Part 18

– De biz inkább azért, hogy segítséget kérjünk a magunk számára. Minket is elzárt a világtól a nagy jégáradás. Én a fiammal, meg egy legényemmel már három nap óta itt rekedtem, az alatt minden ennivalónk tisztára elfogyott. Arról meg szó sem volt, hogy halat lehessen fogni. Még a penészes kenyérhajat is előkerestük a láda fenekéről. Hát azt vártuk, hogy majd hoz valaki segítséget a malomból. Az volt aztán a rémület, mikor a szemünkkel kellett látnunk, hogy düledezik össze az a nagy hatalmas épület: először az egyik oldala, azután a másik; a jég az eszterhéjig emelkedik. Mikor a boltozat rászakadt a lisztes magazinra nagy ropogással, egyszerre olyan felhő szállt fel belőle, mint valami nagy égő ház füstje. Csakhogy ez a füst fehér volt. Az az eltemetett lisztnek a porából támadt. – Hej! mondtuk magunkban, de segítve volna rajtunk, ha annak a lisztfelhőnek csak a fele ide szállna le mihozzánk; hanem hát nem hull már több manna az égből!

– De fürjek csak hullottak!

– Honnan tudja, öcsém uram?

– Hát az eddig elbeszéltekből. A Lőrincz papnak volt puskája. Ha az ide törekedett a csónakjával, akkor az abból a sok jégen fészkelő tengeri madárból lövöldözött el annyit, a mennyivel még a gazdáit is eltarthatta.

– A biz úgy is volt. Mikor láttuk, hogy a csónak errefelé közeledik, nagy küzködés között; – mert nem a vizben járt ám az, hanem többet a jég hátán; – én azt mondtam a fiamnak: eredj, Gyurka, segíts neki; vigy magaddal egy kötelet. A Gyurka fiam derekára csavarta a hosszú kötelet, a két kezébe fogott egy rúdat, hogy ha bele talál szakadni a jégbe, annálfogva fenntarthassa magát: így indult el a jég hátán a csónak felé. Mikor odáig ért, a kötelet a csónak orrához kötötték. Azzal a fiam megint visszajött a kötéllel. Akkor aztán hárman bele kapaszkodtunk a kötélbe s elkezdtük a csónakot vontatni. Sehogy sem ment! A jég, a mint sebes jártában meg-megakadt, egyszerre élével állt fölfelé s fennakadt a csónak. Ekkor oda kiáltott hozzánk a Lőrincz pap: «Ott van az a sok deszka! rakják kegyelmetek a jégre!» A biz igaz. Ezt ugyan magunktól is kitalálhattuk volna. Akkor aztán fogtuk a deszkaszálakat; kettesével egymás mellé rakva, nagy igyekezettel egy keskeny hidat raktunk belőle, egész a csónakig a jég hátán. A pap ráigazította a csónakot a bürüre, s akkor aztán könnyű szerrel vontattuk ki a csónakot a dombra.

– Magam is láttam ilyen csónakmentést pozsonyi diákkoromban, a mint egy a jégzaj közé szorúlt halászt szabadítottak ki eféle rögtönzött deszkabürü segélyével.

– Hát biz az Isten segítsége volt, hogy a Lőrincz pap ide vetődött, mert nála nélkül mind elvesztünk volna éhen. Ő pedig mindennap szerzett a számunkra pecsenyét a csodálatos formájú madarakból, a melyek úgy ülnek, mint a kutya a hátulsó lábukon. Azoknak a bőrét lehúzta, a húsát megsütötte; megosztoztunk rajta. Nem finnyáskodtunk ám, akármilyen halzsírszagú volt a trakta, csakhogy volt. Egy kis pálinka is volt a papnak a kulacsában; de azt nem bocsátotta közre, maga sem ivott belőle. Azt annak az öcscsének a számára tartogatta, a kinek a fagyos lábait kellett azzal bedörzsölni. – Jó szíve volt ám annak a szegény Lőrincz papnak, azért, hogy olyan háborodott feje volt. Dehogy zúgolódott volna, az egész itéletidő alatt. De nem is imádkozott. Csak a görög istenekről elmélkedett; azokról sem valami nagy áhitatossággal. Mikor ott a szemünk láttára dült le az utolsó tűzfala is a híres malomnak, hogy a jégtorlás végig zúdult fölötte, ő épen akkor duplalövéssel terített le két köpczös lúdforma állatot s hozta lábaiknál fogva nagy vitézséggel. Megmondta a neveiket is: én bíz elfeledtem. Odamutattam a malom tájára, a mit már akkor betakartak a jégtáblák. Lőrincz pap csak vállat vont rá s elkezdte a bicskájával a két madarat levetkőztetni a bőréből. Neki az irhájukra volt szüksége. Azt mondta, – ma sem felejtem el a szavát: – «Hát ez így van. A mit Jupiter ád, azt elveheti Neptun, de az én tudományomat nem veheti el se Jupiter, se Neptun, se Vulkán.» Istentelen egy beszéd volt, hanem biz az úgy volt. A Márton bátyát minden gazdagságával együtt ott fedték már ezek a nagy otromba kövek: a Lőrincz öcs pedig megélt a jég hátán; még minket is megtartott s a családjának az utolsó ivadékát is ő mentette meg. A Jóska gyereknek nem maradt semmi világi vagyona. Ez az egész nagy térség úgy tele van temetve nagy kövekkel, hogy ebből szántóföldet senki sem csinál. A malomnak még a fundamentomát sem találni már. A szép gyümölcsös szigetnek az elejét eltépte az árviz; a gyümölcsfákat úgy levágta az éles jég, mintha fűrészszel nyiszálták volna el. Most egy kis halásztanya van még rajta. Abban éldegél a hajdani gazdag molnárnak az ivadéka, mint pákász; az unokája nem tud már róla, hogy az ükei milyen dúskálkodó urak voltak, valamely műhelyben keresi a kenyerét két tenyere izzadásával.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kősivatag rámondta: igaz, igaz.

Igy bánik a mi dicsőségünkkel a mi nagy kegyelmű urunk s hatalmas ellenségünk, az örök Duna.

A KÉTÉLETŰ.

(Elbeszélés.)

Mindig irigylettem a békát.

Már mért kellett ezt a Teremtőnek kétéletűséggel megáldani?

Hát nem jobb lett volna, ha ebben a kedvezményben Ádám apánk részesíttetik?

Ez még az eredendő bűnben való találtatás esetében is nagy előnyére vált volna az első emberpárnak; mert a paradicsomból csak kikergethette őket az angyal, de a tóból hogyan kergette volna ki? Az angyaloknak nincsen úszószárnyuk.

Milyen herczegi dolga van az ilyen békának!

Mikor kedve tartja, kiúszik a partra, felmászik az ernyős elecsek száraira, rákezdi a brekegését: kiadja magát természettudósnak; az egész világ hisz a jóslataiban, azt mondják: a béka esőt hirdet. Pedig csak az a baja, hogy éhes.

De hát azért van az a sok levegőlakó légy, dongó, pillangó a világon, hogy a békának a kellemes existentiáját biztosítsa.

Felmászik a szőlőlugasra s ott lesi a dongókat, a melyek az érett szőlőfürtöket dibézolják.

E hasznos foglalkozás közben megismerkedik az özvegy bőregérrel, a ki ott tartja a kvártélyát az eresz alatt. A denevérnőnek a denevérférjét valamikor elkapta a macska, s azóta ő a szomorú özvegység korszakát éli. A míg egy udvarlója nem akad: – bárha más felekezetbeli.

Hogy melyik mulja felül a másikat szépségben: a béka vagy a denevér? az mind e mai napig eldöntetlen thezis. Elég az, hogy megszerették egymást. A szerelemnek nem kell indokolás.

Nem is szerelemről, hanem házaséletről van szó. Összetették a keresményüket. S minthogy a denevér sokkal jobb kereső, mint a béka, mert ő röptiben kapkodja el a bogarakat, míg a béka csak lesből vadászgat rájuk: annálfogva a békának igen nagy előnye volt a hitvesi összeköttetésből. Meg is hízott hatalmasan.

Reggelenként aztán, mikor a denevérhölgy nyugalomra vonult (a denevérek nappal szoktak aludni), vagy a mikor a béka hosszabb esős idő közeledtét érzé fogékony bőrmirigyein át: akkor a béka lemászott a szőlőlugasról, lesétált a tópartra, felkúszott a vizbe hajló réti füzényre, a brekegő szózat helyett e melódiás hangot ismételve: «koaksz, koaksz, tuhú!» Mire azonnal felüté a fejét a vízszinből egy hasonló szépségű békahölgy, feje oldalán levő hólyagjait felfújva, az ismerős hang után kezde úszni, remek technikával.

Erre a béka uraság egy gyors szökelléssel leugrott a vizbe, szembeúszott a békahölgygyel, s összetalálkozván, mind a ketten sebtében eltünének a vízszinen lebegő vízitökök és békakorsócskák levelei között. Denevér-mámi ide nem mehetett utánuk, mert ő nem tud úszni. Ilyen privilegiuma van a békának!

Úgy hívtuk ezt a béka urat, hogy Doktor Bonafides. Jól ismertem az életét; de csak a szárazföldit; a vízi életébe is bepillantottam később, a mennyire a partról lehetett, de odább nem: mert én úszni nem tudok. Nem volt gyakorló orvos: tudós volt. Még csikó-korbeli pajtások voltunk; innen maradt fenn közöttünk az ismeretség. Csakugyan nagyon hasonlított a békához. Épen olyan görbe lábak, olyan hosszú végighas derék, olyan nyakanincs nagy fej, olyan fülbesúgó széles száj, olyan széjjelnéző kidülledt szemek.

A feleségét is ismertem.

Az arcza egy kifestett halálfej volt. Pedig nem volt az kifestve. Hanem a természet maga kontárművészkedett rajta, az arczcsontjához feszült bőrt kereken megáldva czinóberrel, a mi külömben nem volt betegség jele, a hogy a «mellbaj rózsáit» szokták nevezni. Hozzá olyan szétálló frizurát viselt, mintha szárnya akarna kelni a fejének. A száját soha sem bírta összefogni a nagyon előreálló fogaitól: annálfogva mindig kénytelen volt mosolyogni. Mélyen bennülő sötét szemek és nagyon pisze orr egészíték ki a szépségét. Termete egyébiránt nélkülözött mindent, a mit a szomszédok «az örök nőies»-nek fogalma alá soroznak.

Hanem volt neki négy háza. Egy a belvárosban, a többi a külső negyedekben, több-emeletesek. A belvárosiban volt a saját lakásuk.

Valami harmincz évvel később láttam, mikor azt a belvárosi házat lebontották, hogy palotát építsenek a helyébe. Nem volt abban egy darab kő, egy eltévedt veres tégla sem. Az a fundamentomától a párkányáig csupa vályogból volt. Ilyen, a kertészetre nézve értékes anyagból épültek a külvárosi házaik is. Hanem azok rengeteg jövedelmet hajtottak. Egyszobás lakásokra voltak felosztva, a melyeket jámbor magánzók és szelid leánykák szoktak kivenni, a kik hétszámra fizetik a házbért. Nincs az az aranybánya, a mely jobban jövedelmezzen, mint a vályog. – Ez valóságos uzsoráskodás a vályoggal.

Az én tisztelt barátomnak mindenféle tulajdonságai meg voltak, a mik a barátság fentartását megnehezítik. Először is vegetarianus volt és vízivó, a mi, úgy tudom, hogy együtt jár. S még nem hogy eltitkolta volna ezeket a gyatraságait: de sőt odajárt az asztalunkhoz, a hol egy-egy este a jó pajtásokkal együtt vacsoráltunk; ott költötte el a maga átkozott lakomáját: egy tányérra összeaprítva a retket, almát, vereshagymát, czitromot facsarva rá; úgy habzsolta kanállal s itta rá a vizet, mint egy dromedár, minket pedig szidott, hogyan tudjuk az állatok húsával megmérgezni a vérünket?

A felesége is vegetarianus volt: de az inkább csak fösvénységből.

Ezt a családot a konyhája kedvéért nem igen látogatta valaki.

A foglalkozására nézve pedig természettudós volt a tisztelt barátom, még pedig a praktikus fajtából. Eljárt vadászni, halászni s puskával, hálóval, horoggal, csapóvassal sok állatot megejtett, de nem azért, hogy azoknak a húsát saját czéljaira fordítsa, hanem azért, hogy az irháikat lehúzza s kitömje, a csontvázaikat pedig tisztára megpræparálja. Vitriollal és arsenikummal dolgozott. Messziről meglehetett érezni a kabátján.

A dolgozó-szobája mindig tele volt kitömött állatokkal s azoknak a csontvázaival.

Ezekből ő minden héten felvitt egy ládára valót Bécsbe s ott emberére talált, a ki megvegye. Olyan ember is van abban a Bécsben, a ki csontvázakkal, meg kitömött madarakkal kereskedik. Annak a számára dolgozott a barátom.

Biz ez tisztességes kereset, a kinek kedve van hozzá. No meg, a ki ért hozzá. Mert nem olyan könnyű ez, mint novellát írni.

De hát mindenek előtt tárgyalandó az a kérdés, hogy mi szükség valakinek békákról, denevérekről, meg csontvázakról novellát írni?

… Az már igaz, hogy semmi szükség sincs rá.

No, hát térjünk át más matériára.

Teszem föl olyan állatokra, a kik (vagy a mik) beszélnek.

Nekem volt egy olyan állatom: egy seregély.

Beszélt magyarúl és németűl.

Külömbséget tudott tenni, hogy kivel beszéljen magyarúl és kivel németűl?

Németűl a mosónétól tanult meg (a nevelő anyjától), magyarúl a feleségemtől, a ki az előbbenitől felvásárolta.

Komolyan mondom, hogy igen okos állat volt.

Családom tagjai velem együtt elhalmozták őt szeretetükkel.

A seregély azonban nem csak szeretettel él, hanem hangyatojással is. Abból is kapott eleget.

Egyszer azonban jött egy nevezetes esztendő, a melyben a többek között a hangyák is sztrájkoltak.

Hosszadalmas volna arról értekezni, hogy miért sztrájkoltak ebben ez évben a hangyák? Politikába vág a dolog! – Denique aranyért (ugyan ne svihákoskodjunk! egy tarisznya kutyanyelv-bankóért) sem volt kapható egy verdung hangyatojás.

Az én Hanzim (ez volt a madár-ember neve) nem beszélt se németűl, se magyarúl. Nem akarta a hangyatojás helyett elfogadni a sárgarépa és reszelt tojás provizoriumot.

Künn laktam családostul a Svábhegyen.

Magamnak is két lovat kellett tartanom arra a czélra, hogy a naponkénti ivóvizet felhordassam a Dunából. Januártól augusztusig nem esett egy csepp eső.

Volt egy parasztasszony ismerősünk: Mariaeicheli sváb hölgy. Frau Midinek híttuk. Valami ötvenezer forintot érő birtoknak volt a tulajdonosa. Hanem azért a pénzkeresésnek minden módját felhasználta, a mi csak a vadon erdőkben kinálkozik. Összeszedte a svábhegyi pagonyokban, csalitokban a csiperke-, tinórú- és vargánya-gombáknak minden fajait, a szabadon termő somot, mogyorót, de különösen azokat a fölséges szamóczákat és csattogó epreket, a minőknek mását én sehol sem láttam s azokat elhordta fél napi járóra a szokott vevőinek.

Ilyen kundsaftjai voltunk mi is.

Ebben az aszályos esztendőben nem termett gomba, de annál gazdagabb szüretet adott az erdei szamócza. Ez a legszerényebbike a gyümölcstermő növényeknek valósággal bujálkodott ezzel a mindent elszárasztó napsütéssel.

A Frau Midi kosárszámra hordta hozzánk a zamatos epret.

– Ugyan, édes Frau Midi, – szólitám én meg a derék sváb menyecskét, – nem tudna ön valahol az erdőben járva-kelve felfedezni valami hangyabolyt, a honnan lehetne venni egy szállítmány hangyatojást az én kedvencz seregélyem számára?

– Oh dehogy nem! válaszolt a Frau Midi. De bizony van a «farkasvölgyben» egy vén erdő, a mely tele van hangyafészkekkel. Ott akkora hangyák hemzsegnek, mint egy bükkmakk, azok bizonyosan jól el vannak látva.

– No hát hozzon abból nekem, a mennyit csak lehet, igen jól megadom az árát.

A Frau Midi azt felelte e megbizásra, hogy de ő ugyan egyszer volt ott a farkasvölgyi őserdőben, többet vissza nem megy, mert ottan kisértetek laknak.

Kisértetek? Kaptam én e felfedezésen. Mifélék? Hogy néznek ki?

De azt énnekem a Frau Midi a világ minden kincséért sem volt hajlandó megmondani. Csak annyit vallott be, hogy azok valami irtóztató rettenetesek. Kerüli miattuk azt a tájat minden jótétlélek. Ezek az okai bizonyosan a most uralkodó országos aszálynak; mert ők iszszák meg ez esőt és harmatot. El is határoztatott a budaörsi és budakeszi közvélemény irányadó köreiben, hogy a legközelebbi vasárnapon az erősszívű férfiak dorongokkal és petrenczerudakkal felvonulnak a Farkasvölgybe, s az ott kisértő prikulicsokat és ludvérczeket ünnepélyesen izzé-porrá törik.

De már ebből eszünk!

Soha sem láttam még életemben kisértetet; most itt a szüretje! Másnapot sem vártam, még azon nap délután fogtam az ásóvégű botomat s elbandukoltam a Farkasvölgybe.

Gyönyörű, kies hely ez! A hová még kocsiút nem vezet, az ember a fák derekába kapaszkodik, ha le vagy fel akar benne hatolni. A több százados fák befuttatva repkénynyel, iszalaggal, oldalaik tátongó odúkkal dekorálva, a melyeket szőnyegként takarnak a páfránok. S ez odúk alatt óriási pyramisai a hangyabuczkáknak, melyeken a hangyanemzet mindenféle fajai nyargalásznak, feketék, veresek, nagyok és aprók; gyalog és szárnyasak; sőt lovagok is találtatnak köztük: kis hangyák, a melyek egy nagyobbnak a hátán nyergelve ügetnek.

A mint a botom ásójával egy ilyen magas hangyagúlát megbontottam, egyszerre halommal omlott ki az oldalából az általam annyira áhított hangyatojás. Én sietve láttam hozzá, hogy ezt a prédát az én seregélyem számára biztosítsam. Biz ez törvénytelen hatalmaskodás; de hát abban az időben az volt a jelszó, hogy: «Macht geht vor Recht». (A hatalom elébbvaló, mint a jog.)

Hát a mint a hangyakupanczot leromboltam, a háta mögötti faodúban mit pillantok meg? Egy roppant nagy kemény papiros skatulyát, oldalán számos lyukkal. Ezeken szaladgáltak ki s be a hangyák.

A skatulya oldalára volt lapidár betűkkel felrajzolva dr. Bonafides neve.

Benn a skatulyában pedig volt – egy csontvázzá átalakított gődény.

Ezt nézte a Frau Midi kisértetnek.

No hát már most tisztában vagyok a dologgal.

Hát az én doktor barátomnak a muzeumgyarapító titka az, hogy a svábhegyi hangyákat használja fel præparáló műhelynek, s ingyen végezteti el velük azt a munkát, a mi szabályszerűleg roppant emberi fáradságba, kénsavanyba és költségbe kerülne. A hangyák tisztára elvégzik mindezt, a saját ösztönük szerint.

S a hány odvas fa volt a Farkasvölgyben, az mind el volt látva kidolgozásra szánt mindenféle állatok vázaival.

Ezeket akarják az én svábjaim agyonverni, mint a kik az esőt és a harmatot megiszszák. – Nem a svábok iszszák!

No már ennél a felfedezésnél megmozdult bennem a régi jó pajtás, sőt a természetbuvár is.

Akkor kezdtem el természetbuvári életpályámat, mely nekem azóta sok pénzt – elhordott a házból.

Ennek az értelmi szerzője volt az én kedves barátom (akkor még «ifjabb») Emich Gusztáv; a ki külföldön utaztából visszatérve, nekem egy becses csigabiga-gyűjteményt hozott haza ajándékul, mely most már egész muzeummá gyarapodott fel nálam.

Én azonban ezekből a tengeri csigákból egyetlen egynek sem tudtam még akkor a nevét.

Tehát, a mint a Farkasvölgyben beszerzett prédámmal hazatértem a viskómba: a Hanzi meglakomáztatása után azonnal levelet irtam az én Bonafides doktoromnak, hogy ha kedvesek a gődénycsontjai, siessen azokat a farkasvölgyi faodúkból eltakarítani: mert a svábok összeesküdtek ellenük, s vasárnap spódiummá törik őket Jupiter Pluvius engesztelő áldozatául. A levelet leküldtem Pestre a majorosnétól.

A Hanzinak aztán egészen megnyilt a torka, a mint kedvencz eledelét megkapta; egyre mondta: «Kedves» – «Róza» – «gyere haza».

A feleségem akkor épen a vidéken járt vendégszerepelni.

Magam voltam otthon egyedül.

Egészen elővett a melankholia.

A mire ugyan alapos okom volt.

Megjövendölték nekem, hogy két esztendőnél tovább nem élek.

Nem czigányasszony jövendölte ám meg; hanem egy ahhoz értő ember: egy doktor; – még pedig hivatalból.

Úgy történt az, hogy én nekem egyszer a fejembe ütött az a motoszka, hogy én halál-esetre biztosíttatom magamat. (Dehogy magamat! egy összeget a hátrahagyottaim számára.)

A biztosító-társaság aztán szabályszerűleg kiküldte hozzám a hivatalos orvosát, hogy vizsgálja meg az életműszereimet. A doktor megkopogtatott elől hátul, kihallgatta a tüdőm, szívem hangjait; semmit sem szólt: odább ment.

Pár nap mulva aztán visszakaptam az ajánlatomat levélben, azzal a hátirattal, hogy: «el nem fogadtatik».

A biztosító-társaságnak a titkára igen kedves jó barátom, írótársam volt: odamentem hozzá s megkérdeztem tőle (bolond fővel), hogy mi oka lehet e visszautasításnak?

Az én kedves barátom igen kedélyes fiú volt: nagyot nevetett a szemem közé s a vállamra csapva azt mondá, hogy: «azért nem, édes pajtásom, mert a doktor azt referálta rólad, hogy nem élhetsz tovább két esztendőnél: akkor elvisz az ördög».

No hát mondhatom, hogy ez nem tartozik a kellemes biztatások közé! Megkapni a hivatalos verdiktet két esztendeig és nem tovább nyúló életpályára.

Nem szóltam róla senkinek, se a háznál, se a házon kívül. Magamnak tartottam a titkot. Aztán igyekeztem úgy intézni a dolgaimat, hogy rövid idő alatt mindent rendbehozhassak. Neki ültem a munkának: irtam egyik könyvet a másik után; szerkesztettem; fizettem adósságaimat; nem jártam semmi mulatságba, még szinházba sem; ascetai életet éltem; nem beszéltem hangosan; ha meleg szobából hideg szobába mentem, felső kabátot öltöttem; végig élveztem Török József patikájának minden csalhatatlan gyógyszerét; tejet ittam. Tökéletesen elnyomott a melankholia.

A mint a számomra engedélyezett második esztendőnek az utolsó negyede is elkövetkezett, már akkor nem mertem újabb nagyobb munkához fogni, hisz az idő nem futja ki, hogy azt befejezzem. A végrendeletemet is megirtam.

Mikor ott járkáltam a hársfáim sorai alatt, magamban mondogattam a halálra készülő Cæsar öncsinálta klapancziás versét:

«Animula, vagula, blandula! Hospes comesque corporis: Quos nunc adibis locos? Frigidula, palidula, nudula… Nec, ut soles, dabis jocos.» (Lelkecském, bohócskám, kedveském! Testem vendége és kisérője. Minő helyekre fogsz most menni? Didergőn, sápadtan, mezítelen… S nem adsz tréfákat, a hogy szoktál.)

Bizony itt már föl van mondva a bérlet, a kvártély s ki tudja, hol lesz az új szállás?

Hiszen ha az embernek csak a háziura felmond is, milyen nagy aggság támad abból: hát még ha ezt a szép világot magát felmondják! Az ember végig vizsgálja a csillagokat; melyikbe szállásolja el magát? A Vénusban nagyon meleg van, a Jupiterben mindig esik; a Marsban veres minden növény: azt az én szemem ki nem állja; a Saturnusban meg elébb plesiosaurussá kell lenni, mert az még csupa deget; az Uranusból meg nagyon messze van hazajárni. Mert hogy én hazajárok erre a szép földre, az már bizonyos. Nincs ilyen szép planéta az egész naprendszerben.

Azon az idén ugyan nem igen szolgált rá erre a magasztalásra. Nagy aszály volt országszerte. Halálélesztőnek sem kaptunk egy csepp esőt az égből. Még a gyümölcsfák is megsinylették azt. A kajszi baraczkfáim csupa aszalt baraczkot termettek. Csak a nemes szőlőtő nem engedte magát a rekkenő hőségtől elcsigáztatni: mentűl forróbban sütött a nap, a szőlő annál jobban dicsekedett, a fürtök csak úgy nevettek. Ez az egy, a miért érdemes a földre visszakivánkozni. A szőlő. Ilyen nincs a többi planétán! A földön túl nincs bor!

S nekem már azt is megtiltotta az ordinariusom.

Szép dolog az, mikor az ember igy lépésről-lépésre hagyogatja el ezt a szép világot.

– Ne beszélj hangosan, – ne énekelj, – tarts diétát, – ne egyél, a mit szeretsz, – ne szeress! – ne tánczolj, – ne fürödj hidegben, – ne dolgozz… Ez mind megannyi nagy lépés az ismerős világból az ismeretlen felé. A legutolsó stádium aztán mikor azt mondja az embernek az orákulum: «ne igyál bort».

Miért ne igyék az ember bort? Azért, a miért a digitalint szedi cseppenként, óránként, hogy lassabban lüktessen a vér az ereiben.

Egyszer csak elém toppan az én béka barátom, meglepve töprengő magányomban.

Nagyon örültünk, hogy egymást láthattuk hosszú idők óta.

Mindig fehér mellényt viselt, a mi termetének békaformáját még jobban kitüntette. Az egész alak egy has.

– Kijöttem hozzád egy kis ozsonnára.

(No azzal ugyan jól jársz! gondoltam magamban; nem termett nálam az idén se gyümölcs, se répa: nincs nálam a Philemon és Baucisi lakomából egyéb, mint kenyér, meg lépes méz; magam is avval élek.)

Bevezettem az ablakkal elzárt verandára s leültettem az asztal mellé, épen oda, a hol a Hanzi kalitkája volt felakasztva a szegre.

– «Tu Spiczpúb? Kommszt szo spét czhauz! Vo varszt tu?

Az én doktorom ijedten kapta fel a fejét.

– Szent atyám! A vér is meghült bennem! (A békavér!) Azt hittem: a feleségem szólalt meg.

Én aztán felvilágosítottam felőle, hogy ez a beszélő seregély eredetileg egy mosónőnek a jószága volt: attól tanulta el ezeket az erőteljes német kifejezéseket, a melyeket valószínűleg sűrű alkalma volt hallani.

– De miért mondta azt épen én nekem?

– Azon magam is nagyon csodálkoztam. Nekem nem szokta mondani.

De más valamin még jobban fennakadtam.

– De hát pajtás, szoktál te arra rászolgálni, hogy téged a feleséged ilyen megszólításokkal aposztrofáljon?

Az én béka barátom hamiskásan hunyorított, a fejét még jobban behúzva a két válla közé; kétfelé álló szemei még jobban kidülledtek.

– Ne firtassuk ezt, pajtás! Még az euforbiának is meg van a maga hernyója.

– S annak a lepkéje a halálfejű szfinksz.

– Az ám! Az egyetlen a lepkék között, a melyik lamentálni tud. De hát tartsunk török szokást, s ne beszéljünk erről. Én azért másztam fel hozzád (jó magasan lakol: 360 láb a tengerszin fölött), hogy köszönetemet nyílvánítsam, a miért megmentetted az én gödénycsontvázaimat az elpusztítástól. Nekem az egzisztencziám függ ettől.

– Hogyan? Hát csakugyan olyan jövedelmező vállalat volna az: kikészített csontvázakat szolgáltatni külföldi muzeumoknak?

Az én békám akkorát nevetett erre, a mekkorára csak iszonyú szája képesíté.