Part 16

– Hát arra nem gondol, hogy mennyi ember lett szerencsétlenné ön miatt évek előtt? Nem találja helyesnek, hogy azokat kárpótolja?

Erre nevetett csak még nagyot az após.

– Kárpótolni? Azok én ellenem csődöt kértek, a mit megkaphattak, azt lefoglalták, elkótyavetyélték, a csődtömegen megosztoztak, engem öt esztendőre becsukattak, azt én az utolsó éjszakáig leültem: kvittek vagyunk! A mit egy kridatarius a perének bevégezte után szerez, ahoz a régi hitelezőinek semmi köze többé. Ez a törvény.

– De hátha egyszer egy olyan kétségbeesett ember, a ki minden vagyonát elvesztette önnél, a törvény helyett pisztolyt ragad, s lelövi önt, mint egy kutyát!

– No, no! májszter! Illedelmesebb kifejezéseket kell használni egy Vászonkői bankárral szemben. Hiszen légy biztosítva a felől, hogy ebből az összegből neked is juttatok annyit, a mennyivel a szerény kis asztalos üzletedet nagyszabású asztalos iparteleppé alakíthatod át, a milyen a Thék Endréé.

– De én azt nem fogadom el! Én nem osztozom az ön átokterhelte pénzében.

Az após gúnyosan rángatta felfelé a szemöldeit.

– Hát jól van májszter, maga azt teszi a buksi fejével, a mit akar. De abban az esetben én viszem magammal a leányomat.

– Az én nőmet?

– Hát csak nem hagyom itt ebben a piszkos odúban, enyvet, meg fénymázt főzni.

– Ez az odú önnek menedéket adott; ez a fénymáz pedig kenyeret, – mondá gorombán az asztalos.

– Azért majd megfizet – valaki. De már az iránt ne legyen magának, asztalos májszter, semmi képzelődése, hogy egy előkelő miveltségű hölgy, mint az én leányom, a mint az apja egy nagy vagyon birtokosává lett, a nyomorúság tanyáján maradjon. Vannak nekünk jeles törvényeink, melyek az elválást lehetővé teszik. Az egész házasság külömben sem volt érvényes, mert ahhoz a szülők beleegyezése, mint múlhatlan föltétel, megkivántatik: én pedig nem egyeztem bele.

Kis Jánosnak már a nyelve hegyén volt a visszavágás: «mert a szegedi profúsz nem engedte». De csak visszaszívta. A felesége szemébe nézett, ki karját az apja karjába öltve tartá. A férj szeme égett, mint a tűz: az asszonyé nem birta azt kiállni, lesütötte a szempilláit. A férj azt várta, hogy a nő oda fog rohanni hozzá, keblére borúl, átkarolja: hiszen oly nagyon szerették egymást. De e nő csak ott maradt az apja mellett, annak a karjába fogózkodva. Hiszen – úrnak lenni mégis csak szép dolog?

– De ha én nem egyezem az elválásba, akkor nem lesz abból végzett dolog, – mondá a mester.

– Hát akkor elválasztanak benneteket ágytól és asztaltól. S ha neked így jobban fog tetszeni, hát tessék. Ezt végezzétek el egymás között. Én most megyek fiakkerért. Mindjárt visszajövök. A ki velem akar jönni, az velem jön; a ki itt akar maradni, az itt marad.

Azzal elsietett; férj és feleség egyedül maradt.

Kettőjük között állt az iróasztal.

– Te tudtad azt, hogy mi van ennek az iróasztalnak a rejtekfiókjában? kérdé a férj.

– Tudtam, – felelé az asszony.

– Azért jöttél hozzám nőül, mert én vettem meg az árverésen ezt az iróasztalt?

– Azért.

– Annyi hosszú időn át azért ültél olyan hűségesen idehaza, hogy ennek az iróasztalnak a kincseit megőrizd?

– Azért.

– Akkor beleegyezem az elválásba.

A papa megérkezett a bérkocsival.

– Nos? Hát? kérdezé a szobába lépve.

– A leány elhagyja a férjét s követi az apját, mondá a kézműves.

Florinda a benyíló ajtó felé indult.

– Mit akar ön madám?

– Meg akarom csókolni gyermekeimet.

– Nem, madám! Azok az én asztalos inasaim; azokat nem csókolja ön meg többet.

S elállta előtte az ajtót.

Florinda nagysámnak a nélkül kellett az asztalos házától eltávozni, hogy a gyermekeinek búcsúcsókot adott volna.

Aztán következett a válóper. Vászonkői Florinda asszony pere Kis János asztalos ellen.

Az elválasztás ellen nem tétetett kifogás. Csupán a gyermekek illetékessége volt birói eldöntés tárgya.

Az volt a kérdés, hogy a fiúgyermekek az anyának itéltessenek-e oda, ki az egyiket a bécsújhelyi katonai akadémiába szándékozik küldeni, – lesz belőle generális, – a másikat meg a jezsuita kollegiumba: abból lesz püspök; vagy pedig az apánál hagyassanak, a ki csinál belőlük asztalost?

Más czivilizált országban bizonyosan az anyának itélték volna oda a két suhanczot: de a mi barbar törvényszékeink az apának adtak igazat. Neki maradt a két gyerek.

*

Valami négy-öt esztendő mulva csakugyan teljesült az, a mit Kis János megjövendőlt az apósának, a ki már akkor híres bankár volt, túljárt a millión. Egy rosz napon valami kétségbeesett ember, a ki nála vesztette el az egész vagyonát, rajtarontott, s egy revolverrel lekvittelt vele. Agyonlőtte.

Hát ez bizony hétköznapi dolog. Három napnál tovább senki sem beszél róla.

Ezzel a pisztolylövéssel Florinda nagysám lett boldoggá téve. Ő kapta örökül a bankár nagy vagyonát s tőle nem kérdezte senki, honnan vette, mire költi?

VIII.

Az Andrássy-út igen szép sugár utcza! Azon vágtatnak végig az előkelő uraságok pompás fogatai, teherkocsinak ott nem szabad végig vonulni. De a mellékutczákból mégis csak keresztül settenkednek azok.

A keresztutczák egyikéből egy gyalogszekér nyomul elő, keresztül a sugárút fakoczkaburkolatán, két inasgyerek vontatja; a szekéren egy újdonat szekrény nehezkedik, valami asztalos munka.

Az oktogon felől pedig vágtatva jön egy elegáns Tilbury, a melybe két telivér almásszürke van fogva; divatos öltözetü delnő hajtja őket.

A gyalogszekér az almáriommal épen keresztben áll a sugárúton.

A szekeret húzó gyerekek nagyobbika, egy barnapiros pofáju ficzkó vígan fütyül, a kisebbik pedig egy almát majszol, nagyokat harapva belőle.

Mikor a delnő fogata közelükbe ér, a nagyobbik ficzkó elkezd hangosan nevetni, a kisebbiknek a szájából pedig csak kifordul az alma, eltakarja a kezével az arczát és sír. Az úri fogat kénytelen megállni, mert a nevető és siró ficzkók nem mozdítják a szekeret odább.

A konstábler ott áll az útfélen, két karját, két lábát keresztbe téve.

Ha valami czivilizált országban fordulna elő ilyen eset, a konstábler a gyalogszekeret húzó ficzkókra rivallna: «nem lódultok mindjárt az útból azzal a szekérrel!» de a mi barbar világunkban a rendnek őre, a büszke paripákat hajtó delnőnek int: «csendesen asszonyom! el ne gázolja ön azokat a gyerekeket». Az úri fogat kénytelen a gyalogszekér körül nagy fordulót tenni.

S ekkor az a nagyobbik suhancz, az a vásott ficzkó, nagy nevetve odakiált a kocsikázó delnőre:

«Szervusz, mama!»

A NAGY ELLENSÉG.

(Elbeszélés.)

Itt jár végig az országunkon. Mindnyájan ismerjük. Büszkeségünk és siralmunk. Szeretjük és rettegjük, pusztít bennünket, és nem tudnánk nála nélkül élni. Temetőnk és újjá alkotónk. Minden évben meg-megfélemlít bennünket. Hirlapjainkban állandó rovata van a gyászhírek között. Egész tábort mozgósítunk ellene. Miniszterek, alispánok, kormánybiztosok vezetik a hadjáratot. Az erős emberek harczolnak vele, a gyöngék seregestül futnak előle.

Ez a nagy ellenség a – Duna.

A Dunának olyan hadjárati krónikája van, mint akár a török uralomnak, tele ostromokkal, vereségekkel.

Egy ilyen krónika akadt a napokban a kezembe, a mit réges-régen olvastam valamikor, s azóta végkép elfelejtettem.

Egy fiatal ember hozta hozzám, a ki az apja ajánlólevele kiséretében jött, közbenjárásomat kérni.

Nem volt valami nagy kivánsága; nem akart hivatalba jutni, azt sem kivánta tőlem, hogy írjak a professzorainak, hogy ereszszék keresztűl az érettségi vizsgálaton. Kitanult géplakatossegéd volt; az állami gépgyárba kivánt bejutni. Az ilyen törekvésekhez szivesen nyujtok kezet, s tartom a vállamat, hogy azon keresztül hágjon át a nehézségeken az igyekező fiatal ember. Nekem is van egy unokaöcsém, a ki géplakatos. Nagyon becsülöm azt az életpályát.

A kísérő-levelet elolvasva, leültettem a fiatal munkást, s kikérdeztem az állapotja felől.

Az apja hivatkozott a levelében arra, hogy én együtt jártam iskolába az ő apjával, s emlékül tartogatja valami csikó-korbeli versemet, a mit az apja apjának a házánál írtam egyszer. – Emlékszem már rá! Még az apjának a nagyapját is ismertem. Azzal is beszéltem egyszer. Most már előttem áll az egész családnak a képe, a derék Sóki Nagy családé.

A pártfogásomat kérő fiú Nagy János néven mutatta be magát. Az apja Nagy István névvel irta alá a levelét. Ezt nem ismertem. Hanem annak az apja iskolatársam volt (ezelőtt ötven egynehány esztendővel). Ez még Sóki Nagy Józsefnek jegyezte magát. Annak az apja még hozzátette a nevéhez azt is, hogy «nemes». – «Nemes Sóki Nagy Márton.»

Annak az apját pedig «nemzetes uram»-nak titulálták. Tehetős, jómódú emberek voltak az öregek, a kiket ismertem.

Volt egy nagy malmuk: patak-malom; ez is híres volt abban az időben. Olyan mundlisztet nem őröltek sehol az egész Duna mentén. A ki a finom rétes-tésztához való lisztet óhajtotta, mind ő nála őröltetett. Négykerekű malom volt a neve annak a híres lisztgyárnak. A malmon kívül még volt szép nagy szántóföldjük, kaszálójuk, a mennyi egy nemesi családnak illendő, s a közel folyó Dunán volt egy szigetjük, a mit körülsánczoltattak rőzsekötegekkel védett erős gáttal minden oldalról. A sziget be volt ültetve gyümölcsfákkal, a töltés árkaiban ritka szép vízi virágok tenyésztek. Ott botanizáltam én nagy kedvteléssel. Talán még most is megvan a Diószegim levelei közé lenyomtatva az a szép, sötétkék clematis, a mit ott találtam.

Az öreg molnárnak fehér haja volt: sűrű, hosszú; nagy, görbe fésűvel hárította a tarkójára. Molnárszínű dolmányt viselt, nagy ezüst gombokkal. A fia már sötétkék kurta dolmányban járt: de az is tele sujtással. Három sor ezüst gombbal. Ez is molnár volt.

Még egy másik fia is volt az öregnek; ezt papnak taníttatta ki (kálvinista papnak); de annak nem vált be a sorsa. Jobb lett volna katonának. Nem volt eklézsiája, mindenütt összeveszett a kurátorokkal, a presbiterekkel; olyankor kiprédikálta őket. Máskor meg azt tette, hogy beleült egy ladikba, puskával a vállán elindult vadászni; elkódorgott a Duna mentén nagy messzeségre. Csak akkor vette észre, mikor valahol Dunaföldvár körül meghallotta a harangszót, hogy vasárnap van: akkor meg már későn lett volna visszafordulni; hát csak lapátolt tovább, a míg valahol Bogyiszlónál nyugtot nem talált. A híveinek prédikálhatott a kosta.

Hanem aztán, mikor visszakerült, tele volt a csónakja kitömött madarakkal, meg vidrákkal, s a tarisznyája tudós feljegyzésekkel, a melyek fölöttébb becsesek lehettek egy természetbúvárra nézve, de teljesen haszontalanok a bergengócziai presbiter előtt.

E miatt azután állandó czivakodása volt a híveivel, a konzisztoriummal, az esperessel, a püspökkel. A hívei kihordták a határra. Egy szép napon, mikor ismét hosszú dunai útról került vissza, az a meglepetés várt rá, hogy a paplaknak az ajtaját beszegezve találta; a retyemutyája meg ott volt felhalmozva a falu határán; a bakter őrizte, hogy el ne hordják. Utoljára, midőn már sehol sem volt maradása, haza szorúlt az apai házhoz, ott tarisznyázta el az időt.

Az apja szégyenlette a fiának a dolgát. Ez lett volna a büszkesége. Egy pap! S ez lett a szégyene. Peregrinus lett belőle!

Hogy valamikép megmentse a becsületet, utoljára azt fundálta ki az öreg Sóki Nagy Gábor (a Mártonnak az apja, a hozzám forduló legénynek a szépapja), hogy a saját telkén építtetett egy kis templomot, s abba tette meg a fiát papnak. Nagy számú cselédsége volt: molnárlegények, béresek, zsellérek, kertészek, hajósok, kondás, juhász, böllér, a legtöbb családos; azoknak a hajlékaik egész kis falut alkottak a malom körül. Azok is áhították a szent malasztot, s nem járhattak a messze eső városba isteni tiszteletre. Hát így segítve lett rajtuk is, meg a Lőrinczen is. (Ez volt a kikopott papnak a neve).

De biz a tiszteletes úr itt is nagyon hányd el vesd el módra teljesítette a kötelességét. Ritkaság vala, hogy vasárnap a kathedrában mutassa magát.

Az öreg végre az utolsó eszközt vette elő. Testamentumot tett. Aztán maga elé hivatta mind a két fiát, a lelkükre beszélt:

– «Tudjátok jól, hogy a mi birtokom van, azt mind magam szereztem. Semmi ősi birtokot én nem örököltem. Szabadon testálhatok. Meg is tettem már. Itt van a testamentumom. Ebben én minden világi birtokomat a Márton fiamra hagyom, a molnárra. A Lőrincznek, a papnak, pedig hagyom a vadásztarisznyámat, a ki tele van üressel. A testamentum mellett azonban van egy codicillus, a melyben az mondatik, hogy: ha a Lőrincz fiam a halálos ágyamhoz oda jön, s nekem feladja az utolsó úr-vacsoráját igaz kálvinista szertartással, hát akkor legyen semmivé ez a végrendelet, s vegyen ő is részt a birtokomban, testvéri osztály szerint. Hát ehhez tartsátok magatokat.»

Ez csakugyan a legsikeresebb mód lett volna az elzüllött fiut megszokott kóborlásaitól visszatartani. Az apa nagyon köhécselő állapotban volt; fekve nem tudott már aludni, csak a nagy karszékében ülve. Minden nap lehetett várni, hogy egyszer csak hirtelen meghal. Jó lett volna Lőrincznek ott maradni a közelében, hogy az utolsó falat kenyérrel és ital borral megvigasztalja a haldokló lelkét. Ki is állta a kontumácziát vagy fél esztendeig.

Ebben az időben volt az, hogy én a pünkösdi vakáczió alatt egy pár napra lerándultam az iskolatársam, Sóki Nagy Jóska társaságában a messze földön hires kapronyi malomhoz. Együtt találtam még az egész családot.

Ezen évi pünkösd napon avatták fel a kapronyi molnár kis templomát a szokott protestáns egyszerűséggel. Abból állt a czeremónia, hogy a szomszéd városból lehozatták a «harmoniát».

Így hitták a deákgyerekek quartettjét. Én abban áltista voltam. Ez az, a mikor még a fiunak leány-hangja van. Ebben a hivatalban ragadt meg nálam az a sok régi nóta, a melyeket senki sem szedett hangjegyre. Mint nélkülözhetetlen énekest, engem is elvittek a malom-templom felavatására. Nyolczan voltunk; egy nagy társzekeret küldtek be érettünk, arra mind felfértünk.

Hogy ezek a gyerekkori élmények úgy megmaradnak az emlékezetben! A templomban ezt a hymnust énekeltük: «Te Béthelünk hű őre, Jer hágj fel a tetőre!» – Tudniillik, hogy a Béthel hű őre volt az esperes, a «tető» pedig a kathedra. Az isteni tiszteletre következő bőséges lakomán pedig ezzel a nótával arattunk általános tetszést: «Akkor vidulok csak, rózsám, Hogy ha egyet pillantasz rám. – Pillants hát! – Csókolom kis piros szád. – Jaj! ha megtagadod ezt tőlem, Nincs, ki a világot megkedveltesse vélem».

(Hisz ez szerelmes nóta! Hát persze, hogy szerelmes nóta! A mely fiú tíz esztendős korában még nem szerelmes, arra szoknyát kell adni. Én már akkor verset is írtam az ideálomhoz. Az maradt ott a kapronyi malomban emlékül.)

Pünkösd másodnapján már korán hajnalban átkeltünk csónakon abba a gyönyörű szép dunai szigetbe, a hol tele voltak a fák virággal; csak úgy tágult az embernek a tűdeje attól a mennyei illattól! A partok, a sömlyékek tele voltak vad növényzettel; én valósággal dobzódtam a virággyűjtésben. Lőrincz úr észrevette, hogy milyen szenvedélylyel űzöm a botanizálást s ezért teljesen kegyébe fogadott. Ő kvalifikált természetbúvár volt. Annyira elmerültünk a növények bonczolásában, hogy nekem kellett a papot figyelmeztetnem, hogy már a második készülőt harangozzák odaát (harangláb is volt). El is késtünk. A hívek már a «Perelj uram perlőimmel»-t énekelték, mikor a pap megérkezett a templomba. Aztán tévedésből a biblia helyett a Diószegit találta magával vinni; de prédikált ő abból is arról a thémáról, «a ki a mezők liliomait» ruházza, olyan szépen, hogy sírt rajta az egész coetus.

Ebéd után az énekes diákok kaptak fejenként egy ezüst huszast, azzal szekérre pakolták őket s visszaküldték a városba.

Engem ott marasztott Lőrincz tiszteletes.

– «Maradj még itt ma; mutatok neked valamit; holnap majd haza mehetsz a lisztes zsákok tetején.»

Az a valami volt egy vaskos kézirat, csak úgy czérnával összevarrva, a hogy a «studiumok» szoktak lenni. Az ilyennel engem nagyon meg lehetett marasztalni.

Abban voltak Lőrincz úrnak a feljegyzései az egész Duna mentéről saját búvárlatai nyomán: hogy rombolt, hogy alakított új tájformákat sok száz év óta a hatalmas anyafolyam, mely nem szüli, hanem elnyeli a leányait.

Kezdődött mindjárt a közelben, annál a régi barátkolostornál, mely az almási partokról látható: a czellák falai még néha előtünnek csekély vízállásnál, békateknőkkel megrakva.

Alább, Nyerges-Ujfalunál akad fel a hullám a zátonynyá vált Villa Curtia romjain, melyekből ma is régi pénzeket, bronzfibulákat vájkálnak elő, a kiknek erre vesztegetni való idejük van. Ezerhétszáz évvel ezelőtt a pannoniai legio hatalmaskodott ottan.

Az adonyi Duna-meder takargatja kavicstorlataival a híres Ptolomeo Sabinumot; most csak a halászok tudnak róla. Igen jó ívóhely a halaknak.

A pentelei füzesben gyakran megbotlanak a vesszővágók azokban a furcsa, faragott kövekben, a melyek nem engedik magukat az odvas fák rohától, meg a nádgyökértől eltemettetni. Egy boltozatforma faragott koloncz pihenőül szolgál a munkásoknak; az volt Anamaria városnak a portája.

Ó-Szőny Bregetiójából egész muzeumi kincstárt gyüjtöttek össze, falaiból védtöltéseket csináltak a nagy romboló erejének megtörésére. Azokat is összemorzsolja lassanként.

Paks alatt nyoma sincs már annak a híres várnak, melyet I. Lajos király ajándékozott Apostagi Zemere vitéznek, ki a tatárok elleni harczában életét megmenté, sem annak az apátságnak, melynek alapító levele a Vatikán levéltárában őriztetik. Vár és kolostor fölött a vizafogók nádsövényei láthatók manapság. Kerülik a veszedelmes helyet a hajósok.

Szent Benedek és Uszód határában két nagy domb van. Várak voltak. A Duna ledöntötte őket, betakarta iszappal. A két falu házai czölöpökre vannak építve. A Duna minden esztendőben végig seper rajta. Olyankor arra a két dombra menekülnek, s onnan kiabálnak át egymáshoz kötekedve: «Usztok uszodiak!» – «Buktok benedekiek!»

Fajsznál látható egy erős czölöpzettel körülkerített híres holdas domb. Ide szokott marháival együtt menekülni a falu népe, mikor a jégzajlás megindúl s itt várja be, míg az Isten itélete elvonúl mellette. Egyszer azt is el fogja seperni. A halmot úgy híják, hogy «Kovács-halom».

Tolna hajdan hatalmas erőd volt; Szent István idejében országgyűlés helye; most a bástyák ormait nagy szárazság idején látni csak a Duna medréből kiemelkedni: föld nyelte el, víz mosta el. A régi pompának emléke sem maradt.

Szeremle magyar falu a múlt században még a nagy dunai szigeten feküdt, a honnan repülő híddal jártak át a réven. Három sziget volt egy csoportban. Most már csak kettő van. Azt, a melyiken a helység állt, egészen elhordta a Duna; a falu most a pesti parton áll, a míg a Duna eltűri. A rév, a hozzá vezető úttal együtt, csak a mappán látszik.

Hatalmas védvár volt Kupuszina a török világban. Kettős sáncz foglalta körül. Most az elsülyedt tornyaiban tekenős békákat fognak; ezeknek kedvencz tanyája a hajdani kastély. A várkertben sulyom terem. A nagy terebélyes égerfákon csapatostúl tanyáznak a halász-sasok. Korállszárú szederinda, aranycsengetyűs páponya, ezüstbojtos iszalag kúszik fel a zöld tarjagos kőfalakon s csüng alá hosszú fűzérekben a békatenyésztő tömpölyökig.

Legrettentőbben mutatta ki demiurgusi hatalmát a Duna annál a nagy falunál, a melynek Monostorszeg a neve. Ezeken a partokon állt a Szent-Péter nevét viselő apátság kolostora; átellenben vele egy királyi város, Bodrog, mely egy vármegyének adott nevet; s a kettő között egy szigeten a camalduli barátok hírneves kolostora: «Szent-Kereszt». Mind a három eltünt a föld színéről háromszáz év alatt: a klastromok is, a város is. Semmit, egy kődarabot nem hagyott fenn belőlük a Duna. Csak a fakó pergamenek beszélnek a létezésük felől. A nép most is megvan. A nádfödeles falunak annyi a lakosa, mint a hajdani királyi városnak; de a polgárból, a nemesből paraszt lett, földmíves, pásztor, halász.

Így folytatja egyenlősítő munkáját, a harczot minden emberi nagyság ellen a hatalmas, a legyőzhetetlen Duna.

Ilyen jegyzetek voltak az én papom különös diáriumában.

S még akkor nem értük meg az 1838-at! Ez 35-ben történt.

*

Egy szép őszi este ezzel a szóval rohant be a malomba Lőrincz tiszteletes, Márton bátyját épen szemközt találva az ajtóban:

– Itt van az «arany sas!»

– Itt van? kapott rajta Márton. – Hát hidd be egy pohár borra.

– Dehogy hivom! Futok a puskámért.

– Csak nem bolondultál meg? Csak nem lövöd meg a legjobb kundsaftunkat, a ki annyi mundlisztet megvesz.

– Dejsz az nem él mundliszttel; hanem bárányhússal.

– Hát nem az újvári Arany sas korcsmárosról beszélsz?

– Vigye az ördög a te újvári arany sasodat! Én az igazi arany sasról beszélek: az aquila chrysaetosról! Már három nap óta hallom a hangját. De csak a hangjáról tudom, hogy itt van. Olyan magasan jár az égben. Kettőt kiált: egy vékonyat, meg egy vastagot: «ú–i»; egy oktáva köztük a különbség. Aztán meg azt a hangot hallom, a mint egyszerre leveti magát, a szárnyát összeverve; mintha a szél verné a vitorlákat! Régen lesek rá. De ma láttam színről színre! A mi szigetünkön szállt le a nagy gesztenyefára. Nagy ritkaság Magyarországon, Afrika a hazája, aranyt játszik a tollazata; azért híják chrysaetosnak! De híják imperialisnak is, meg heliacának; császári, napba repülő madárnak.»

– Hát bánja a szösz! mondá a molnár egykedvűen, – miattam lehet neki annyi keresztneve, meg praedikátuma, mint egy princznek.

– Az éjjel rálesek és meglövöm az arany sast.

Azzal szaladt a szobába a puskájáért Lőrincz. Nemsokára visszatért, a duplával a kezében, a tarisznyával a vállán.

Márton bátya ott állt az ajtóban s elfogta az öcscsét.

– Hallod-e, Lőrincz? Most már én mondom azt, a mit te mondtál az elébb az én arany sasomra, hogy «vigye el az ördög a te arany sasodat!» – Tudod-e, hogy az apánk az utolját járja? Éjjel alig tud már lélekzetet venni: ételt is alig vesz magához. Csak tejet meg egy kis bort tud inni.

– Úgy van már az öreg hat hét óta.

– No én azt hiszem, hogy a holnap reggelt nem éri meg.

– Nem vagy te doktor, nem tudsz hozzá.

– De a doktor is azt mondta ma, mikor itt volt.

– Az meg azért nem tud hozzá, mert doktor.

Márton megfogta az öcscsének a karját.

– Édes öcsém. Tudod jól, hogy mi van az édes apánk végrendeletében. Mindig jó testvéred voltam: most is az akarok lenni. Kérve kérlek: ne hagyd itt a szegény apánkat halálos órájában. Hadd osztozzunk meg az ő elhunyta után, mint szerető testvérek. Szívesen felezem veled az örökségünket. De ha itt nem maradsz, az öregünknek feladni az utolsó úrvacsoráját, az utolsó vigasztalást elrebegni fölötte: én kegyetlen, kőszívű leszek te hozzád, s engedem a testamentumot úgy végrehajtani, a hogy az meg van írva, s hagylak földönfutóvá lenni az üres tarisznyával. Isten engem úgy segéljen!

– Dehogy teszed te azt Márton! sokkal jobb ember vagy te Márton.

– No Lőrincz, két szót hallottál ma tőlem, a mit én nem szoktam sűrűn kuszpitolni. Se káromkodni, se esküdözni nem szokásom. Ma mégis azt mondtam, hogy «vigye el az ördög a te arany sasodat!» – De még nehezebb szó az annál, hogy «Isten engem úgy segéljen». Kétszer mondtam: harmadszor nem mondom. Meglátod, hogy megteszem, a mit mondtam.

A magas égből hangzott a ritka szárnyas kiáltása: «u–i». Lőrincz kirántotta a karját a bátyja kezéből, s futott le a Dunához, csónakjába ugrott, átevezett a szigetre.

Az öreg molnárra csakugyan ráborult ez este az ő utolsó éjszakája. A meghivott orvos tudatá a családtagokkal, hogy legyenek készen a végsőre.

A haldokló egyre a Lőrincz nevét sóhajtozta.

Márton két postát is küldött utána, sürgős izenettel a szigetre. A kiküldött molnárlegények egymás után tértek vissza azzal az izenettel, hogy nem találják a tiszteletest sehol.

Az ördögnek ajánlott sas éles szemeivel észrevette, hogy vadász leskelődik rá a kukoricza kévékből rakott gunyhó alatt, s elrepűlt a jegenyéről, melyet éjszakai tanyául választott, áthuzott a szélesebb Duna-ágon: ott szállt le a pagonyban egy magas topolyfára. Lőrincz a csónakjával utána eredt. A sas azt is észrevette, s még feljebb repült a ligetben. Lőrincznek víz ellenében kellett eveznie, hogy utolérje, aztán úgy lappangani fától fáig, hogy meglophassa az alvó madarat. – Az alatt meghalt az édes apja.