Part 2

– Hát akkor én majd kiküldöm a szobából a hajdukat, a mint egy tálat körülhordtak s azok csak akkor jönnek be, a mikor csengetek nekik. A szücslegény felől beszélhet a báró úr, mert az nem hall más nyelven, csak tótul.

E közben az öreg hajdu körülhordozta a levesestálat. Először is megkinálta vele a vendégurat. Valami furcsa áporodott savanyú illat szállt föl a tálból.

– Ez cibereleves – mondá az alispán. Ez az a hires leves, melyet a lakedemoniak mindennap osztogattak.

(Tudva van, hogy a czibere nyolcz napig posajtott korpa levéből készül.)

Kadarkuthy nem érezte magát eléggé spártainak, hogy belekóstoljon.

– Mi párisiak nem szoktunk levest enni.

Maradt fogyasztónak a bőjtös leveshez a viczispán és az átellenes vendége.

A mint a hajdu kiment a leveses tállal, a báró hozzákezdett az ügyének előadásához.

– Azt mondta a viczispán úr, hogy jól ismerte az apámat, a mire én azt feleltem, hogy akkor hát engemet is kell, hogy ismerjen, mert tele van a tekintetes vármegyének az archivuma a mi kölcsönös kriminális pereinkkel. Már gyermekkoromban kurrentáltatott az apám, mint megszökött csavargót, gyújtogatót. Mivelhogy egyszer a kovácsnak a házát, a hová az apám inasnak beadott (nem akartam tanulni), szépen fölgyújtottam, aztán világgá szaladtam; majd meg Bécsbe küldött, beadott egy klastromba novitiusnak; onnan is megszöktem; eladtam a reverendámat, beálltam egy komédiásnak a truppjába s ott játszottam az orangutangot.

A viczispán fölszisszent. Más ember fölkaczagott volna rá.

A báró vette észre, hogy kellemetlen hatása volt a revelatiójának. Azt szerette. Folytatta a thémát.

– Kitünő majom voltam. A lábam ujjával meg tudtam vakarni a fülemet.

A viczispán megszólaltatá a csengetyűt.

Tamás hajdú új fogás ételt hozott. Ezüst tálban főtt tojás, csak úgy héjában.

A báró megrőkönyödött, mikor megkinálták vele.

– Mi párisiak soha sem eszünk tojást héjában.

– Ez pedig királyi comedentia – bizonyítá a viczispán. Mathias Corvinus deliciája, a hogy a krónika mondja: «hic fuit Mathias rex, comedit ova sex.» (Itt volt Mátyás király, megevett hat tojást). Latinul nem tudó vendége kedveért a magyar fordítást is hozzátette.

A szücslegény azonban többet értett meg a latinból; ő is Mathias s a «sex» tótul is «seszt.» Kivett magának hatot a tojásból.

A báró elnevette magát.

A viczispán sietett egy klasszikus czitátummal a vendégét rehabilitálni.

«Regis ad exemplum totus componitur orbis.» (Példát ád a király s a világ mind indul utána.)

Ezzel nagy filologi tehetségét is ragyogtatta.

A báró nem kérdezte a viczispántól, hogy micsoda jogon ül az ő úri asztalánál az a gatyás mesterlegény? Gondolta, ez valami kegyes fogadás teljesítése az áhítatos dignitarius részéről; szegényeket megvendégelni.

Legalább addig, a mig a Matyus a hat tojást lehámozgatja, időt nyer a curriculum vitæjének folytatására, a hajdu eltávoztával.

– A vége az lett a művészi pályámnak, hogy elszerettem a Herkules leányát, a kötéltánczosnét, vagy az engem; nem tudom bizonyosan. S aztán volt dinomdánom; találtunk Sadduceusokat, a kik pénzt adtak obligátiókra, a mikre az apám neve volt irva.

– Tehát falsificátióra? – szólt a viczispán szigorú tekintettel.

– Hát az apám nevére csak szabad volt falsificálnom vagy mi?

Ezen fölfogás ellen nem lehet vitatkozni.

– Hanem az öreg is abban a hitben élt, hogy az ő nevére nem szabad pénzt fölszedegetnem. Pörre vitte a dolgot, prókátor kezébe adta. Akkor aztán én is prókátorhoz fordultam. Azt már aztán elképzelheti a viczispán úr, hogy mi támad abból, mikor két olyan ember, mint én meg az apám, két prókátort ültet föl a nyakába s úgy produkálja a vitézi turnirt. Ha az ő fiskálisa egész litániáját hozta föl ellenem a válogatott istentelenségeknek: csinált az enyim két akkora rovást az öregem elvádolására; larvatus, stellionatus, perduellio volt rábizonyítva, a miknek én az értelmét sem tudom; az atheista volt és manichæus, ezt már értem. Én szöktem egyik országból a másikba, nem birtak elcsipni; de az öregemre annyi mindenféle bolondság kibizonyult, hogy a nemes vármegye sequestrum alá vette s tútort rendelt a számára. Az öreg két esztendeig állta a rendes életet, akkor megunta a dolgot: kibocsátotta a kezéből az anyai örökségemet, pedig még csak tizennyolcz esztendős voltam. Azzal én kimentem Párisba s azontúl azután csak úgy messziről boszantottuk egymást a hóbortos ficzánkolásaink hirével.

Ez alatt a Mathiás megette a hat tojást: a viczispán csöngetett.

A vén hajdu harmadik étekfogásnak ezúttal kétfülü porcellán tálban hozott föl valamit, a mi messziről látva igen hasonlít, de közelből nézve még jobban hasonlít egy fészek kurtakigyóhoz, lében uszó széna közé elhelyezve.

Ilyet sem látott Párisban a báró soha.

– Mi ez, kérem? – kérdezé gyanakodva a házi gazdától.

– Ez csíkos káposzta.

A báró éhes volt már; kivett két darabot azokból a fekete kígyó formákból: egy nagyot, meg egy kicsinyt.

Valami jónak kell annak lenni, mert az asztal végén ülő vendég a két tenyerére támaszkodva emelkedett föl az üléséből, a szemei még jobban kidülledtek, a szája gyönyör előérzetével nyilt széles mosolygásra; ki is pakolt abból a drága comedenciából egy teletetéz tányérral, mikor hozzá került a tál.

A báró egészen rajta felejtette a szemét.

Látta, hogy a Matus hogy bánik el a csíkkal. Megfogja a farkát, fölemeli magasra; aztán – fejével előre bocsátva, leereszti a szájába, egy percz alatt úgy csúszik az le a torkán, mintha a vármegye csináltatta volna az útját.

Azt hitte a báró, hogy azt ő is megtudja tenni. Nyelt ő már valamikor késeket is. Megfogta a kisebbik csíkot s elsülyeszté a szájába. De ő nem volt ura ennek a tudománynak. Az a halforma állat fönnakadt a torkán; elkezdett tőle fulladozni, czikákolni, az arcza elvörösödött.

A viczispán odakiáltott gyorsan a szűcslegénynek:

– Matus! Zabi do chrbat!

A Matus rögtön megmagyarázta e mondat értelmét; fölugrott a székről, odarohant a báróhoz és súlyos nagy paraszt öklével olyat ütött neki a háta közepére, hogy a felakadt csik menten lecsúszott a maga helyére. (Ezt jelenti a «zabi do chrbat.»)

A báró aztán nem tudta, hogy megköszönje-e a hátbaütést vagy megharagudjék érte.

A viczispán ismét egy új klasszikus mondással vigasztalta meg a vendégét, egyúttal egy ezüst kancsóból töltve tele az ezüst poharát. (Arra jó ez az ezüst ivószer, hogy az ember nem tudja előre, mit fog inni.)

– Maledictus piscis in tertia aqua. (Átkozott a hal a harmadik vízben).

A báró elértette a szép mondatot s nagyot húzott a pohárból.

Hanem a hosszú korty után rimánkodó tekintettel nézett a Matusra, a ki már a helyén ült ismét, mintha arra kérné, hogy: no még egyszer «zabi do chrbat!»

– Mi ez az ital, kérem? – rebegé torkát köszörülve.

– Ez az én saját magam termesztette valódi almabor.

Hát biz a bőjtös ebédhez almabor járja.

Más bortól csak berug az ember; de az almabortól kirug.

A báró most már dühös kezdett lenni.

Ez épen összetaláló hangulat volt ahhoz, a mit el akart mondani.

– Az öreg Kadarkuthy (már nem is az «öregem») erre azt találta ki, hogy elfogott valahol egy kicsapott kálvinista diákot, s azt adta ki helyettem a fiának. Könnyű volt neki elbolondítani az egész világot. Engem kölyökkorom óta nem látott senki az apai háznál. Azt a ficzkót hordta magával faluról falura, czifrán öltöztetve, pénzzel ellátva s beleheczczelte a legveszettebb kalandokba, mind az én rovásomra, míg egyszer csak hírét hallom Párisban, (majd azt is elmondom, hogy ki értesített) hogy a mig én odakinn iparkodom a Kadarkuthy nevet híressé tenni: azalatt idehaza valami álorczás ficzkó még nagyobb bolondságokkal ékesíti föl a biografiámat és hogy legközelebb feleségűl fogja venni egy alispánnak a kisasszonyát, s azt viszi haza a vén Kadarkuthy kastélyába. – Ejh, hogy karmolja a torkomat ez az átkozott almabor!

A viczispán megint félbeszakítá az előadást a csengetyűszóval.

Ezúttal a Tamás hajdu egy czifravirágú lapos kőedény tálat hozott be, a minek a tartalma végkép elbusítá a vendégbárót.

Azt pedig a tudományos házigazda ismét be tudta rekomendálni egy klasszikus mondattal:

– Ez az a mythologikus eledel, a mivel Philemon és Baucis az incognito utazó Jupitert megvendégelte: «Mellaque et frugesque et lactis massa coacti» – «Mézzel trágyázott[1] lakodalmas kása tejekkel».

Nem kellett az a bárónak se diákúl, se magyarúl.

De biz a házigazdának sem kellett.

– Vigye kend a Matusnak, tegye elébe az egész tálat.

Hát ennek meg a Matus örült meg nagyon. Egy egész tál mézeskása! Hisz ez maga a paradicsom! Neki is feküdt azonnal. Csak az volt a baja, hogy a kanala nem volt elég nagy. – Ekkora kásához és ekkora szájhoz!

Legalább addig, a míg a kásában tart, egészen elmondhatja a maga viszontagságait a báró.

– Én rögtön rohantam extrapostával Párisból Magyarországra, ezt a gyalázatos intrikát megakadályozni; egyenesen az öreg kastélyába siettem. Tíz esztendő óta nem láttuk már egymást. Hát a mint betoppanok a szobájába, azzal a szóval, hogy én vagyok Kadarkuthy Viktor: az öreg gyilkost, rablót kiált, összeröffenti a hajduit: «fogjátok meg a rablót, ez az a híres Schinderhannes!» engem megkötöztet, fölvitet Kassára, becsukat a tömlöczbe, egy komisz nyirkos oduba: s én ott ülök kenyéren, vizen, mint a híres rablóvezér Schinderhannes, a míg az öreg az alterégómat összeházasítja az én nevemben a Csallóköz legszebb kisasszonyával. Hát nem rettenetes injuria ez?

– Fatalis qui pro quo!

– Még most is ott ülnék s most is veszekednének a würtembergi svábok, meg az abauji magyarok, hogy melyik torturáztasson meg; ha annak a pseudo-Kadarkuthynak az apja, egy hugonotta prédikátor, olyan ostoba nem lett volna, hogy a fiát a fényes lakodalom közepett demaszkirozza, fogságra vigye s azután a csalárdságot deklarálva, az én fogságomnak véget vessen.

– Az a pap nem ostoba volt, hanem igazi puritán kharakter.

– Bánom is én. A gézengúz fiúról aztán elhiresztelték, hogy az a Dunába ugrott, a menyasszonya pedig utána ugrott. Egyszerre eltüntek mind a ketten. De engem nem lehet ám olyan könnyen bolonddá tenni. Tudtam én jól, hogy ez csak finész. A szerelmes couple megszökött együtt s most játszsza a cache-cachet. Tudom magamról, én is így tettem, mikor a komédiás Colombináját elszöktettem. Azok egyenesen az öregemhez menekültek s az eldugta őket valahová. Vannak neki olyan birtokai, a mikbe kocsiút sem vezet. De másodszor nem mentem az öregemhez, hogy még egyszer lefüleltessen. Van én nekem eszem! Hanem megszorítottam a csalónak az apját, a papot s mikor az már látta, hogy nincs menekülés tőlem, előadta az igazat. Itt van a levél, tessék elolvasni: az öregem levele. Ebből világosan megérthető, hogy az országcsaló él, felesége, kis fia van. Itt rejtőzik a borsódi Bükkben; ő a barátfalvi lévita. Ez hozott ide engem. Meg akarom találni azt az embert.

A viczispán átolvasta az öreg Kadarkuthy levelét, mely a haldokló Gutay Thaddeus előtt a mennyországot megnyitotta s visszadta azt a vendégének.

– S aztán ha megtalálja a báró úr, mit fog tenni?

– Hát megölöm, – szólt hideg vérrel Kadarkuthy Viktor, két nagy tenyerét culottja zsebeibe mélyesztve.

Az alispán még komolyabb ránczokba szedte az arczát, mint eddig.

– Homicidium? Báró úr! Nem tetszett olvasni az ajtómra kiszögezett «Statarium»-ot. A gyilkosságért statarium elé állítják a reust s három nap alatt «amice pendebis».

Ezt megértette a báró; a «pendu» francziául is ugyan azt a függő helyzetet jelenti.

– Hiszen nem gyilkos módon akarom én őt megölni, hanem párbajban.

– Mi az? duellum? Hiszen a perdöntő páros bajvívást még Corvinus Mátyás királyunk aboleálta; egyébfajta duellumok pedig csak a csatatéren szokásosak, a milyenek voltak a vak Bottyán és Ocskay László, a török Kubát és a magyar Balázs, a krimiai Buzdorgán murza és Damokos Tamás között megvivottak; de más külömben verekedni csak a parasztok szoktak; nemes ember, ha injuria esik rajta, viszi az ügyét a törvényes birája elé s megitélteti az emendam capitis-t.

A báró nem akart recipiscálni.

– Soha! A mi ügyünket biró nem döntheti el. Én gavallér ember vagyok. Meg fogom ölni az antagonistámat, a ki miatt a börtönben penészedtem – s az jó lesz neki.

– De hátha az öli meg a báró urat?

– Az meg jó lesz nekem.

Ez alatt a Matus elkészült háromnegyedrészben az isteneknek tetsző mézeskásával; úgy látszott, hogy a többit meg akarja hagyni «móres»-nek.

A viczispán oda szólt neki.

– No Matus, úgy látom, jóllaktál; most már fölkelhetsz, a «poszpász»-ból nem szükség részesülnöd.

Erre a Matus egy könyörgő tekintetet mosolygott az alispánra, azután meg az előtte való tálra, a mit az alispán elértett s kezével intett felé: «no hát csak végezd el a maradékot is». A szűcslegény aztán még a megkegyelmezett mézeskása birtokbavételéhez is neki fohászkodott; miközben a két hajdu fölhordta ezüst tálczákon azt, a mit a régi magyarok poszpásznak hittak.

A báró holmi süteményféléket képzelt alatta.

Aztán az egyik hajdu hozott a tálczán egy nagy fekete retket, meg egy tányér diót; a másik pedig kevélyen mutogatott egy egész jól kinőtt ostyepkát.

Ez utóbbit nem kisértjük meg leirni, mert úgy is tudja minden ember, hogy mi az? aztán meg nem is tudnánk hozzá.

A viczispán nagyon bőkezű volt a klasszikus mondásaival; a fekete retket meghámozta egy olyan furfangos masinával, mely azt egyúttal vékony szeletekre felaprózza.

«Omnia cum sale, raphanum sine sale comede.» (Mindent sóval egyél, de a retket sótalanul fald).

A bárónak nem kellett az sem sóval, sem só nélkül.

A míg pediglen a diót feltörte a viczispán egy furfangos csavarvégű géppel:

«Prima nux prodest, nocet alter, tertia mors est.» (Jó a dió egyben, kettő árt, harmadik öl már).

A báró mindjárt az elsőnél el kezdte az életét védelmezni.

A szerencsétlen ostyepkával pedig nem tudta, hogy mit csináljon. Fejszével ütik ezt agyon vagy kuglizni fognak vele?

Pedig a viczispán olyan szépen beajánlotta azt e sorral:

«Caseus et panis sunt optima fercula sanis». (Jó a kenyér és sajt annak, ki nem ismeri a bajt.)

Kadarkuthy Viktor boldognak érezte magát, hogy vége van a viczispáni ebédnek.

– Talán ki lehetne ezeket a szájtátókat küldeni, – mondá a viczispánnak.

– Illico, illico. Maradjatok még egy momentumig, szolgáim.

A viczispán fölállt a székéről; elmondta az asztal utáni hálaadást, a miben az asztal tulsó végén levő szűcslegény is követte.

A báró ellenben ülve maradt és nem hálálkodott.

Magára vessen, ha éhen maradt; előtte volt minden; ugyan kinálták.

A viczispán ünnepélyes állást foglalt az asztalfőn s oda inté maga elé Matust.

A szűcslegénynek az arcza sugárzott a megelégedéstől.

– Jól laktál, Matus? – kérdé az alispán szarmata nyelven.

– Jaki pispek (mint a püspök) – volt rá a hálateljes felelet.

A viczispán arra kihuzott egy kötött selyemerszényt a nadrág hasítékból. (Az volt a régi magyaroknál a zseb.) Azt szétnyitva, kivett belőle egy viselt ezüst máriást, melyen a fejedelmi arczkép pirulni látszott a fölött, hogy nagyon sok réztartalma van az ezüst pénznek.

Azt odanyújtá a legénynek.

– Fogjad ezt fiam, te becsületes szűcslegény s tartsd meg örök emlékűl erre a mai szent napra, a melyen viczispánod asztalánál ebédelhettél egy báró társaságában.

A szűcslegény szomjas tekintettel nézett a tenyerébe ejtett máriásra, arra gondolva, hogy ez az örökemlék épen jó lesz két pint idei karczosra, mert az almabor őtet sem elégítette ki nagyon. Arra sarkantyút kell verni.

Addig is azonban elhelyezé a kapott drága emléket a csizmaszárába (a parasztnál meg az az erszény.) E végett föl kellett húznia az egyik gatyaszárat. Nem vette észre, hogy annak a rojtja fönnakadt a csizmaszár rózsáján.

– És most ide hallgassatok, ti istentelenek! szólt a viczispán, a két hajdúhoz intézve a szót. Tudjátok meg, hogy mi okból invitáltam én meg a mai ünnepi ebédemhez ezen jámbor istenfélő ifjút. Ugy-e, mikor ti velem jöttök a templomba, engemet kísérve, a világért le nem térdepelnétek hamarább, mint mikor a szent mise végén a ministrans az inclangoríumot megcsendíti, akkor is ugyan keresitek a kényes térdeitek számára a genuflexióra alkalmatos deszkákat. Ime ez a kegyes ifjú legény, a mint a szentegyházba belépett, egyenesen odajárult az oltár elé s ebben a vékony vászon perizomában rögtön letérdelt a hideg márványkőre, s úgy ájtatoskodta végig az egész szent czeremóniát az én szemeim láttára. Ezért ültettem én őt az én úri asztalomhoz, a jámbor publikánust, míg tinektek, paniperda liktoroknak, szolgálnotok kellett körülötte. Tanuljatok az ő példájából igaz ájtatosságot.

Ezen kenetteljes beszédnek ugyan ellenkező hatása volt a két hajdúra, mint a minőt a vicispán várt tőle. A János hajdú a markába nevetett, a Tamás hajdú ellenben még a tenyerét sem tette a szája elé, úgy röhögött.

– No ugyan szép példa! vagdalt vissza gorombán a tekintetes urának: hiszen a gyolcs gatya alatt kecskebőr nadrágot visel a szűcslegény! s odamutatott a csizmaszár rózsáján fennakadt patyolatra, mely alól kilátszott a bőrnadrág.

A viczispán elképedve ütött öklével az asztalra.

– Canis tota mater! Portat braccas caprinas sub perizomate! Fogjátok meg a pernahajdert, vigyétek ki s verjetek rá viginti quinque solidos!

A két hajdú megkapta a Matust két karjánál fogva s vitték le a rabok udvarára egzekucióra.

A jámbor szűcslegény soha e világi életében meg nem tudta, hogy miért kapott ő egy emlékezetes pénteki napon egy pompás viczispáni ebédet, annak a végén egy ezüst máriást s in fine finali huszonöt mogyoróhájjal megkenegettetést?

Csak a báró volt nagyon megelégedve az exodussal. A ravasz ficzkó visszakapja kamatostul azt a hátbaütést, a mit az ő bárói testén el mert követni.

– No most már vége van az ebédnek, remélem? Már most lehet officiosus dologra áttérni? Monda a viczispánnak.

– Állok szolgálatjára a báró úrnak, monda a viczispán, a gyöngyös hüvelyű fogpiszkálót szájába dugva.

– Hát nem akarok én a vicispán úrnak egyébbel alkalmatlankodni, mint csupán annak a fölfedezésével, hogy hol találom én meg ebben a vármegyében Barátfalva helységét. Ezzel sem jöttem volna ide kellemetlenkedni; de már eddig bejártam a vármegyét keresztben hosszában, gyalog és szekéren, a merre csak utak visznek, de sehol ilyen nevű falut nem birtam találni, úgy jöttem a viczispán úrhoz, ezzel a rövid kérdéssel: hol találom meg Barátfalvát?

A vicispán kivette a szájából a fogpiszkálót s kegyetlen flegmával válaszolt.

– Tudhatja báró úr, hogy én, mint primus vicecomes, exclusive in politicis fungálok. Önnek a causája pedig az adminisratio resszortjába tartozik. Erre a kérdésére tehátlan directe a második viczispán úr adhat competens inviatiót.

Hej, de mérgesen rúgta ki maga alul a széket a nemes báró erre a válaszra.

– Hát nem tudta ezt nekem az úr mingyárt az elején megmondani? Hát ezért kellett nekem végignéznem egy ebédet? Ezért kellett darabonkint elmondanom az egész bolond historiámat, hogy most rukkol ki vele, hogy ez nem az első viczispán dolga!

De azt sem mondta, hogy «servus humillimus». Kapta a háromszögletű fedőjét s nagy lépésekkel indult az ajtó felé.

– Megálljon csak még egy szóra, domine magnifice báró! szólt a viczispán, még van valami informatióm, ami a báró urat proxime interessálni fogja. Én jó keresztény vagyok s most manifesztálni akarom, hogy a keresztényi indulat még a szabadkömivesek irányában is indulgentiát contestál. – Hallgassa meg az informatiómat. – A báró úr most a második viczispán urat fogja meglátogatni. Az épen ebben az órában ebédel. A báró urat bizonyosan ott fogja marasztalni a lakomáján. Az aztán másforma convivium lesz, mint a minőt a báró úr itt nálam contemplált. Három disznót öltek ma reggel. A második viczispán úr konyhája híres. Annyi válogatott étekfogás lesz ott, hogy a közben a báró úr az egész gravamináit végig historizálhatja. Hanem bona fide rekomendálom, hogy ne ugyanazt a peripetiát kövesse ott, a mit én nálam.

– Hát mit?

– Hát exempli gratia ne mondja előtte azt, hogy az üldözött emberét duellumra akarja torqueálni és mactálni; mert épen úgy jár vele, mint a szűcs legény járt velem, hogy a lucullusi lakoma végével a viczispán úr a báró urat vasra vereti s felküldi Budára a Locumtenenshez, mint «nobilis duellum provocanst». S mondhatom, hogy a budai csonkatorony semmivel sem amoenusabb hely a kassai bástya-áristomnál.

Ettől csakugyan megszeppent a báró.

– Hát mit csináljak?

– Mondám, hogy én igaz keresztény vagyok, a ki még a hitetlenek romlását sem kívánom. Mint igaz keresztény azt tanácsolom a báró úrnak, hogy használjon egy kis pia fraust: a féle mendacium opportunumot.

A báró a fejét rázta: nem értett a diák szavakból semmit.

– Tetesse magát okos embernek.

– Ahá! Hazudjak?

– Csak rendes normális észjárású embernek simulálja magát báró úr. A sérelmes ügyet előadva, arra kérje fel a viczispán urat, hogy exmittáljon a criminális causájában egy judex nobiliumot, az ebéden assistáló vicefiskálist pedig plenipotentiázza meg a processusa levátájával: az incattus domiciliumát eruálni azután majd a juratus tabulae regiae notarius exmissiója fog lenni.

Azt sem mondta erre a báró, hogy «Deo gratias».

Felszakítá az ajtót, felcsapta a kalapját s keresztülrontva az üres szobán, lerohant a lépcsőn. Csak azután gondolta meg a dolgot. Hisz az első viczispán tanácsa egészen jó neki. Az a processus-indítás csak pia fraus. Csak egyszer a juratus rátaláljon arra a mesés Barátfalvára, majd nem kell ő neki se judicium, se vicefiskális.

II. A DISZNÓTOROS EBÉD.

A mint Kadarkuthy Viktor kirohant a vármegyeház kapuján, utját állta egy hajdú, a ki, úgy látszik, hogy reá lesett. – No még egy hajdú!

– Hát kendnek mi a baja?

– Köszönöm kérdésit, nekem, hála Istennek, semmi bajom. Hanem a tekintetes második vicispán úr köszönteti a nagyságos báró Kadarkúthy urat.

– Hát hogy tudja kend, hogy én vagyok az a báró?

A hajdú bölcs szemhunyorítással válaszolt, meghúzva a két ujjával a báró kabátjának egyik leffentyűjét:

– Hát erről a haczukáról.

A báró nem értette a dolgot. Hisz abban a világban, a melyből ő most idecseppent, minden ember ilyen haczukát visel; még Bécsben is ez a divat.

Az ám! Bécsben!

– No hát mi kell velem a vicispán úrnak?

– Hát instáltatja egy kis barátságos disznótoros ebédre magához.

– Hiszen épen most jövök az első vicispán úr ebédjéről.

– A felől bátran végig ebédelhet a nagyságos úr egy másodikat. Ilyenkor ott bőjtös ebéd szokott lenni.

– Hát a kend urasága nem bőjtöl?

– Nem. Mink más eklézsiához tartozunk.

– No hát ugy is oda indultam.

Tekintetes Igriczy János másod-vicispán úr portáján azután egészen más világ volt, mint odaát az első vicispán rezidenciáján. A saját nemesi telkén, saját házában lakott, a hol tiz vendég fogatai számára volt istálló és félszer; a sok kifelé forgatott rúd bizonyítá, hogy azok most épen tele vannak.

A hajdu vezette a vendég urat a pipatóriumba, a hol már a többi uraságok összegyülekezének; még most nem pipáztak, hanem az ebéd-előkészítő domitorium járta.

Nem is kellett a vendég úrnak bemutatás. A mint belépett az ajtón, egyszerre minden ember ráismert: «áh, itt a báró!» A házi úr eléje jött. «Szervusz bárócskám!» a tenyerébe csapott, «hozta Isten!» s azzal vezette az asztalhoz, a hol a szilvóriumos palaczk mellett ott állt a pompás miskolczi czipó s azzal «domitorium praecedit!» egy kupica szilvapálinkát belediktált, a mi a bárónak nem is esett rosszul; azt a lenyelt szóló csíkot legalább elpihentette a gyomrában.

Azután pedig sorba bemutogatá neki a többi tekintetes convivákat, a kiknek csak a titulusa maradt meg a báró fejében: protonotarius, – vicenotarius, – fiskalis, – vicefiscalis, – judex nobilium, – jurassor, – assessor, – archivarius, – perceptor, protomedikus, – hites mathematicus, – egyszóval az egész vármegye.

De azok közül is a vele egykorúnak látszó urak mind azzal a jucundus ábrázattal fogadták a közéjük lépő jövevényt, mint – a kiről épen most anekdotázik az egész frequentia.