Part 6

Az út egyre meredekebben vitt fölfelé. A sűrű ködben meg-megzörrent valami. «Csak egy őz volt!» biztatá a görög a bárót, a ki már a puskájához kapott.

– Nem farkas?

– No csak nyúl ne fusson keresztül az uton; mert az szerencsétlenséget jelent.

Végre, úgy dél felé ritkulni kezdett a köd, a levéltelen bükkfák árnyrajzai láthatók lettek, s egyszer aztán, a mint egy fensikra följutottak a vándorok, ott magaslott föl előttük a hatalmas Oltárkő, melynek kopasz homloka már a vékonyuló ködön túl a tisztás égbe nyult föl.

– No hála légyen a papnak! csak hogy már kijutottunk a ködből! – dicsekedék a báró.

– Jaj, jaj, – obégatott a görög – nem kell vadász embernek papot emlegetni!

Ő tudta jobban, hogy miből jutottak ki?

Nem köd volt az, hanem felhő. A felhők országán törtek keresztül. S a görög már tudta, hogy mi lesz ennek a vége.

A mint a nagy sziklatömeget körülfogó pázsitos térre eljutottak, azt mondá a görög:

– No itt mostan rostokot tartunk.

– Minek? – förmedt rá a báró.

– Hát majd tüzet rakunk, aztán szalonnát és kenyeret piritunk.

– De én nem szalonnázni jöttem ide, hanem föl akarok menni oda ni! Meg akarom látni, hogy hol van hát az a falú, a mit keresek. Én nézni jöttem, nem zabálni!

– Nézni jött? No hát jól van. Menjünk az Oltárkőre. Kend komám, Sámson, az alatt rakjon tüzet, jó nagyot. Ne hagyja kialudni, míg visszajövünk.

S azzal maga vezette föl az Oltárkőre Kadarkuthyt.

Biz az fáradságos kis utazás! Az Oltárkő csak egy oldaláról megmászható, a mely be van nőve cserjével; úgy kell az ágakba fogózva fölkapaszkodni a kecskejárta ösvényen. Erős egy órai munka, a míg az ember a bércz tetejére följut, a honnan aztán ellátni a gömöri hegyekig és a Kárpátok lánczolatáig.

Ezuttal azonban nem lehetett e fölséges magasságból egyebet látni, mint egy óriási nagy fehér tengert, mely köröskörül a látóhatárt is eltakarta.

– Hát ez micsoda itt alattunk? – kérde a báró.

– Ez itt a felhő. Mi a felhő fölött állunk.

S az a napsütötte felhő olyan csodálatosan mimelte az oczeánt. Épen olyan hullámos volt; a habok szálltak, duzzadtak a fölszinén; egy-egy hóhegy szemlátomást emelkedett magasabbra, a másik alásülyedt; tündéri tájkép volt az csupa fehérből és még fehérebből festve.

Kadarkuthy dühösen vágta a süvegét a földhöz s a szent ünnepnaphoz épen nem illő kifejezésekre fakadt.

– Hát ezért másztam én föl a mennyországba? Hát már nemcsak odalenn a földön minden kutyaházi, de még maga az ég is eldugja előlem azt az embert, a kit nekem meg kell ölnöm?

– Lassan báró úr! – csititá a görög. – Nem kell az éggel pörölnünk, mikor magunk is az égben vagyunk. Nem veszett azért kárba az ide való fáradságunk. Én már is tanultam ki valamit, még pedig ebből a nagy thalassából. Mi görögök igy hijuk a tengert. Nézzen csak oda báró úr, a hová az újjammal mutatok. Nem veszi észre, hogy ebben a nagy hótengerben egy kis barna-veres folt ütközik föl. Ez a folt nem megy odább a felhőkkel, a mik folyvást hömpölyögnek, hanem egy helyben marad. Ez a barna folt a szénégető máglyák füstje. Ezek karácsonynapján is égnek. Ez nem munka. A honnan ez a füst jön, ott kell lenni Barátfalvának. Annak a lakosai élnek szénégetésből.

– No ha ez igaz, akkor bezsindelyeztetem kelmednek a fejét, Parasztevics uram.

– Aztán csak egy kis türelemmel kell élnünk. Jajh! A ki vadász, annak nem szabad magát a lesben elunni. Ez a felhő nem fog ám naphosszant odalenn maradni. A mint a nap, a kit mink Heliósznak hivunk, magasabbra hág, a felhő is magasabb régiókba emelkedik. Látja a báró, hogy nyomakodik már is egy csomó köd erre fölfelé? Most mindjárt eléri az Oltárkövet, aztán egy kis idő mulva olyan sötétségben leszünk, hogy se eget, se földet nem látunk. Hanem aztán oda alant a völgy lassankint fel fog szabadulni. Egy pár óra mulva az egész tájékot úgy fogjuk látni, mintha madarak volnánk. Azért csak patientia – baráttáncz! Most pedig legjobb lesz, ha innen az Oltárköről lemegyünk s tanyát ütünk a tűz mellett, s kenyeret, szalonnát pirítunk. Ezt a helyet, a honnan az a füst fölszáll, onnan a lankáról is megláthatjuk, ha az idő föltisztúl.

Ezt a tanácsot csakugyan be kellett venni. Lemenni sokkal könnyebb az Oltárkőről, mint fölmászni rá. Jó szerencse, hogy csak egy ösvénye van, nem lehet eltévedni; mert a hogy a görög megjövendölte, néhány percz múlva úgy elborította a fölszálló felleg az Oltárkövet s az egész körülfekvő erdőséget, hogy nem lehetett benne más látni, mint azt a nagy tűzverességet, a mit a Sámson által nagy faderekakból megrakott máglya terjesztett.

A Sámson már azon mesterkedett, hogy a tüzet elparáholja; mert lángnál nem lehet szalonnát pirítani, csak hamvadozó parázsnál.

– Nyomon vagyunk! – dörmögé a görög a komájához, a ki veresgyűrű fából nyársot faragott mind hármuk számára.

A sűrű sötétségben nem is lehetett okosabbat tenni, mint a tüzet körülhasalni s a hosszú nyelekre szúrt kenyérkarajt előbb két oldalán megpirítani, azután a szalonnaszeletet a parázs fölé tartani s a zsirját a kenyérre csepegtetni. E művelet közben sorba járt a szilvapálinkás kulacs. Ez is okos találmány.

És ebben a mennyei sötétségben, e pokoli világítás mellett tartott a görög bölcs oktatást az ő hű tanítványának, a bárónak.

– No hát Barátfalva már itt van, a lévitának is fogjuk a fülét. Hanem már most nagyon okosan kell a bárónak az ostromhoz kezdeni. Tudja, a hogy a hajdani görögök bevitték Trója falain át azt a bizonyos falovat.

– Soha se tudom én!

– Hát a mondó vagyok, hogy ha ma a báró csak beállít a barátfalvi lévita házához, hát annak, mint a féle papos embernek, a legelső kérdése az lesz hozzá: hogy «ugyan édes zarándokom, miféle szerzet vagy te, hogy szent karácsony napját utazásra fordítod, a mikor minden keresztyén ember helyben ül és áhitatoskodik?»

– Mondtam már, hogy én atheista vagyok.

– Az nem jó qualificatio. Mi keresztyének a pogánytól sem irtózunk úgy, mint a vallásával nem törődő hitsorsosunktól. Ezzel a lévita ki fogja a báró urat komplimentirozni az ajtón s szóba sem áll többet. Hanem mondja neki a báró egész sério fizimiskával: «Én bizony szombatos vagyok. Nálunk székelyeknél ez faluszámra dívik. Mi a bibliából csak az ótestamentomot valljuk; ránk nézve a Jézus nem Messiás. Azért a karácsonyát sem tartjuk meg.» Hát ezért az őszinte vallomásért a lévita nem fog megharagudni. Sőt ellenben annál inkább megmarasztalja a vendégét, a kit azután hivatalbeli kötelessége a haeresisből az igaz hitre megtéríteni. Hát én azt mondom a bárónak, hogy álljon rá. Engedje magát megátalkodott pogány vallásából az igaz keresztyén hitre áttéríteni. Ezzel aztán végképen meg fogja nyerni a lévitának a bizodalmát, a mivel kicsalhatja az erdőre.

A báró hátba ütötte a görögöt.

– No már Parasztevics uram, mondhatom, hogy életemben sok félkézkalmárral volt ismeretségem, a kiktől egyetmást eltanultam; de valamennyi között kend a csalafintaságnak a professora!

… Ez alatt föltisztultak a tájról a felhők.

A VILÁGON KIVÜL.

Csakugyan csodálatos egy földzugoly volt az, a mit Gúthay Lőrincz menedékül kiválasztott, a hogy azt a felhők föltisztultával az Oltárkő magaslatáról meg lehetett látni.

Erről a pontról olyan közel volt érhető, hogy a házakat meg lehetett ott a völgyben számlálni, de a mellett teljesen hozzájárulhatatlan. Az a sziklatömeg, melynek ponkjául az Oltárkő kiágaskodott, mint egy előre dülő fal, zárta el az alatta meghuzódó völgyet. S azok az óriási bükkfák, a mikhez hasonlókat az ó-világban alig lehet találni másutt, mint a borsodi Bükkben, oly sürűséget képeztek előtte, a mi fölött csak a sziklai sasnak volt járása.

A tulsó oldalon ismét egy irtatlan rengeteggel borított hegyoldal fedezte a völgyet; a harmadik oldalát a háromszögnek aztán képezte az a kopár, visszatetsző kép, a mit a mészkőtörés vápái mutatnak, velük szomszédságban egy sárga hegyoldal, mely valamikor szántóföld lehetett, de most csak a heves záporoktól kivájt mély árkok szakgatják végtül-végig; a köznép úgy hija azokat, hogy az ördög barázdái.

E szakadékos hegyoldal fölött van azután az a vágás, a melyből a mészkő- és szénégető-kemenczékhez a tüzelőt szerzik. Azok a kemenczék mind ott láthatók a felső lonkán. Némelyikből fekete füst kanyarog föl, másokból fehér. Ezek a mészkemenczék. Az idén nagy aratásuk lesz a mészégetőknek, a miskolczi görögök templomot építtetnek a tavaszszal. Mind le van már foglalózva a termés – még lábán.

A felső kemenczéktől kanyarog azután alá egy keskeny hegyiut az erdő felé, egyetlen szekér számára való: ez az egyedüli bejárás az országútról a faluba. Ezért nem esik ez a helység útba.

Ez az a falu, amelyiknek nincsen tornya, csak temploma.

Hanem ahelyett azzal kérkedik, hogy a házikók mind cseréppel vannak födve, szép piros a teteje valamennyinek. A téglaégető ott van a falu végén… Itt valami praktikus ember esze jár elől.

Valahonnan az Örvénykő oldalából egy forrás szökell elő, mely apró zuhatagokban csereg a sziklákon alá; a völgyből aztán nem levén kijárása, a szikla tövében kerek tavat képez, az most be van fagyva. Az egész vidék olyan, mintha ezüstműves csinálta volna filigran munkában; zuzmarával födve minden fa és bokor.

– Itt lakik a mi emberünk! Mondá Sámson.

Kadarkuthynak olyan nagy volt e fölfedezés fölötti öröme, hogy íziben megpróbálkozék vele, hogyan lehetne a kecskejáráson lemenni egyenesen a völgybe; hanem aztán csak visszamászott négykézláb; az nem lelkes állatnak való ösvény.

A kinek megadatott Barátfalvába lepillanthatni, annak, ha oda akar jutni, roppant nagy vargabetüt kell csinálni fél napi járóval: az Oltárkőről leballagni Tardonára, onnan Szentpéterre, ott a falú végén rátalálni arra a mély hegyi utra, melyet épen csak a két kerék-vágánya külömböztet meg a záporvájta hegyszakadéktól s aztán azon haladni fölfelé. Az út két oldalát képező sziklafal ki van koptatva a hozzá fenődő tengelyvégektől: az mutatja, hogy ez járt út. Aztán meg az elhullatott széndarabok.

Kadarkuthy Szentpéteren hátrahagyta a két útitársát. Sámson bekvártélyozta magát a csárdába. Nemes Parasztevics uram megkapta a két aranyát, s még egy csomó jó tanácscsal ellátva a pártfogoltját, engedé őt szépen utjára menni.

Azt ugyan megtehette volna, ha egy csöp keresztényi indulat volna benne, hogy kihúzza a klepshidráját, odatartsa a báró elé s aztán a korcsmáros falon lógó miskolczi kalendáriomából kikeresse a deczembert s megmagyarázza neki, hogy «nézd uram, elmult három óra, egy óra mulva lemegy a nap, hova mennél most a hegyek, erdők közé? Sötétben, csikorgó hidegben! Maradj itt a kocsmában reggelig. Durnyizzunk; nyerd vissza a két aranyad!» – De hát csak hagyta menni. – Graeca fides! – A míg a kuncsaft szolgáltatja magát, szolgáljuk hűségesen, barátságosan; a mint kifizetett, nem ismerjük többet egymást.

Kadarkuthyt pedig kergette a vak düh. Dehogy maradt volna. Attól tartott, hogy ha ő reggelig ott marad a csárdában, valami kutyafülű hirül viszi a lévitának a veszedelmet s az neszét véve, megugrik előle. Még ma akart vele találkozni.

Sebesen hajtott hegynek fölfelé; olyan út volt az, a melyről nem lehet letévedni.

Pedig hát a legrövidebb nap még rövidebb szokott lenni az erdők között. Egyszerre beállt a sötétség.

Ekkor kezdte észrevenni, hogy micsoda bolond merényletre vállalkozott. Hisz ez az út egyre fölfelé visz, neki pedig a völgybe kellene valahogy eljutni. Az út két felén meredek sziklafal.

Egyszer aztán a jobboldali sziklaoldal elmarad. Ott következett az őserdő. Azaz, hogy csak akkor tünt szem elé, a mint a mély út egyik oldala elmaradt.

Egy félredült kereszt jelezte, hogy ott egy mellékösvény kezdődik. A kereszten még látható volt a tábla az INRI betükkel, de már a fölfeszített megváltó alakja hiányzott róla.

Kadarkuthy kieszelte, hogy neki most ki kell térni a szekérútból, mert a za szénégető telephez visz föl.

Annyit megtanult a görögtől idáig jöttében, hogy a mély erdőn keresztül vezető ösvényeket az útba eső fák derekára mázolt mészfoltok jelzik. Azt hitte, hogy ezekről a jelekről rátalál a faluba vezető útra magától.

Eddig csak adott valami világosságot a felhőkön keresztül sütő hold, de az erdőben teljes sötétség vette körül; a mészjeleket nem tudta megtalálni. Beletévedt a sürübe.

Alulról harangszó hangzott a távolban, de nem a szemközti völgyből. A kálvinisták nem harangoznak estére; az a szentpéteri harang angeluskongása.

Már arra gondolt, hogy visszaforduljon s megtérjen az elhagyott faluba a két útitársával durnyizni.

Ekkor az erdő sürüjéből egyszerre valami világitó gömb bukkan föl előtte. Egy koponya, sárga, mint a halálfej; két szeme és szája odvából kisértetes fény tör elő.

– Ohó! – dörmögé – egy atheistának nem szabad se ördögöt, se kisértetet hinni.

Az első világitó halálfő után következett a második, azután a harmadik és igy tovább, mig tizenkettő lett belőle. S azok mind hosszú sorban egyenesen ő feléje tartottak.

Mi lesz ebből?

Valami dödörgés hangját is hallotta s kezdett a kisértetes világításnál fekete alakokat megkülömböztetni.

Mikor aztán közel jutottak, látta, hogy ezek bizony nem kisértetek, hanem paraszt emberek; s azok a világító halálfejek megannyi lámpások, kivájt tökkobakból, melyben faggyú mécs pislog.

– Jó estét, földi! – szólitá meg a legelsőt közülök, a ki alkalmasint a többieknek vezetőül szolgált. – Ez az ösvény visz Barátfalvára?

A megszólitott magas szál férfi volt, báránybőr bekecsben, a fején fekete kucsma; egyik kezében a világitó kobak, másikban egy hosszú nyelű vasvilla.

– Fogadj Isten, felelt a földi. Mi, parasztok, ugyan Dudarnak hijuk a falunkat, de az urunk elnevezte Barátfalvának; az urak úgy hiják egymás között.

– Hogy hiják a földesurukat?

– Mi, parasztok, úgy hijuk, hogy «Borkúthy» (A báró nem ismerte ezt a gúnynevet.)

– Nem tenné meg kend nekem jó borravalóért azt a barátságot, hogy kalauzolna el a falujába?

– Megkövetem, én nem élek borravalóval: én vagyok a falu birája.

– Hát akkor valaki más az atyafiak közül.

– Ezek pedig nem a mi falunkból való emberek, mert ezek szentpéteriek; hazatérőben vannak; én mutatom nekik az ösvényt az erdőn keresztül a szekér-utig. Hanem elvezetem én az urat a falunkba, – nem pénzért, csakúgy Isten nevében.

Azzal a többi lámpásvivőkhöz fordult.

– Kendtek már innen oda találnak a szekér-utra maguktól is. Adjon Isten jó éjszakát!

– Jó éjszakát! dörmögék azok egymás után; voltak valami ötvenen, asszony, férfi vegyest. A férfiak mind vasvillával, az asszonyok csúczával ellátva.

– Mit kerestek ezek a szentpéteriek a kendtek falujában? – kérdezé a báró – ilyen nagy ünnepen?

– Hát épen azért jöttek oda, mert nagy ünnep van, harmoniát, meg prédikácziót hallgatni.

– Hát Szentpéteren nincs kálvinista templom?

– Ugyan, hogy van. De a tiszteletes olyan vén már, hogy csak alig hápog s mindig ugyanazt a prédikácziót mondja el, a mit már könyvnélkül tudnak a hivei, de azért senki sem érti; legátus ide nem jár, mert a szentpéteri pátronusoknak az a szokása, hogy a kertajtón szöknek meg a siklus elől; a kántornak meg olyan recsegős a hangja, hogy a vakolat potyog le tőle a falról. Ezért aztán a hivek délelőtt a saját falujokban állják ki a sátoros ünnepet; ott fölveszik az úrvacsorát, délután pedig csapatostul átjönnek mihozzánk, ahol aztán hallanak angyali szép harmoniát, s ahogy a mi tiszteletesünk prédikál, azt azután megérti még a gyerek is; mert nem czifrázza ez a szót, de még is olyan szépen adja, hogy ríva fakad azon még az embernyi ember is.

– Guthay Lőrincznek hiják a tiszteletest ugy-e?

– Igen is; az a becsületes neve.

– No hát én is épen ő hozzá szándékozom.

– Mindjárt tudtam. Ilyenkor télen gyakran látogatják a vidéki urak. Vele együtt járnak farkasra vadászni.

– A tiszteletes hires farkasvadász.

– Bizony nagy jót teszt velünk, mikor ezeket a férgeket pusztitja, a kik miatt nem merjük a tehenünket odakinn legeltetni, s a lovainkat is stzázsálnunk kell; a disznainkból valóságos dézsmát fizetünk nekik.

– Én azonban valami nagyobb dologért keresem a tiszteletest. Én székely vagyok, üveg-huta-tulajdonos. Itt is akarnék egy üveghutát fölállitani; az ahoz valókat akarnám kiókumlálni. Kovarczbányát keresek.

– Óh kérem alássan, abban meg épen nagy szolgálatára lehetek az úrnak; szivesen elvezetem mindenfelé, magam fogok segiteni a turzásnál. Abban nőttem én föl.

(No ez nem volt kedvére a bárónak; hogy rajta és az ellenfelén kivül még egy harmadik is őgyelegjen együtt! Ettől pedig most már meg nem szabadul. A turzáshoz paraszttenyér szükséges).

E közben szépen ballagtak egymás mellett a biró által jól ismert ösvényen.

Kadarkuthy meg akarta nyerni a biró jóindulatát.

– Hogyan van az, biró uram, hogy kend, a ki csak egy kis falunak a birája, olyan okosan tud beszélni; holott annak a nagy városnak, Miskolcznak, a birájával alig lehet az embernek eligazodni?

– Hát hogy a miskolcziak miért tartanak maguknak olyan birót, a kivel nem lehet dűlőre jutni, annak az okát a miskolczi pógárok jobban tudják; hogy pedig nekünk, szegény dudari póroknak jobban föl van vágva a nyelvünk, azt megint csak annak a mi lévitánknak köszönhetjük. Mert az olyan ember, hogy vasárnap délutánonként oda gyüjti a hiveit az iskolaházba s kirakja előttük a maga tudományát. Beszél nekik az ország történetéből, meg azokról a nevezetes dolgokról, a mik a nagyvilágban véghez mentek; idegen nemzetek szokásairól; máskor meg a földmivelésről; és még a nyavalyákról s a gyógyitó erejü füvekről; nyáron tanogatja apraját-nagyját a kertészkedésre; de még – megkövetem – a német szóba is beleveregeti a fejünket.

– Hát aztán mire jó kendteknek az a német szó?

– Hát arra, hogy most már nem csupán Miskolcz a világ, a hová a holminkat vásárra vihetjük, hanem eljárhatunk egész Selmeczig, a hol jobb árakat kapni.

– Csak nem hordják kendtek a szenet, meg a meszet Selmeczig?

– Azt nem; hanem elhordjuk az almánkat, mézünket, viaszkunkat, meg a lúdtollat, lúdzsirt, a miért a selmecziek jól megfizetnek.

– S az mind terem itten?

– A mióta ezt a lévitát hozzánk küldte a jó Isten. Azaz, hogy a mennybéli Úron kivül még a földesuraságunk is küldte egy olyan paksussal, a kiben az volt irva, hogy a mi robotot, uri szolgálatot eddig teljesitettünk, azzal jövendőben mind a lévitának álljunk helybe. Nagyon szegény volt ám ez az Isten háta mögött levő szurdék. A házaink mind náddal tetőzve. No nád, az volt elég. Az a patak a mi az Örvénykőből bugyog, itt a mi völgyünk lapályán csunya mocsárt támasztott, a mint a sziklák közt megszorult. Azt benőtte a nád; a hol meg a csincsése volt, ott a fű úgy tele volt mérges virágokkal, hogy a szarvasmarha mind fölfújódott tőle. S az egészségtelen kigőzölgéstől nyaratszaka ki nem veszett a falunkból a patécs, meg a harmadnapos hideglelés; éjszaka nem lehetett alunni az ezernyi meg ezernyi kuruttyoló békától.

– De hisz ott most egy tó van.

– Az ám. Ezt a tavat a lévita csinálta. Az volt ennek az első dolga, mikor idekerült, hogy kiparancsolt bennünket úrdolgára s a hol a völgy megszorul, czölöpöket veretett le velünk két sorba, azokat befonatta rőzsével, a két sor czölöp között betömette kövekkel. Mi lesz ebből? Hát az lett belőle, hogy egy hónap mulva a mocsár helyén négy singes mélységü tó szaporodott össze, hogy a nádnak még a bugája is elveszett benne. A hegyi patak pedig egyre hordta magával az apró pisztrángokat, a mik ott gyültek meg a tóban. Az első esztendőben a lévita nem engedte meg a tóban a halászást, még a másodikban is csak horoggal; de most már szigonynyal is foghatjuk s akkora pisztrángokat kapunk, mint a karom. Ennek is jó árát adják ám a selmecziek. S a mióta tele van a tavunk pisztránggal, mórest tanul a béka; nem kuruttyol. De a sok lázakat is mintha csak elfujták volna a vidékünkről. Nincs már sárgaképü, kékszáju ember a falunkban. – Azután meg hozatott szép ludakat a lévita a városbul, minden asszonynak adott belőle egyet. Most már azok is úgy elszaporodtak, jó dolguk van a tóban! hogy az asszonyaink egész kereskedést üznek velük.

– Hát nagy gazda a kendtek lévitája?

– Gazda? De azt mondom, hogy az egy pátriárka! Hát a mint nem sok esztendővel ez előtt a szomszédfalubeli kocsmáros behozta Lengyelországból az alamáziát,[7] nem tudom én, miből csinálják azt? olyan, mint mikor a vizet ojtatlan mészre öntik, hogy egyszerre föl forr tőle, ebben is tűznek kell lenni valamiképen: hát ez a mi fuvarozó népünk nagyon rákapott az alamáziára. S annak meg az a szokása, hogy az okos ember bolond lesz tőle s a békességes ember veszekedő. Én már arra ösztökéltem a tiszteletest, hogy prédikálja ki a kathedrából az iszákosságot; de ő azt felelte erre, hogy «betegség ez, édes komám, nem prédikáczió kell ennek, hanem orvosság».

Itt félbeszakitá az előadást biró uram ezzel a közbemondással:

– Mert hogy én vagyok a tiszteletes uram fiának a keresztapja.

– Gratulálok. Szabad a becses nevét kérdeznem?

– Danavár János. Igen is, szolgálatjára.

– Jól van, Danavár uram. Folytassa. Hát aztán kitalálta a lévita az alamáziának a medicináját?

– Ugyan kitalálta. Szerzett méhkasokat Kazinczon, azokat fölállitotta egy szárnyékban. A mi vidékünk, ez a völgy is, de még inkább a vágások, tele vannak egész esztendőn át virággal; egy esztendőben háromszor is rajzanak a méhek. Most már minden embernek van méhese a kertjében. S aztán a lévita megtanitotta az asszonyainkat, hogyan kell a méznek az aljából márczot késziteni: méhsert. A szinmézet eladják, a sonkolyt szintén; az aljából készül a méhser. És ez olyan magakedveltető ital, a mi ezt a mi népünket egészen elkapatta a gonosz pokolitaltól, az alamáziától. Igy gyógyitotta ki ezt a mi gonosz betegségünket a mi lévitánk.

– No azt a márczot majd én is megkóstolom.

– Az pedig ugyan jól izlik ám a lúdpecsenyére. A lévita bizonyosan lúdpecsenyét át uraságodnak vacsorára. Uraságod azzal él úgy-e bár?

Kadarkuthy nagyot nevetett erre.

– De hát honnan az ördögbe gondolja kend, hogy én lúdhússal élek?

– Hát ezt úgy vetem ki magamban azzal, a mit a tiszteletestől hallottam. Uraságod azt mondta, hogy Székelyországból való. A tiszteletes azt beszélte előttünk, hogy Székelyországban laknak magyar zsidók. Uraságod karácsony ünnepén utazik. Ezt nem teheti más, mint görög vagy zsidó, a ki a mi ünnepeinket nem tartja. De a beszédje uraságodnak egész magyaros. Azért rá kell térnem, hogy uraságod nem lehet más, mint magyar zsidó s ha zsidó, akkor libasült az eledele.

– (Hogy az ördög vigye el az ilyen föleszelt parasztokat! – gondolá magában Kadarkuthy.)

– De hát ennek a kendtek levitájának valami pénzes embernek kell lennie, hogy úgy ajándékozgat az egész falu népének ludat, méhkast.

– Takarékos ember biz az s nem is veti föl a nagypénteki lidérczhozta pénz; de hát ha nem csurran, cseppen; – egyszer-egyszer az elejtett farkas bőréért kap tiz máriást a vármegyétől, megannyit a szűcstől; ez az ő jövedelme, meg az a kis dáczia, a mit a híveitől kap. De hát azt ő mind nem rakja élire. Egyszer már, az ő ideje alatt, volt annyi fölös pénz a falu kasszájában, hogy arról lehetett tanakodni, mire fordittassék az? A presbiterek azt mondták, hogy épitsünk rajta a templomunk mellé tornyot, legyen a mi falunknak is nyele. Erre azt mondta a mi tiszteletesünk, – különös mondás ám az egy paptól, – hogy «hogy nem a tornyok hirdetik az Isten dicsőségét, hanem a gyümölcsfák» s fölbiztatott bennünket, hogy keritsünk be egy községi gyümölcsös kertet odafönn a vágásban. Ott van elég vadalmafa. Azután hozatott Erdélyországból ojtóágakat egy olyan almafáról, a mit úgy hínak, hogy «oláh-alma», azzal ő maga, meg a betanitott suhanczok valamennyi vad csemetét beojtottak. Olyan ez az oláh alma, hogy azt semmi tolvaj meg nem kivánja, mert zöld marad késő őszig s a ki akkor beleharap, még a gyökerét is elátkozza, olyan savanyu; hanem aztán mikor tavaszszal lehozzuk a hiuból, a hol gyékényre volt kiterítve, akkor olyan illatot ád, mint a rózsa s az ize külömb a dinnyénél. Ezt az almát hordjuk mi el aztán messze földre; a hány zsák almát fölteszünk a szekérre, annyi zsák búzát hozunk vissza helyette cserében. A mi kenyerünk a fán terem.

– Hát aztán szántóföldjük nincs kendteknek maguknak?