Part 7

– Volna biz az, de hát még sincs. Mert hogy azt a domboldalt, a kin a szántóföldeink feküdtek, nagyon rongálják a záporok. Ennek megint az az oka, hogy hajdanában a szénégetők azt követték, hogy a bükkfáknak még a gyökerét is kiásták; mert a gyökérből égetett szén keményebb tüzet ád, azért többet fizetnek a kovácsok. Ez pedig nagy hiba volt, mert ott azután nem nőhetett föl a régi törzsökből az új csalit; ellenben minden felhőszakadás vigan szaggatta a földult földet s mély árkokat mosott a hegyoldalban fekvő szántóföldeinken végig, úgy, hogy most már nem lehet ekével barázdát húzni a földeinken, csak úgy kapával miveljük s kendert vetünk bele, meg lencsét, borsót. Ez a mi jó tiszteletesünk ugyan egyre gyülölködik[8] vele, hogy nem lehetne-e valami olyan fának vagy bokornak a magját megfogantatni a vizmosásokban, a mi az esőt megfogná: de egyik se vallja meg. Nem marad meg ebben a sivány agyagban semmiféle fa.

– No én láttam a külföldön egy olyan fajta fát, a mi megered mindenféle földben, még a holt agyagban is. Nemrég hozták be Európába; úgy hijják, hogy robinia.

– Ugyan az Isten áldja meg nagy jó uramat, mondja meg ezt a szót a mi tiszteletesünknek. Ha ez a segitség Isten kegyelméből beválna minálunk, hogy mi ismét boldog szántó-vető emberek lehetnénk; hogy nem szaladna ki lábunk alól az édes föld, bizony mindnyájunknak az áldása kisérné nagy jó uramat jártában-keltében.

(«Azt! azt! – mondá magában Kadarkuthy. Épen a ti áldástokért járom én most ezt a vidéket!»)

– Ezt tudva, még nagyobb igyekezettel fogom nagy jó uramat hasznos járásában mindenüvé elvezetni.

(Az ördögbe is! – dörmögé a báró. Az kellene csak nekem.)

– Mert tudok ám én homokbányát is, olyant, a mi az üveghutásoknak kivánatos; tiszta fehér; azt hordjuk a házainkba a szoba földét beteriteni.

– A szoba földét?

– Igen is; mert hát földesek a mi szobáink.

– Hát mért nem padlózzák ki kendtek?

– Jaj kérem alásan, szükséges az nekünk, hogy földes legyen, mert az asszonyaink gyertyaszentelőkor bevetik a szoba földjét rozszsal, az csakhamar kicsirázik, mire fűbe megy, akkorra a kis libák kikelnek a tojásból, ott a szobában kész legelőre találnak, azon elcsipegetnek; a mint kitavaszodik az idő, már akkorra kitollasodtak, mehetnek az anyjukkal a mezőre. Ezzel a móddal a mi fehérnépünk hat héttel hamarább viheti a vásárra a libáit, mint a többi paraszt nép, a mikor még lázsiás tallért adnak értük a városi urak, asszonyságok. Nem is csinálja ezt utánuk senki, mert ez az ő titkuk.

– Hát talán erre a titokra is a tiszteletes tanitotta meg kendteket?

– Bizony, minden jóra ő kegyelme tanit bennünket, szegény ostoba földi népet.

– Az Oltárkövön járva, láttam, hogy a kendtek házai mind cserépzsindelylyel vannak födve. Talán ebben is a lévita tudós?

– Hát az meg úgy volt, – hogy követem alássan, – minden faluban vannak hepcziás emberek, a kiknek könnyebb a lelkük, ha valami kontrabontot csinálhatnak. Itt is akadt egynehány zúgolódó, morgolódó ember, a ki azt dohogta a szűr alól, hogy minek volt már ezt a nagy bolond tavat idehozni? a mióta ez itt van, a nád mind kiveszett, mert az a mély vizet nem kivánja; már most ha valakinek a háza (Isten őrizz) le talál égni, hol veszi a fedni való nádat? A Tiszáig nem kap sehol. Meghallotta ezt a panaszt a tiszteletes s legelőször is azt a szokást hozta be, hogy minden ház el legyen látva vizes káddal, csebrekkel, lajtorjával; a gazdák sor szerint bakter számban czirkáljanak éjnek idején az utczán. Csak egy utczánk van, az is hosszu. Azután a csunya kürtőket lebeszélte, a mik a füstöt a konyhaajtón, meg a hiún eresztik körösztül; azok helyett kéményeket rakatott. A hozzávaló téglát magunk égettük; annak a módját is a szájunkba rágta. Mikor aztán az meg volt, akkor meg cserépzsindely készitésre ösztökélt bennünket. Nem restelt ám maga is vállig felgyürkőzve, odaállni a munkások közé s tanogatni, hogyan nyomkodják a formázó vályuba az agyagot. Mingyárt azzal födette be legelőbb a templomot, az iskolát, meg a paplakot, úgy, hogy mikor azt meglátták a parasztok, mind azon imádkoztak, hogy bár csak leégne egyszer a falu, hogy mind cserepes födelet rakhatnának.

– Hát nem tudták maguk fölgyujtani?

– De bizony azt tették. Egy házsártos ember, a kit magam többször kalodába csukattam csunya káromkodásért, egy éjszaka maga fölgyujtotta a házát (Isten bocsássa meg a bünét.) Nagy szél fujt, az asszonynép sivalkodott: «végünk van, porrá ég a falu!» «Dehogy kell annak porrá égni!» kiáltott a tiszteletes s aztán megmutatta, hogy holyan munkát végeznek a debreczeni diákok, a masinisták, mikor ez a kiáltás, hogy «ad arma»! meg «incendium»! s azzal maga fejszét ragadva, fölmászott az égő házzal szomszédos ház tetejére, s kipróbálta rajta a tudományt. A nádfödélnek csak a házgerinczén levő kötését kell elvagdalni s az egész lecsúszik magától. A kévéket aztán kidobálta a nép az utczára; ott ha meggyulladnak, könnyű eloltani. Ilyenformán egy pár óra alatt az egész faluban minden nádtetőt levertünk s ezzel megszabadultunk attól a veszedelemtől, hogy a házaink földig leégjenek, mindenünk hamuvá legyen. – Hogy dolgozott ez az egy ember maga tiz helyett ebben a nagy veszedelemben! Egy ingre vetkőzve! A hol egy tető kigyulladt a sziporkáktól, ő rögtön ott termett a háztetőn! s az égő gerendát csak úgy dobálta le, mintha petrenczerúd volna. Azt kiabálta a nép: «Ez a mi igazi szent Flóriánunk»! – Igy került azután cseréptető alá minden ház. S nekünk az nem került egyébbe, mint a magunk munkájába. – Bizony, nagy jó uram, azt kell nekem mondanom, hogy ez a mi tiszteletesünk (nem azért, mert keresztkomák vagyunk: ő az én fiamnál, én meg az övénél), de valóságos őriző angyala ennek a mi falunknak.

(«No hát én ezt a ti őriző angyalotokat meg fogom ölni.»)

Az ösvény erősen alá felé hanyatlott; egy kanyarodónál, mint apró fénybogarak, világítottak föl hosszú sorban a falu ablakai.

Ez itten Barátfalva.

A hazai helységek legkisebbike, melynek lakos-száma alig megy többre háromszáz léleknél; a szomszédok között Dudar a neve, a mire minden ember a rímet is hozzáteszi: «czudar.»

Biz ez czudar falu is volt, a míg a földesúr Barátfalvának el nem keresztelte; ezt ugyanakkor tette, a mikor a lévitát ide küldte, a kinek a számára, mint patronus, templomot, iskolát, paplakot épittetett. Jó uraság lehetett.

Ez a szem elől elrejtett völgy, melyben Barátfalva rejtőzik, szabályos háromszöget képez; a déli oldalát a szédítő magasságú Örvénykő (Pogánykő, Oltárkő) alkotja; az előtte levő rengetegből tör alá az a patak, mely a völgy fenekén képzett tavat táplálja pisztrángnak való friss vizzel; az északnyugatit egy ősrengeteggel borított meredek hegyoldal, melynek bükkfái a maguk szabadjára nőhetnek föl az égbe; fejsze nem irtja őket, mert az elszállítás annyiba kerülne, mint a mennyit a fa megér.[9]

A keletészaki cathetust pedig az a sivár domboldal képezi, melyen a hajdani szántóföldek szégyenkednek; még télen sem tudják eltitkolni kopár voltukat, mert a havat lesepri róluk a szél s mind az ördög barázdáiba, a mély vizárkokba hordja össze. E csapinós hegyoldal tetején kezdődik az a nagy fensík, melynek őserdejéből táplálkoznak a mészégető telepek; s a hol a vágás szabad tért nyit, azon keresztül fehérlik a mészkőbánya szakadéka.

Azon a lonkán, mely a szántóföldeket szegélyezi, most már egy sűrű mogyorófa erdő emelkedik. Igazán hogy erdő! s ugyan emelkedik. A fiatal mogyorógesztjének a fái a Bükkben nem bokrok, hanem sudarak, három öles gyertyaegyenes csemeték. A mogyorótermés is kenyérpótlék.

Ez alatt a szakadékos hegyoldal alatt vonul egy magas kő-gát. Ezt még a régi lakosok fundálták ki azért, hogy a kemenczékről alákanyargó szekérutjukat megvédelmezzék. A lévita még magasabbra emeltette a védőgátat, úgy, hogy most a nyári felhőszakadások rohanó árja sem iszapolhatja el a halas tavat, hanem lefolyik a mély úton; annak nem árt: mészkőből van.

Az egész falu egyetlen utczasorból áll, minden ház mellett kert. Estenden, mint egy tűz-gyöngysor, úgy világít minden háznál egy ablak. A falu közepén a toronytalan templom, mellette a paplak és az iskola.

A lévita lakása nem külömbözik a többi házaktól, a mik a Bükkben levő falvakban láthatók.

Ezeknek a belső berendezése egészen eltér a más vidékbeli magyar parasztházakétól, a miknél az utczaajtóból a konyhába lépünk s a konyhából nyílik aztán kétfelé a két szobaajtó.

A bükkbeli házaknál a bejárás a kamrába vezet, ott van a hombár, a lisztes láda, a szerszámok; de semmi tűzhely. A jobboldali ajtó a lakószobába nyílik, a baloldali a vendégszobába; annak a siska kemenczéjét kívülről fűtik. – A lakószobában van azután egy terjedelmes tűzhely, mely fölött kandallóformára roppant nagy tapasztott süveg van emelve, a mi a szikrákat fölfogja. És így egész lakályosan össze van foglalva a konyha, az étkező, az alvószoba. Az a kandalló engedi látni, hogy mit főznek vacsorára; zsírszag nem támadhat, mert azt kirántja a tűz légvonata a kürtőn; legföljebb egy kis rántás-illat érzik, a mi meg jól esik. S ugyanaz a tűzhely meleget is ád, be is világítja a szobát; nem kell gyertya; még a kis benyílót is melegíti.

… Vajjon jut-e eszébe néha-néha a csodaszép Malárdy Herminának az a vizió, a mit azon a rettenetes menyegzői éjszakán megálmodott a Malárdy kastélyban?

«Kis alacsony házikóban ő a tűzhely mellett áll és főz; – megkóstolja, mit főz? Cibereleves. – Soha sem evett azt úr korában; álmában ízleli először. A tűzhelyen ül egy kis fiu és dudolgat. Szép gyermek; annak ad egy pogácsát a tepsiből, most sütötte…»

Bizony így álmodta ezt a szép Hermina egy zivataros éjszakán!

A külömbség csak az, hogy nem cibereleves készül a tűzhelyen, hanem jó vereshagymás lé, a mihez a lényeges alkatrészt: a tepertős gombóczot úgy gömbölygeti két piros tenyere között egyenkint a gazdasszony s dobálja a forró lébe. Mind fenn úsznak azok; egy sem marad a fazék fenekén.

Aztán meg az is külömbözik az álomképtől, hogy a kis fiú nem ül a tűzhelyen: hanem előtte áll egy zsámolyon s a nyársra húzott ludat forgatja. Már erre is alkalmatos. Ő váltotta föl a pesztonkát, a kinek ki kellett menni a vendégszobát befűteni.

De az álomlátásnak folytatása is van.

… nyílik az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete ruhában, de arczát nem láthatja, mert hátra felé fordult; hanem a házi kutya a szögletben, meg a kis gyermek a tűzhelyen ráismernek; amaz eléje fut s kezét nyalja, ez meg örömmel kiált: «itthon apa»… Most felé fordítja arczát a férfi; ez a férj, a jó, a szelíd, a munkás férfi, odamegy nejéhez, megöleli, megcsókolja. «Megjöttél? Itt vagy?» – szól a boldog nő s úgy meg van nyugodva abban, hogy ők most olyan szegények, csakhogy ő itt van!

Lám! még sem álom.

«Itthon a táti.»

Az «elátkozott család» veszetthírű hőse.

Nem az a hajdani alak, az a magas, karcsu legény, kinek szabad mozdulatai, könnyüded fejhordozása elárulják az igazi nagy urat, szemvillanása megigéz, meghódít vagy föllázít, szájszögletein gúnyos, hamis mosoly, öltözete ízléssel párosult pompa. Nem! Ez a barátfalvi lévita, a kinek az arczát a külső vihar megbarnította, a belső vihar megvénítette; nem is látszik most már magasnak, a mint fejét féloldalra és előre hajtja, járásában nem az athléta ruganyossága, hanem az anachoreta nyugodtsága van. Rátekintve alig gondolná az ember, hogy ez az a bátor farkasvadász, ez az a tűzoltó Flórián, a ki égő gerendákkal hajigálózik. (Hát még az a híres birkózó hajdanából!)

Öltözete fekete tóga. Nem reverenda; (mert hiszen nem fölszentelt pap.) A reverenda selyemből van, a tóga csak teveszőrből. – Talán még ugyanaz a tóga, a melyet Guthay Thadeus fölvétetett a fiával, miután a bársony dolmányt levetteté vele? a melyben ott feküdt perczekig a Duna fenekén? a melyben alvó mennyasszonya ablakában megjelent, hogy azt magával elvigye? A régi öltönyöket sokáig elviselték a gazdáik. A divat csak akkor változott, ha az egész ország változott, kivált a papi viselet divatja.[10]

A lévita oda megy a feleségéhez s megcsókolja annak a tűztől piros arczát, a kis fiú kezet csókol az apjának. (A fiú gyereket nem szokta az apja csókolgatni, annak nem jó a kényeztetés.)

Guthay Lőrincz leveti a hosszú tógát (azt nem koptatják otthon) s egy fehér gombos sárga flanell újjast ölt fel helyette. Ezt viselték hajdan a családapák, a hogy a népdal énekli róluk: «ha egy abaposztó mentét vettek, abban becsülettel megvénhedtek.»

Csak azután, hogy a tisztes tógát fölakasztotta az almáriomba a felesége mennyasszonyi köntöse mellé, (együtt futottak el azok a világba: a szőrtóga s a fehér selyem viganó azokkal az arany csipke fodrokkal) tért vissza a táti. (Hát bizony «táti»-nak híttuk az apánkat még az én gyerekkoromban is s nagyot bámultunk, mikor a jogász bátyánk hazatért a kollégiumból, s «apám»-nak merte szólítani. Ez már újitás volt.)

Az asszonyka nem nyújthatta a kezét az urának; pedig tanult embernek szokása volt a feleségnek kezet csókolni. El volt foglalva a gombócz gömbölygetéssel. Ugyan a karjai is föl voltak tűrve egész könyökig, s azokra is invitálva lett volna a csók; de az meg illetlenség lett volna.

– A Laczika forgatja a lúdat? – szólalt meg a lévita.

– Az ám. Hadd szolgálja meg a vacsorát. A Böskét kiküldtem a vendégszobát befűteni.

– Helyes. Ma estére meghíttuk a bíró komát vacsorára; a vendégszobában fogok teríteni.

A fölterítés természetesen a családapa kötelessége. Neki kell a czintányérokat leszedni a polczról, a késeket megköszörülni jó élesre, kenyeret szelni minden tányér mellé s az a kenyér kerék nagyságú, nem minden ember birkózik meg vele; azután a csap alól megtölteni az órrost illatos méhsörrel; az öntött gyertyát a regulázható tartóba tenni, (ez már mathematica), a koppantót is mellé, a minek a kezelése, helyesen kimért időközökben épen a családfő hivatala; tudatlan ember eloltja vele a gyertyát; ha pedig bíró uramra bízzák, az a megnyálazott ujjával csippenti el a gyertya taplóját s úgy teszi a hamvát a koppantóba. A gyertyagyújtás sem valami könnyű dolog. Előbb ki kell csiholni aczéllal, tűzkővel, azután az égő taplóra tenni a kénfonalat s annak a kék lángjánál gyujtani meg a piros gyertyabelet.

Alig hogy készen volt mind ezzel a lévita, már hangzott odakünn a bíró uram ismerős lépése; de az egyszersmind meg is volt duplázva; Guthay Lőrincz fogta a gyertyát s kivilágított vele a pitvarba.

Biró uram elől jött be az ajtón, maga után bocsátva a másik jövevényt, a hogy illett s a mint meglátta a tiszteletest, azt mondá:

– Szerencsés jó estvét kivánok tiszteletes uramnak; még egy vendéget hoztam magammal, ha ki nem verne komámasszony bennünket.

Guthay Lőrincz és Kadarkuthy Viktor szemben álltak egymással.

Kadarkuthy sietett magát bemutatni az álnevén.

– Én Barra Áron vagyok, Székelyországból, üveghuta tulajdonos.

– Hozta Isten az urat.

(A régi magyaroknál nem volt szokás az üdvözlésnél a kézszorítás; parolázni csak adás-vevésnél szoktak vagy fogadásból; férfiak egymással össze nem csókolóztak.)

Biró uram sietett közbeszólni.

– Ez a vendég úr magyar zsidó.

– Tehát «schólem!» Azokat ott Erdélyben szombatosoknak hívják. Diák koromban jártam köztük; egymást ezzel a mondattal üdvözlik: «min haólám weád haólám.»

(Hej megszeppent erre a szóra Kadarkúthy. Ez a lévita tud zsidóul; ő pedig egy zsidó szónak sem ura. Itt rögtön föl fog sülni a szerepével.)

– Csak azért mondtam, – szólt a biró, ravaszul hunyorgatva, – hogy valamikép komámasszony holmi sonkával, kolbászszal ne találja megtraktálni a vendégét.

– Ne tessék félni. Tökéletes «schólet»-et fog nálunk találni Barra úr.

(– Scholetet? Hát a’ mi a fránya lehet? – gondolá magában a bíró.)

A lévita megmagyarázta.

– Nálunk minden ételt lúdzsírral készítenek.

– De a libát nem a sakter metszette le, s így az még sem kóser.

(– Jaj de tudákos ember ez a biró, – mondá magában Barra Áron.)

Sietett valahogy kibújni ebből a kellemetlen szerepből.

– Óh kérem, én nem adok semmit a rituális teketóriákra. Nem adok sokat az egész zsidó vallásra. Nekem csak alkalmatlanságomra van. Igen könnyen ki hagynám magam téríttetni.

Azt hitte, hogy majd ez a pap nagy hirtelen kap az alkalmon, hogy nosza most mingyárt elkaphat egy juhot a maga nyája számára.

Csalódott benne. A lévita vállat vont.

– Én nem vagyok hittérítő missionarius. A vallását mindenkinek tisztelem, ki mit hisz, abban idvezül.

(De a bárónak egészen mindegy volt, hogy a paradicsomba jut-e, vagy az Ábrahám kebelébe; ő nem hitt semmit, de izzadt attól a gondolattól, hogy ha most ez a kálvinista theologus ki találja kérdezni a Schulchán-Áruchból, rögtön kisül a komédia-játszása.)

– Beszéljünk inkább idejövetelem czéljáról.

– Igen is, helyes, mondá a bíró. – Tessék magukra maradni. Én megyek a komámasszonyhoz, tudósítani, hogy vendéget hoztam.

Azzal átment a lakószobába.

A lévita levette a vendége válláról a puskát, vadásztarisznyát s odaakasztá a falra a magáé mellé. Aztán a kozsokot is levetteté vele; volt az alatt díszes flanell jankli, borsos szövetből, veres szegélylyel, franczia nevén «bonzsur.» Divatviselet. – Aztán előhozta a pipákat, a dohányos börböncét. Addig nem kezd diskurzushoz magyar ember, a míg rá nem gyujtott.

A báró előadta, hogy mi czélja az idejövetelének, hogy ő homokbányát keres, aztán meg vasmentes mészkövet, végül hamuzsírégetéshez alkalmas erdőt. Ennyi volt az egész tudománya, a mit Parasztevics uramtól beszerzett.

Emberére talált a tiszteletesben. Hogyne volna itten üveggyártáshoz való telep? A legtökéletesebb kovarcz kinálkozik, még folypát is bőven található; fa van elég és olcsó; tartott aztán vendégének egy olyan szakszerű technikai értekezést az üveggyártásról, hogy annak szeme-szája elmeredt bámulatában. Hisz ez az igazi üveghutás!

– De még egy beneficiuma is van ennek a vidéknek, a mi utilizálható az üveggyártásnál, – folytatá a tiszteletes, – ez a mi hegyi patakunk. Ez alkalmas arra, hogy egy nagy malomkereket elhajtson az üveghutánál.

A báró majd kivakkantotta, hogy mi a csodának kell az üveghutához malomkerék?

– Ez a malomkerék pótolja a drága emberi munkát ingyen adott vízerővel a fujtatókhoz és az üvegköszörülőkhöz, úgy, hogy finomabb üveget is lehet majd produkálni, mint közönséges zöld palaczkokat.

A báró nyelvcsettentéssel fejezte ki a csodálkozását.

– Uraságod üveghutája ott a székelyföldön bizonyosan pusztán borvizes üvegeket állit elő.

– Hogy kitalálta! Én csak azon csodálkozom, hogy tiszteletes uram annyi nagy tudománynyal s azok mellett a virtusok mellett, a miket biró uram az erdőn keresztül jöttünkben megismertetett velem, hogyan rekedhetett itt ebben a kis nyomorult falucskában, hogy nem viszik el innen Hadházra vagy Szoboszlóra, egy gazdag eklézsiába?

Hm. Fogas kérdés! Méltó, hogy az ember úgy tegyen, mintha a pipája nem égne s követelné, hogy újra rágyujtsanak. Csak előrukkolt a felelettel.

– Nem vagyok fölszentelt pap.

– Hát miért nem szentelteti föl magát?

Még fogasabb kérdés.

– Hiányzik nálam a kánonszabta qualificatio, a vakonhivés a dogmákban. Én skeptikus vagyok. A mit nem hiszek, azt nem prédikálom. Hogy csak egyet mondjak: a pap azt hirdeti, hogy hat napokon munkálkodjatok, a hetediket meg ünnepeljétek; ő maga pedig hat napon át nem dolgozik semmit, s a hetediken véres verítékkel keresi a kenyerét.

A bárónak nagyon megtetszett ez a mondás!

– No látja, erre én is gondoltam már egynehányszor.

– Ez az én népem pedig ebben a kis völgyben nem teheti azt, hogy a hetedik napot megünnepelje s akkor ne dolgozzék semmit: mert a szénégető máglyáknak, a mészkemenczéknek vasárnap is égni kell; a hámoroknak, a kohóknak a tüzét szombaton nem lehet kioltani, s ha egy üveghuta is jön ide, az sem enged ünnepnapot ülni. A fuvarosoknak meg épen a vasárnap a legerősebb munkaideje, mert Miskolczon hétfőn a hetivásár. Ez az én völgyem olyan zug, a hol a pap mindennap prédikál, a munkás mindennap dolgozik s a munka még jobban dicséri az Istent, mint az imádság. – Én szeretek itten lenni.

(– Jobban tudom én, hogy miért szeretsz te itten lenni!)

A lévita olvasta a vendége arczából a kételkedést. Még jobban föl akarta őt világosítani.

– Azt sem titkolhatom el, hogy a feleségem pápista. Az én puritán előljáróim ezt is kánoni hibának számitanák be nálam; míg ez a kicsiny község itten nem sokat gondol vele; hiszen még húsz év előtt az egész helység római katholikus volt, a hogy a falu végén levő kereszt tanusítja.

– A melyről hiányzik a fölfeszített Krisztus.

– Az ám. Azt ellopták a szentpéteriek.

– Ugyan? Ellopták a Krisztust? Az pedig már igazán «niet-und nagelfest» volt.

A lévitának nem tetszett ez a frivol példaszó.

– Az ő náluk virtus.[11] Én a vallásos jelvényeket tisztelem, ha bár felekezetem nem is fogadja be azokat.

– De hát a tiszteletes úr, mint theologus, nem tudta még a saját feleségét sem a maga kálvinista hitére áttéríteni?

– Hogyan? uram! Hogy én az asszonyomat megfoszszam mindattól, a miben az ő lelke megnyugvást talál? a Szűz Mária képétől, a kit szüntelen a keblén visel? a térden elmondott imájától? az óvó keresztvetésétől? a fogadott bőjtjétől, a mit beteg gyermeke fölgyógyulásáért vett magára; s azoktól az apró, kedves szertartásoktól, a mikben a gyermekek öröme találja a vallást, a hitet? Látja az úr ott a szögletben azt a zsámolyos fenyőfácskát, körülaggatva aranyos papirból ragasztott lánczokkal? Ez a karácsonyfa. Mennyi édes várakozást, mennyi ártatlan örömet hoz ez a gyermekszívnek? S a gyermek öröme a szülőké is. De ha én egy nagy alföldi városban megengedném azt, hogy a kálvinista paplakban egy karácsonyfát, festett angyalokkal, égő viaszgyertyákkal fölállítsanak, másnap engem kihordanának a határra. Itt eltűrik.

– Hát a tiszteletes úr nagyon szereti a feleségét?

A lévita csak a fejével intett rá.

(– Annál rosszabb rád nézve, – mondá magában a vendég.)

Hogy még jobban megfeleljen erre a kérdésre, még egy dolgot hozott elő a lévita. Eleinte úgy tetszett, mintha más matériára akarná átvinni a beszélgetést.

– Danavár biró uram bizonyosan elmondta uraságodnak, hogy én a tanításon és prédikáláson kivül még azzal is foglalkozom, hogy az erdőinket nyugtalanító farkasokra vadászok.

– Egészen kiváncsivá tett vele a biró. Magam is erősen passionátus vadász vagyok, főkép ragadozó állatokra. Nekünk ott a székely földön ebben nagy bőségünk van; nálunk még maczkó is kerül elég. S hogyan ejti el a vadait, tiszteletes uram? Farkasveremben vagy vidrafogó vassal?

– Lőni szoktam őket. Van a régi irtványokban egy bozót, onnan szoktak előjönni. Én odarakattam kövekből, fatörzsekből egy lesgunyhót. Onnan szoktam az ordasokat lepuskázni.

– Nagyon szeretném, ha a tiszteletes úr elvinne egyszer magával egy ilyen vadásztréfára.

– Az megtörténhetik; akár a legközelebbi kedden éjjel, a karácsonyi ünnepek után. Az ilyen farkaslesre nagyon meg kell választani az időt. Derült ég kell hozzá, fogytán levő holdvilággal. Tele holdnál a farkas is meglátja a leshez közelítő vadászt s berkébe húzódik.

– Sok farkast elejtett már a tiszteletes úr?

– A mióta itt lakom, a negyvenötödiket.

– S a vadászzsákmányért szép pénzt kaphatott már?

– A füléért ád a vármegye tíz máriást, a bundájáért a szűcs másik tizet.

– S azt mind élire rakja a tiszteletes úr?

– Azt várom, a mig fölszaporodik ezerre. Azon vehetek valamit, a mi Istennek is tetszeni fog, a híveimnek is; de legfőkép az asszonyomnak.

– Ugyan mi lehessen az?

– Egy kis orgona. Tudom, hogy a feleségemnek semmivel sem okozhatok nagyobb örömet, mintha eljátszhatom előtte a «Stabat mater dolorosát», az ő kedvelt zsolozsmáját s Palestrina ájtatos symphoniáit.

Kadarkuthy Viktornak egyszerre fejébe tódult minden vére; egész arcza veres lett a dühtől.