Part 10

Senki se felelt. Jakab a felesége segitségével lefeküdt, a többiek némán álltak egy ideig, azután lassan elszéledtek. Most senkinek se volt mondanivalója a többiek számára. Mindenki számára rettentően világos volt, mit jelent a Jakab gyengesége és a vallomása. Kezdettől fogva érezték, és később egyre tisztábban látták, hogy ha kivülről nem kapnak segitséget, egyetlenegy menekülésük lehet – talán – ha mindnyájan állhatatosak maradnak a kinpadon is, ha közülük egyetlenegy se vallja bűnösnek magát azért, hogy a kinzó vallatástól megszabaduljon. Ez a bágyadt reménység most megszünt. Egyenként leültek a földre, mint a gyászolók és imádkozni kezdtek. Az életük ugyis imádkozó élet volt. Reggel és este mindennap a templomba mentek, az életüknek nem volt olyan kis vagy nagy eseménye, amelyet ima ne kisért volna. De a megszokás imái helyett most fájdalmasan hánykolódó, forrólázas imák fordultak az Örökkévaló felé. Volt, aki csendben megszaggatta a ruháját és halotti imákat mondott; volt, aki még háborgó könyörgésekkel tudta ostromolni az Urat. A gyerekek nemsokára elaludtak, az asszonyok halk sirása elfáradt, de a férfiak a félhomályban tovább mormolták élettel és halállal küzködő, az Urral viaskodó imáikat. Az estéből éjszaka lett; az imák halk mormolása lassan elhallgatott. A fáradt csendbe ekkor egy reszkető kiáltás harsant bele.

– Mit akar tőlünk az Ur? – kérdezte egy kétségbeesett felorditás.

Az alvók felriadtak, a gyerekek sirásra fakadtak, a férfiak közül néhányan talpraugrottak.

– Mit akar tőlünk az Ur? – hangzott fel ujra a siró panasz.

A férfiak elindultak a hang felé. A hang Ábrahámé volt. Ábrahám térdelve dőlt neki a falnak. Óriási öklével a kőkockákat verte, az ökléből kicsordult a vér, az egyik oldalon a felesége könyörgött neki, a másik oldalon Ráchel, a lánya kapaszkodott belé. Mihály szólt hozzá, azután Sámuel, de Ábrahám nem felelt nekik és nem hallgatott rájuk; óriási melléből ujra lihegőbben és egyre harsogóbban szakadt fel ez az egy kiáltás:

– Mit akar tőlünk az Ur?

A férfiak körülfogták, vigasztalták, Isten kiszámithatatlan rendeléseiről beszéltek neki, azután le akarták fektetni, de Ábrahám lerázta őket magáról. Csak amikor a lánya felállott és könnyes arcát odatette az övéhez, akkor hanyatlott le véres ökle. Engedte, hogy elvonják a faltól, lefeküdt és most már csak csendesen, kétségbeesetten felsóhajtva kérdezte még egyszer:

– Mit akar tőlünk az Ur?

A két pincenyilásban ujra csend lett. József, aki suttogva beszélgetett volt Zakariással, felülve fülelt az Ábrahám utolsó, sóhajtó szavára, aztán ledőlt a könyökére és csendes melankóliával mondta:

– Izráel örök és örökké meddő kérdése.

Zakariás sokáig hallgatott, azután halkan mondta:

– Te is meg akartál keresztelkedni, József.

– Meg.

– Miért?

– Mert azt szeretném, ha mindenki megértené, hogy a vallások csak fogyatékos jelképei egy örökkévaló ideának és hogy a jelentőségük tulbecsülése hátráltatja az emberi nem haladását és tökéletesedését.

– Hm! És mi vezesse az emberi nemet a haladás és tökéletesedés utján?

József habozott egy kicsit, aztán csendesen felelte:

– A filozófia.

– Hm… hallottam, hogy te egy uj filozófiai rendszer kidolgozásával foglalkoztál.

József zavarodottan tekintett Zakariásra.

– Igen, – felelte, – én tudom, hogy az ismereteim nagyon hiányosak. De ha Dávid Győrbe költözködött volna, én elmentem volna Olaszországba és egykét év alatt elkészültem volna talán a munka egyrészével.

– És mi volt a terved alapgondolata?

József álmodozva nézett maga elé.

– Nehéz igy megmondani, bár voltak szerencsés napjaim, amikor kristálytisztaságunak és ragyogó fehérségűnek láttam az egészet. – Néhány egyszerü sarktételt akartam lerakni, mint egy nagy templomnak a talapzatát és erre a néhány megmozdithatatlan és kétségbevonhatatlan tételre ráépiteni az egész logikai épületet. Aki az alaptételt elismeri – pedig az alaptételek kétségbevonhatatlan igazságok – kénytelen elismerni a következtetéseket is: az épület lassu és szép emelkedését a magasságba, az égbe, az Istenig. Meg akartam szerkeszteni az egész mindenség logikai értelmezését olyan módon, hogy… ugy mintha… ha veszem például Euklidesz első tételét…

– More geometrico, – szólt közbe Zakariás.

– Igen, – felelte József örömmel. Igy levezetni az etika törvényeit is nehány alaptételből és megértetni az emberekkel, hogy igazi örömet csak erkölcsös cselekedetek adhatnak.

– Szóval az egészet az emberi nem haladására és tökéletesedésére? Nem a magad örömére?

– A magam örömére annyiban, hogy a munka fáradságát magamra vennem erkölcsös cselekedet lenne.

– De hát hiszed te azt, – fakadt ki Zakariás, – hogy az emberi nem haladhat és tökéletesedhetik?

– Igen, – felelte meghökkenten József.

– Látod: _ez_ Izráel örök kérdése, örök tévedése és örök csalódása. Irva van: nem változtathatod meg a párduc bőrét és nem változtathatod meg az ember lelkét. És mégis: Izráel legnyomorultabb fiában, az ilyen Jakabnak a koldusszegény lelkében is ott pislákol valami kimondhatatlan várakozásnak az ünnepi gyertyácskája. Valami uj földet és uj eget vár. Hus sziveket a kő szivek helyett. – Te azt mondod, hogy a Dávid forró lángokban fellobogó lelke más, mint a tied. Nem más. Ugyanaz. Haladás és tökéletesedés? – Te, aki hust nem ettél, mert élő állat husa volt és aki – Judittól hallom – a szobába tévedt éjszakai bogarat gondosan kivitted a szabad éjszakába, nem sokára mehetsz a máglyára, mert itéletbe hozzák rólad, hogy embervért ittál. Ha ott állasz majd a máglyán és elébed lép valaki és azt kérdezi, mit tökéletesedett és mit haladt az emberi nem ezer év óta és kétezer év óta: mit felelsz neki?

– Ezek, – mondotta habozva József, – ezek visszaesések.

– De nem visszaesések. Törvényszerűségek. Tudod mi ez? Az örök boszorkányper, csak mindig más a neve. Tudod, milyenek a boszorkányperek? A vádlott mindent állithat, és mindent bizonyithat, csak egyetlen egy dolgot nem: hogy boszorkányok nincsenek. Ezért azután hiába is való minden állitása és minden bizonyitása, mert minden ellene fordul. Az emberi nem története: boszorkányperek sorozata. És ha az egyik boszorkányhit elmult, csinál az ember magának másikat. Amig Izráelnak országa volt, addig ott is voltak boszorkányperek. Ha országa lenne, lennének. A próféták nem tudták Izráelt megváltoztatni, mert hiszen lehetetlent akartak. De amióta Izráel elszéledt a világon: átvette és magával hurcolja a prófétáknak ezt a rettenetes örökségét, akarja a lehetetlent, meg akarja változtatni a világot. A helyett, hogy megpihenne, lerakná magáról vélt küldetésének irtózatos terhét és lenne olyan, mint a többi népek, ahelyett meg akarja változtatni a földet és ostromolja az eget és amikor a föld nem változik meg, az ég hallgat, de közben őt máglyára küldik, akkor gyötrődve veri az öklével a kősziklát és azt kérdezi csodálkozva és örjöngve: mit akar tőlünk az Ur? Az Ur kérdezhetné több joggal: mit akartok tőlem, örök békétlenek, akik a teremtés örök rendjét akarjátok megváltoztatni? – Te ne feleld azt nekem, hogy ki akartál menni a zsidóságból és ott akarod hagyni a kiválasztottság szép babonáját és végzetes tévedését. Mert mit ér a kimeneteled, ha magaddal akarod vinni a tévedésnek és babonának a lényegét: azt, hogy az embert meg lehet változtatni? Az embert szeretni lehet, de tökéletesebbé tenni nem. Megjavitani az életet nem, csak csendesen élvezni, ami örömet tud adni. Ah, ez kellene. Ez kellene. De ez az, amire Izráelt nem tudja, nem tudja, nem tudja ezer máglya se megtanitani.

József töprengve bámult a sötétségbe. Zakariás fáradtan hallgatott. Csendes éjszaka lett. Dávid néha felnyögött. Eszter rögtön felébredt és aggódva hajolt fölébe, azután látta, hogy csak álmában nyög, megtörölgette a homlokát és ujra lefeküdt a földre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap – kedden – a rendes időben összeült a biróság és megkezdte Izsák vallatását. Izsák alacsony, zömök ember volt, szorgalmas egyszerű elméjű dolgozó, aki még mindig nem tudta felfogni azt a szerencsétlenséget, amely rájuk szakadt és aki ugyszólván elálmélkodva kinlódott a selmecbányai hóhér keze között. Egy óra mulva megadta magát és mindent bevallott, amit kivántak tőle. Utána Simon következett. Az öreg kardkovács hosszu ideig némán viaskodott a kinpaddal, azután nem birta tovább, csendes rezignációval vallott be és erősitett meg mindent, amit kivántak tőle. Végül azonban Gregorovius mester azt kérdezte tőle, ő küldte-e el Dánielt a vérrel Pozsony felé. Erre felriadt. Dániel az ő fia volt, tizennégyéves fiu, a legkisebbik, aki itthon volt nála, mialatt felnőtt fiai elszéledtek az országban és a világban. Abban reménykedett, hogy ha neki meg is kell halnia, a fia megmenekülhet. Gregorovius mester kérdésére felkapta a fejét és felemelte a hangját.

– Nem, – mondta kiáltva, – Dánielnek semmi dolga sem volt az egésszel. Neki semmi köze sem volt az egészhez.

– Ugy? – szólt Gregorovius mester. Vissza a vallató szobába.

– Menjünk! – mondta Simon összeszoritott foggal.

Sajgó tagokkal megfordult és dacosan indult kifelé. És ha darabokra tépik, ki fognak-e belőle tépni egyetlen szót is a fia terhére? Gregorovius mester elgondolkozva nézett Simon után és megszólalt:

– Megállj! – Darabontok, vigyétek vissza a börtönbe.

Simon visszament a börtönbe. Lent sietve maga köré gyüjtötte a férfiakat és arra beszélte őket rá, hogy ha a kinzást nem birják és vallanak, valljanak mindent, csak olyant ne, ami a gyerekeket és az asszonyokat terhelné. A pántos ajtó ekkor ujra felnyilott és a porkoláb bekiáltott rajta, hogy Dániel jöjjön a biróság elé. A Simon sápadt, öreg arca ekkor hamuszinű lett. Dániel indulni akart, de az anyja zokogva kapaszkodott beléje. A porkoláb türelmetlenkedett. Simon ekkor odavánszorgott a fiához. Remegve magához szoritotta. A feje lassan lecsuklott, hogy megkeresse a fia fülét, aztán a fia fülébe suttogta:

– Vallj mindent, amit akarnak. Ne kinoztasd magad.

Dániel sápadtan állott a biróság előtt. Gregorovius mester elmondta neki, hogy a megátalkodott bűnös kinzó vallatás alá kerül; elmondotta, milyen rettenetes, de megérdemelt gyötrelem a kinzó vallatás gyötrelme és végül azt a reményét fejezte ki, hogy Dániel, fiatal gyerek lévén, nem lehet olyan megátalkodott bűnös, hogy mindent itt a biróság előtt rögtön be ne vallana és hogy a biróságot rákényszeritené arra, hogy a kinzóvallatás jogos eszközét vele szemben is alkalmazza. Dániel reszketett. Hallotta volt a Dávid kinorditását; látta azokat, akik a kinzóvallatásból visszatértek; mindent bevallott tehát, amit kivántak tőle. Megerősitette, hogy rábiztak egy edényt, amelyben a kis Meylinger János vére volt; megerősitette, hogy az edény ezüstedény volt és héber betűk voltak rajta, és vallotta, hogy az edényt ő elvitte Pozsony felé, ahol az országuton már várt rá egy pozsonyi zsidó.

– Hogy hivják azt a pozsonyi zsidót? – kérdezte Gregorovius mester.

Dániel zavarodottan nézett Gregorovius mesterre és nem felelt.

– Felelj őszintén, ha nem akarsz a vallató szobába kerülni, – mondta Gregorovius mester. – Hogy hivták azt a pozsonyi zsidót?

– Mózesnek, – felelte habozva Dániel.

Gregorovius mester a biróság pozsonyi tagjaihoz fordult és megkérdezte, hogy van-e Pozsonyban egy Mózes nevü zsidó. A pozsonyi polgárok erősitették, hogy van.

– Ime! – szólt Gregorovius mester diadalmasan. A vért azonban hiába keresnők már Pozsonyban. Szétosztották azt már a rabbinusok az egész zsidóságban.

Dánielt ezzel elbocsájtották.

Délután Sámuel vallatására került a sor. Az öreg Sámuel imádkozva vergődött egy ideig a kinpadon, azután bevallott mindent. Utána Ábrahámot hivatta a biróság. Az Ábrahám éjszakai lázongó kétségbeesése ekkorra elmult. Fanyar és dühös jókedvvel lépett a biróság elé és minden kérdésre mérges derültséggel felelt. Gregorovius mester felszólitotta, vallja be, hogy része volt a kegyetlen gyilkosságban.

– Bevallom, – mondta Ábrahám a széles fogait mutogatva. Magam ittam ki az egész vért.

– Ne hazudj. Ez nem igaz.

– Igaz ez. Minden szombaton gyerekvért ittam, attól lettem ilyen erős.

Gregorovius mester intette és szidta, Ábrahám azonban hajthatatlan maradt, dühös mosolygással mondta, hogy gyerekcombokat szokott ebédelni és vigyorogva jelentette ki, hogy egyszer megevett egy pozsonyi tanácsurat. A városbiró elrendelte, hogy vigyék le a vallató szobába, a darabontoknak azonban hosszú küzdelmet kellett vivniok vele, amig megtudták kötözni. Amikor lent volt a vallatószobában és a selmecbányai hóhér munkához látott, Gregorovius mester felszólitotta, hogy tegyen komoly és bünbánó vallomást.

– Mindent bevallok! – kiáltotta erre Ábrahám. – Bevallom, hogy ott volt a magiszter is. – Ő tanitott ki rá, hogyan öljük meg a gyereket. Ő segitett a megölésében.

– Segitett nektek a sátán, – mondta Gregorovius mester felindultan.

– Az is ott volt, – kiáltotta Ábrahám. Két szarva volt, lópatája volt, karonfogva jött Gregorovius mesterrel.

– Hallgass istentelen zsidó! – kiáltotta Gregorovius mester. – Csavard Vaszili!

– A magiszter tette az első vágást, – orditotta Ábrahám. A magiszter itta az első kortyot! A magiszter lett részeg a vértől! A magiszter táncolt egy boszorkánnyal.

A biróság tagjai meghökkenve hallgatták Ábrahámot, Gregorovius mester pedig megparancsolta, hogy tömjék be a száját. Ábrahám Gregorovius mester felé forgatta a szemét és hörgő hangokat küldött még feléje egyideig. Azután elhallgatott, és végül megadta magát és összezúzottan vallott úgy, ahogyan kivánták tőle.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ábrahám visszavánszorgott a börtönbe. Tul volt mindenen: keserű jókedven, dühös csúfolódáson és fájdalmas megadáson. Egyetlen vágya volt: pihenni. De amikor a pántos ajtó felnyilt előtte és eléberohant a felesége és a lánya, akkor, mint a hirtelen vihar, ugy támadt fel benne egy örjöngő kétségbeesés. A tizenkétéves Ráchel egyetlen gyerekük volt; nyolc évi házasság után született, és Ábrahám Isten kegyelmes ajándékaként mámoros odaadásba vesző lélekkel imádta. Ő maga mindent könnyen vett volna, és megpróbáltatásba és halálba néhány kesernyés tréfával belenyugodott volna, de a lányának a féltése ugy rázta a lelkét, mint a hidegrázás. Az elmult éjjel is a lányára gondolt, amikor véresre verte az öklét a fal kőkockáin, és csak amikor a kinpad kinjai elhatalmasodtak rajta, akkor feledkezett meg róla és mindenről, mert nem maradt más gondolata, csak az, hogy elviselhetetlen gyötrelmeinek legyen már végük. Most megrohanta a lelkifurdalás. Ráborult a lányára és jajgatva és orditva vádolta magát hitványsággal, gyengeséggel, gyávasággal; nyomorultak nyomorultjának jajveszékelte magát, akinek hiába adott az Isten három embernyi erőt, de nincs benne egy gyereknyi lélek se, mert nem tudott állhatatosan tűrni egy kis fájdalmat, hanem hazug vallomással szennyezte be magát, hogy megszabaduljon a kinoktól és a hazug vallomásával veszedelembe döntött másokat.

– Téged Ráchel; szememnek fénye; lelkemnek lelke; akiért le kellett volna darabokban huzatni a bőrt magamról. A szememet vágnám ki érted. És meg tudtam feledkezni rólad. Tapossatok rám. Köpjetek ki előttem. Ráchel! Ráchel! Úristen, Úristen, mit tettem! Mit vétettem én ellened, hogy ezt kellett tennem? Ráchel, Ráchel!

A tizenkét éves Ráchel zokogva vigasztalta. Köréjük gyültek a többi asszonyok és a többi gyerekek is. A zokogás átharapózott rájuk is és keserves jajveszékeléssé kezdett lenni. Sámuel és Mihály ekkor megszólaltak. Az asszonyokra és a gyerekekre ráparancsoltak, hogy hallgassanak és vigasztalni kezdték Ábrahámot. Azt mondták neki, hogy ne gyötörje magát szemrehányásokkal. A kinzást mások se tudták elviselni, de azért nem bűnösek. A test gyenge és erőtlen. Minden az Ur kiszámithatatlan akaratából történik, és bele kell nyugodni az ő végzésébe. Eleázár felült és néma figyelemmel hallgatta őket. Amióta börtönbe kerültek, a szavát alig lehetett hallani. Merev mozdulatlanságban ült, mintha a teste már megszünt volna élni és minden élete tüzzel égő lelkébe menekült volna; néha sötét és vergődő imákba sülyedt. Most felállott. Egy ideig szótlanul hallgatta, amint Sámuel és Mihály vigasztalta Ábrahámot. De az egész teste reszketett és egyszerre kürtharsogásu hangon megszólalt:

– Nem a test gyenge és nem a test erőtlen. Nem a testetek gyengeségével követitek el a bűnt, hanem a lelketek erőtlenségével, bágyadtságával és hitványságával. Mi a test? Semmi. Pornak pora és hamunak hamuja. Mi a lélek? Minden. Benne van a világ, ha akarjátok, befogja a végtelenséget és az örökkévalóságot, ha tudjátok. De nem tudjátok, mert nincs meg bennetek, soha nem volt meg bennetek az akarat és a lángolás. Miért nem jött el még a megváltó király? Mert csak akkor jön el, ha a lelketek nagy hatalmával kényszeriteni fogjátok arra, hogy jőjjön. Mert a mindenség minden titkának a kulcsa benne van a lelketekben, de ti nem tudjátok megfogni a kulcsot és kinyitni a zárat. Korhadt fából van a lelketek, ahelyett, hogy láng volna. Piszkos, szürke jégből van a lelketek, ahelyett, hogy égne. Forditsátok el a szemeteket végre emberektől és dolgoktól, az egész külső világtól, amely olyan, mint a tűnő árnyék a falon. Vonuljatok be a lelketekbe. Gyujtsátok fel a lelketeket, hogy az egész lélek olyanná legyen, mint egyetlen fehér lángolás. A lángoló lélek: minden. A lángoló lélek: ur a föld felett és mestere mindennek, ami a földön tul van. A lángoló lélek: kényszeriteni tudja a mindenséget és a mindenség urát. Hetvenhét gyémántkapu zárja el az eget, de a lángoló léleknek egyetlen sóhajtása ugy üt át rajtuk süvitve, mint a nyil a falevélen. Világok reszketnek meg a mennyek urának szemöldökétől, de a lángoló lélek kézenfogja és engedelmességre kényszeriti őt, mint apa a gyermekét.

– Elég, – kiáltotta Sámuel. – Elég!

– Hallgass! – mondta Mihály. – Egy szót se többet.

Az asszonyokkal és gyerekekkel együtt ők is szótlanul hallgatták eddig Eleázárt, de most bosszúsan közeledtek feléje.

– Gyujtsátok fel a lelketeket, – kiáltotta Eleázár, – és röpitsétek át a vágyát a bezárt gyémántkapukon, és kényszeritsétek őt, aki kényszeritésre vár, hogy elküldje hozzátok a szabaditó királyt…

– Elég, – mondta ujra Sámuel.

Mihály karonfogta Eleázárt és megrázta; és ugy hajolt feléje, mintha rá akarna támadni.

– Hallgass, – mondta neki, vagy befogom a káromlással teli szádat.

– Menj, vonulj el, hallgass, – szólt Sámuel. Nyomoruságok nyomoruságába sülyedtünk, de nem sülyedünk olyan mélyre, hogy meghallgassuk, amint esztelen káromlásokkal sértegeted az Istent.

– Nem értitek a nagy titkot, – lihegte Eleázár, – a mindenség arra vár, hogy a lelketek felgyulladjon és fehéren égő akarata megmozditsa a megmozdithatatlant.

– Menj, bolond, – szólt Sámuel, – ha nem akarod, hogy elhallgattassunk.

A többiekhez fordult.

– Ez a bolond, – mondta, – azt hiszi, – hogy lenyelte a mindenséget minden titkával. De mi tudjuk, hogy a titkok Istennél vannak. Hogy bele kell nyugodnunk az ő akaratába. És hogy nem szabad tűrnünk még itt sem, hogy egy elvakult az ő szent nevét káromolja.

– Ti vagytok a bolondok, – kiáltotta Eleázár. – Hiszen kényszeritésre vár, és ti bolondok nem kényszerititek.

A férfiak egy része erre hevesen rátámadt Eleázárra, hogy hallgasson. Eleázár lázas dühvel felelgetett nekik. Végre megfogták, elvonszolták és ellökdösték egy sarokba és ott lehajitották a földre. Eleázár haragosan viaskodott velük, lázasan szidta őket oktalanoknak, gyáváknak és bolondoknak, aztán a földre roskadtan elhallgatott és sötét és vergődő imákba merült.

Az órák csendesen haladtak előre. A börtön kimerült nyugalmába ekkor egy zugva morajló hang hallatszott be. A városháza előtt a meleg májusi estében összeverődött nehány ember és beszélgetni kezdett a városi darabontokkal. Kérdezősködtek a zsidókról, néhányan vaskos tréfákat eregettek utnak és a többiek harsányan nevettek a tréfákon. Aztán egyre több ember gyült össze a meleg éjszakában, senki sem tudta, hogy voltaképen miért jött, és a tömeg kezdett felizgulni a saját hangjától.

A város eleinte nem sokat törődött volt a zsidók elfogatásával, az egészet inkább a grófok szórakozásának tekintették és azt várták, hogy a zsidókat legfeljebb megkinozzák egy kicsit, megsarcolják egy kicsit, kikergetik a városból, aztán egy-két hónap mulva ujra visszafogadják őket. Abban, hogy a zsidók csakugyan bűnösek, eleinte kevesen hittek. A város kicsi volt; a lakosai között sokan voltak a földmivelők, akikben nem parázslott állandóan és mindig felrobbanásra készen a céheknek a zsidók ellen való gyűlölete. Az a néhány ember azonban, aki gyűlölte a zsidókat, vagy aki rögtön elhitte róluk, hogy gyilkoltak, az első perctől fogva hangosan kiabált. Akik nem gyűlölték őket, vagy nem tartották őket bűnöseknek, vagy hallgattak, vagy néhány langyos szóval jelezték csak a meggyőződésüket. A kiabálók igy egyre hangosabbak lettek és egyre több ember csatlakozott hozzájuk. Hozzájuk csatlakozott a zsidók szomszédainak egy része; és amikor elterjedt a hire annak, hogy a grófok szét fogják osztani a zsidók vagyonát, ha a zsidókat elitéli a biróság, a kiabálók száma ujra megszaporodott. A bazini plébános beteg volt és ágyban feküdt. Neuperger János a vállát vonogatta és azt mondta, rá kell bizni a biróságra, hogy igazságos itéletet hozzon. Lindwurm Tóbiás egyik korcsmából a másikba vándorolt, nekibőszülten ivott és elkeseredetten és sirva kiabálta, hogy a zsidók csak arra valók, hogy válságokba vigyék az igaz ember lelkét. Amikor elterjedt a hire annak, hogy a makacsul tagadó zsidók végre kezdenek vallani, a kétkedőket mindenütt teljesen lekiabálták; lassanként egészen elhallgatott az a vélemény, hogy a zsidók ártatlanok is lehetnek, a kiabálók pedig már azt is ellentmondás nélkül kiabálhatták, hogy a zsidókat akkor is el kell égetni, ha ebben az egy gyilkosságban nem volnának bűnösek; minthogy azonban még ebben a gyilkosságban is bűnösek, annál inkább el kell őket égetni.

Abban a tömegben, amely a városháza előtt összegyült, egy-két ember hamarosan szintén kiabálni kezdett hogy máglyára a zsidókkal. A tömeg, amely a saját céltalan morajlásától amugy is ideges volt, nemsokára felgyulladt ettől a kiabálástól. Nyugodt emberek, akik egyszerűen kiváncsiságból jöttek oda a városháza elé: megnézni, mi végre gyültek ott össze a többiek, váratlanul tomboló kiabálásba törtek ki. A tömegnek egyre jobban tetszett a saját hangja; egyszerre mindenki megértette, miért álldogált eddig itt a városháza előtt, és egyre dagadozóbb és egyre haragosabb üvöltésben áradt a városháza boltozatos kapuja elé az a követelés, hogy a zsidókat máglyára kell vinni. A darabontok ijedten üzentek fel a városbiróért. A városbiró lejött és hangosan kihirdette, hogy a zsidók nem fogják elkerülni méltó büntetésüket, a biróságnak azonban jog és törvény szerint itéletet kell mondania róluk, és mielőtt a biróság itéletet mondana, ő inkább a saját testével védi meg a zsidókat, semhogy eltűrje, hogy bárki egy ujjal hozzájuk nyuljon. Azután becsukatta a városháza kapuját. A tömeg kint álldogált még egy ideig, időről időre felmorajlott még, egy párszor megdöngették a nagy kaput, azután szétoszlottak.

A zsidók elfogódottan figyeltek a börtönben a tömeg zugására, és amikor a zugás egyre erősebb lett, zörögni kezdtek a pántos ajtón. Hosszu és nyugtalan zörgetés után végre kinyilt az ajtó, és a porkoláb derülten és biztatóan mosolygott rájuk.

– Összegyültek az emberek, – mondta megnyugtatóan, – és azt követelik, hogy benneteket vigyenek máglyára. De nem kell félni; – a városbiró épen most hirdette ki, hogy törvényes itélet nélkül a hajatok szálát sem engedi meggörbiteni.

A zsidók kesernyésen hallgattak, a porkoláb pedig közölte velük, hogy megint talált egy embert, aki most már bizonyosan elvinne egy levelet Bécsbe, ha jól megfizetnék. A zsidók csüggedten irtak egy uj levelet, a levelet átadták a porkolábnak, a porkoláb elvonult és széttépte a levelet. Kint hallatszott még néhány kiáltás, aztán csend lett.