Part 19

– Jaj de ártatlan fiú vagy te pajtás! Patvart jövedelmez! Ez nekem csak privilégium arra, hogy minden héten egyszer fölszaladhassak Bécsbe, természetrajzi készülményekkel: azokat én ajándékba osztogatom szét. A valóságos hivatalom, a mi után busás jövedelmet huzok, az orvosi prakszis. Ez az, a mit a németek így hínak: «Das Geld, wovon die Frau nichts weiss.» (Pénz, a miről az asszony nem tud.)

– Csodálatos orvosi praxis lehet az, a mit egy héten egyszer vesznek igénybe Bécsben.

– S nem találja ki a fantáziád, hogy mi az? Én egy külföldi hatalmas biztosító társaságnak vagyok az ügynöke és orvosa.

Felugrottam a székemről.

– Te egy életbiztosító-társaságnak az orvosa vagy? Akkor bocsáss meg pajtás, ha az asztal tulsó végére telepszem; hogy hosszában legyen közöttünk ez az asztal.

Bonafides doktor még jobban nevetett rajtam.

Én aztán elmondtam neki egész komolyan, hogy mi dolgom volt már egy ilyenfajta orvossal.

Bonafides barátom fittyet vetett erre.

– Az a doktor nagy ignoráns volt.

Én aztán védelmeztem a doktort. Annak bizony igaza van. Én érzem azt magam, hogy megyek lefelé a lejtőn. A jövő tél reám nézve örök tél lesz.

– Bliktri! kiálta föl az én békám. Nincs neked semmi komoly bajod. Én tudom bizonyosan. Nem kopogtatom én senkinek a bordáit, nem hallgatom a lélekzését, csak a szemébe nézek. A szeméből meglátom, hogy élni, vagy meghalni való-e? A szemek adják a csalhatatlan diagnosist. Van elég piros pozsgás ábrázat, a kinek, ha a szemébe nézek, azt mondom rá: «ez egy hulla!» A te szemedből azt látom, hogy te lepipálod Mathusálemet.

Én csak búskomoran mosolyogtam erre a biztatásra.

– No, hogy meggyőzzelek róla, mennyire komolyan beszélek, mondá Bonafides doktor, – hát itt van a zsebemben egy biztosítási kötvény az én társaságomtól. Diktáld fel, mennyi az összeg, a melyet halálesetre biztosítani akarsz: én elfogadom s holnap kezedben lesz a társaságom szerződése.

Én erre azt mondtam, hogy: «tudod pajtás: én soha életemben nem csaltam, nem loptam, nem szeretném, ha a halálom esetével csalnék, lopnék meg valakit».

Bonafides doktor nem tágított.

– Én egész komolyan mondom neked, hogy semmi organikus bajod nincsen. A miben szenvedsz, az kedélybaj. Elmulik. Fogadd el az ajánlatomat. Csak nem képzeled, hogy én a te megtréfálásodért koczkáztatom a jövedelmező állásomat. Ha én a biztosító társaságommal egy halálra vált embert fogadtatok el, engemet rögtön elcsapnak.

Én csak még sem álltam rá.

Ez alatt a cselédem felhozta az ozsonnát: aludt tejet, mézet, kenyeret.

Bonafides doktor azt mondá erre:

– Tudod mit pajtás? Tegyük el ezt az ozsonnát holnapra! most pedig öless csirkét, csináltass paprikást galuskával, s aztán hozass fel a pinczédből abból a jó schillerborodból.

– Paprikás csirke! galuska! schillerbor! Hisz ezeket az én házi orvosom mind a halálos mérgek kategoriájába sorozza!

– Ejh! szólt Bonafides doktor, ha én, az inkarnatus növényfaló meg nem halok ezektől, te csak nem halsz meg tőlük.

– Igazad van! No hát, Isten neki! Excedáljunk. Hisz a siralomházba kitett bűnösnek is szabad egyszer jóllakni utoljára.

Csaptunk aztán egy olyan jukundus ozsonnát az én barátommal, hogy vacsora lett belőle: vége felé még daloltunk is: «Hajtogassuk a kancsókat, feltaláljuk benn a jókat.»

Hogy vacsora után aláirtam-e én a biztosítási szerződést? arra bizony nem emlékezem akkurátosan, hanem hogy két nap mulva ott volt a kezemben az életbiztosítási kötvény: az már bizonyos.

És ettől a naptól kezdve nem jártam szállást keresni se Marsba, se Jupiterbe, hanem láttam a földi dolgaim után.

S mondhatom, hogy nem csaltam meg a Bonafides doktor biztosító-társaságát: mert azóta harminczhárom esztendő elmult, s én ez alatt busásan befizettem évi dijakban azt az egész összeget, a mit halálom után fognak kapni a jótékony intézetek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem azért nem én vagyok az a bizonyos kétéletű ember: hanem majd a végén kiderül, hogy ki szolgált rá erre a czímre?

Hogy e naptól fogva Bonafides doktor rám nézve a legrokonszenvesebb alakká vált, az egyenes logika. Ez az igazi barátság! A ki a jó pajtása kedvéért megtöri a vegetariánus fogadalmat s egy napra felcsap húsevőnek, borivónak! A csodadoktor, a ki azzal gyógyitja ki a pácziensét a melankholiából, hogy megtanítja par-kompanyi korhelykedni.

Kedves gyógyrendszer!

Egészen osztom annak a kedves emberemnek a véleményét, a ki a Kneipp-kúra csodahatásáról hallván beszélni, lelkesülten kiálta fel: «No azt a Kneip-kúrát én is szeretem!» (Csakhogy ő nem két «p»-vel a végén értette azt a szót, hanem egy «e»-vel megtoldva.)

De térjünk vissza az elszalasztott fonálra.

Azt mondtam fentebb, hogy egy külföldön utazott barátomtól (ifjabb kiadómtól) kaptam egy doboz kagylót, csigahéjat.

Ez eleinte nekem lett baj, később aztán megint neki lett baj. (Majd elmondom én azt sorba, hogyan történt.)

Hát én nekem az volt a bajom, hogy azoknak a szép conchiliáknak a neveit nem tudtam.

De itt volt Bonafides doktor, a ki sűrűn eljárt hozzám (a kúrát ismételni), annak mint természettudósnak, mulhatlan kötelessége volt a csigák országát ismerni. Megtette azt a barátságot, hogy segített nekem a darabokat determinálni. Hozattam külföldről egy ahoz való drága könyvet: Lamarke Malakologiáját, a melyben le voltak festve a legnevezetesebb acefalák és cefalopodák.

A gyüjteményem egy darabjánál lelkesedve szólalt fel az én béka barátom: «Hűh, pajtás! ez a békateknőknek a királynéja! Csakhogy ez csupán a fele a kagylónak s a tövisek le vannak róla tördelve: ha a megfelelő részt hozzáillesztik s minden kinövése ép maradt rajta, akkor ez a természet remeke; a miért is ezt a nevet viseli: «Venus Dione».

Kiváncsi lettem rá.

– Hja, ez igen nagy ritkaság, s nem csak az, hogy drága: de a kinek birtokában van, az nehezen válik meg tőle. Nálunk csak a múzeum bir egyet, teljesen ép példányt. Azt zár alatt őrzik. A mi derék múzeum-direktorunk, a királyi tanácsos, valahányszor a természettudományi osztályt meglátogatja, mindig a Venus Dione istenasszony csigánál végzi a vizitet. Ott megtekintheted te is.

Meg is tekintettem.

Csakugyan.

– Hát annak én is megadnám az árát.

– Hja, azt nehéz kapni. Én Bécsben tudok valakit, a kinél van ilyen Venus Dione; talán te neked eladná, a kit, mint irót, kedvel.

– Csakhogy én nekem semmi dolgom sincs Bécsben, s egy csigabigáért Bécsbe föl nem megyek.

… Hát ez akkor volt!

Biz azóta nagy idő elmult.

Azóta már sokszor jártunk Bécsbe. Fel is panaszolták!

A csigagyüjteményem is egész múzeummá felszaporodott s abban nekem egy egész regényemnek a honoráriuma fekszik, a «Csigák regényeé».

Ez hát az én bajom.

Ámde a «csigák regényét» az én kedves barátom, Emich Gusztáv, a ki az első csigagyűjteményt ajándékozta nekem, vette meg tőlem: ki is adta, a nyakán is maradt. Ez meg az ő baja.

Az én gyűjteményem egyszer valamikor majd jó lesz a múzeumnak. Legyen neki Venus Dionéja in duplo.

Az efféle gyűjtési szenvedélybe aztán csak bele kell kóstolni az embernek, hogy megíttasodjék tőle. Nekünk szárazföldi pocsétakerülőknek fogalmunk sincs róla, micsoda világ van a tengerszín alatt? Milyen fényűzés van ott, a hol nem ismerik a fényt! A csigák nem látnak: csak érzik, sejtik a napfényt, mint az ember a túlvilágot; de nem látják.

Kinek a számára fejtik hát ki ezt a pompát?

(Kinek a számára míveli ki az ember a lelkét?)

Én azt mondom, hogy a mi az emberre nézve a lélek, a csigára nézve az a csigahéj. A halhatatlan nemes rész.

Az élő csiga egy halandó kocsonyás mócsing, s ez a mulandóságnak szánt puhány alkot (miből?) remek műveket (hogyan?), a melyek soha el nem múlnak. Száz meg száz ezer év előtti alkotásai ott vannak a juramészben, a kőszénben, a márványban, a vasban. Márványnyá, vassá átanyagult csigák nálam is láthatók.

Mennyi ész, mennyi szépízlés kell egy scalaria pretiosa porczellán tornyának a megalkotásához! Az egy építészeti remekmű: egy Bábeltorony, egy kampanile, melynek tornácztekervényei oszlopocskákkal vannak összekötve.

A solarium perspectivum pedig csupa szines gyöngysorok egymásra fűzéséből alkotja meg bámulatos ötvösműremekét filigrán-munkával.

Hát a halyotis irisek titkát ki tudja eltanulni? Hogyan csinálnak zöld és sötétkék aranyat? rózsaszínű ezüstöt, opálezüstöt?

Hát a meleagrina margaritifera, a ki az igazgyöngyöt készíti, szivárványt játszó teknőjében? Ki súgja meg neki, hogy egy felsőbb világban azt a gyöngyöt angyalok fehér nyaka fogja viselni felfűzve.

Van egy csigám: az euplecteia aspergillum, a mi rátekintve olyan, mintha selyemszálakból volna csipkeverő géppel szőve; csak kézbevéve árulja el, hogy az a selyemfonál mind kőből van: átlátszó, mint egy fátyol. Egy oldalán valamikor valami ellenséges állat lyukat ütött: azt a csiga gondos öltésekkel, ahogy a harisnyán szokták a lyukat bestóppolni, szépen befoldozta. Hogyan jutott hozzá? Ez, a mi nem megy a fejembe!

Ellenben ott van a hatalmas tridacna gigas: elébb, mint öt éves gyermek, fodros főkötőcskéjével: egy kis bébé; másik példányban már huszonöt éves menyecske, ugyanannyi fodor a fejkötőjén, a hány az évszáma. Egy harmadik példányt, mely száz éves matrona lehetett, a nemzeti múzeumnak adtam, annak ott külön vasállványt készítettek, ez két mázsát nyom. Ez a két teknőjét összecsapva, a közé akadt hajókötelet úgy vágta ketté, mintha bárddal csapták volna el.

A turbo chryostomus tökéletes aranynyal béleli ki a bejáratát, s hogy a tolvajok hozzá ne férjenek, csinál magának egy külön ajtót, melylyel a házát bezárja.

A conus litteratus valóságos írástudó: fekete chaldeai betűkkel írja tele a házát, hosszú, tekergő sorban, s a tizenötödik sornál egy sor narancssárga rúnát fest közben, aztán folytatja megint a feketét. S ezt minden példány megtartja. Ki tanítja őt erre? Mikor nincs látása!

A csigaházak leggyönyörűbbike az argonauta argo. Ez már nem csiga, hanem fejlábas: ez már lát. Ez lehet a spiritiszta a tengerlakók közt. Fehér a héja, s olyan finom, mint a mézsejt, egy őskori gályát képez; fejlábai, köpenye a víz alatt propellerek, a teknőt felül viseli. Mikor aztán a tenger szinére feljön, a napsugárban kéjelegni, akkor megfordítja a teknőjét, lesz belőle hajó, köpenyét kifeszíti, lesz belőle vitorla, a csápjaival kormányoz: a szél sebesen röpíti tova, mint egy gályát a sík tengertükrön; a vitorla rózsaszín, az evezők karmazsinveresek. Tündérjáték!

S ezeknek a gyönyörű lényeknek milyen élethistóriája van! – No, de elég volt ennek a leirásával egy kiadót megnyomorítani! – Elég volt már a csigákból: – lássuk már inkább a békát!

Hát hiszen, – csigalépéssel bár, – de folyvást előrehalad a mi történetünk. Tudniillik, hogy mind ezen tengeri csodák megismerésében nekem folytonos segítségemre volt az én tisztelt barátom, doktor Bonafides, a ki azontúl is folytonosan feljárt Bécsbe, s nekem onnan hordott haza (jó pénzért) újabb meg újabb ritkaságokat.

A legutolsók egyike volt a csodálatos állatnövény: az actinia, a tengeri tulipán.

Ez az én doktor barátomnak épen az ellenkezője. A vegetarianus egy olyan állat, a mely növényt eszik, az actinia pedig olyan plánta, a mely állatot eszik. – Én természetesen csak a csonttá alakult hüvelyét kaphattam meg: magáról az élő lényről sokat beszél Oken és Lamarck. Növény az, mely gyökerével odatapad a sziklához s ott marad, a míg jónak látja. A nyíláson előjön egy gyönyörű tulipán, a virágos kertek minden pompájával kérkedő; czafrangjai, mint a virágkelyhek hímszálai és bibéje. Mikor aztán egy repkedő tengeri pók rászáll a virágkehelyre, azt hívén, hogy az ennivaló préda, a tengeri tulipán kelyhe egyszerre körülburkolja, behúzza a hüvelyébe s kiszívja a velejét, a héját kidobja. Az actinia azonban azt is megteszi, mikor megéhezik, hogy kihúzza magát a sziklából, a melybe megfészkelt, s odább megy (egy virág, a ki megy!), fölkeres egy osztrigatelepet, oda bekvártélyozza magát, s aztán az osztrigákat szépen kieszegeti a kagylóikból, a hányat csak elérhet. Valóságos gourmand!

– Ejh! De szeretnék én egyszer egy ilyen eleven tengeri tulipánt látni, a ki csigákat eszik! Mondám én az én doktoromnak.

– Bécsben láthatnál: ott van.

… Ez alatt aztán bekövetkezett az idő, hogy Bécscsel kibékültünk, s egyszer csak engem is felküldtek Bécsbe, hogy hallgassam meg a közös hadügyminiszter exposéját.

De nem voltam én olyan kiváncsi az Uchatius-ágyuk öntésének titkára, mint az eleven tengeri tulipánra.

– Ha akarod, hát én elvezetlek oda, a hol az látható, – ajánlkozék doktor Bonafides, a ki szintén Bécsben járt a præparált csontvázaival.

Találkát adtunk egymásnak szinház után a Sachernél.

Az actinia szereti a gázvilágítást.

A híres és drága vendéglő éttermébe megérkezve, kérdezősködtem doktor Bonafides után. A pinczér rögtön útbaigazított. Itt vacsorál egy chambre separéban. Bebocsátott a cella ajtaján.

Vídám kaczagás hangjai fogadtak.

A terített asztal mellett ült a pamlagon az én Bonafides doktorom, s ugyanazon pamlagon egy aranyveres chignonnal ellátott fiatal hölgy, mind a ketten kalapfeltéve: az egyiknek a fején volt egy fehér kásztor-czilinder, a másikén egy strucztollas pamela-kalap, csakhogy a czilinder a hölgy chignonját diszíté, a pamela pedig a doktor kopasz tarkóját takarta; – hogy külömben is jó ismeretségben lehettek, azt onnan sejtettem, hogy épen akkor a pezsgős poharaikat kocczintották össze. Aztán még egy pohárral az én egészségemre. Számomra is volt terítve.

Hát bizony nem szaladtam el. Csak a kalapomat biztosítottam a szék alá téve.

Még a vacsora elején voltak: – az osztrigánál. – Én még akkor az osztrigát a világ sűrű kincséért meg nem ettem volna. Egy eleven állatot lenyelni! Hát eleinte csak a nézésnél maradtam.

Hanem a vereshajú hölgy hatalmasan tudta az osztrigát fogyasztani. A magáén kívül még a nekem hozott tuczatot is behörpentette.

Nagyon vidám kedélyű, mulatságos hölgy volt. Pompás adomákat tudott, nagy chic-kel, előadni a legfelsőbb tízezrek világából s azokról a deszkákról, a melyek a világot képviselik.

A vacsoránál természetesen szó sem volt burgonyáról és retekről, az én vegetariánus doktorom beérte az őzgerinczczel és strassburgi pástétommal is, s a rénusi lazaczot sem tartotta eretnekségnek.

Egy kis időre a vereshajú hölgy eltávozott a czellából, otthagyva a kalapját, mantillját, visszatérés zálogául. Én ez időközt felhasználva, azt kérdeztem Bonafidestől:

– Hát azt az actiniát mikor nézzük meg, a ki osztrigákat eszik?

Nagyot nézett reám azokkal a békaszemeivel.

– Hát nem láttad? Itt a szemed láttára hörpölt fel két tuczat osztrigát.

– Hát ez a te eleven actiniád?

Ezért aztán megint csak engemet nevettek ki.

– De el ne mondd ezt odahaza a denevéremnek!

*

Hogy is mondja a seregélyem:

«Tu spitzbúb! wo warst du?»

No már most megtanultam, hogy mi az amfibium?

Az, a ki Budapesten szárazföldi állat, Bécsben pedig vizi állat.

Mégis csak tanul az ember valamit a békától.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a kettős élet folyt így szépen éveken át, variácziókkal.

Míg egyszer aztán Bonafides barátomat egy ilyen lucullusi lakoma után hirtelen megütötte a guta s nyomban mind a két életével leszámolt. Hivatását teljesítve halt meg, mint egy hős a csatatéren.

A biztosító társaság harminczezer forintot fizetett az özvegyének.

A gyászoló özvegy pompás síremléket emeltetett a számára, egy fekete obeliszket, melyre egy gyászoló hölgyalak borúl: bizonyosan az ő saját képmása.

S az obeliszkre ezen szavakat vésette fel arany betűkkel:

«A leghívebb férjnek.»

(A mit bizony megérdemelt.)

És még e szavakat:

«Hasznos volt az élete,

Szép volt a halála.»

(Ezt is megérdemelte.)

Hanem a bolond kőfaragó összetévesztette a két szót s így faragta ki: «Szép volt az élete s hasznos volt a halála.»

(No, ezt meg aztán igazán megérdemelte.)

HÁROM KIRÁLYNÉ.

Három leánya volt madame Godinnak: Anais, Gabriella, és Salomé. Mind a három igen szép volt. Egy-egy év volt közöttük a korkülömbség.

Mikor nagyon kicsinyek voltak még, elvitte őket a kártyavetőnőhöz, jövendőt mondatni a számukra.

Neki magának már nem volt szüksége a horoskopra: ő már megkapta a magáét; a férje, monsieur Godin házmester volt és a mellett czipőkészítő; ő maga pedig mosónő; de előkelő, finom fehérneműek számára született mosónő. Meg lehetett elégedve a sorsával.

A jövendők titkaiban járatos asszonyság kirakta a kártyákat a tevebőr-vánkosra mamzell Anais számára s pozitive állította, hogy a mamzell Anaisből előbb-utóbb királyné lesz.

No hát ez jó egynek. Mamzell Anais volt a legidősebb. Úgy is illik, hogy az elsőszülött kezdje legfentebb.

Hanem aztán a másodízben is kirakott kártya mamzell Gabriellenek is azt a hírt hozta, hogy ő is királyné lesz: ha egy kicsit várni tud.

De erre már madame Godin fejet csóvált: két királyné! Az egy országban is sok, hát még egy familiában?

A tudós nő ismét megkérdezte a dodonai berkét a jövendők felől, Salome kisasszony érdekében. És a csalhatatlan kártya ennek is azt a biztató választ adta, hogy királyné lesz.

Madame Godin ugyan nagyra lehetett a nyert jóslatokkal. Három prezumtiv királyné még sohasem sétált végig az aszfalton «egy» paraplé alatt. Nagy dicsekedve mondta el a jó hírt az urának.

A becsületes czipész azonban épen nem osztozott a felesége diadalmámorában.

– Mit nekem: királyné? Az akárki lehet a világon. Hogy adjak én három királynénak enni? Mit vegyek én magamnak az ő királynéságukon? Hisz az olyan már minálunk, mint télen a jég: senki sem ád érte semmit. Bár legalább pékmesternének jövendölte volna valamelyiket.

Hát azt bizony madame Godin is jobb szerette volna; de hát mit tehet az ember a fátum ellen? A görög tragödiákból tudhatjuk, hogy a mit ránk olvastak, annak meg kell történni.

Leghamarább beteljesült a jóslat a legnagyobb leányon. Mademoiselle Anaist egyszer meghallotta danolni egy énekmester, a ki ott lakott a házban; megtetszett a hangja: rábiztatta a szülőket, hogy taníttassák énekelni, hires művésznő lesz belőle.

– Jó lesz biz az! – mondá Godin apó. – Így legalább hamar czélt érünk vele. A theátrumban a legolcsóbban osztogatják a királynéságot. Abban a tartományban még van kelete a királynéknak.

Mamzell Anais azonban csak még sem lett theátrumi királyné: annál egy tartománynyal alább is beérte az æquator felé; hanem lett belőle bálkirályné, a ki a Clozerie de Lilasban, meg a Moulin rougeban gyakorolja a hatalmát. Sceptrum helyett thyrsus.

Ezen a példán okulva Godin asszony, a második leányával szigorúbban fogta a gondozást. Azt oda állította a mosóteknő mellé. Nevelt belőle derék, jó erkölcsü, munkás leányt.

Bizony szép és nemes hivatás!

A tisztaság kultusza!

Hol kezdődik az ember?

A fehér ingnél. Azon alúl a Darvin népe.

Mamzell Gabrielle tökéletesen megfelelt e nemes küldetésnek. Csipkefodrokat hófehérre kimosni, hímzéseket dudorosra kikolmizni; ingelőket aczélsímára kivasalni úgy nem tudott senki, mint ő.

El is nyerte megérdemelt jutalmát.

Alig volt tizenkilencz éves, a midőn az a dicsőség érte, hogy a húshagyó-keddi nagy felvonúlás alkalmával, általános szavazattöbbséggel őt választották meg a nagy világváros összes mosónői királynéjuknak. «La reine des blanchisseuses!» Őt vitték végig a nagy körmenetben Páris boulevardjain, négy trakéni paripa által vontatott szekéren, hívatásának jelvényei által körülvéve. Igazán szép mosónő-királynő vált belőle.

No hát ez is elérte, a mi a jövendők könyvében meg volt írva a személyes rubrikája alatt. Királyné lett. S meg kell vallani, hogy a mosólapát a kézben sokkal büszkébb jelvény annál a bizonyos csettegtetőnél, a mit a Pierrettek forgatnak a kezükben.

Hátra volt még a harmadik leány, a legifjabb: a Salome. Ez volt mindannyi között a legszebb. Sáfrányszőke a haja, porczellán-testszín az arcza, granátvirág-pirosak az ajkai, gyönyörű fitos orra és az egész arczának csalfa mosolygása. Aztán milyen szemek! A hányszor villantak, annyiféle színt váltottak. Volt abban zöld, kék, granát; esteli, nappali fény; epedés, csábítás, ábrándozás; szívszomorítás; minden.

S ez a leány volt az erényességnek a mintaképe.

Nem kellett ennek se anyai felügyelet, se apai dorgálás: maga vigyázott magára. Egy mandoletti-boltosnál volt alkalmazva, mint elárúsító kisasszony.

De annyira szigorú volt ez a látogató urakkal szemben, hogy még csak az ajándékul ott felejtett centimeket sem fogadta el s a mi bókokat mondtak neki a fiatal és öreg gommeux-k, azt mind hallatlanná tette. Mikor ott ült azon a magas karszéken, körülrakva pogácsákkal, pástétomocskákkal és likőrös üvegekkel, igazán úgy nézett ki, mint egy királyné. S ha valakinek chartreust töltött a hosszúnyakú kis pohárba s az megtalálta csókolni a kezét, fenséges méltósággal mondta neki: «Uram!»

A mindennapos habituék között, a kik esti 9 órától 12-ig ott kantaskodtak a mandoletti-boltban, volt egy rendes vendég, a kit a többiek úgy híttak, hogy: «Don José».

Húsz éven aluli fiatal embernek látszott: erősen olajbarna arczszínnel, sűrű holdsarlóforma szemöldökkel gazella-szemekkel: alig sarjadt még a bajusza.

Ez állandóul ott foglalt helyet a szép pogácsaárulónő kredencze mellett s nem csinált belőle titkot, hogy szerelmes bele.

Annyit tudtak felőle, hogy studiosus medicinæ, a ki a Sorbonneba jár leczkét hallgatni s az amphitheatrumba, a boncztani előadásokra.

Igen komoly, szelíd fiúnak ismerte mindenki.

Senkivel sem barátkozott, semmi diáktársaságba nem járt, a mulatságokban részt nem vett. A mit elfogyasztott, azt fizette készpénzzel; de túlságos kiadásokat nem tett. Egész fényűzése abból állt, hogy minden este hozott egy szál fehér szekfűt Salome kisasszonynak, a mit az elfogadott s a fodrai közé tűzött.

Egyszer aztán azt mondta Don José Salomenak:

– Kisasszony. Abban az országban, a hol én születtem, az a szokás, hogy a mely leánynak egy férfi esztendő és egy napig mindennap egy szekfűt adott, azzal deklarálta magát, hogy feleségül fogja venni.

– De hát van-e ön abban az állapotban, hogy engem feleségül vehessen? – kérdé a kisasszony.

– Még most nem; de majd leszek.

– Mikor?

– Hát még egy esztendeig kell tanulnom a Sorbonneban: akkor leteszem a rigorosumot.

– És azután?

– Azután leszek bacheliere és két esztendeig működöm, mint assistens a protomedicus mellett.

– És akkor?

– Akkor beiratkozom docensnek s foglalkozom a magántanítással két esztendeig.

– És végre?

– Végre megkapom a doktori diplomát s hirdethetem a hirlapokban, hogy doktor Don José gyógyít idegbajokat és idűlt hurutot.

– Ez épen öt esztendő, Don José. Tehát tegyük most jégre ezt a mai thémát s aztán majd öt esztendő múlva melegítsük föl ismét; a mikor ön már lesz valami.

– Jól van. De hát igérje meg, hogy várni fog rám addig.

A leány kezet adott rá. Neki is nagyon tetszett ez a fiatal ember, azzal az ábrándos, méla tekintettel.

Alig múlt el néhány hónap, midőn Don José ismét megjelent a szokott helyén, a kredencz mellett; megcsináltatta magának a sorbethet s mikor azt felkanalazta, azt mondá a lánynak:

– No már most vagyok valami, mamzell Salome.

– Ugyan mi lett ön, Don José?

– «Király».

No nagyot nevetett erre a szóra a szép Salome.

– Ugyan miféle király lettél te, kis José? Karneval-király, Lawn-tennys-király?

Az pedig nagyon komolyan erősíté a mit mondott.

– Valóságos uralkodó lettem. Az apám is az volt. Most ő meghalt. S engem hazahínak, hogy foglaljam el a trónját és uralkodjam az országa fölött.

– S hol van az a te országod?

– Afrikában.

– Mi a neve?

– «Khémi.»

– Hahaha! Nem ott teremnek a «khemikáliák».

– Arab nyelven: «Mazr».

– Ezt meg ki sem tudom mondani.

– Hát akarsz-e királyném lenni?

– Majd beszélek elébb szülőimmel.

– Holnapig határozd el magadat; mert három nap múlva indulnom kell országomba. A marseillei kikötőben vár rám a hadihajóm, «Tadsimáni Hakikát.»

Azzal José fizetett, mint egy király, aranynyal a hachépástétomért és az egy pohár sorbetért: nem várva, hogy visszaadjanak belőle.