Part 20

Mamzell Salome fölírta a jegyzőtáblájára e két szót: «Khémi és Mazr» s aztán a ki csak odajött hozzá egy pohár likőrért, mindenkitől megkérdezé, hogy hol fekszik a földglóbuson Khémi vagy Mazr nevű ország; de biz arra mindenki azzal felelt, hogy tátva maradt a szája. Pedig volt a vendégek között bachelier, docens, filozopter elég; sőt egy commis voyageur is volt, a ki az egész mappát beutazta buckskinnal, de az is azt felelte a tudakozódásra, hogy ha volna a világon Khémi-Mazr ország, azt ő már régen felruházta volna buckskinnal.

A szép Salome meggyőződött róla, hogy a kis José csak egy idétlen tréfát koczkáztatott vele.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Feltűnhetett volna a szép Salomenak, hogy valahányszor a kis José belépett a patisserie-boltba, utána egy perczczel egy szürke szakállú, barnaképű éltes úr benyitott, a ki aztán bevette magát egy ablakmélyedésbe, hozatott magának egy pohár limonádét, maga elé vett egy újságot s azt le nem tette addig a kezéből, a míg az ifjú José búcsút nem vett s az ajtó felé nem indult. Akkor az öreg úr is kivett a zsebéből egy frankot, letette a tálczára: tíz centimet a pinczérnek s ment kifelé.

Egyszer egy asztalszomszédja megszólította, hogy mi a legújabb távirat Szentpétervárról, abban az újságban, a mit a kezében tart? a mire azt felelte neki az öreg úr, hogy «nem tudom én; nem ismerek én ebből egy betűt sem.»

A pinczérek azt a nevet adták neki, hogy «monsieur Schachmatt».

Ezt az alakot nem vette figyelembe mamzell Salome. – Hát biz a buffet-hébék nem sokat törődnek a szürke szakállú urakkal, a kik csak egy frankot költenek naponként.

Másnap délelőtt, a mikor még Salome otthon volt a szülőinél (a patisserie csak délután hat órakor nyílt meg a közönség előtt), egymásután három bérkocsi állt meg azon díszes ház előtt, melyben madame Godin férje székelt, mint házmester és czipész.

Egy lakosztálya volt csak; de az, architekturai furfanggal és két spanyolfallal oly módon három részre osztva, hogy a külső volt a konyha, a közbenső a műhely, a legbenső pedig a háló- és a toilette-szoba.

A külsőben vasalt madame Godin manchetteket, a közbensőben varrt monsieur Godin sarkot egy női czipőre, a belsőben olvasott regényt mamzell Salome.

A három hintóból egymásután négy férfi szállt ki s mind a négy belépett a concierge ajtaján.

Az első volt a kis Don José, a második monsieur Schachmatt, a harmadik egy nagyon öreg férfiú, a kinek derekáig ért a szakálla, a negyedik pedig egy martiális alak, a kinek az arczán végig vonúlt egy régi seb helye.

Mind a négyen valami exotikus katonai egyenruhát viseltek, mellükön csillagokkal, oldalukon karddal, a fejükön veres fez volt.

– Kit tetszik keresni? – kérdezé Godin asszony.

– Godin urat.

– Az én vagyok. Tessék besétálni.

– Mind a négyen bementek a belső szakaszba.

– Kihez legyen szerencsém? – kérdé Godin asszony.

A Schachmatt néven ismert úr beszélt mind a három helyett.

– Én vagyok Ali Keremet Dsihanogli Hodzsa, ő felségének Jusszuf királynak nevelője, főtanácsadója, kincstárnoka, főpapja: egyszóval sheik-ulizlámja. Ez itt az én királyom. Ezek pedig az ő nagyvezérje és admirálisa.

S miben lehetek felségteknek és nagyméltóságtoknak szolgálatjára? – kérdé Godin anyó.

– Mi azért jöttünk ide, hogy ő felsége, első Jusszuf király számára megkérjük a kegyelmed leánya, Salome princzessznek a kezét.

De már erre a szóra Godin mester is kijött a lábszíjból.

– No már, urak! Én is tudom, hogy mi szokás farsang utolsó napján! De az ilyen maskarádét kikérem magamnak. Magam is voltam török basa s tánczoltam a persa sah kadinájával a galopp infernalban legénykoromban. Ismerem ezt a provincziát.

Madame Godin figyelmezteté a férjét, hogy ez még sem azonos az operabáli tréfával. Török ruhát ugyan könnyű szerezni, de ilyen derék szakállt, meg ekkora kardvágást a pofán keresztül nem lehet kölcsönkérni a maskarádé-raktárban. Legjobb lesz megkérdezni a mamzelltől magától, hogy ismer-e valakit ezen idegen urak közül.

A harmadik rekeszből előhítták mamzell Salomét.

– Ah, hisz ez a kis Don José! – szólt csengő kaczajjal Salome, a ki megkérte a kezemet. Ez meg a monsieur Schachmatt.

– Ez itten első Jusszuf király, a ki a princzessz kezét megkérte s a kinek a princzessz feleségül igérkezett.

– Mihelyt valami állása lesz.

– Állása nem lesz, ülése lesz a trónon. Ön tartozik beváltani a szavát. Ön királyné fog lenni.

– Hallod apjuk? – rebegé madame Godin, oldalba aposztrofálva öklével a czipészt. – Hát nem megjósolta ezt a kártyavetőnő? Hát nem igaz?

– Majd mingyárt megmondom én, hogy mi az igaz? – okoskodék Godin apó. – Hozzátok ide a Figarót!

A házba sok lap járt a lakóknak, a miket a kapusnál raktak le; de azok közül Godin apó csak a Figarót szokta olvasni.

A mi a Figaróban van, az «van»; a mi a Figaróban nincs, az nem lehet.

Odahozták az orákulumát. Feltette a pápaszemét az orrára.

A betűkben van valami mágnes. Ha egy nagy lepedőlapnak valamelyik hasábján a saját nevünk van kinyomtatva, azt egyszerre meglátjuk: odakapja a szemünket.

– Itt van ni! Nyomtatva van! – rebegé Godin apó. – Ritkított betűkkel van nyomtatva. «A Khémi ország királya meghalálozván, utódjául a divántanács a megholt fiát, Jusszufot választotta meg. A szultán, kinek fennhatósága alá tartozik az ország, megerősítette a választást s mai napság a két fő dignitárius megérkezett Párisba az ifjú királynak az athnámét kézbesíteni. Az ifjú király ugyanis ez ideig, mint orvosnövendék tanúlt, a Sorbonneban s szorgalmas látogatója volt a boncztani amfitheatrumnak. Ezen históriai nevezetességű tényhez csatolhatjuk még saját leghitelesebb kútforrásból merített adatainkat. Első Jusszuf, kit a Sorbonneban Don José név alatt ismertek, mindjárt kész királynét is visz magával haza; ugyanis a Lepelletier-utczai patisserie-boltban trónoló buffet-szépségbe mamzell Salomeba beleszeretvén, ezt forma szerint eljegyezte magának. Salome kisasszonynak az atyja lévén monsieur Godin Xavér Ferencz, derék czipészmester és concierge: ennek beleegyezésétől függ a házasság létrejövetele.»

Ez már szentirás!

– No! Most már lehúzom önök előtt a papucsomat! – mondá Godin úr, meggyőződve az igazság felől. Azt igenis jól tudta, hogy a keleti népeknél az a szokás, hogy üdvözlet jeléül nem a fejükről veszik le a kalapot, hanem a lábukról húzzák le a czipőt.

– Akkor hát áldásom reátok! – rebegé Godin asszony, leánya kezét a leánykérő ifjú kezébe téve, ki e szép kéznek középujjára eljegyzés zálogáúl egy pompás brilliántos gyűrűt húzott. Salome kisasszony mindjárt meg is próbálta a solitairet a szekrény üvegtábláján, hogy igazi gyémánt-e? Bizony hasította az az üveget, kihozva az egyesített előbetűkből a J. S. monogrammot.

Erre aztán a kisérő urak mind belenyúltak a kabátjaik zsebébe s előhúzgálták a nászajándékokat; az egyik pompás kösöntyűt, a másik gyöngyös násfát adott át a menyasszonynak, a harmadik pedig egy kettős selyemerszényt, melynek reczéin keresztül csillogtak az aranyak. Ezt a Godin apó markába tették. Mivelhogy a keletieknél az az okos szokás dívik, hogy nem az após ád pénzt a leányával együtt a vejének, hanem a vő ád pénzt az apósnak a leányért.

Ott azután érdemes apósnak lenni!

Azonban mindennyi kincsnek a ragyogása sem volt képes Godin apó szemeit elkápráztatni.

– Nem oda Buda, urak! (Ő ezt valószínűleg úgy mondta, hogy «nem oda Páris!» de így szebben hangzik). Ha én a leányomat férjhez adom, akár egy királyhoz, én azt kivánom, hogy az annak felesége legyen.

– Hát hiszen az lesz; még pedig «aszszéki» – biztosítá Godin apót a sheik-ul-izlám.

– Mi az az aszszéki?

– A kinek az elsőszülötte fogja követni az atyját a trónon: föltéve, hogy fiú lesz.

– Hát én a török házassági törvényeket nem ismerem; mert azt a czipészeknek nem tanítják az iskolában; hanem a franczia törvényt – saját veszedelmemre – tapasztalatból ismerem. Nálunk a házasságot a polgári hatóság előtt kell megkötni.

– Hát az is meglesz.

– De még közbe esik valami. A megkötendő házasságot elébb ki kell hirdetni: az eljegyzésnek a szerelmes pár nevével két hétig ott kell kiszegezve lenni a városház kapujára: a mi arra való, hogy a tizennégy nap alatt a vőlegény mindennap vihessen egy palaczk likőrt a leendő apósának búelfelejtőben. Akkor adja aztán csak őket össze a nótárus.

– Az lehetetlen! – mondá a dignitárius. – Ennyi teketória!

– No ha lehetetlen, akkor tessék elmenni Transsylvániába: ott még vannak zenészek, a kik kotta nélkül muzsikálnak s menyasszonyok, a kik kihirdetés nélkül férjhez mennek. Igy mondja a Figaró.

– Nekünk itt horgonyoz a hadihajónk a marseillei kikötőben! nem lehetne-e a közjegyzőt, meg a városházának a kapuját magunkkal vinnünk: két hét mulva posta-fordultával retouroznánk?

Godin apó kikérte magának, hogy ilyen szent dolgokkal frivol tréfát űzzenek.

– Eh mit! – vágá ketté a gordi gubanczot Jusszuf király. – Hát ha ez a szokás Frankhonban, hogy két hétig kell a vőlegény és menyasszony nevének kifüggesztve lenni, hát itt maradunk két hétig.

Elszörnyedt erre mind a három udvari főméltóság.

– Hogy marad az ország két hétig király nélkül?

– Ejh, az ország könnyebben el lehet király nélkül, mint én királyné nélkül.

(Ez olyan nagy mondás volt, hogy azt rögtön feljegyezte Godin apó s beküldte a Figarónak. S ezzel Jusszuf király egyszerre népszerű alakká vált a nagy világvárosban.)

Ezzel a nehéz kérdés el lett döntve. A főméltóságok két hétig ott maradtak Párisban s nem lehet róluk feltenni, hogy nagyon únták volna magukat.

A törvényes határidő leteltével végbement a házasság Jusszuf király és a szép Salomè között, egészen a franczia törvényes szokások megtartása mellett. A formaszerűen kiállított házasságlevelet Godin apó rámába foglaltatta s a falra akasztva, mutogatá mindenkinek, a ki a concierge ajtaján belépett.

Tehát mamzell Salome valóságos királyné lett. De még azon felül is valami: valóságos szeretett feleség. A férjét még azután is négyszemközt csak «kis José»-nak nevezte. Az igaz, hogy gyermekek voltak még mind a ketten. Az ilyeneknek nem volna szabad még királyosdit, házasságosdit játszani.

Az elsőbbik feladatával ugyan nem sok fáradsága volt Jusszufnak; országának fővárosába megérkezve, úgy találta, hogy az uralkodás minden nehéz feladatait szépen végzik helyette az ott bekvártélyozott idegenek. Hanem a második élethivatását annál lelkesebben fogta fel.

A szultána aszszakinek nem kellett kerített szerály, sem vizsgaszemű háremőr; maga a férj volt mindene az asszonyának, ura és szolgája. A régi mohamedi szokások nem divatoztak az új király udvaránál, a felesége nem viselt fátyolt az utczán. Senki sem szólta meg érte, csak a softák.

Nem is látott Salome maga körül mást, mint európai viseletű alakokat: külföldi követek, consulok feleségei eljártak hozzá látogatóba s pletykáztak egész czivilizált modorban. Színházba is járhatott és a bazárba bevásárolni, ha a királyi palota előtti dísztéren az a négy sor pálma nem figyelmeztette volna, azt hiheté, hogy Európában van.

A hűséges szerelem nem maradt áldás nélkül. Egy szép napon szemérmesen súgva tudatá a férjével Salome, hogy… két szíve van.

Jusszuf meg volt dicsőűlve az örömtől. Minden miniszterének elmondta, némelyiknek háromszor is, az örömhírt.

És e naptól kezdve aztán oly gyöngéden bánt Salomeval, mintha kristályüvegből volna: a mire csak ránézni szabad.

Salome pedig okos asszony volt: egészen fin de siécle nevelés. Egy hónap múlva komoly beszédet kezdett Jusszuffal, ki őt ölében ringatá.

– Hallod-e Josécskám, ez a török vallás becsületes vallás: megengedi a férjnek, hogy több feleséget tartson. Nálunk keresztyéneknél ez meg van tiltva; ezért aztán a férj azt teszi, hogy tilos úton kerüli meg a törvényt. Ha otthon nem találja meg az örömét, keresi a házon kívűl. A török pedig megmondja őszintén, hogy: «kincsecském, én most egyet gondoltam: hozok a házhoz még egy feleséget». S aztán meg vannak szépen együtt hármacskán.

– Te beleegyeznél? – kérdezé Jusszuf.

– Sőt nagy örömöm telne benne. Akkor nem volnék egyedül. Komoran, búslakodva. Ketten volnánk: nevetnénk, tréfálnánk, dalolnánk és összeesküdnénk ellened, hogy mivel boszantsunk.

– No majd szólok erről a Sheik-ul-izlámmal.

Salome megcsókolta ezért a szóért a férjét s tapsolt örömében.

– Csak aztán olyant válaszsz, a ki szebb legyen, mint én.

Jusszuf beszélt erről a dologról a Sheik-ul-izlámmal s aztán néhány nap múlva azt mondá Salomenak:

– No már választottam egy új feleséget.

– Szebb-e, mint én?

– Azt nem tudom. Török leány arczát nem látja férfi, míg a nászszobába be nem vezette.

– De a nevét csak tudod?

– Azt sem tudom.

– De szívesen adják hozzád?

– Azt meg éppenséggel nem tudom.

– Ez egy keleti találós mese, úgy-e?

– Mingyárt kitalálod, ha megmondom, hogy kit szánnak nekem a minisztereim. A szultánnak egyik leányát, a kiről nem tudom, hogy szép-e, nem tudom, hogy mi a neve. És nem tudom, hogy nekem adják-e?

– Hát akkor mért esengsz utána?

– Azért, mert a minisztereim azt hiszik, hogy ha a szultán veje leszek, akkor majd annak a segítségével lerázhatom a nyakamról az idegeneket, a kik most helyettem uralkodnak az országomban.

A szép Salome nagyon elszomorodott erre a szóra.

Szultánleány nem jó lesz feleségtársnak: annak hosszúk a körmei.

De maga Jusszuf nem örült ennek az elhatározásnak. Oda volt az egész jó kedve. Alig mutatta magát emberek között. Mindig ott ült a felesége szobájában, mintha féltené, hogy elveszti.

Mindenféle ürügyet kitalált, hogy húzza-halaszsza a szultánlátogatást; de végre a Sheik-ul-izlám erővel kényszeríté, hogy teljesítse népe közóhajtását, menjen el leánynézőbe.

Hajóraszállása előtt még jól kisírta magát Salome keblén a kis király s minden csókját nála hagyta: az asszonyát pedig rábízta egy tudós asszonyra, a ki nagyon tudós volt, mert már szakálla is volt. Szozima asszonyságnak hítták.

Salome, mentül jobban közeledett reménye beteljesültéhez, annál búsongóbb lett. Elővették mindazok a nehéz sejtelmek, a mik a megáldott nőt üldözik. Félt a haláltól.

– Mondja csak, madame Szozima, nem fogok-e meghalni? – kérdezé a tudós nőtől.

A tudós nőnek a csalhatatlan tudománya állt a kártyavetésből. Megmondta előre Salomenak a jövendőt.

– Királynécskám: ha leányt fogsz szülni, akkor bizonyosan életben maradsz, de ha fiúnak adsz életet, akkor Allah legyen a hátad mögött.

Salome csak nem értett ebből a talánybul semmit.

Törökül kellett volna neki tudni, hogy megértse a mesét.

A hagyományos török szokások szerint egy mahomedi fejedelem trónját mindig az elsőszülött fiú örökli: bárha annak az anyja rabnő volt is. Az első fiúnak az anyja a «Valideh.» S annak nagy hatalom adatik a többi hitvesek fölött.

És ha egy szultánleányt adnak feleségül egy vazallkirályhoz, akkor megkövetelik tőle, hogy ezt tegye a «Valideh szultánává».

És ha van már a háznál egy régibb szultána, a ki egy fiúnak anyja, mi történjék akkor?

Hát hiszen azért bölcsek az állambölcsek, hogy tudjanak erre megfelelni.

*

Jusszuf királyt nagy pompával fogadták a magas kapunál.

Hetekig ott tartották s az alatt az egyik ünnepély a másik sarkára hágott, a miket tiszteletére rendeztek. Látott tűzijátékot, a melyben a röppentyűk az ő nevét rajzolták tűzbetűkkel az égkárpitra, kapott fényes érdemrendeket és aranyos szablyát, poharat koczintott a világ hatalmasságainak nagyköveteivel, díszőrség tisztelgett a palotája előtt. A padisah kézcsókjára bocsátá.

A Sheik-ul-izlám mindennap új jó hírt hozott a számára… A magas politika kedvező fordulatot vett. A divántanácsban túlsúlyra kezd emelkedni a jó barátok befolyása az ellenségekével szemben. Csak még egy «kis akadály» van, a mi elhárítandó. Akkor aztán teljes lesz a siker. De a végett ő neki magának kell elutazni Jusszuf király fővárosába.

Egyszer végre azt jelenté a táviró Jusszuf királynak, hogy no most már el van hárítva az a nehéz akadály.

Akkor aztán megtartották a tiszteletére a búcsúlakomát, nagy muzsikaszóval hajóra kisérték, ágyúszóval üdvözölték, úgy bocsátották el. Minden hajó fel volt lobogózva az aranyszarv-öbölben. S ha az igéreteknek súlya volna és térfogata volna, akkor azokkal még egy hajót megrakhatott volna Jusszuf király.

*

Mikor Jusszuf király megérkezett a hadihajójával fővárosa kikötőjébe, megdöbbenve látta, hogy valamennyi ott horgonyzó hajónak a zászlója félárboczra van leeresztve. Ez azt hirdeti, hogy nagy halottja van az országnak.

Elutazása óta nem kapott semmi hírt Saloméról. Minden levelét, táviratát elfogdosta a minisztere.

Nyugtalanul közeledett a parthoz; a dereglye evezőlapátainak minden csapása egy halotti induló zenéjeként hangzott a fülébe.

S mikor a part lépcsőin felszaladt, a halottas gyászzene egész közel hangzott. Azon a széles utczán, mely a kikötőtől a királyi palotáig vezet, egy néptenger hullámzott, egy mozgó tenger csupa fejekből, melyben nagy nehezen tudott előre haladni egy gyászmenet: elől a dervisek, azután lovas katonák, utánuk a táori zenészek, puskás katonák, azután egy gyászhintó a koporsóval, melyben födéltől, szemfödőtől nem takarva fekszik a halott. Nem is egy halott, hanem kettő. Egy nő és egy csecsemő. Anya gyermekével együtt, utána megint katonák, dervisek nagy csoportban.

A néptengerrel szemben lehetetlen volt előrehatolni Jusszufnak.

Kénytelen volt bevárni a gyászmenetet.

Annak az élén jött a Sheik-ul-Izlam lóháton.

Mikor meglátta Jusszufot, megállást parancsolt a menetnek s a csauszok által utat nyittatott a királynak a koporsóhoz.

Akkor aztán megtudta a király, hogy ki az a nagy halott, a kit ilyen pompával temetnek.

A szép Salome feküdt a koporsóban, mellette újszülött fia.

Megjövendölte ezt neki a tudós asszony: «Ha leányod születik, megélsz; ha fiad születik: Allah veled!»

… Hát ilyen a magasabb politika!

… Az akadály elháríttatott.

… És aztán még sem kapta meg Jusszuf a szultánleányt. Mazr maradt az idegenek alatt.

* * *

Mikor Godin apó megtudta a Figaróból a leánya szomorú végét, azt mondá a feleségének:

«Még is csak jobb lett volna neki pékmesternévé lenni, mint királynévá.»

A FAGGYÚGYERTYA.

(Elbeszélés.)

Volt egyszer egy nagy nemzetnek egy hozzá méltó nagy fia. Épen olyan zseniális, olyan fellengős, olyan lánglelkű, olyan könnyelmű, mint a nemzete.

Lángeszével és a sors csodafordulataival röpülve emelkedett magasra, legmagasabbra. Utoljára megválasztotta őt a nemzete vezérlő fejének. Az lett, a mit hajdan (egy évtized előtt) császárnak neveztek. Csakhogy ez a czím kiment már a divatból, mint a hogy kimentek a nagyvirágú ruhakelmék, a hogy kiment a divatból az az epezöldszínű viselet a minek a neve volt «Bismarck en colère» (Bismarck haragszik), aztán meg a krikri tréfa, meg az úrnőjük ruhájával egy színűre festett ölebecskék, aztán meg a «Schwarzer Péter» társasjáték, meg a chignon, meg a pater Klinkowström prédikácziói, meg a potichomanie (fazékfestési düh) s más egyéb változandóságnak alávetett zsarnokkegyenczei a kornak. A császári czím is azok közé tartozott. Azért a hozzá való kelmék megmaradtak. Ugyanaz a fényűzés, könnyelműség, dicsvágy, nagyralátás, gyönyörhajhászat, a mi egykor császári volt, csakhogy más etikett alatt.

Az új államfő, magas rangjára lépve, első dolgának tartá a szakácsok nagy mesterét magához szegődtetni, kétszer akkora fizetéssel, mint a mekkora egy miniszternek dukál. (De hát a macska is egye meg ám azt az ebédet, a mit egy miniszter főz.)

Kitűzték a napját a fényes beiktatásnak, s csak olyan nagy parádéhoz készültek, mint egy koronázásnál, a kerek világ legpompásabb városának ez nem kerül megerőltetésébe, hisz ott a hétköznap is olyan ünnep, mint nálunk a követválasztás.

Az egész országból seregestűl tódult fel a sok kiváncsi nép erre az országos ünnepre. Ebben az országban nincsenek se urak, se parasztok, mert minden ember egyenlő. Külömbség csak az emeletek között van: parterre, belle étage, első emelet, mezzanin, második, harmadik, negyedik, ötödik emelet, manzard: ezek képezik a rangfokozatokat az emberek között. S ez az osztályozat különösen kitünik számokban kifejezve egy ilyen országos ünnepély alkalmával. Azokban az utczákban, a melyekben az államfő a díszhintóban, a díszkisérettel fog végigvonulni, egy első emeleti ablak használati bére ötszáz frank, a padlásszobáé pedig már csak egy arany.

A nagy nemzeti ünnep előtti délután a mindenféle képviselet között lehetett látni egy összetartozó párt, férfit és asszonyt, hatalmas alakokat, a kik könyökkel furtak maguknak ösvényt a népözön árjában. A férfi tömzsi, széles vállú, kurta nyakú alak volt, simára borotvált arczczal, de annál bozontosabb szemöldökkel, a kiegészítő házastárs ellenben hatalmas öles termet, csontos végtagokkal, hímzett főkötős fejjel, melynek a tekintélyes sasorr erős igézetet kölcsönzött. Erősen idegen jelmezt viseltek. Csizma, harisnya, nadrág, szoknya, dolmány, egész a süvegig mind exoticus kifejezésű rajtuk.

Egy borjubőrrel fedett bőröndöt hoztak magukkal, melyet hol az egyik, hol a másik vett át, a szerint, a hogy kifáradtak a viselésében.

Minden kapu előtt megálltak, végig olvasták a lajstromot, mi van kiadó a házban. Fejcsóválva odább mentek.

Egyszer aztán mégis megakadtak egynél. Ez lesz a legalkalmasabb. Hatodik emelet. Padlásszoba, utczára nyiló ablakkal. Alku szerint.

Ide felmentek.

Az illető ajtószám tulajdonosa egy országgyűlési szolga volt, a ki hivatásánál fogva már a képviselőtestülethez tartozik, s annálfogva a politikai élet színvonalán lebeg.

A vidéki házaspár előadta a reflexióit. Ők hajlandók a holnapi napra kibérelni a padlásszobát éjjeli tizenkét óráig.

– Az ára egy arany, mondá a szobatulajdonos.

– Megadatik, mondá az asszonyság.

– Húsz frankos arany.

– Magam is úgy értettem.

Azzal előkereste a kamizolja zsebéből a gondosan papirba takargatott aranyat s átadta a szobatulajdonosnak.

– Hanem ezért azután az ablak egészen a mi rendelkezésünkre bocsáttatik.

– Azzal a kikötéssel, hogy a felvonulás alatt én is az önök vállán keresztül nézhessek le az utczára, mint harmadik haszonélvező.

– Helyes. Azonban estére az egész ablak a mienk. Abba mi a saját transparentünket kivánjuk elhelyezni, a melyben a saját gyertyáinkat fogjuk égetni.

Ez is ratifikáltatott.

Mire a vidéki úrhölgy, hitestársa kezéből kivéve a bőröndöt, azt felcsatolá s kitárta annak a tartalmát.

Volt abban egy nagy, sült ürüczomb, papirba takarva, egy megszelt fekete kenyér, azután egy katulya alakú kasornya, fekete alapon kivágott betűkkel, melyek hátul fehér, piros, kék beolajozott papirral voltak beragasztva, aztán meg két szál mártott faggyúgyertya. Egyéb semmi.

– Hát önök semmi váltani való fehérneműt nem hordanak magukkal az úton? kérdé elszörnyedve a szobatulajdonos.

A jövevények rábámultak, nem értették a dolgot. Mi legyen az? Váltani való fehérnemű? Ilyesminek az ő vidékükön semmi hire nincsen.

– Hiszen holnapután visszautazunk. Három nap mulva otthon vagyunk ismét.

Három nap ide, három oda, az alatt csak nem vált az ember inget! Ez előtt két századdal még Erzsébet angol királynénak is csak két váltani való inge volt összevissza.

A képviselőházi teremőr ajánlkozott rá, hogy a bérlőit (csekély díjért) végig hordozza a nagy világvárosban s megmutogatja nekik annak a nevezetességeit, de a jó emberek azt szépen megköszönték, nincs nekik mit nézni ezen a nagy háztömegen, meg annak a fényes kirakatain, boltablakain, szebb látvány annál egy naplemenet, meleg eső után a hegyek között, birkabégetéssel. Ők csak a holnapi parádét jöttek megnézni, ma pedig jókor lefeküsznek.

A helyett kipakolták az ürüczombot, meg a fekete brugót, s a mellett vacsorához ülve, szivesen megkinálták a házigazdájukat is, hogy tartson velük.

A mossziő azonban kimenté magát. Ő, mint aféle belső ember, az ülés végén, a képviselőház buffetmaradékaiból összevegyített «harlekin»-nal már urimódon jóllakott, s eféle paraszt kolláczió iránt nem érez hajlandóságot.

A két utazó aztán, kellően megvacsorálván a hazulról hozott elemózsiából, lefeküdt, aludt reggelig.

A reggeli ágyudörgésnél már talpon voltak s kiültek az ablakba.

Jó magas nézpontjuk volt, egy hatemeletes háznak a padlásablakából.