Part 15

Ez orrol valamiért s tüntetőleg lakatot vet a szájára.

De vajjon miért neheztel? Azért-e, hogy ő, a kisasszony, arra biztatta, hogy asztalosból legyen tenoristává? Kitelik tőle! Az asztalosok nagy arisztokraták. A gyalupad lenézi a szinpadot. Vagy talán ért francziául, s megértette a rávonatkozó mondását a bankárnak: «ez egy idióta!»

Florinda kisasszony sokszor sétált az utczán, még pedig azon az oldalon, a melyiken a Kis János háza volt. Találkozott is egy párszor a mesterrel; de annak az a szokása volt, a mi rendes a magyar parasztnál, hogy ha úrral jön szembe, csak akkor köszönti, mikor már elment mellette, s a háta mögött van. Egyszer aztán ő köszönt elébb a szemközt jövő mesternek, mielőtt az elsurranhatott volna mellette.

– Jó napot, szomszéd uram!

Erre aztán a mesternek is szóba kellett állni az úrhölgygyel. Nem derogálhatott annak az utczán való beszélgetés az asztalossal. A házon kivül az is csak olyan úrforma volt, mint akármelyik fővárosi bizottsági tag.

– Olyan régen nem hallottam önt már dalolni. Talán megharagudott rám?

– Isten ments! Hogy haragudnám én a kisasszonyra?

– Hát talán másra?

– Senkire sem; hanem azóta egy rajzon dolgozom, s a rajzolás mellett nem lehet énekelni.

– Mit rajzol?

– Egy stallumnak (kanonoki széknek) a tervrajzát, melyet egy műpártoló pap rendelt meg nálam.

– Ejnye, de szeretném én azt a rajzot meglátni.

– Ha nem átall a kisasszony szegény házamba belépni.

Hogy átallott volna? Hisz a társalkodónője is vele volt, annak a kiséretében minden illendőség szerint tehetett látogatást a szomszédnál, a ki már ismerőse volt.

Kis János mester tehát szépen visszafordult, nem messze volt a háza, odáig elkisérte a hölgyeket, azután bevezette a tiszta szobájába, nem a műhelyébe; a rajzoló asztala ott volt. Az asztalon tehénkedett a széles rajztábla, a melyre a nagy regál ív japáni papiros ki volt feszítve s azon látható a befejezéséhez közelítő minta, rajza egy pompás faragott butordarabnak, a mit úgy hínak, hogy stallum. Úrnak és papnak való egy karos szék! Nagy beneficium jár azzal! A ki abba beülhet, miniszternek járó fizetést kap, miniszternek járó ütlegek nélkül.

A tervrajz igazán szép volt. Florinda kisasszonynak el kellett ismerni, hogy ez egy remekmű lesz.

– És ezt ön a saját fejéből tervezte ki? kérdezé a mestertől.

– Nem biz én, kisasszony. Nem szoktam olyannal kérkedni, a mi nem az enyim. Én ezt emlékezetem szerint utánoztam a ruáni (Rouen) kathedrale khorus-székei egyikének mintájára, a melyeket úgy hínak, hogy «miseri cordes».

– Ah! Ön járt Francziaországban?

– Három esztendeig tanultam ott a mesterségemet; beutaztam az egész országot – gyalog.

(E szerint jól kell neki tudni francziául.)

Florinda kisasszony a kezét nyújtá a mesternek.

– Ön nem haragszik «ránk»?

(Most már többesben intézte a kérdést.)

– Én nem szoktam rovásra haragudni, kisasszony.

Florinda megszorítá a kézműves kezét; valóságos őszinte kézszorítás volt az.

S ettől a kézszorítástól megbocsátotta Kis János a sértő «idióta» szót.

Talán tán még meg is csókolta volna a szorító kezet, ha csupasz lett volna; de keztyű volt rajta, tizenkét gombos, s azt nem lehet olyan hamar lehúzni.

Ettől fogva aztán a rajzoló tábla mellett is tudott danolni Kis János.

De csak bezárt ablak mellett.

Hanem azért mézes kalácscsal sem lehetett volna átcsalogatni az átelleni palotába. Azt már fogadása tartotta, hogy oda többet be nem teszi a lábát.

V.

Megszokott dolog volt, hogy éjjelenként a bankár háza elé hintó álljon. Vagy ő maga érkezett haza az orfeumból, vagy a kisasszonya a zsúr fikszból, vagy vendégekre várt a hintó.

Hanem egy éjszaka az történt, hogy a Heuteroth-palota előtt megálló hintóból három úr szállt ki, a kik a rendőrtisztviselők egyenruháját viselték, a bakról pedig, a kocsis mellől egy rendőr, a kinek a csuhája alól kilátszott a kardtok vége. – Azok mind bementek a kapun.

Egy órai időzés után mind a négyen visszajöttek; de még egy ötödiket is hoztak magukkal. Az pedig a Heuteroth bankár volt. Az arczát ugyan nem lehetett látni, mert azt eltakarta a felhajtott tengeri vidrabőr bundagallér. A három egyenruhás úr, meg a bankár beült az üveges hintóba, a fegyveres rendőr felkapott a bérkocsis mellé, s azzal éjnek éjszakáján elrobogtak.

Másnap korán reggel, még früstük előtt, nagy sebbel-lobbal rohant be Kristóf öreglegény Kis János mester szobájába, a hol az javában dolgozott a rajzolásán.

– Szörnyű eset, a mi a szomszédba esett. Bankárt elfogtak policzájok! Tolvaj volt, svihák volt; sikkasztotta, csalta, lopta sokat! Mindent lepecsételtek kvártélyában, még spukktrigliket is; elvittek, becsuktak dutyiba bankárt. No most beszilj már Heuteroth!

Erre a megrendítő hírre az első gondolatja ez volt Kis Jánosnak: «hát úgy-e jobb idiótának lenni?»

Hanem a második szó, a mi a lelkében felhangzott, ez volt: «de mi lesz már most abból a szegény leányból, a ki úrnő volt eddig, s a kinek nem maradt most már egyebe az apjáról, mint egy megbecstelenített név? Hát most már ki van felyül, ki van alul a társadalmi lajtorjafokon?»

Iparkodott kiverni fejéből az ezután következő gondolatokat.

Többé újságot sem vett a kezébe, hogy ne olvassa belőle azt az egész szégyenletes történetet, a mi olyan soká beszéltetett magáról.

A szép Florinda kisasszony is eltűnt a fényes lakásból, a melyben minden bútor le volt pecsételve. Senki sem kérdezte hová lett? Ő sem kérdezte.

Csak a végét tudta meg a gyászos történetnek. Egy csunya langyos napon mindenféle konfiskált pofájú alakok taszigálódtak a Heuteroth-palota kapuja előtt: ezek voltak az árverések hiénái.

A bankár ügye befejezésre jutott. Sokféle tisztátalan kezelés lett bebizonyítva. Öt esztendei börtönre itélték, a mibe még a vizsgálati fogságot sem tudták be neki. Csőd alá került vagyonából a megkárosított ügyfelek alig kaptak húsz százalékot. Most már a bútorait kótya-vetyélik: abból talán kikerül a perköltség.

Kis János még a függönyt is az ablaka elé húzta, hogy ne lássa ezt a szomorú jelenetet: hogyan hurczolnak ki az átelleni palota kapuján egyik bútordarabot a másik után s rakják targonczára. Idegen embernek is elfanyarodik a szive, ha ilyent lát.

Egyszer azonban csak bekopogtat az ajtaján egy rendőr, s jelenti egész tisztelettel, hogy köszönteti a végrehajtó úr, sziveskedjék felfáradni az árverés szinhelyére valami tanúbizonyság végett.

Kis János mester tehát, hivatalos megidézés folytán, mégis csak felment még egyszer abba a házba, a hová fogadása tartotta többé be nem lépni.

A rendőr egyenesen Florinda kisasszony budoárjába vezette.

Tele volt az árverező kréti és pléti szemenszedett alakjaival, a kik az ilyen alkalommal a legszurtosabb gúnyáikat szokták felvenni, hogy a tisztességes árverezőket elriaszszák undorító külsejükkel.

Minden bútort elhordtak már a szobából, csak épen az iróasztal volt még ott. Azon irta a végrehajtó segédje az árverési lajstromot; de már a szalmaszéket, a min ült, a házmestertől kérték kölcsön.

Kis Jánost megdöbbenté, hogy e bűzös, szurtos csoport között ott látta Florinda kisasszonyt is. Igaz, hogy egy szögletbe odahúzódva, lefátyolozott arczczal. De mégis ráismert.

A végrehajtó rögtön felvilágosítá:

– Engedelmet kérek, tisztelt polgártárs, hogy idefárasztottam. Heuteroth kisasszony a mai árverésen azon czélból jelent meg, hogy a lefoglalt tárgyakból mindazt, a miről bebizonyítható, hogy a kisasszony személyes tulajdona, reklamálja. A törvény erre jogot ád neki. Heuteroth kisasszony azt állítja, hogy ez az iróasztal az ő személyes tulajdona, s önre hivatkozik, mint illetékes tanúra.

Kis János jó lélekkel felelhette azt, hogy «igen is, én ezt az iróasztalt Heuteroth kisasszony számára készítettem.»

A végrehajtó jó ember volt: belenyugodott ebbe a tanúvallomásba. Hanem a segédje farkasfogú ficzkó volt: az nem engedte ki olyan könnyen a prédát az állkapczája közül. Azt kérdi a mestertől:

– Igen, de kitől kapta ön meg az árát ennek a bútordarabnak?

Kis Jánost nem vitte rá a lelke, hogy hazudjék, ha bármilyen szép kisasszonyon segíthet is vele. Megmondta a valót.

– Heuteroth bankár úrtól kaptam meg a pénzt.

– Akkor ez is a csődtömeghez tartozik, – mondá száraz hangon a végrehajtó. – Ez is árverés alá kerül.

A szögletben elfojtott zokogás hangzott.

A segéd kikiáltá a bútordarab becsárát: «öt forint.»

Ennyire volt becsülve a remek bútor hivatalos úton.

Erre a sakálok elkezdtek egymás hátára mászva vonyítani: hat forint! hét forint! hét forint ötven krajczár! Nyolcz forint!

Kis János elvárta, keblébe dugott kézzel, a míg az árverési hiénák felverték az iróasztal árát tizenhat forint hetvenöt krajczárra: akkor széttaszított köztük a két könyökével, s odatörve magát az iróasztalhoz, elkiáltá «száz forint.» S azzal odadobta a tárczájából kivett százast a jegyző elé.

«Senki többet!»

Dehogy többet! Úgy futott az valamennyi az ajtó felé, mintha oroszlán csapott volna közéjük.

«Hisz ez egy idióta!» kiabálták szaladás közben. Percz múlva üres volt a szoba.

A végrehajtó is bevégezte a dolgát segédestül együtt s eltávozott búcsúvétel nélkül. Hát biz ilyen eseteknél nem járják a rendes szólásformák: «Engedelmet kérek az alkalmatlankodásomért!» – «Örülök hogy szerencsém volt.»

Csak ketten maradtak a szobában: az asztalos a megvett iróasztal mellett, s a lefátyolozott hölgy ott a szögletben. De a mint magukra maradtak, a hölgy felveté arczáról a fátyolát s odasietett a mesterhez s megragadta mind a két kezével a kezét, most már keztyűtlenül.

– Uram! ön megvette az íróasztalomat: most már vegyen el engem is feleségül.

Kis János egészen megrettent ettől a szótól.

– Kisasszony, én egy közönséges mesterember vagyok.

– Ön az első nemes ember, a kivel ez életben találkozom. Vegyen el engem nőül. Én önnek hűséges asszonya leszek. Semmit sem viszek önhöz: csak egy igaz szerető szivet és minden dologra kész kezet.

– Én szegény vagyok…

– Ön azt mondta egyszer itt, ezen a helyen: «gazdag vagyok, mert meg vagyok elégedve». Hadd legyek én is ilyen gazdag.

– Én nem adhatok önnek semmit abból, a mi drága, a mi fényes.

– Ön adhat nekem, a mi legdrágább, legfényesebb: egy kézműves tiszta, becsületes neve nagyobb, mint Dárius minden kincse.

Kis János kezét nyújtá Florindának.

– Elveszem önt.

VI.

No hiszen megindult a pletykazuhatag a szegény Kis János fejére, a mint nyilvánosságra került, hogy elvette a híres sikkasztó bankárnak a leányát.

Az egyik azt mondta: «no te szegény tislér-májszter, elvetted a híres bálkirálynét! majd megnemesít az téged! feldiszíti a homlokodat koronával: csak azt nem tudod még, hogy ötágú lesz-e, vagy hétágú, vagy tizenegyágú?»

Mások ellenben Florinda fölött élczelődtek: «no iszen érdemes volt azért korcsolyázni, kutsirozni, kotillionozni hét farsangon, hét fürdőszezónon keresztül, hogy az ember leánya utoljára egy asztalosmesterrel kösse be a fejét!»

Az arany fiatalság pedig, mely eddig, mint az aranyos légysereg dongta körül a divatos szépséget, ezután a lehetetlenséggel határos férjhezmenetel után, egész bizonyosra vette a prédát s fogadások történtek klubbokban és kaszinókban, hogy ki lesz a szerencsés legelébb elejteni a vadász-zsákmánynyá lett nemes vadat?

Hát mind elvesztették a fogadásukat.

Florindából mintaképe vált a hű feleségeknek és jó gazdasszonyoknak.

Otthon ült egész nap, s végezte gazdasszonyi feladatait; a konyhában is helyt állt. Egyedűli mulatsága az olvasás volt. De a könyvekre sem fogyasztotta a férje keresményét; maga dolgozott pénzért: fehér hímzést csinált; a míg csak világos volt, mindig ott lehetett látni abban a muskátlis ablakban a hímző-dobocska előtt, a mint öltögetett.

A mi pénzt így szerzett, azon megvette a magyar költők képekkel diszített munkáit. Ez volt az egyedüli mulatsága. De hiszen nem is lehetett más. Hol találjon társaságot egy elitélt sikkasztó leánya? Nem járt ki a házból a férje nélkül.

A házasságuk első három évében kétszer volt keresztelő a házban: fiúcska volt mind a kettő. A nagyobbikat Jancsinak keresztelték, a kisebbiket Pistának. Ezek aztán adtak elég hivatalt az asszonykának. A kinek két fia van: el van az már látva bállal is, szinházzal is, konczerttel is.

Mind a két ficzkó olyan hű képmása volt az apjának, mintha az arczából metszették volna ki. Még a fotográf sem találta volna el jobban.

Florinda egészen beletalálta magát abba a boldogságba, a miről Kis János azt mondta, hogy ez az igazi gazdag ember sorsa.

Pénzt is jócskán szerzett az asztalos a munkájával, s annak a megtakarítása az asszonyra lett bízva.

Mikor a házasságuk ötödik esztendeje elkövetkezett, Kis János azt mondta a feleségének, hogy valami hét, nyolcz száz forintot ki akar venni a félretett pénzből.

– Mit akar vele kezdeni? – kérdezé az asszony.

– Még egy szobát akarok hozzá építtetni a házunkhoz.

– Minek?

– Hát tudod, ez az ötödik esztendő. Mikor ez letelik, akkor az apád kiszabadul a fogságából. Annak a számára építjük ezt az új szobát, hogy legyen a fejét hová lehajtani.

Ha szinpadon mondana valaki ilyet a feleségének, erre okvetlenül az a jelenet következnék, hogy az asszony férjének e nagylelkű, gyöngéd gondoskodását azzal viszonozza, hogy elérzékenyülve nyakába borul s telesírja a gallérját könnyeivel; hanem hát Kis Jánosné asszonyban semmi szinjátszási hajlandóság nem volt. Nagyot nézett a férje szemébe s azt mondá egész hidegen:

– Maga ide akarja hozni közénk az apámat, ha kiszabadul? (Soha sem tegezte a férjét.)

– Hogy legyen neki valahol otthona.

– Hát aztán a gyerekeknek mit mondunk, hogy honnan kerül elő a nagyapjuk?

– Majd találsz ki te valamit. Hisz az anyák úgy is folyvást kegyes hazugságokkal tudják a gyerekeket rendben tartani: mondd nekik, hogy a Mikulás hozta.

Az asszony nem mosolyodott el a mókán.

– Hát elvégre is borító alatt nem tarthatjuk a gyerekeket, – mondá a férje, – ők megtudják a nagyapjuk mivoltát, a mint iskolába kezdenek járni; a legelső gyerek, a kinek a Jancsi birkózás közben betöri az orrát, rögtön a nagyapját fogja a szemébe vágni. Sőt azt hiszem, hogy eddig is mesélt már azoknak a nagyapjukról valamit az öreg gazdasszony, meg a Peti inas, nem lesz ez már újság rájuk nézve.

– Jól van. De hát hiszi-e maga, hogy a kiszabadult Heuteroth úr majd megmarad itt a mi szerény hajlékunkban, s hozzá szokik a mi tizenkét órai ebédeinkhez, a miket az öreg Zsuzsa néni készít?

– Hát mit csinálhatna egyebet?

– Ne féltse Heuteroth urat. Talál az magának helyet a világban, mihelyt a budapesti aszfaltot érzi a talpa alatt. Egyébiránt helyeslem, hogy ha még egy szobát építtet a házához: önnek magának majd jó lesz az dolgozószobául. Mert hogy Heuteroth úr nem marad meg benne két hétig: arra mérget veszek.

Kis János tehát, a mint kitavaszodott, felépítteté az új szobát, hozzá toldva a régi épülethez. (Igy szoktuk biz azt mind kicsiny uracskák: most egy szobácskát, majd egy tornáczocskát; no még egy kukulloriumot! (Ez a szittyastil az építészetben.)

Be is bútorozták azt szépen, csupa tölgyfa volt asztal, szék, szekrény, nyoszolya. Ezt szerette az öreg táti: ilyen volt a bútorzata a hajdani dolgozószobájában is. Abban bizony ellakhatott akármilyen bankár.

Végre eljött a nevezetes nap, melyen a hazatérő családfő megérkezése jelezve volt. A vasúthoz kiment eléje Kis János feleségestől.

Ez volt a legkeserűbb falat, a minek a lenyelésére elszánta magát: kezet szorítani, összeölelkezni – Heuterothtal annyi ember szemeláttára. Nem fogja rágni, csak lenyeli egyszerre.

Jó szerencse, hogy a vasúti perronon levő közönség idegenvaksággal van megáldva. Minden szem csupán a várt ismerős számára van nyitva. Senki sem ügyel rá, hogy kik ölelkeznek mellette a lábára taposva.

Kis János csak állt ott a perron szélén, a feleségét karján tartva s leste, hogy mikor fejlődik a bummelczúg rajából az, a kire ők várnak: míg egyszer aztán a sokaság közül egy soha nem látott alak kiválik, nagyot üt a vállára ezzel a szóval:

– Szervusz májszter! Hát maga is kijött a leányommal?

Azzal nyakába borul Florindának, azt jobbról-balról összecsókolja. Az pedig engedi. Ez mégis a papa lesz.

– Itt van májszter a pakkomról való jegyem: vegye ki, aztán hozassa utánam.

Azzal odanyomta a markába a málhaczédulát, s aztán Florindát a karjára fűzve, el kisietett, fiakker után kiabálva. A májszter vitethette utána a kikeresett bőröndjét hordárral targonczán.

Hát bizony az «új» Heuterothra nem lehetett ráismerni a régi fényképe után.

A haja, melyet hajdan melanogénnal gesztenye színűre festett, a festék megszüntével tökéletes lilaszínűvé változott, az arcza ellenben, mely azelőtt símára volt borotválva, jelenben rövidre nyirt vörhenyesszürke szakállal, bajuszszal volt borostázva; az egész termete a szegedi országos gyógyintézet diétája mellett szépen megkarcsusodott, az öt év előtti smoking most egészen betakarta elől: – nem volt csoda, hogy a saját veje nem ismert rá.

Ebben volt valami vigasztalás. Talán így majd más emberek sem ismernek rá.

Mire Kis János az ipa bőröndjével hazaérkezett, már akkor az apósa teljesen ura volt a helyzetnek. A két gyerekkel rögtön megismertette a mivoltát: elmondta nekik, hogy ő most a szegedi államfogházból került elő, a hova csupa válogatott derék hazafiakat gyüjtenek össze, a kik sajtóvétségért, a kormány elleni összeesküvésért, hazájuk felszabadításáért, párbaji vitézkedésért vannak rabságra kárhoztatva, ki több, ki kevesebb időre. Ő volt azok között a legelőkelőbb, mert őtet nehéz öt esztendőre záratta be az átkos kormány.

Megtette magát mártirnak. A gyerekek elhitték.

Aztán, a mint a bőröndje megérkezett, sietett azt felbontani, s első dolga volt abból mindenféle kalimpáló faragott alakokat előszedni, s azokkal a gyerekeket megajándékozni. (A szegedi börtönben a rabok gyerekjátékok faragásával is foglalkoznak.)

Az ebéddel is egészen meg volt elégedve Heuteroth papa; sokkal jobb, mint a milyet a szegedi Grand Hotelben szolgáltat a főpinczér (a kit úgy hínak, hogy «porkoláb»).

Délután pedig egy forintot kért a vejétől – kölcsön. De számot adott neki róla, hogy mire kell s kényszeríté, hogy azt írja be a számadásos könyvébe eképen: «Heuteroth úrnak, bélyegre 50 kr., omnibuszra oda-vissza 20 kr., gőzsiklóra 20 kr., borravaló kapusnak 10 kr. Summa 1 forint o. ért.»

A bélyegről azt lehetett következtetni, hogy Heuteroth úr sietve igyekszik valamely miniszteriumnál tehetségeinek megfelelő alkalmazást keresni.

S csakugyan! Pár nap mulva diadalmasan hozta haza a hivatalos közlöny számát.

– Itt van! Meg van! Ez aztán a gyors elintézés!

Odamutatott a közlöny veres plajbászszal aláhúzott soraira.

«Heuteroth Viktornak megengedtetik, hogy nevét Vászonkői Győzőre változtathassa.»

Ez már jó gondolat volt! A megbélyegzett Heuteroth Viktor nem létezik többé: helyébe támadt egy szittyamagyar, a kinek a neve egy betű megfordításával a legnagyobb mágnáscsalád predikátumához hasonlít. Váltóra irva nem is rosszúl veszi ki magát.

Ennek a következése lett még egy forintnyi kölcsön fiam uramtól, a majsztertől.

Az meg szükséges volt száz darab névjegy beszerzéséhez az új névvel.

Mikor aztán ez is meg volt, azontúl nem volt a tátinak több szüksége a májszter kölcsön forintjaira. Azok a névjegyek minden jóra beváltak.

Hiszen a hajdani bankár otthonos volt az egész üzletvilágban: alkusz, ügynök, bemondó, közvetítő, beszerző, mintakihordó, sürgető, minden kitelt belőle. Ez mind vet valamit a latba. Ha három helyen kidobták, a negyediken megragadt.

Mikor valami busás sáphoz jutott, akkor három napig sem látták az asztalosék: a míg a szerzett pénzben tartott, a vendéglőben mulatott. Mindenütt lehetett őt találni: börzén, kávéházban, csak odahaza ritkán.

Egy szép napon megint hazakerűlt Heuteroth, (pardon!) Vászonkői úr Kis Jánosékhoz ebéd idejére.

Délben szünet volt a műhelyben, a mester is átjött a felesége szobájába.

Florinda asszony az ablakban ült és himzett.

A papa amaz emlékezetes iróasztalon ült és onnan lógáztatta alá a lábait.

Meglepő volt a külső megjelenésén az, hogy az álla ki volt borotválva, s a haja és pofaszakálla gesztenyeszínüre festve, miként hajdan a boldog időkben. De Kis János egy cseppet sem ütközött meg e változáson. Lehetnek annak különféle okai. Hátha így jobban tetszik az orfeumi szüzeknek?

A papa különösen jókedvű volt és kötekedő.

– Nos! hát, májszter! – szólt a benyíló ajtón belépő vejéhez. – Hogy van ön megelégedve az én leányommal?

Kis János a vállát vonogatta: furcsa kérdés!

– Kérdezze ön a leányától, hogy van az megelégedve én velem?

– Az nem kérdés. Ön férjnek jó férj: az tudvalévő dolog. De hát asszonynak milyen az asszony?

– Hát épen hozzámvaló.

– Ugyan májszter, nem emlékezik vissza arra az én szavamra, a mit akkor mondtam, mikor önt megbíztam ennek a női íróasztalnak a kifundálásával, hogy majd jó lesz ennek a rejtekfiókja arra, hogy az asszony az afféle kényes tartalmú leveleket eldugja bele, a melyeket nem szükség a férjnek megtalálni.

Kis János a feleségére nézett. Az, mintha oda sem hallgatna az apja fecsegésére, hideg vérrel igyekezett egy szál czérna hegyével a tű fokába beletalálni.

Azzal azt veté oda a májszter az apósának:

– Hát az elég hiábavaló beszéd volt öntől.

– No no, májszter! Nem jó az ördögnek a farkára hágni. Nem jutott önnek soha eszébe, teszem föl, csak úgy kiváncsiságból, ebbe a titkos fiókba belenézni?

– Soha!

– Igazán soha? Ön nem volt kiváncsi megtudni, hogy mi lehet ebben a rejtekben?

– Nem. A hová én nem tettem semmit, ott én nem keresek semmit.

Erre a papa leszállt az asztalról.

– No, hát én most arra kérem önt, hogy vizsgálja meg iziben azt a rejtekfiókot, a minek a tartalmára mindeddig nem volt kiváncsi.

Kis János ismét a felesége arczára nézett: most sem látott rajta semmi különös kifejezést.

– Ha önt olyan nagyon érdekli, – mondá az apósnak, – hát tegyük meg a felfedezést.

Azzal kihúzta a hátulsó fiókot, megnyomta az asztaltáblán a marokinra festett fehér virágot, mire a rejtekfiók oldalfala sarkaiból kifordult. – A papa ott állt lesben, mint a fáczánfogó vadász, s a mint a csapóajtó kitárult, hirtelen belenyúlt a rejtekfiókba, s azzal kirántott abból egy papircsomagot s a mint az a markában volt, elkiáltotta magát: «Hurra! viktoria! hozsánna! Itt van! Meg van! Minden meg van!» s azzal nevetésre torzult pofával elkezdett féllábon tánczolni, mint egy megőrült ballettánczos, a kezébe markolt hosszú papirlapokat a feje fölött lobogtatva, akár csak egy rézszínbőrű csippeváz indián az elejtett ellenség fejéről lehúzott skalpot.

Kis János csak ámult és bámult.

Rögtön ráismert arra a dugaszból előkerült papircsomagra. Ugyanaz a sorsjegysorozat volt az, melylyel egykor a bankár megkinálta, hogy válaszszon belőle – ajándékképen. Lehetett száz sorsjegy. Ezeket dugta el a bukását előre sejtő bankár abba a leánya iróasztalába. Most hát rájuk talált.

– Látjátok ezt! – kiabált az após.

– No ugyan nagy dolog! – mondá Kis János, félrefordulva, hogy ne is lássa, a mit mutogatnak. Száz darab sorsjegy. Lehet valami ötezer forint. Érdemes ezért tarantellát tánczolni?

– De nem öt–ezer–forint–ez–májsztram! – mondá minden szót megakasztva az após, – hanem kétszázötvenezer forint! A mai sorshuzásnál ez a jegy ütötte meg a főnyereményt: fel volt írva a tárczámban. Itt a hiteles sorozat. Az én sorsjegyem nyerte el a kétszázötvenezer forintot. Hurrá! hurrá! Urak vagyunk megint! Leányom!

Erre a szóra Florinda is eldobott gyűszűt, himző ollót, mindent a kezéből, s odarohant sikoltozó örömkitöréssel az apjához, vállára borult, csókolta, ölelte, zokogott az örömtől.

A papának másik válla is volt, a min a vejének is lett volna helye az ölelő karjaival; de Kis János csak állt mozdulatlanul az iróasztal előtt, két kezét eldugva a munkásköténye alá. Megvárta, míg azok ketten kitombolják magukat örömükben. Azok sem igen vettek ő róla tudomást.

Mikor aztán a nagy diadalzaj egy kis szünetet tartott, akkor azt kérdezé Kis János az apósától:

– Hát már most mit szándékozik ezzel a nagy nyereménynyel kezdeni?

– Hát mit? Újra megnyitom a bank-üzletemet. A váczi-utczában. A hol galambok vannak, oda galambok szállnak: a szerencse sem jár egyedül. Rövid időn milliomos leszek!