Part 5

– Ah! A milyen a Matusnak van? Potyszem csak Matus! Hozd ide a koza-ircha-nohaviczádat!

De a mint ezt a szót meghallotta a Matus odafönn a padláson, hogy «nohavicza!»: két nádpálczával kezdte el verni a bőröket.

– Eredj föl a padlásra! parancsolá biró uram a drabantnak, ki azalatt visszatért a kötéltánczossal. Hozd le a Matust fülénél fogva a padlásról.

A drabant megsimogatta egyik tenyerével az egyik arczpofáját, a másikkal a másikat, s azt felelte, hogy «harmadik pofám nincs!» és nem ment a Matust lefülelni.

– No, hát akkor gyere velem te a magazinba! mondá biró uram, gallérjánál fogva előre lódítva a rendnek őrét, te meg, komédiás, mulattasd addig a méltóságos báró urat; lamatye czigánszke kolisa!

A báró úrral együttmaradt komédiás ugyan nem vetett czigánykereket a méltóságos úr distrahálására, hanem a helyett oda lépett eléje s jól a szeme közé nézett s azután jó lerchenfeldi dialektussal odaszólt neki németül:

«Herr Baron von Kadarkuthy! haben Sie nicht einmal Frater Seraphinus geheissen?»

Kadarkuthynak először hosszúra nyúlt az ábrázatja; a szája tátva maradt, a szemei elmeredtek; fakó arczbőre közepén a harag vörös foltja gyulladt ki. Hallatlan vakmerőség! Egy báró Kadarkuthy Viktort azzal az interpelláczióval állítani szembe, hogy nem hívták-e őtet valamikor Frater Seraphinusnak.

De nagyhamar ismerős mosolygóssá torzult vissza a haragos arcz, a mikor a megszólító arczába jobban belenézett. Kezdett föltámadni az emlékezet. Az! Az! Nemcsak Frater Seraphinus, de még annál is jobb. «Dóri, der amerikanische Affe!» Az volt a szép idő! A bécsi «Paradiesban!»

– Ah! ah! Titanides Sámson! rikkantá el a báró, az én hajdani mæstróm? A kinél én majomember voltam.

– S a kinek a Colombináját elszöktette a majomember.

– Hát aztán mi lett a Colombinából?

– Nem jött vissza; most már a maga kezére dolgozik.

– De hát hogy ismert rám Sámson mester?

– Hát a mint azt tetszett mondani: «én vagyok Kadarkuthy Viktor». A név után.

– De hisz én soha sem mondtam meg kendnek a családi nevemet, mikor együtt bolondoztunk.

– A báró nem mondta meg, de megmondták a kolostorban, a honnan megszökött, mikor a Colombinám miatt ütöttem a nyomát bottal. Aztán nagy fátumom volt nekem már akkor a Kadarkuthy Viktor névvel. Ez okozta minden szerencsétlenségemet. Én egy nagy celebris szemfényvesztőnek a társaságában jártam be a világot, a ki Cagliostro tanítványa volt, Cairoi Ludolfus volt a neve. Egyszer egy hatalmas gazdag úr kastélyában produkáltuk magunkat a Csallóközben, a ki a leánya eljegyzését ünnepelte. A vőlegényét úgy hítták, hogy Kadarkuthy Viktor. Akkor hallottam először ezt a nevet. Szép, karcsú legény volt. Én birkózásra híttam föl a parasztokat s egyiket a másik után vertem földhöz. Ekkor a fiatal vőlegény akaszkodott velem össze. Hát én nekem nagy volt a respektusom az úri familia iránt; nem akartam, hogy a vőlegény nyomorékká törjön a kezem között, csakúgy könnyedén bántam vele; a furfangos suhancz pedig fölhasználta ezt a kiméletemet s egy betyáros gáncsvetéssel úgy döntött a földre, hogy fejemet egy vasrúdba csapva, elszédültem.

– Donner und Dória! kiáltá föl a báró. (Hát nem csak farkasvadász, hanem akrobata is?)

– Nagy szerencsétlenség lett ez rám nézve. Mert a principálisom, a Cairoi bűvész, menten elcsapott a megszégyenülésért. Én aztán kénytelen voltam megint magam állítani össze komédiás truppot. Elindultam a majomemberemet meg a Colombinámat keresni. Tudakozódtam a kolostorban a fráter Seraphinus után. Ott tudtam meg, hogy azt báró Kadarkuthy Viktornak hívják. Akkor hát az a másik, a ki velem megbirkózott a főúri kastélyban, nem volt az igazi. Az igazi Párisban éli világát. Ez itt egy pseudo báró. Ekkor irtam én a báró úrnak, hogy jőjjön haza. Nem emlékszik rá?

– Hogyne emlékezném!

– S meg sem köszöni?

– Köszönöm a manót! Egy esztendeig ültem a kassai börtönben ezért a szivességért.

– De most már legalább Kadarkuthy báró lett az úrból, de én pocsékká vagyok téve; mert akárhol ütöm föl a komédia-bódémat, hogy itt van a legyőzhetetlen Titanides Sámson, mind azt kiabálják föl rám, hogy: «Földhöz csapott a csallóközi vőlegény!» A kiről most már jól tudom, hogy az senki sem más, mint a barátfalvi lévita.

– Hát ezt honnan tudja a mester?

– Honnan tudom? Hiszen tudja annak a históriáját minden ember ezen a vidéken. Tudják a viczispánok, a szolgabiró, az esperes, a parasztok, a hajduk; de az egy sem mondja meg, mert mind valamennyien szinpathiáznak vele. Szereti azt minden ember, férfi, asszony, gyerek. Csodákat beszélnek felőle. Hogy mentett meg a nagy hegyi árvízből tíz gyereket egy maga; hogy pusztítja a dúló farkasokat; hogy téríti meg a rossz embereket igaz életmódra; hogy tanítja meg az embereket vad fákból gyümölcsfákat csinálni, a kőből is olajat csavarni; s aztán milyen prédikácziókat tud tartani, hogy azokért a harmadik faluból is eljárnak Barátfalvára. Hanem azért, ha azt kérdi egy idegen ember, hogy hol van Barátfalva, arra mindenki azt mondja, hogy «tudja a fránya!»

– Ah! E szerint engem szándékosan bolonddá tartott eddig minden ember?

– Hát persze, hogy persze. Utoljára ide küldték a biróhoz, a szűcsmesterhez, a ki a farkasbőröket rendesen megveszi a lévitától. De hát fogadjunk, hogy majd mikor rákerül a sor arra a kérdésre, hogy hol lakik hát az a derék vadász, a ki ezeket a toportyánférgeket rendre lövöldözi, biró uram holdvilágbanéző pofát fog csinálni s azt feleli: «ojojoj! az túl lakik a Verhovinán, még Lengyelországon is túl, az ott lakik Muszkaországban.»

– Most mit csináljak én ezekkel az emberekkel?

– Ezekkel semmit. Hanem énvelem csinálhat valamit a báró.

– Kenddel, hej?

– Vélem hát. Nekem kell arra az átkozott ficzkóra rátalálnom, a ki engemet világcsúfjává tett. Én fogom annak a búvóhelyét kiszaglászni, mint a trüfli-kutya a szarvasgombáét, hogy, ha kikapartam, előczibálhassam: «no, hát most mutasd meg, hogy milyen akrobata vagy?»

– Itt, itt! a miskolczi nagy piacz közepén kell neki megbirkózni velem a népség szeme láttára, a barátfalvi lévitának! Dejsz ezt el nem engedem a bőrének.

A komédiás teletorokkal röhögött ennek a kapitális ötletének. A barátfalvi lévita fog birkózni a piaczon a Sámsonnal! Oda is fog vágatni a padlóhoz. Majd egészen máskép fog bánni a Sámson a diákkal, mint a hogy bánt a czifra vőlegénynyel!

Hanem Kadarkuthy azt mormogta a fogai közül:

– Az ám! Ha én hagyok neked belőle valamit.

– No, már hagysz, – dörmögé vissza a Sámson.

S aztán mind a kettő magának tartotta, a mit gondolt.

A discursust németül folytatták.

Ha a szücs-biró hallgatózni találna is az ajtón keresztül, nem értene meg belőle semmit.

De hátha tud németül? No, nem a biró, az nem tud, csak tótul; de a szűcsmester tudhat németül is, a hogy magyarul megtanult az első «teremtettére.»

Nyitotta már az ajtót.

Querczina uram jött elől, mögötte a drabant.

A fegyveres vitéz alig látszott ki a prémes menték, kosokok halmazából, a mi a két vállára volt rakva. Az egész magazint magával hozta.

A biró ellenben nyalábbal czipelte a kész kecskebőr nadrágokat és prémes süvegeket.

A sok drága portékát mind lerakták a hosszú asztalra egymás sorjába. Lehetett belőlük válogatni; volt ott báránybőr bekecs is, rókamálos is.

A bárónak csak a farkasbőr bekecsek tetszettek. Fölpróbált kettőt-hármat, melyik lesz kommótusabb?

– No ez lesz igazán modális! – mondá a biró, egyet kihúzva a többi közül. Ilyen kosokja, tudom, a császárnak sincs. Egészen fekete farkasbőr.

– Fekete farkas? No, ez igazán ritkaság. Ennél maradjunk. Mi az ára? – mondá a báró.

– Csak úgy, mint a többi. Negyven vonás forint.

– Ah, az drága! – ellenkezék a báró. Hiszen kelmed tíz máriásért veszi a farkasirhát a barátfalvi lévitától.

– Kicsoda? Micsoda? Cso ti robis! Itt sülyedjek el a földbe, ha valaha hírét is hallottam a barátfalvi lévitának!

– Nono! Májszter! Nekem a tekintetes perceptor úr mondta, a ki a farkasfülekért tíz máriást szokott fizetni a vadásznak.

– Úgy? hát az a vadász a lévita? No, azt nem tudtam, én csak úgy ismerem, hogy vlkójáger.

– No, ha ismeri, akkor hát csak tudja, hogy hol lakik.

– Ojojó! Hogyne tudnám? Az a Barátfalva itt van mingyárt a szomszédban, a Verhovinán túl, Dunajecz mellett, a hideg völgyben, ott teremnek a legszebb farkasok.

A két kuncsaft összenézett.

– Hab isz nid xagt? – motyogá a Sámson németül.

A báró aztán lealkudta a kosok árát negyven kurta forintra. A süveget, meg a lábhüvelyt aztán ráadásul kapta, nagylelkűségből. Azokba mingyárt bele is pánczélozta magát.

– Hát te másik, neked mi kell? – förmedt rá a biró a komédiásra.

– Concessa kell piaczi productióra.

– Aztán mit tudsz?

– Sámson vagyok.

– Ha Sámson vagy, hadd látom, hogy emeled föl a fogaddal ezt az asztalt?

Az pedig meg volt rakva prémes bekecsekkel.

Válasz helyett a Sámson azt tette, hogy a kis púpos drabantot fölkapta a karjánál fogva s még azt is odadobta az asztalra, úgy emelte föl azt a fogaival.

– Hujúj! Megkapod a concessát. Fizetsz előbb egy máriást! Ez taksa neked. Nem neked! Tüled! Nekemnek. Rozumis?

ITT VAN HÁT BARÁTFALVA.

Matus meglátta a padláslyukon át, hogy a báró eltávozott. Azt is látta, hogy az most átöltözött; a gunyáját is itt hagyta. Azonnal lejött a padlásról. A nádpálczát is hozta.

A májszter, meg a drabant a fölhalmozott szőrmeárúkat czepelték vissza a magazinba.

A báró által levetett öltönyök ott hevertek a padon; majd visszajön értük egyszer, (ha visszajöhet).

A Matus neki állt s a báró selyem puliderjére olyan huszonötöt vert a nádpálczával, hogy ha az maga is benne lett volna, bizony megemlegette volna.

Az ordália befejezése előtt a majszter is előkerült a magazinból. Ő meg dühös volt a Matusra azért, hogy nem jött le a parancsára a padlásról, magának kellett czepekedni s irányadó véleményének akként adott kifejezést, hogy ő meg az öklével ütögetett a Matusnak a fejére; de a mi a vitézt nem akadályozta abban, hogy tovább folytassa a leszámolást a puliderrel: «huszonhárom, huszonnégy, huszonöt!»

– Hát te sibenyecz! mért nem jöttél, mikor hittalak?

– Nem hallottam a porolástól.

– De már most «ezt» meghallottad?

– De legalább kitöltöttem a boszúmat!

S ezzel a világ rendje helyre lett állítva. Legalább egy időre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A két szövetséges társ pedig ballagott odább a Szinyva partján.

A báró, (most már egészen autochton bükkbeli magyar dzsentrinek öltözve), meg a komédiás.

– Kérem, kérem, – mondá a báró, tenyerét hátrafelé tartva, hogy a kompanyonját tiszteletteljes távolságtartásra figyelmeztesse. Az utczán külömben is csak egy szál padló képezte a gyalogjárót.

– De hiszen, kérem, én valamit akarok közölni a báró úrral, s azt nem kiabálhatom fönhangon, hogy az egész utcza meghallja.

(Az egész utcza állt egy osgyányi fazekasból, a ki a gyékényes szekeréről kiabálta, hogy «vegyenek bögrét, köcsögöt!»)

– No hát, nem bánom, jöhet kend mellettem, de akkor tartsa a kezében a süvegét.

Ez úgy is illet! A ki komédiás, hordja a markában a sipkáját, mikor egy rangbeli urasággal beszél.

– Még azt hihetnék, hogy egymáshoz tartozunk!

– Pedig az már régen volt.

A komédiás tehát előadta a maga egész fölfedezésitervét.

A vármegyének mappája nincs. Ha volna, sem érne semmit. Ellenben van a Bükk kellős közepén egy messze kimagasló bérczorom, a mi még Gömörbe is ellátszik. Azt úgy hivják, hogy «Örvénykő, Pogányoltár!»

A ki annak a sziklacsúcsnak a tetejére fölmászik, az mint egy földabroszt, úgy látja maga alatt elterülni az egész Borsod vármegyét, valamennyi hegyeivel, völgyeivel, folyóival és helységeivel együtt. Akkor azután egészen könnyű föladat lesz, kikeresni a helységek közül azt, a melyiknek a neve Barátfalva.

Miről lehet azt kitalálni? Arról, hogy annak a helységnek nincsen tornya. A legkisebb faluban is, a hol maga harangoz a pap, van egy torony, a hol harangozhat; de a mely helységnek csak lévitája vagyon, annak se harangja, se tornya nem vagyon, (a hogy palócz nyelven mondják).

Erről fognak ráismerni. Még más egyébről is. A szénégető, mészégető kemenczékről. A terv beválik.

Most csak egy jó kalauzról kell gondoskodni, a ki Miskolczról a rengeteg Bükkön keresztül, a Hámor, Diósgyőr, a Paulinus kolostor megkerülésével elvezesse a turistákat az Oltárkő hegytetejéig.

– Nehéz lesz a dolog, – véleményezé a báró. Holnap karácsony vasárnapja. Ilyen nagy ünnepen ez a bigott nép nem vállalkozik kalauzságra.

Fittyet hányt erre a scrupulusra a komédiás.

– Karácsony ám, a kinek karácsony! De nekünk görögöknek holnap csak Eustrát napja van; a mi karácsonyunk tizenkét nappal hátrább esik. Az én házi gazdám pedig szintén görög; elvezet az bennünket az Oltárkőre, ha jól megfizetjük; az én gazdám, a Parasztevics.

– S ismeri az jól a vidéket? a Bükk erdőséget?

– Hát ki ismerje, ha nem a Parasztevics? Az én patriotám! A macedó-görög! Hisz az a gubicsszedő. Az a hivatala.

Tudta is a báró, hogy mi az a gubics?

Megmagyarázta aztán neki Sámson, hogy ez az, a mi nélkül a cserző vargák nem élhetnek.

Parasztevics uram a saját házában lakott, egyike volt azoknak a görögöknek, a kiknek az ivadékai a jelen század közepén a félmilliósok osztályát képviselték Miskolczon, (tisztességes spekuláczióval).

Ez még most csak a gubicson kezdte.

A mint a vendége, a Sámson bemutatta neki a bárót, a görög igen szivesen fogadta. A két honfitárs egymás között új görög nyelven beszélt, a mit a báró nem értett. Az első szavaknál a görög meginvitálta az asztalához ebédre a bárót s föltette eléje a drága jó hajvárit (caviar), a mire következett a hatalmasan fölvereshagymázott olajos bab; de a mint a Sámson még tovább beszélt, már akkor csiramálé és zucsok is került az asztalra, (az előbbi csirás búzából, az utóbbi mustba mártott dióból készült), sőt végtére annyira ment a vendégszeretet, hogy bőjtmegszegéssel még disznósajtot is tett föl a báró elé, a mivel az aztán tökéletesen jóllakott. Italul szolgált a márcz. (Ez meg aligha nem mézből támad.)

Ez alatt a két görög nyélbe sütötte a tervet.

Két körmöczi arany a díja a vezetői szolgálatnak.

A terv pedig ebből áll.

A görög elvezeti az erdőkön keresztül a két kutatót az Oltárkőig; onnan aztán majd rátalálnak a keresett helységre puszta szemmel.

– De hát olyan nagyon ismerős-e Parasztevics uram a Bükk erdőséggel? – kérdezé a báró.

– Hogy a Parasztevics ismerős e a Bükk erdővel? – felelt bántódottan a görög. Hisz Parasztevics kedvéért még nótát is csináltak a palóczok.

Azt el is danolta hatalmas fűrészhangon.

(Ugyan kár volna, ha ezt a szép nótát népdal-gyűjteményeink meg nem örökítenék.)

«Barczikára nem mehetsz, Ott gubicsot nem szehetsz: Három a polyka.

Ott lakik az Óváry, Töltött puskával vári: Három a polyka.»[6]

– Csak azért akartam megtudni, – mondá a báró, – mert akkor, ha olyan jól ismeri Parasztevics uram az erdők minden zege-zugát, talán egyenesen rá is tudna az úr vezetni bennünket Barátfalvára.

– Barátfalvára!? – kiálta fel sértődötten a görög, – hát tanult a báró úr physicát?

Nem is várta be, hogy a báró ráhagyja, hogy tanult.

– No, ha tanulta, akkor tudhatja, hogy a gubics csak tölgyfán terem; a ki pedig szénégető, az bükkfából égeti a szenet; hogy keresne a Parasztevics bükkerdőben gubicsot?

A báró most már igazán méregbe jött.

– De már, hallja kend Parasztevics uram; a mi sok, az sok! Engem minden ember orromnál fogva hurczol, hatan hatféle tudományból bizonyítják, hogy ők nem tudnak a barátfalvi lévita felől semmit, corpus jurisból, geographiából, logikából, pedig mind a hatan tudják, hogy hol van? S most még kend előáll nekem a physicából bizonyítani, hogy nem tudhatja? Ördög szánkázta lelke! Hogy a kutya tutulja meg kendet!

– No csak ne szánkáztassa a méltóságos úr az ördögöt az én lelkemen; a kutyával se tutúltasson meg engem, a mi igen nagy káromkodás, mivelhogy a kutya akkor tutúl, mikor valakinek a halálát érzi. No, hát én vagyok az a hetedik, a ki igazán nem tudja, hogy hol lakik az a barátfalvi lévita, de a ki a báró urat rá fogja egyenesen vezetni. Erre már nemesi parolámat adom.

(Ezzel a szóval kellett értésére adnia a bárónak, hogy a házi gazdával ne beszéljen per «kend», mert az nemes ember. A macedó-görögök mind nemes emberek voltak, Igaz, derék, hazafias érzelmű, magyarul beszélő nemes emberek.)

– Hanem már most én adok egy jó tanácsot a bárónak, a mit jó lesz bevenni. A komám, a Titanides Sámson már elmondta nekem, hogy miféle közös szándékuk van méltóságtoknak azzal a barátfalvi lévitával. A mivel az a báró urat megsértette, azt bizony az én hajdani hazámban sem bocsátaná meg senki. Az én dicső őseim a trójai háborút sokkalta kisebb okból indíták meg. Tehát, ha boszút akar érte állani, azt helyeslem; hanem a planumot nem komendálom. Ha most méltóságtok ketten beállítanak Barátfalvára, azzal a szándékkal, hogy a lévitát kihúzzák a parokhiából, az a sok goromba mészégető, szénégető csákányt, fejszét ragad, s úgy agyonveri mind a kettőjüket, hogy a kakas sem kukorít utánuk többet.

– Ebben van valami, – dörmögé Kadarkuthy.

– Hát az én plánumom a következő. Ne menjenek maguk mind a ketten Barátfalvára együtt. A lévita már ismeri Sámson komát. Hanem menjen csak a báró egyedül, a Sámson pedig maradjon hátra valamelyik nagyobb faluban, a hol csárda van; teszem Kazinczon vagy Szent-Péteren s ott várja be a dolog végét.

– Helyes.

– De aztán a báró se rontson be a lévitához azzal a szóval, hogy «én vagyok a báró Kadarkuthy, hozom a menydörgős ménkűt». Hanem mondjon valami mást!

– Az az, hogy hazudjam. Derék provinczia ez, a hol az embert mindenki arra tanítja, hogy mit hazudjon.

– No hát persze! Hazudni csak «kő.» Ha az emberek nem hazudnának egymásnak, olyan marakodás volna a világon, hogy soha se lenne vége. Hát teszem föl, mondja a báró azt, hogy onnan Erdélyből jött, válaszszon a székely Bara, Barta, Barna nevek közül egyet, aztán adja ki magát üveghutásnak. Mondja azt, hogy üveghutának való helyet keres a Bükkben, a kamarától árendában, vagy ha uraságé, zálogban, harminczkét esztendőre.

– Attól tartok, hogy az a lévita tudja, hogy miből készül az üveg.

– Hát hisz azt a báró is megtudhatja. Nem tanult technologiát?

– Nem is akarom megtanulni!

– Jól van! Hát ne beszéljen egyébről, mint erről a három dologról. Először is olyan homokbányát keresni, a mi az üveghez való kovarczot előteremti; másodszor olyan erdőt, a hol a hamúzsír-égetés nagyon kevésbe kerül; harmadszor olyan mészkőbányát, a mely nincs vassal keverve. Ennyit csak meg tud a fejében tartani a báró úr?

– No, ennyit igen.

– No, a többi aztán akkor jön magától. A báró fölkéri a lévitát, mint a vidéket ismerő jártas kalauzt, hogy keressenek homokot és mészkövet, a mi ott bizonynyal van elég.

– De én nem tudom megkülömböztetni a homokot a mésztől.

– Hát hiszen nem is kerül arra a sor. A kosta mindig készen áll az idegen utas kalauzolására; annak olyan passzió a kutyagolás, mint a gavallérnak a kalamajka. Ez alkalommal pedig az is kecsegtető lesz rá nézve, hogy ha egy üveghuta támad a környékén, abban az ő hiveinek majd nagy keresete nyilik. Ekkor aztán ő is vállára kapja a puskáját, – mert puska nélkül nem sétál az ember a Bükkben, – s szép csendesen elindulnak követ keresni a hegyek közé. Mikor aztán jó mélyen benjárnak a sűrű erdőben, majd csak találnak valahol egy tisztásra, a mi eltart ötven-hatvan lépésnyire. Itt azután megállítja a kisérőjét a báró, s azt mondja neki: «hallod-e te Gutay Lőrincz, nem vagyok én Barna Áron, üveghutás, hanem vagyok báró Kadarkuthy Viktor, a kinek a nevét te kuszpitoltad, a ki helyett megházasodtál, s a kit te miattad tömlöczbe csuktak. Tudod-e, hogy mi az a vendetta?»

A báró a vállára ütött a görögnek.

– Ezt jól találta el, nemes uram.

– No, mert az én hajdani hazámban is így szokták a vitájukat eligazítani az igazi klephtek. No, hát akkor azt fogja mondani a báró az ellenfelének: «már most hát mérj ki hatvan lépést ebből a tisztásból magadnak, ott állj meg és vedd a fegyvert kezedbe s aztán majd addig lőjjünk egymásra, a mig kettőnk közül egyikünk a mohos fűbe nem harap.»

– A lelkemből beszél, nemes uram!

– Még egy okos dolgot mondok, ezt is a klephtektől tanultam. Mikor az ember puskás ellenséggel áll szemben, arra vigyázzon, hogy a puska elsülésekor két lángot lát-e, vagy csak egyet? Ha kettőt lát, akkor meg se mozduljon, mert a lövés félre megy; de ha csak egyet lát, akkor ugorjon félre, mert a lövés egyenesen a fejének van czélozva.

– Jól van, úgy teszek.

– Akkor aztán csak két dolog történhetik meg. Vagy a lévita lövi agyon a bárót, vagy a báró a lévitát. Az első esetben, ha a komám két napig hiába fog várni a báróra a falusi csárdában, egyenesen feljön Miskolczra s följelenti a szolgabirónak, hogy Kadarkuthy bárót meggyilkolták. Arra kijönnek a perzekutorok, a lévitát megfogdossák, lánczraverik, úgy kisérik be; törvényt látnak fölötte; itt a statárium, három nap mulva lógni fog. Ne búsuljon a báró! Meg lesz a statisfactiója! A gyilkosa lógni fog!

– Köszönöm alássan.

– Ha pedig a báró hagyja leterítve az ellenfelét, szépen odább ballag. Azt majd eltakarítják a farkasok. Úgy is előbb-utóbb ez a vége a farkasvadásznak.

– De hát én akkor hogy birkózom meg a lévitával? – okvetetlenkedék a Sámson fölugrálva.

– Te szamár vagy, az is maradsz! – ülteté le a gubicsos. Hanem még egy elvégezni való van, báró uram.

– Ugyan mi kell még?

– Hát ez a frizura. Ezzel a csopfba csavarított hajjal nem lehet ám székelyt játszani, mert a lúfő nem így hordja a sörényét.

Nosza tehát meg kellett látogatni még Tozsót is, a borbélyt; az is görög volt.

Az ollók és borotvák mestere nagy gyönyörűségét találta a báró hajzatának átalakításában; de még több öröme telt az ostoba tudatlan külföldi frizőrök fuser munkájának leszólásában.

– Hogy tönkre tették ezt a gyönyörű szép hajat! Azzal a sütögetéssel! Egészen megveresítették. A haj vége csupa molyos. Minden szál kétfelé van hasadva. No majd rendbe hozza ezt a Tozsó. Csak a Tozsóhoz tessék egy hétig eljárni. Fogadom, hogy nem lesz ilyen szép haj Európában. No most még egy kis pergamenolajat dörzsöljünk közé. Milyen gesztenyeszínű haj lesz ebből.

A báró az eléje tartott tükörből meggyőződhetett felőle, hogy az ábrázatja csakugyan sokat nyert a magyarosan vállra omló hajazat által. A Tozsó kapott érte egy máriást.

– Holnap megint legyen szerencsém.

A borbély-műhelyből aztán visszamentek a nemes úr házához a haditervet megállapítani. A Sámsont a piaczra küldték.

– Még ma kezdjük meg az útat, – mondá a görög – mert az Örvénykő jó messze van. Ma eljuthatunk a Hámorig.

– Hát ott mit hazudjunk? – kérdé Kadarkuthy.

– Azt mondjuk, hogy nyers vasat akarunk venni.

A Sámson visszakerült a piaczról; összevásárolt czipót, szalonnát, foghagymát; megtöltötte a kulacsot slivoviczával, a mi mind szükséges a kiránduláshoz. A tarisznyát ő czipelte.

Puska is kell az ilyen erdei sétához. A bárónak ott volt a magáé; a görögnek volt egy duplája, meg egy simplája. A simplát a Sámsonnak akarta adni.

– Nem kell nekem puska; ha engem a farkas megtámad, agyondobom kővel; úgy tudok én hajítani, hogy az többet ér a puskánál. S ha többen jönnek rám, egynek megkapom a két hátulsó lábát s azzal verem agyon a többit.

– No no komám! Nem jó az a henczegés. Az én patriotám, Miló, csak nagyobb Hercules volt kendnél, még is összetépték a farkasok. Az a toportyán csunya féreg.

Estére csakugyan bevergődtek a Hámorba. Ott szállást kaptak s azután kora hajnalban neki vágtak az erdei útnak.

Télen az erdei séta nagyon egyhangú, nem hangzik benne egyéb madárszó, mint a varjúkárogás. Növelte az unalmasságot az, hogy a mint följebb vitt az út, sűrű ködbe jutottak: a mi annál búszosabb lett, minél magasabbra kerültek; az ember alig látta tőle az előtte bandukoló alakot.

Egyszer-egyszer harangszó hangzott föl valahonnan a völgyből, (karácsony napja volt) a görög ismerte már a harangok hangját: «az ott Mályinka» – «ez itt Barinka» – «most meg Tardonán harangoznak. – Mindenütt dicsérik a Jézust!»

Ők pedig mennek embert vadászni.