Part 1

A BAZINI ZSIDÓK

REGÉNY

IRTA

BIRÓ LAJOS

1921

Copyright by John Biro 1921.

W. Hamburger, Wien.

A mohácsi csata után Szulejman császár rövid látogatást tett Budán, a királyi palota kincseit leküldte Sztambulba, azután összetereltette a budai zsidókat és magával vitte őket. Ugy vélte, hogy szüksége van rájuk és hogy birodalmának hasznára lesznek. Az erőszakkal áttelepitett zsidók közül két fivér – Dávid és József – Baja tájékán átszökött a laza gyűrűn, amelyet a szultán lovas katonái vontak éjszakára a zsidók tábora köré, és eljutott a Dunáig. A két fivér itt szerzett egy rozzant ladikot és néhány napig a Duna mocsarai között lappangott, azután visszament Budára. Budán a városi tanács a zsidók házait ekkorra a várnagy engedelmével kiosztotta már a város lakósai között; a két fivér tehát egy éjjel kiásta azokat a drágaságokat, amelyeket nemrégen elhunyt apjuk rejtett el egy utcai zendülés idején a háza pincéjében, azután elment Tatára, onnan Sopronba és onnan Pozsonyba. Ezekben a városokban azonban a zsidók szorongattatva éltek, hajlott hátuak és nyomott lelküek voltak, és a két fivérnek nem támadt kedve a maradásra. József Olaszországba vágyódott, ahol mind a ketten eltöltöttek egy-egy évet a páduai főiskolán, Dávid azonban azt mondta, hogy Olaszországból is mindig visszakivánkoznék Magyarországba, épen úgy, mint ahogy Törökországból visszakivánkozott volna, ha tehát József azt akarja, hogy ő ne veszitse el a lelke nyugalmát, telepedjenek le Magyarországon valahol. Ugy határoztak, hogy ellátogatnak Kassára, ahol elégedetten élt egy Izsák nevü rokonuk, akit néhány évvel ezelőtt Lajos király nevezett ki az ottani pénzverő műhely vezetésére; Kassa felé való útjukon azonban nem jutottak túl az első állomáson. Reggel indultak el Pozsonyból, déltájban betértek Bazinban az ottani kis zsidó község előljárójához, Mihályhoz, akit ott Szappanos Mihálynak neveztek, mert nagy szappankészítő műhelye volt. Itt megismerkedtek ennek a Szappanos Mihálynak a két lányával, Eszterrel és Judittal; és Dávidnak úgy megtetszett Eszter, hogy nem akart tovább menni, hanem ott maradt és nemsokára feleségül is vette. A tizenhét éves Eszternek mély, meleg, barna szeme volt; finom, kis orra; puha, szép szája; szelidség, melegség, barna sugárzás és csendes hüség volt az egész lány. Ilyen maradt asszonykorában is. Judit más volt. Hófehér az arca és kékes fekete a haja; finoman metszett, hajlott orra volt és keskeny, hideg, szép szája. Nagy szeme mindig olyan volt, mintha kérdezne valamit, vagy olyan volt, mintha nagyon messzire nézne. Józseftől mindenki azt várta, hogy vegye el Juditot, mint a bátyja Esztert; ő maga is ezt várta magától; néha hosszu órákig beszélgetett Judittal, de nem tudta rászánni magát, hogy megkérje. Érezte, hogy Judit sem akarná őt. Az én szemem is olyan, gondolta sokszor, mint az övé: mindig kérdez és sohase felel; és ha együtt vagyunk, ahelyett, hogy egymásra néznénk, valami reménytelen messzeségbe nézünk. József így az öregedő Márton nagy bosszuságára nem vette el Juditot, hanem a bátyja házánál élt magányosan. Ami ennél még nagyobb baj volt, Juditot nem lehetett férjhez adni, mert ha az apja a házhoz hozott valakit akiről azt sejtette, hogy a férjéül szántak, mély ájulásba esett és néha hosszu órákig feküdt mozdulatlanul.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három év mulva, május elején egy napon Dávid Trientből jött haza, ahova lovakat és prémeket vitt le. Kora délután jött meg; József egész délután nem zavarta; az esti istentisztelet előtt azonban bekopogtatott hozzá. Dávid ránézett és látta, hogy rossz hírt hoz. Eleresztette az Eszter kezét, amelyet eddig a kezében tartott. Boldogságtól napfényes arca elborult egy kissé. Mi ujság? – kérdezte fanyarul.

– A pozsonyi purgerek, – mondotta József nyugodtan, – küldöttségben jártak a grófnál, hogy tiltsa el nekünk a posztóval és a lovakkal való kereskedést, amint a pozsonyi zsidóknak el van tiltva.

– Hogyne. – szólt Dávid a haragtól elpirulva, – csak rongyokkal legyen szabad kereskednünk!

– Igen, – mondta József nyugodtan, – csak rongyokkal.

– És a gróf? – kérdezte Dávid visszafojtott lélegzettel.

– A gróf megigérte nekik.

Dávid szótlanul harapott bele az ajkába, és az arca lassan elsápadt a tehetetlen dühtől. Eszter rátette a karjára a kezét, Dávid lassan elháritotta magától ezt a csendes csillapitást és szótlan, keserű rágódásba merült. József csendes részvéttel nézte kínlódó bátyját és nyugodtan mondta:

– Ha a grófnak nem tagadtuk volna meg azt az ötszáz aranyat, amelyet az elutazásod előtt kért, akkor a jó pozsonyi polgárok négykézláb hagyták volna el a bazini várat. Sőt azt gondolom, be se merészkedtek volna a várba; és bizonyosra veszem, hogy a gróf Gregorovius mesterrel megüzentette nekik, hogy olyan kedvében van, hogy a zsidók ellen mindent lehet kérni tőle. A bazini grófok pártfogása hatalmas pártfogás, de előbb-utóbb koldussá teszi az embert.

– Én azt hittem, – szólt halkan Eszter, – hogy csak Tamás gróf gyűlöl bennünket.

– Ferenc nem is gyülöl, – válaszolta József. Csak pénzt akar.

Mindahárman hallgattak. Eszter néha aggódva pillantott Dávidra, József pedig elgondolkozva és figyelmesen nézte mindakettőjüket. Dávid végre felállott és elment Józseffel az esti istentiszteletre. Az istentiszteletre összegyűltek a bazini zsidó férfiak mind: összesen tizenketten. Istentisztelet előtt Mihály, a hitközség előljárója tanácskozást tartott velük. Ferdinánd király tárnokmestere újra kivetette a zsidó-adót a hitközségre; az új adó kétszerese volt annak, amit az elmult évben fizettek. Most arról volt szó, hogyan rójják ki egymás között a fizetendő összegeket. Mihály azt ajánlotta, hogy fizesse mindenki a kétszeresét annak, amit tavaly fizetett. Ez ellen a szegényebbek hevesen tiltakoztak, A tiltakozók közt a legelkeseredettebb volt Jakab, egy magas, sovány, hajlott hátu ember, aki batyuval a hátán járta a környékbeli falvakat és aki csak a parasztokkal kereskedett.

– Fizessenek azok, – mondotta szikrázó szemmel, – akik olasz bársonyruhában járnak. Ha az adót idén megkettőzték, jövőre majd megtizszerezik, hiszen látják, hogy bazini zsidók között milyen mágnások vannak.

Sámuel, a gazdag öreg borkereskedő hallgatva nézte Dávidot. Ábrahám és Izsák, akik szegény emberek voltak, lázasan helyeseltek Jakabnak. Dávid összeszoritott szájjal hallgatott. Mihály közbelépett.

– Azt gondolom, – mondta nyugodtan, – hogy az adót azért emelték fel, mert a budai hitközség megszünt, Budán nincs zsidó prefektus, a király nem is lakik Budán…

– János király ott lakott – szólt közbe Simon, aki kardcsiszár és páncélkovács volt és fiatalkorában Szapolyay nádor szolgálatában állott.

Erre haragos felzúdulás támadt. Ruben, egy hunyorgó szemü, csepüszakállu, hajlott orru kis szabó magánkivül rikácsolt:

– Mi közünk nekünk az ő tusakodásaikhoz? Mi közünk nekünk hozzá, hogy a tisztátlanok közül kit neveznek királynak? Nekünk mindegy, hogy kit fizetünk meg azért, hogy disznóból ne legyen ragadozó farkassá. És az a trón, amely felé mi nézünk, messze van innen.

Eleazár, a község jegyzője és templomszolgája megszólalt. Rajongó szemét felfelé emelte és a hangja reszketett a felindulástól.

– De a király, – mondta éneklő, zengő, ujjongó hangon, – már utban van, hogy a trónt elfoglalja. Hallom a lépéseit; és érzem a jövése drága illatát. Cion reszket a várakozástól, mint a szerelmes asszony; és az arkangyalok emelik már ajkukhoz a harsonát. Készitsétek a lelketeket és figyeljetek, hogy készen legyetek, amikor a kürt szava végighasit a földnek egyik végétől a földnek másik végéig.

Összekulcsolta a kezét és lihegve hallgatott. A gyülekezetben elfogódott csend támadt. A világ az utóbbi időben megint tele volt nyugtalansággal; a lelkek hánykolódtak uj gondolatok sarkantyujától és régi megszokások zablájától; a zsidók között pedig északon és délen újra meg újra végigfutott egy lázas suttogás, hogy most… most telik be az idő! – útban van már, közeledik már, jön már ama megváltó király, a Messiás. A magyarországi zsidók között a régi hit olyanná lett, mint egy távoli és halvány emlék, de az északról idevándorolt, sápadt, vézna Eleázár a gyengéden szkeptikus megszokást mostanában mind sűrübben felrázta extatikus vizióival. Jön… érezni a jövése drága illatát… Hátha? – minden egeknek mindenható ura, hátha? A bazini zsidók megborzongva meredtek maguk elé, csak a József szelid, barna tekintete siklott jóindulatu kiváncsisággal egyikről a másikra.

A beszélgetés ezután halkabban és szelidebben indult meg, de hamarosan megint izzó vitává lett. Jakabnak a husát sorvasztotta el az az emésztő vágy, hogy a gyerekeinek némi vagyont szerezzen; de korlátolt elme volt és nem tudott a pénzszerzésre más módot találni, mint azt, hogy a parasztokkal kereskedik. A Dávid és a József felsőbbsége és nyugodt előkelősége az első perctől fogva ingerelte őt, az a mód pedig, ahogyan pénzt kerestek és pénzt költöttek, felszított benne minden keserű dühöt.

– Lovas karavánnal végigvonulni a városon! – mondta gőzölögve. Bársony ujjasban fesziteni! Tollas kalapot a fejre, flórenci selyemruhát az asszonyra, – azután _mi_ fizessünk! Azután mi szenvedjünk érte! Vagy van a községnek előljárója, vagy nincs!

Mihály tudta, hogy a vejének milyen rossz néven veszik a szokásait, az életmódját, az öltözködését. Tudta, hogy még Sámuelnek, a gazdag borkereskedőnek is az a meggyőződése, hogy zsidó ember csak kopottan és alázatosan mutatkozzék mások előtt, a háza is legyen kivülről rongyos és piszkos, – belül ragyoghat, ahogy tud; és a ház ura otthon fejedelem lehet, ha tud. Most Dávid felé hajolt és nyugodtan mondta:

– Dávid, a szerénység még senkit sem tett kisebbé. Én legjobban szeretek abban a bőrkötényben járni, amelyet a műhelyben hordok, de mindenkire ráhagyom, járjon, ahogy tud és ahogy jónak látja. Neked azonban most meg kell gondolnod, hogy ha zsidó ember hibát követ el, mindig a testvérei rovására is követi el. És meg kell gondolnod, hogy zsidótól hiba lehet olyasmi is, ami másoknál nem hiba. Te tulságosan sok pénzt keresel és tulságosan sok pénzt költesz. Te nagyon is fent hordod a fejedet ott, ahol be kellene húznunk a fejünket a nyakunk közé; és hangos lódobogással haladsz el ott, ahol lábujjhegyen kellene járnunk. Veszedelmet hozhatsz ránk Dávid, ezt gondold meg; ez az, amire kérünk.

– Mit kérünk! – kiáltotta Jakab. Követeljük! A község parancsolja meg.

Halk helyeslés támadt. Dávid talpra ugrott. Lehajtott fejét felemelte és égő szemmel nézett farkasszemet a többiekkel.

– Az én nagyapám, – mondta az izgalomtól akadozva, – húsz lovas élén lovagolt Ulászló király mögött a koronázáskor. Az én dédapám talpig bársonyban és karddal az oldalán lovagolt ki a fehérvári kapun, amikor Mátyás király Beatrix királynét hozta Székesfehérvárról Budára. Én pedig… ha Isten úgy akarja… még különb helyen fogok lovagolni… ha majd az egész ország hódolatát fogadja… _János király oldalán_.

Simon, az öreg kardcsiszár elégedetten nézett fel Dávidra, a többiek azonban felháborodott zúgásba törtek ki. Jakab rikácsolva követelte, hogy Dávid felett itélkezzenek az előljárók, és Mihály gyorsan kihírdette azt a határozatot, hogy a község előljárói valamelyik környékbeli tudós rabbi bevonásával az itélőszékük elé fogják idézni Dávidot. Azután mindnyájan bementek az istentiszteletre. Bement Dávid is. Mozdulatlanul űlt a helyén, és József látta, hogy két ajka holtan záródik össze az egész istentisztelet alatt. Istentisztelet után szótlanul mentek hazafelé. Hazaérve Dávid kiszólt az istállóba és meghagyta, hogy hajnalra nyergeljék fel a legjobb hátaslovát. József várakozóan nézett rá. Dávid nem szólt.

– Hova mégy? – kérdezte ekkor József.

– Győrbe.

József felemelte a fejét, azután lassu bólintással szótlanul lehajtotta, mint aki egy mélyértelmü szót hallott és belőle mindent megértett. Azután bementek a házba, ahol Eszter odaadástól ragyogó és szerelemtől alázatos mosolygással jött Dávid elé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap délben Győr város mosoni kapujánál szállt le Dávid a lováról. Bement egy fogadóba, a lovat beállította az istállóba és ő maga letisztogatta a port a ruhájáról. A fogadó előtt egy buggyos ujjasu német zsoldos beszélgetett néhány borozó fuvarossal. Hangosan káromkodva szidta az égieket, amiért azt a gondolatot sugallták neki, hogy Magyarországra jöjjön. Ő azt hitte, hogy itt lesz most legnagyobb kelete a jó katonának; – erre nem tud gazdát találni. Kincset hord a zsebében; és itt senki nincs, aki megvenné. Egy elefántcsontból faragott, arasznyi Diana szobrot halászott ki a tasakjából. A fuvarosok zsírosan nevettek a szobor meztelenségén, és az egyik tréfásan azt tanácsolta a katonának, hogy ajánlja a kincsét megvételre Dávidnak, ő talán megveszi. A katona rögtön elindult Dávid felé, és a fuvarosok nevetve várták, hogyan fog a beszélgetés lefolyni. A katona közeledett Dávidhoz.

– Hé zsidó! – mondta hányiveti hangon.

Dávid készen volt a ruhája leporolásával és kiegyenesedett. A tekintetétől a katonának a torkán akadt a szó. Meglepetve nézte végig Dávidot, azután szinte alázatosan folytatta:

– Nem venné-e meg az ur ezt itt e?

Dávid elutasitó mozdulatot tett és indulni készült kifelé. Egyszerre azonban rátévedt a pillantása a kis szoborra és megállott. Vizsgálódó tekintettel nézte végig a katonát.

– Te ugye a Bourbon connétable hadseregében szolgáltál? – kérdezte lassan.

– No már látom, hogy az úr ért a dologhoz. Rómából hoztam én ezt el egy kardinális palotájából, – csupa ilyen meztelenség volt ott, – de ami ezüstből, aranyból volt, mind eladtam, – hanem az ur tudhatja, hogy Olaszországban, meg Franciaországban több aranyat kaphat ezért is, mint amennyit nyom.

– Adok érte egy aranyat, – mondta Dávid.

A katona, aki a negyedrészét sem várta az egy aranynak, boldogan fogadta el a pénzt, és csak amikor Dávid messze járt már, kezdte a fuvarosoknak szidni a zsidót, aki rútul becsapta és aki az élete legjobb üzletét fogja csinálni az elefántcsont szoborral. Dávid ekkor már a püspöki palota előtt volt. A főkaput elkerülte és egy kerti kapun ment be az udvarra. Egy inas, akinek pénzt nyomott a kezébe, gyorsan bejelentette a püspök titkáránál. A titkár barátságosan fogadta, és Dávid nemsokára bejutott a püspök elé. A püspök félretette Ovidiust, amelyet csendes örömmel szürcsölt eddig. Derü és jóindulat volt a szemében. Kinyujtotta a balkezét Dávid felé és Dávid olyan mélyen hajolt a kezére, mintha megcsókolta volna.

– No, mi jót hoztál Dávid? Királyi névrokonod finom költő volt, de ha az én izlésemet kérdezed, _ez_ itt közelebb áll a szivemhez.

Jobb kezének gyürüs mutatóujjával rákopogtatott a vörös-arany bársonytáblás kódexre és jóindulatu, kissé felsőbbségesen kötekedő mosolygással nézett Dávidra. Dávid hallgatott, hátha a püspöknek kedve van Ovidiust még tovább összehasonlitgatni a zsoltáros Dáviddal.

– No, mi jót hoztál Dávid?

– Egy előkelő hölgyet hoztam, kegyelmes nagy uram, akit igen méltatlan fogságból szabaditottam ki.

A püspök tréfás megütközéssel nézett Dávidra. Dávid kivette a zsebéből a kis elefántcsont szobrot és egy meghajlással átnyujtotta a püspöknek.

– _Me Hercule_, – mondta a püspök, – igazad van. Ennél előkelőbb hölgyet valóban nem hozhattál volna. Nézd feje tartásának a méltóságát; nézd az ölének azt a szűzi gráciáját; nézd a csipői nemes hullámvonalát, amely egyszerre tud simaságot mutatni, mint amilyen a selyemé és erőt, mint amilyen az acélé. – Tudod, hogy ez remekmü, Dávid? Hol tettél szert rá?

– Egy német zsoldos tisztátlan kezéből váltottam át, aki két évvel ezelőtt jutott hozzá, mikor a Bourbon connétable csapatai Rómát kifosztották. Azt mondja, egy kardinális palotájából hozta el.

A püspök gyöngéd kézzel simogatta a szobrocskát és jókedvűen mondta:

– Én pedig azt mondom, hogy ez remekmü, akárhonnan hozta. Az alkotója elsőrangu mester, akárki volt. Jól tetted, hogy kiszabaditottad a börtöntartója piszkos kezéből. Mit fizessek érte neked?

A Dávid arca feszült lett az izgalomtól és megmerevedett a figyelemtől. Óvatosan rakta egymás mellé a szavakat.

– Arra kérem kegyelmességedet, fogadja el kegyesen tőlem: jelképeként annak, hogy nagylelküségére és kegyességére bizakodva számithat az, aki a védelmét keresi és a nyájába kivánkozik.

A püspök tágra nyilt szemmel nézett Dávidra, mint aki nem akarja elhinni, amit hall. Dávid meghajtotta a fejét hogy ez a szótlan meghajlás oszlassa el a kételkedést. A püspök letette a szobrocskát az Ovidius-kódexre, felállott és két kezét rátette a Dávid vállára.

– Dávid fiam, – mondta felsugárzó jókedvvel, – látod, ez aztán derék dolog. Én már kezdtem attól tartani, hogy a néped ősi nyakassága, amelyről már a próféták annyit panaszkodtak, benned is erősebb lesz, mint az a szép okosság és azok a kiváló tehetségek, amelyekkel az istenek megajándékoztak. De látod, most annál nagyobb az örömöm… Hát akkor átköltözöl ide hozzám Győrbe? Mikor? Minél előbb! Egyedül? A feleségeddel?

– Még nem beszéltem vele, de hiszem, hogy igen.

– Hát csak vigyázz. Aszonyok nagyon makacsok tudnak lenni a tévelygésben. – Én magam készitelek elő benneteket. Én magam keresztellek meg benneteket. Mikor? Pünkösd után. A kerti házamat neked ajándékozom. Már holnap költözködhetel. – A fiadat magaddal hozod?

– Igen, kegyelmes uram. És a fivéremet.

– József is! No, derék, nagyon derék. Hát belátta ő is?

– Ő már régen kegyelmes uram! Ő azt tartja, hogy minden vallás csak jelképe egy örökkévaló ideának, és az értéke attól függ, meg tudjuk-e a kereteit tiszta erkölccsel tölteni.

A püspök mosolygó bosszusággal nézett Dávidra.

– Hiszen ez rosszabb eretnekség, mint zsidónak lenni. Ezt nem kell mondani fiam. A filozófia nemes tudomány, de csak odáig szabad mennie, a hol isteni kinyilatkoztatások megszabták a határait. Tudod: a _teológia cselédlánya_. Majd én most már vigyázok rátok, – csakhogy egyszer ráléptetek a helyes útra. Ülj le fiam. Ugy! És mondd el nekem, hol jártál mostanában; és mondd el, mit tervezel, ha ideköltözöl hozzám. Azt tudod, ugye, hogy most már sok munka vár rád, mert rád bizom majd a pénzügyeim intézését. Hogyne! – tudom, hogy te mindent jobban intézel majd ezentul, mint ahogy eddig intézték. Hja, eddig mégse lehetett. Rossz példa lett volna. No, mondd el, hol jártál mostanában, mit láttál?

– Trientben jártam, kegyelmes uram. És azt láttam, hogy a Fuggerek palotát épitenek maguknak ott is, pedig micsoda nekik Trient? Pihenőhely a karavánjaiknak. Határállomás Olaszország felé.

A püspök elnevette magát.

– Dávid, Dávid! – mondta jóindulatu tréfás hangon, – ideje, hogy átköltözködj hozzám, mert különben belebetegednél a Fuggerekbe. Láz gyullad ki a szemedben, ha a Fugger-nevet kimondod. No, majd nálam megmutathatod, hogy igazán versenyre tudsz-e kelni velük. Sok pénzre van szükségem, Dávid.

Dávid meghajtotta a fejét. Ha a püspöknek sok pénzre van szüksége, ő majd sok pénzt csinál. A homlokát azonban egy más gondolat, egy sasszárnyu, merész, új, nagy gondolat felhőzte be, és egész testében minden izom megfeszült attól az elszánt akarattól, hogy a püspököt megnyerje nagy, uj gondolata számára.

– Kegyelmes uram, – mondotta, – mikor én Trientben megláttam a Fuggerek uj palotáját, nagyon elgondolkoztam. Azután volt időm gondolkozni Trienttől Pozsonyig.

– És mire jöttél rá Dávid? – kérdezte a püspök, halk és jóindulatu felsőséggel.

– Arra, hogy a Fuggerek rosszul csinálják a dolgukat.

– No, Dávid, ezt nem lehet mondani.

– Rosszul csinálják. Ahova a Fuggerek lépnek, ott nem nő többé fű. _Igy_ pénzt teremteni könnyü dolog, csak ravaszság és erőszakosság kell hozzá.

– Hogyan akarnál _te_ pénzt teremteni, Dávid?

– Ugy, kegyelmes uram, hogy _mindenkinek haszna legyen belőle_. Ez az, amire rájöttem Trienttől Pozsonyig. Ha egyszer kegyelmességed akaratából kicsavarjuk a Fuggerek kezéből a bányáikat, az erdőiket, a földjeiket, a jogosítványaikat: ott, ahová mi betesszük a lábunkat, ott mindenkinek örülnie kell. Ott áldásnak kell fakadnia. A városi polgárokat segiteni kell, és a parasztból nem szabad kisajtolni a velőt. A magyar paraszt olyan állapotban van az Ulászló király korabeli lázadás óta, mint a barom. Nem csoda, ha fele annyit sem termel, mint az olasz paraszt. Mindent ott kell kezdeni, hogy fel kell segiteni a parasztot.

– Lehet, Dávid, lehet… bár én nem sokat bízom a paraszt alacsony értelmében. De mit szólnak majd ehhez az urak?

– Erős király kell nekik, aki kényszeritse őket, – mondta Dávid visszafojtott lélegzettel.

A püspök ránézett, azután olyan mozdulatot tett, mint aki leleplezi a másiknak a gondolatát.

– Te, úgy látom, csakugyan át akarsz engem téríteni János király hüségére, – mondta mosolygó fenyegetéssel.

Dávid megrezzent az örömtől, hogy a püspök ilyen derülten fogadta a javaslatát. Felindultan mondta:

– Ha kegyelmességed János király mellé állna, akkor okossággal és ügyességgel, jó szóval és pénzzel, igérettel és hatalommal melléje lehetne téríteni az egész országot. Kegyelmességed lenne… az első ember a király után az országban. Megint lenne egy erős akarat, amely uralkodik; – lenne, aki parancsol, tehát lenne rend és lenne pénz; – lenne pénz, tehát lenne hadsereg; – könnyü szerrel és véres fejjel kergetnénk vissza a törököt.

– Azt hiszed, a török újra jön?

– Bizonyosra veszem. A velencei tanácsnak jelentette is már a konstantinápolyi követe.

– Akkor annál inkább Ferdinánd király mellé kell állnunk. Általa megkapjuk a császár segítségét.

– De nem, kegyelmes uram, – mondta Dávid türelmetlenül, a meggyőződése hevétől elragadtatva, – ez az óriási tévedés. A császár el van foglalva a francia királlyal. El lesz még sok évig, sok évtizedig foglalva, – mit tudom én, hány száz évig. A császár nem törődik Magyarországgal; és Ferdinánd királynak csak arra kell Magyarország, hogy Ausztriát és Stiriát védje. Magyarországnak magát kell megvédenie. És ha János király uralkodik rajta, könnyü is lesz megvédenie magát. Békés szomszédságban is élhet Szulejmán császárral; mert a magyar királyt eltűri a szomszédságában a török, de a német császárt soha.

A püspök töprengve nézett maga elé. Az ország sorsára gondolt, és egyszerre az esztergomi székesegyház hatalmas kupolája jelent meg a szeme előtt. János király mellé állni: ez az esztergomi érsekséget jelentené. Esztergomi érseknek lenni, egy könnyen vezethető király mellett az ország első emberének lenni, parasztok felett és urak felett úrnak lenni: szép hatalom és nagy feladat. Lehet, hogy a török ujra visszajön; _egy_ ember bátorságán, okosságán és erején múlhatik akkor, hogy egy sötét sorstól megmenekül-e az ország. Néhány másodpercre az egész lelkét eltöltötte a vezetésnek, az emberirányításnak a kemény vágya, azután éles és eleven vizióként egyszerre arcokat és tekinteteket látott maga előtt. Dölyfös fejeket és kemény nyakakat: ezeket meg kellene hajlítani. Gúnyos tekinteteket és sziszegve csúfolódó szájakat: ezeket meg kellene szégyeníteni. Urakat, papokat, éhségeket, büszkeségeket, gonoszságokat, konokságokat, – milyen fáradságos, hálátlan, keserves, nehéz küzdelem lenne.

– Óh Dávid, – mondta a hirtelen bágyadtságtól elszürkülő arccal, – együgyű barbár vagy te is, hogy ilyen dolgokon töröd a fejed, ahelyett, hogy rábeszélnél: költözzem el végre a fagyos Duna mellől oda, ahol Egeria nimfa adott tanácsokat Numa Pompilius királynak. Palotát épittetnék a Coeliuson, és neked egyéb dolgod nem lenne, mint hogy szép szobrokat vásárolj nekem; és nekem egyéb dolgom nem lenne, mint hogy a tudatlan néptől és az erőszakos uraktól távol, finom szellemekkel társalogjak: a szépség világában a bölcseség nyelvén.

Felállott, töprengő és szórakozott arccal járt fel és le a teremben, azután legyintett egyet.

– Majd meglátjuk, no majd meglátjuk Dávid.