. Szeretettel elnézett a sötét mezők felett, amelyek láthatatlan messzeségekbe vesztek az út jobb oldalán és baloldalán, fáradtan ügető lovát lépésre fogta, megveregette a nyakát, azután ismét lázas álmodozásba merült. Késő este ért haza. Eszter ébren várta, azután leült vele az asztalhoz és csendesen és derülten nézte, amint kiéhezetten enni kezd. Dávid jóétvággyal evett, de halk feszültség nyugtalankodott a lelkében. Az ezer feladat közül, amely rá vár, most jön az első; nem a legkönnyebb; talán a legnehezebb: meg kell mondania Eszternek… rá kell beszélnie Esztert. Szűkszavuan felelgetett az Eszter kérdéseire; várt, amig lefekszenek. Akkor karjai közé vette az asszonyt, magához ölelte és megcsókolta. Eszter hálásan símult hozzá és boldogan adta át magát az ölelésnek. Ekkor a sötétségben, mialatt a felesége szíve a mellén dobogott, összeszedte minden erejét:

– Eszter, – sugta halkan, – szeretsz?

Eszter egy szorosabb öleléssel és egy halk sóhajtással felelt:

– Eszter, – kérdezte tovább, – én elmegyek innen lakni. Velem jössz?

– Veled.

– Akárhová?

– Akárhová.

Ekkor mind a két karjával átölelte, hogy az asszony a karjai között olyan lett, mint egy gyerek, akit felemelhet és elvihet, magához szorította, mintha a testét és a lelkét át akarná olvasztani a maga testébe és a maga lelkébe, és a fülébe súgta:

– Győrbe költözöm. A püspök védelme alá.

A két karja még szoritotta az asszony drága testét, de érezte, hogy a két kar mindjárt bágyadtan fog lehullani. Mert az Eszter teste a két karja között egyszerre megmerevedett. Nem állt ellent, csak meghidegedett. A melegsége kialudt. Elhalt. Dávid érezte, hogy hiába lenne minden erőfeszítése, ezt a melegséget most nem tudja többé felgyujtani. Lassan kieresztette a karjai közűl az asszonyt.

– Hát mit akarsz? – mondta kétségbeesve. Nem bírom tovább.

Az asszony hallgatott.

– Eszter! – szólt halkan Dávid.

– Igen, – hallatszott az asszony elfakult hangja a sötétségből.

– Csak nem hiszed azokat az ostobaságokat, amiket ezek az őrültek összefecsegnek? Hogy holnap jön a Messiás? – Csak nem hiszed, hogy Istennek valami különös célja van velünk és hogy ellene vétünk, ha keresztvíz hull a fejünkre? – Mért nem felelsz? Mondd! Hiszed?

– Nem, – jött az asszony vonakodó, bágyadt hangja.

– Hát akkor miért ne tegyem?

– Ne tedd! – szakadt fel az asszony forró, könyörgő suttogó hangja.

– De miért? Miért? Miért? Miért?

Eszter hallgatott. Miért? Ha azt úgy meg lehetne mondani. Az ősi hit ő bennük régen kialudt. Régen nem érezték többé, hogy az igéret, a kegyelem és az igazság csak nekik adatott, és régen nem érezték azt, ami az öregek között derült nyugalmu meggyőződés volt, hogy amit ők hisznek és megtartanak, az Istentől való örök igazság, amit mások hisznek és megtartanak, az babona és hazugság. Lehet, hogy babona az egyik, akkor babona a másik is, és egyiknek sincs több joga a másiknál. Miért ragaszkodtak mégis eddig a maguk öröklött vallásához? Mert szorongatták őket érte; mert igazságtalanságokat kellett érte elszenvedniök; mert gonosznak érezték az erőszakot, amely hitet akart rájuk kényszeriteni, mert ha az ősi hit bennük kialudt is, égőnek és elevennek érezték azt a jogot, hogy vallást tegyenek róla akár ők, akik nem ragaszkodnak hozzá többé, akár a testvéreik, akik még ragaszkodnak hozzá. És most átmenni az elnyomóhoz? Most átpártolni az üldözőhöz? Most igazat adni az erőszaknak, – a gonoszságnak, amely nem szűnik meg hajszolni őket, az ostobaságnak, amely soha nem pihen meg a csúfolásukban, a gyűlöletnek, amely nem akarja látni az embervoltukat, az ártatlanságukat és a tisztaságukat? Kiszolgáltatni a testvéreiket? Árulóvá lenni?

Eszter egy kétségbeesett öleléssel kapaszkodott hozzá Dávidhoz.

– Ne tedd, – jajdult fel sírva, – ne tedd.

– De miért?

– Nem tudom, – zokogta Eszter, – nem tudom… Nem szabad elhagyni az ártatlanokat.

– De mi közöm nekem hozzájuk, Eszter? Akit szeretek közülük, azt szeretni fogom ezentúl is. És meg fogom védeni majd, ha igazságtalanul bántani akarnák. De a többiekhez: mi közöm? – mi közöm? – mi közöm?

– Bántják őket.

– Hát védjék meg magukat, ahogy tudják, Ugy lenézik a mások babonáit. Hát ne ragaszkodjanak a magukéhoz se. Miért legyek én áldozata az ő makacsságuknak és az ő babonáiknak?

– Miért?

– Igen, miért? Ha olyan okot tudsz mondani, amelyet el lehet fogadni, engem meggyőzhetsz. Miért?

Az asszony nem tudott felelni, amint soha nem tudott előtte és soha nem tudott utána zsidó ember felelni akkor, amikor egy zsidó ember nyugodtan felvetette azt a kérdést, hogy miféle ok tarthatná őt vissza a józan ész és a hideg értelem nevében attól, hogy megkeresztelkedjék.

– Miért dacoljak én, miért álljak én ellent? Miért tartsak én ki egy olyan ügy mellett, amelyben nem hiszek? Miért különítsem én el magam attól az egész országtól, amelyben élek és amelyben meg akarok halni? Ahol élt és ahol el van temetve az apám és a nagyapám és a dédapám? Jeruzsálem! Én nem akarok Jeruzsálembe menni, még ha az arkangyal trombitája hina, akkor sem. Hát mit várjak én akkor? Mit tiltakozzam én? Mit álljak én itt örökös kihivásként, – meddőn magamnak és meddőn nekik? Én dolgozni akarok, cselekedni akarok, segíteni akarok; – cserébe azért, hogy engednek, miért ne tenném meg, hogy a szép győri székesegyházba járok a sötét és rút kis bazini zsinagóga helyett? Istennek mindegy. Isten azt akarja, hogy dolgozzam, és mindegy neki, hogyan imádkozom hozzá. Nem hiszed, hogy mindegy? Felelj: nem hiszed?

– De igen.

– Hát akkor miért ne tegyem meg?

– Ne tedd.

Dávid fáradt dühvel vetette magát neki újra a meggyőzés munkájának. Kért és könyörgött; új és ellenállhatatlan érveket halmozott egymásra; Eszter nem tudott ellentmondani, de mikor arra a kérdésre kellett felelnie, meg van-e győzve és arra a kérdésre kellett felelnie, helyesli-e tehát, hogy Dávid megkeresztelkedjék, megrendíthétetlen makacssággal elsóhajtotta vagy elzokogta kétségbeesett „ne tedd“-jét. Dávidot lassanként egészen kihozta a sodrából ez a konok ellenállás. Félóra eltelt félóra után; a hangja egyre hevesebb lett, a beszéde ingerült és sértő, az ajkáról végre haragos és sebző szavak záporoztak az asszonyra és a két keze felindultan szorította az asszony vállát. Eszter csendesen sírt. Dávidra mély szégyenkezés és kínos lehűlés jött rá. Eleresztette az asszonyt és sokáig hallgatott.

– Eszter! – szólalt meg azután halkan a sötétben.

– Igen…

– Én… elmegyek Győrbe. Te… tehát nem akarsz velem jönni?

Hosszu hallgatás következett. Dávid feszülten meredt bele a sötétségbe; a sötétség nehéz csendje és súlyos mozdulatlansága tele volt számára az asszony néma vivódásával. Mit fog mondani? Mi lesz erősebb a lelkében? A sötétség súlya kezdett elviselhetetlenné lenni. Az ólomleplet végre félrelebbentette egy leheletnél könnyebb hang: két ajak kettényílása a megszólalás előtt. Dávidnak összeszorult a szive.

– Én… jött az asszony haldoklóan halk hangja, – veled megyek, akárhova mégy. De…

Dávidnak az öröm forróságával telt el a teste. Átölelte az asszonyt és egy lázas csókkal szakította félbe az ajkán a mondatot. Tudta, hogy ez jönne: de ne tedd. De ő megteszi; és az asszonyt magával ragadja; és Eszter is látni fogja majd, hogy így volt jó és okos és szép; látni fogja, mert hiszen mindennél jobban szereti. Ha semmivel nem tudta Esztert meggyőzni, a szerelmükkel meg tudta győzni. Az asszony teste azonban mereven feküdt a karjai között. Dávid kétségbeesetten erőlködött, hogy magához melegitse, de minden forró erőfeszitése hiábavaló volt. A könyörgő csókjai meddőek maradtak, az asszony fagyosan és elhaltan feküdt a karjai között.

Dávid másnap reggel fanyar kedvvel és halálos fáradtan ébredt. Eszter már talpon volt, a reggeli készen állott, és a kis fiuk vidáman játszott a harmadik szobában Józseffel. Dávid egy ideig mozdulatlanul hevert az ágyban és az az érzése volt, hogy semmiért a világon nem érdemes az embernek megerőltetnie magát. De azután eszébe jutottak azok a gondolatok, amelyek tegnap, hazafelé jövet foglalkoztatták, a fantáziája kigyulladt, és egyszerre megint forró hullámként ömlött végig a testén a cselekvés vágya. Kiugrott az ágyból, gyorsan felöltözködött és bement Józsefhez és a fiához. A fiát az ölébe vette és Józsefnek röviden elmondta, mit beszélt a püspökkel. József nyugodtan bólogatott, Eszter fakó arccal járt kelt körülöttük. Dávid látta rajta, hogy Józseffel már beszélt a dologról. Sietett megreggelizni, hogy egyedül hagyhassa őket. A József csendes okosságától és nyájas bölcseségétől várta, hogy meggyőzi majd az asszonyt; hiszen József tanitotta meg mindakettőjüket arra, hogy minden vallás csak jelképe egy felfoghatatlan ideának és hogy őseik vallásának nincs különb rangja más vallásoknál. Felállott.

– Hová mégy? – kérdezte József.

– A grófhoz, – felelte Dávid.

– Azt gondolom, – mondotta csendesen József, – hogy azért nem kell erőltetni a dolgot. Ferdinánd király kancellárja lehet, hogy gyülöli a grófot, de a kancellár messze van, Győr is messze van, a gróf pedig közel van.

Dávid igent intett, azután elment. A lelke tele volt dacos haraggal és keserü elszántsággal. A gróf közel van? Nagyon is közel volt három hosszu évig és a közelsége gyakran fojtogatóvá lett. Amikor idejöttek, Ferenc gróf a hálának és az elragadtatásnak forró indulatát gyujtotta fel a szivében. Ferenc gróf akkoriban egyre-másra magához hivatta őt, vagy Józsefet, leültette őket és órák hosszat elbeszélgetett velük olasz és latin irókról, német tudósokról, és spanyol tengeri utazásokról, Magyarországról, a világról, életről, halálról. De időről-időre a grófnak furcsa kedve támadt, szidta az égieket és összetörte a drága szobrokat, amelyeket pár hete vásárolt, a feleségét hazaküldte néhány hétre a szüleihez, kalandos nőszemélyeket csőditett a várba, és ilyenkor estétől reggelig és reggeltől estig folyt a bor, és senkinek nem volt jó a gróf közelébe kerülni. Ezek voltak azok az időszakok is, amikor pénzre volt szüksége, mert ilyenkor szórta a pénzt; és ilyenkor nem volt tanácsos megtagadni tőle azt, amit kivánt. Dávidon három év sok megaláztatásának minden keserüsége végigborzongott. Oh, ha a gróf urral ő egyszer még szembenállhatna ugy, hogy a fejét magasra emelheti; nem is ugy, hogy ő erősebb és hatalmasabb legyen, csak úgy, hogy a feltételek egyenlők legyenek: ember ember ellen, ököl ököl ellen, fegyver fegyver ellen. Lázas fantáziája egyetlen villanással elébe is rajzolt már egy ilyen helyzetet. Igen, József mosolyogni szokott az efféle forró vágyban nyögő bosszuálmokon; József azt mondja, hogy a tiszta erkölcs világában élő lélek nem törekedhetik megtorlásra, mert a megaláztatás, amely érte, nem is juthatott közelébe gondolatai független birodalmának. Józsefnek két élete van: az egyik, amelyet kifelé él, a másik amelyet az ideák világában él. De neki, Dávidnak, a megaláztatások a bőrén égnek, mintha sebek volnának, és a lelkén égnek, mintha a lelke hus és vér volna. Ő szembe akar egyszer kerülni a kinzójával; – ha például János király jön, hogy visszavegye az országot; és Ferenc gróf a Ferdinánd pártján lesz; a két sereg közeledik egymás felé; akkor ő, Dávid, messziről meg fogja ismerni a bazini grófok sólymos lobogóját… Remegő lélekkel merült bele lázas álmának a részleteibe.

– Jóreggelt szomszéd, – szólt rá egy derülten dörmögő hang.

Dávid hideg zökkenéssel felébredt. Pongrác András szólította meg, a városbiró, termetes, hatalmas, jókedvű ur.

– Jó reggelt városbiró úr, – felelte lehülten.

– Mi ujság szomszéd?

Dávid ránézett a városbiró husos fejére, a vidám kis szemre, mely a bozontos szemöldök alatt hunyorgott és a széles szájra, a vastag bajusz alatt. Egy másodpercig még habozott. Jó lesz-e igy? Azután lassan felelte:

– Egyetlen egy ujságot tudok, városbiró ur: hogy ha még mindig kedve van rá, a házam most eladó.

A városbiró kis szeme felgyulladva fordult a ház felé és a házon tul a kertek felé.

– Hogy adná szomszéd?

– A ház a kerttel, szöllővel, felszereléssel, állatokkal együtt kétezerötszáz magyar forint. De azért ilyen olcsó, mert ezt az árat egy héten belül készpénzben le kell fizetni.

– Hó… szomszéd, ki tud ennyi pénzt egy héten belül lefizetni?

– Ha városbiró ur nem, akkor talán Neuperger János.

– No, megálljunk csak. Hát elköltözik tölünk szomszéd? Hová megy? Csak nem az uj Indiákba? Mert oda lenne jó. Azt mondják, hogy Károly császár spanyol katonái olyan országokat találtak ott, ahol lapátolják az aranyat, mint nálunk a homokot.

A városbirónak ez volt a szerelme: messzi országokról hireket hallani és a csodálatos hireket nyugalmasan megbeszélni. De Dávidnak most nem volt kedve Károly császár spanyoljainak tengerentuli felfedezéséről beszélgetni.

– Hát ha városbiró ur nem akarja…?

– Megálljunk csak. A gróf eleresztette-e már magukat?

– Most megyek hozzá.

– Hát ha végzett vele, nézzen be hozzám a városházára.

– Igen.

Dávid köszönt és tovább ment. Mikor a vár közelébe ért, dobogni kezdett a szive. Megalázottnak érezte magát ezért a szivdobogásért. Összeszoritotta a fogát és ökölbe szoritotta a kezét. A várkapuban a grófnak néhány huszárja sütkérezett. Szó nélkül beeresztették Dávidot. Dávid áthaladt a várudvaron és egy csigalépcsőn felment Gregorovius magiszterhez, a gróf titkárához. Gregorovius rosszkedvüen soványan, rövidlátóan hajolt az irásai fölé és fanyar közömbösséggel fogadta Dávidot.

Dávid jelentette neki, hogy szeretne a gróf elé jutni.

– Most kelt fel, – mondta Gregorovius, – most még én se tartom tanácsosnak, hogy elébe kerüljek. Ülj le és várj.

Dávid leült. Gregorovius az irásai fölé hajolt, azután felnézett Dávidra.

– Hallottad, – kérdezte fanyarul, – hogy egy portugál hajós elindult a hajójával kelet felé és nyugatról jött vissza?

– Hallottam, – felelte Dávid.

– Tehát a föld gömbalakú. Én ezt megmondtam már negyven évvel ezelőtt, amikor a száját se nyitotta ki senki azok közül, akik most hires emberek, mert ők előre tudták. Én megmondom most előre azt is, mit fognak találni azok, akik a földet északról délre akarják megkerűlni: mély örvényeket fognak találni, melyeken a viz folyton áramlik, a föld belsején át, északról dél felé és délről észak felé a hold különbőző szakai szerint. Ez az áramlás a föld testén át: ez tartja egyensulyban a földet, ez táplálja a forrásokat és ez okozza a földrengéseket. Én ezt megmondom előre. De ha majd bebizonyosodik, hogy igazam volt, akkor a doktorok, filozófusok, fizikusok, egyetemi tudósok, akik az egész világon összetartanak és támogatják egymást, megint fel fogják fedezni, hogy ő kőzülük mondta meg valaki elöszőr; és a nemzetközi gonosz összetartás megint hiressé tesz valakit, ki az _én_ gondolatomat lopta el és csinált rendszert belőle. Nekik rendszer kell; és aki nem az ő tolvajnyelvükön beszél, az nem igazi tudós nekik. A te József testvéred is ezt mondta, amikor átadtam neki a nagy filozófiai munkámat, amelyben megdönthetetlen érvekkel bizonyitom be, hogy az univerzum lényege a nedvesség és szárazság, vagyis: akarat és erő. Azt mondta, hogy nem adhatja át és nem ajánlhatja annak a páduai Pontecorvo nevű zsidó könyvnyomtatónak, mert az filozófiai könyveket szokott nyomatni és az én munkámnak nincs az a filozófiai terminológiája, amelyhez ez a Pontecorvo hozzá van szokva. Megértettem. Nem akarja, hogy a munkám napvilágra kerüljön. Mert ti zsidók is országról országra össze vagytok esküdve. El akarjátok takarni a nemzetek elől az univerzum lényegének a megismerését, hogy ti lehessetek urrá minden nemzet felett. Én ismerlek benneteket, és József fivéred hiába vágott nekem udvarias arcokat, én láttam: mi a véleménye a nagy munkámról. Csakhogy nem soká fog diadalmaskodni, mert Tamás gróf segitségével én most Bécsújhelyen kinyomatom egy másik munkámat, amelyben bebizonyitom, hogy a Szentirásban igenis benne van, hogy a föld gömbalakú, de másrészt az egyház ellenségei hazudnak, amikor azt próbálják elhitetni a tudatlan tömeggel, hogy a föld forog a nap körül.

Dávid szórakozottan hallgatta Gregorovius mestert. Nagyon jól ismerte már a tudományát és sokszor hallotta, amint arról panaszkodott, hogy másoknak jut ki a hir és a tudós dicsőség, holott ő volt az, aki egy hosszú és immár alkonyodó élet folyamán mindent elsőként és előre mondott meg. A gróf szobái felől nemsokára zeneszó hangzott fel; Gregorovius mester sokáig beszélt még; azután egy keserű mozdulattal elhallgatott és görnyedt háttal kiment. Amikor visszajött, szótlanul intett Dávidnak, hogy mehet befelé. Dávid lassan bement a reggeliző terembe. A terem alsó végén olasz zenészek voltak. A terem felső végén ott állott a dúsan megteritett asztal. Az asztalfőn Ferenc gróf ült; jobbra és balra tőle egy-egy nő. Dávid ismerte ezt a látványt. Az asztal másik végén azonban tetőtől talpig fekete ruhában, mozdulatlan, sötét arccal, összeráncolt homlokkal most ott ült Tamás gróf.

– A szentek meghallgatták az imámat, – kiáltotta Ferenc gróf Dávid felé. Tudod-e hogy miért imádkoztam?

– Nem tudom, nagyságos gróf úr, – felelte Dávid.

– Hát azt tudod-e, hogy a trieri érsek micsoda szent kincseket állitott ki a hallei székesegyházban?

– Nem tudom, nagyságos gróf úr.