Part 13

A «Station»-ból kilépve, hirtelen széttekintek. Hol van itt egy új hintó? Biz az sehol sem volt. De a régimódi utazó hintómat sem láttam se közel, se távol.

A helyett a velem lépést tartó csendőrparancsnok oda mutatott a szarvasbőr keztyűs kezével egy fakó csézára, melynek a rúdja mellé egy magányos szürke ló volt fogva, erősen pettyegetve a tisztes öregkor rozsdás szeplőivel, a bakon pedig ott gunnyasztott a jámbor Iczig, az én régi regále-bérlőm, magyarul: korcsmáros.

– Hát ez fog engem hazaszállítani?

– Én is ezzel jöttem ide.

– E szerint vissza is együtt fogunk utazni?

– Természetesen.

– No hát természetes! Egy lovas bricskán, zsidó kocsissal, zsandárőrmesterrel az oldalamon. Ez hozzátartozik a hazatérő államfogoly parádéjához.

Azért még sem állhattam meg, hogy félpanaszképen oda ne szóljak a jámbor Iczignek, ki szépen kalapot emelt előttem:

– Adjon Isten jó napot, szomszéd. Hát maga jött ki értem? Nem esett tudomására a nagyságos asszonynak a hazajövetelem?

Az öreg korcsmárosnak csak leesett az álla bámultában.

– A nagyságos asszonynak? A híres primadonnának? Hát a tekintetes úr nem tudja? Hol van az már? A más világon. Hisz az első esztendőben, hogy ide költözött, meghalt a nagy kholerában.

Majd hanyatt estem erre a fejbeütésre.

Az én kedves barátném meghalt! Régen meghalt!

Ezért tiltotta hát meg én nekem az én zsarnokom, a kegyetlen várparancsnok, hogy leveleket küldözzek hozzá, szemrehányásokkal, szerelemféltéssel teljes leveleket – egy halotthoz.

De hát akkor ki küldte nekem azt a többi levelet a mellékelt segélypénzzel együtt? Ki volt hát a nőstény holló?

– Ki küldte nekem a fogságba a havi pénzt? Erre az utóbbi kérdésre ugyan rögtön megtalálhattam volna a választ ugyanazokban a levelekben, a melyeket magammal hoztam, s melyek közül csak az elsőt olvastam el; de a hordár már elvitte az utitáskámat az Iczig szekerére, s itt a pályaudvaron csak nem állhattam neki a levélolvasásnak, a mit megtehettem volna unos-untig a vasuton.

– Jájh; sopánkodott az én kocsmárosom. Csakhogy haza hozta a tekintetes urat az Úr Isten, hogy megszabadít bennünket azoktól a nagyságos uraktól!

– Nagyságos uraktól?

– Hát igen is. Ebben a mostani világban minálunk csak a tisztességes embereket hívják tekintetes uraknak, a többi mind nagyságos úr.

– De hát kik azok a nagyságos urak?

– Hát semmit sem tud a tekintetes úr? Hát nem irták meg levélben?

Nem árulhattam el, hogy megirták azt hihetőleg; de én durczából nem olvastam el a későbbi leveleket.

– Oh, oh, oh! Szegény megboldogult tekintetes asszony! De nagy hibát követett el azzal, hogy meghalt! De még nagyobb hibába esett azzal, hogy olyan hirtelen halt meg; nem telt bele huszonnégy óra, mire a doktort kihozták a városból, már vége volt. De legnagyobb hiba volt, hogy nem hagyott semmi rendeletet, se irásban, se szóval. Hát aztán az történt, hogy a temetésre előjött valahonnan mind a két nagyságos úr: a tekintetes asszonynak az ura, meg a fia. Jeles két uraság! Hiszen tetszik őket ismerni. No, énnekem teljes világi életemben sok nevezetes lumpot, korhelyt, duhajt, volt szerencsém megtapasztalni: de… nem szólok többet… Üljünk fel tekintetes uram a szekérre, majd az úton elmondom a többit.

Én odaültem a korcsmáros mellé a kocsis ülésbe. Az Iczig hajtotta a lovat: ez úgy volt szoktatva, hogy minden lépésnél kellett egyet rántani a száján a gyeplűvel: különben megállt. A kocsmáros rágyújtott a pipára a kénes gyufával, szomorúan dörmögve: «trafik»; nekem is szolgált tűzzel a nem szelelő szivarhoz, a miből többet elrágtam, mint elszívtam. «Hol vannak a régi jó idők?»

– Hát a két nagyságos úr, a mint beült az örökségbe, mindjárt felkutatta a fiókokat. Találtak-e készpénzt, mennyit, azt nem tudja senki, mert másnap már felmentek Pestre; de egy hét múlva megint visszajöttek; s másnap már a megboldogultnak a hires nevezetes szinpadi kosztümjeit hozták oda hozzám, hogy adjak rájuk zálogot. «Isten a világ fölött!» nem vagyok én zálogos, uzsorás. Mit csináljak én a görög palástokkal? Vigyék az urak Pestre! Az ærarium náluk hagyta a bérletet. Ők aztán kiadták parczellákban zsidónak, parasztnak subárendába. Igásbarmot, lovat, hintót szekeret mind eladtak potom áron; még azokat a pompás svájczi teheneket is mind elpocsékolták. Akkor aztán gazdatisztre, béresre, kocsisra sem volt szükségük, azt is mind szélnek eresztették. Az ærarium azzal biztosította a maga követelését, hogy az albérlőknél szekvesztrum alá vetette a fizetséget. Mit tehettek a nagyságos urak? Élni csak kell. Rabolni pedig nem szabad, mert itt a zsandár; de meg nincs is kitől. Hát azt tették, hogy eladogatták a kastélyból a butorokat. Azokat a szép almáriomokat, a préselt bőrkanapékat, a drága könyvtárt, a zongorát. Mikor annak mind vége volt, került a sor a konyhaedényekre, utoljára eladták az ágyneműt, a nyoszolyát maguk alól; most úgy alusznak, mikor reggel hazakerülnek valahonnan, hogy két székre végig fektetnek egy salugáder szárnyat, az a nyoszolya, azon végig nyújtoznak; egy pléd a takarójuk éjjel, nappal a köpenyegük. Vagy mit mondok? Nappal a ruhájuk, éjjel a köpönyegük, mert ezek nappal alusznak, éjjel kóriczálnak.

A két hallgató hangos nevetésre fakadt.

– Egy salugáderen alusznak! kiáltá a néptanító.

– Eszembe jut erről a pozsonyi diáknóta, mondá a bérlőpajtás: «Da schliefen alle neunundneunzig Schneider auf einem Kartenblatt».[18]

– Igy aztán világos lett előttem, hogy miért kell nekem hintó helyett a korcsmáros egylovas czézáján a bevonulásomat tartanom.

– Haj! haj! haj! sohajtozott a jó Iczig. Nekem is adósok ezek a nagyságos uraságok erős summa pénzekkel. Mindent kontóra vitetnek. Egyre azzal biztatnak, hogy majd uzsorával fizetik ők azt vissza, csak azt a nagy pörüket megnyerjék, a mit az ærarium ellen folytatnak.

Megütött ez a szó.

– Pört a kincstár ellen? Mi lehet az?

– Az ám. Nagy pört. Sok ezer forintig. Az ifjú nagyságos úr sokszor bejön hozzám egy pohár gugyira, a mit föl se irok az ajtóra s olyan bizodalmasan elbeszélget velem. Tetszik tudni: az öreg nagyságos úr, az apja, igen derék, becsületes ember, hanem a fia, az még nagyobb hunczfut, mint az apja. Azt mondta, hogy irásuk van; mutatta is nekem az irást. Nem tudom, nem értem, mert én csak zsidó irást ismerek. Elbeszélte, hogy voltak ők már a gubernátornál is Budán, a minisztereknél Bécsben, még a császárnál is: úgy félnek már tőlük, hogy mindenütt kidobják az ajtón. De ők azért nem tágítanak. Lesz még szőlő, lágy kenyér. Járnak ők még négylovas hintón. Isten adja; de én nem kívánom. Tegnapelőtt, mikor a telegráfos meghozta a depest a zsandárkomiszér úrnak, az meg odajött hozzám, elmondta, hogy mi hírt kapott: a tekintetes úr hazajön; megparancsolta, hogy jőjjek ki fuvarba a vasúthoz; több cséza nincs a faluban, csak az enyém. Hát én is tüstént ellátogattam a kastélyba. A nagyságos urak akkor csinálták a toalettet. Mondom nekik a nagy örvendetes újságot, hogy a tekintetes úr kiszabadult a tömlöczből, ő felsége elengedte a büntetést, a jószágát is visszaadta, itt lesz ma vagy holnap. Azt gondoltam, hogy erre a szóra majd egyszerre elindul az orra vére mind a kettőnek, hogy már most mehetnek innen, a merre látnak. Nem a! Hanem inkább azt kiáltották, hogy «juhhé! Ez kellett nekünk!» s összefogóztak, az apa meg a fia, úgy tánczolták a kállai kettőst; majd megbolondultak örömükben. Én nem tudom, minek örültek olyan nagyon?

Magam sem tudtam elképzelni.

Ez alatt rendben megérkeztünk az én ősi kastélyom elé.

Kértem Icziget, hogy az útitáskámat vegye le a saraglyából.

– Hagyjuk azt ott, tekintetes uram! Nem fog maga ebben a kastélyban megmaradni. Van én nekem egy szép tiszta szobám; jobb lesz magának oda bekvártélyozni magát. Nem háborgatja senki. Nagyon csendes most az ivószoba.

Elfogadhatónak tartottam az ajánlatot.

Azonban mégis csak kiváncsi voltam rá, hogy mi lett az én ősi házamból, a mióta elhagytam: bementem a nyított kapun.

Üres volt az egész udvar, felverte a laboda, az ebkapor. Nem kellett félnem, hogy a kutya megugat.

A folyosóról benyítottam a hajdani étkezőszobába. Egészen üres volt: de azért nem mondhatnám, hogy egy élő lényt sem találtam ott, mert egy egész raja az egereknek futott szét a betoppanásomra, eltünve a padlóba ásott lyukakon, s a szomszéd szobák keresztül rágott ajtajain át. Az első gondolatom az a mély sajnálkozás volt, hogy vajjon miből élnek ezek a szegény egerek ebben a házban? Pedig hogy nagyon otthon érezhetik magukat, azt bizonyíták az ablakok, a melyeknek a szegleteiben három-négy egérlyuk volt egymás fölé vájva: egész kontignáczióra.

A többi szobákon is végig nyitogathattam, a nélkül, hogy e barátságos új települőkön kívül valakit megzavartam volna. Végre akadtam egy ajtóra, a melyen az egérrágta nyilás kukoriczacsutkával volt bedugaszolva. Ahá! Itt lesznek ők! Ez itt a konyha. Bizonyosan azért választották ezt hálószobául, mert ez márványnyal van kirakva, a miben az egér nem tud elhelyezkedni. Benyítottam.

A takaréktűzhely természetesen hiányzott belőle. A kandalló fülkéjében hevert a spirituszos gyorsfőző, egy törött tükördarab, meg egy hajfodorító vas; nélkülözhetetlen kellékei egy garçon-lakásnak.

A középen pedig egymás mellé szorítva volt a négy nádszék, s azokra fektetve a két redőnytábla: ezen az ascetai nyoszolyán feküdt családi egyetértésben a tékozló apa a fiával. Irigylésre méltó álmuk volt. Egy gyapjas nagy kendővel takarva mind a kettő.

Előbb hangos szóval, majd gyöngéd ránczigálással igyekeztem őket fölkelteni; de nem jutottam kivánt sikerhez. Az egyik azt mondta a költögetésemre, hogy «czupász», a másik meg rám mordult: «eredj, disznó, nem iszom többet».

No, ezekkel hát alaposan megismerkedtem.

Azzal visszamentem az én Iczigemhez, a ki a kocsin várt reám.

– Minden jól van, mondám neki.

– Alusznak még? találgatá az öreg.

– Béke velük.

Azzal kikocsikáztunk az Iczig lakásához.

Megérkezésünkre a felesége, meg a leánya jöttek elénk a boltajtóból. Az asszonynak viseltes aranycsipkés főkötő volt a fején, a leány elég csinos alak volt. Bevezettek az extraszobába. Felajánlottak minden kitelhető földi jókat, a mi tőlük kitelik: mit kivánok? Grogot? Bischofot? Barbarászt? Puncsot? Vagy khinai theát? Én mind valamennyit megköszöntem. Nem kivánok egyebet, mint egyedül hagyatást s abszolut pihenést. Ez teljes mértékben ki lett szolgáltatva. Hat óra hosszant senki sem nyitotta rám az ajtót.

Hejh, fiuk! Ti nem tudjátok elképzelni, micsoda érzés az, mikor az ember négy esztendei fogság után azzal a gondolattal dűl hátra a székébe: ma nincs a szobám ajtaja bezárva.

Legelső dolgom volt az útitáskámból elővenni azt a félredobott levélcsomagot. Ki volt hát amaz ismeretlen őrangyalom, a ki a kebelbarátném halála után az én nyomorult létezésemről gondoskodott?

Nagy meglepetés várt rám: mindjárt a legelső levél, mely az elhalt barátném panaszos levele után jött, felvilágosított a talányról. Azt a levelet és az utána következőket az én egykori princzipálisomnak a leánya irta: a családi nevének a kezdőbetűje után jött a keresztneve, Mariska.

Visszaemlékeztem rá, 1848-ban nyúlánk növendékleány volt, akkor került haza a növeldéből. Szép, nagy kék szemeit olyan jól tudta rejtegetni selymes szempillái alá. Arra is emlékezem már, hogy mikor a márcziusi napokban divatba jött a kokárdaviselés, (minden férfinak a melle fel volt diszítve ezzel a népszerű érdemrenddel), a kis Mariska hímezett a számomra arany, ezüst és selyemfonálból egy országczímerével diszített ilyen kokárdát s én azt az egész szabadságharcz alatt a mellemen viseltem, még azután is megtartottam, a tárczámba elrejtettem: azt nem vették el tőlem.

Hát a kis Mariska küldözte nekem négy éven keresztül a börtönben ellátásomra való pénzt, havonként harmincz forintot. A küldeményhez kisérő levelet is írt, a várkormányzóhoz intézve, s abban leányos szemérmetességgel könyörgött, hogy bánjanak velem jól: ne tudassák velem egy szóval sem, hogy a pénzt ki küldi?

Most aztán már azt is megértettem, hogy mért volt a várkormányzó irányomban olyan visszautasító. Derék, lovagias ember volt. Nem árulta el előttem egy leánynak a titkát, a mit az a becsületére bizott.

Ezt hát egészen megértettem. De kevésbbé tudtam világosságot teremteni egy másik kérdésben. Minden levelének az utóirata ez volt: «atyámnak ne tessék írni: ő e pénzküldeményekről nem tud semmit!»

Ez nyugtalanított. Tudtam, hogy a volt princzipálisom nem vagyonos. Földbirtoka nagyon kevés. Háztartását csupán az ügyvédi gyakorlata fedezi. Honnan vette hát ezt a pénzt a lánya? Pénzt, a miről az apa nem tud semmit! Egy szép leány, a ki 16, 17, 18, 19 esztendős korát éli.

Nagyon megzavart ez a kétség! Micsoda áron jutottam én a börtönömben a mindennapi ételemhez?

Nem tudtam az asztal mellett maradni. Felugrottam s elkezdtem alá s fel járkálni a szobában nagy dobogással. Mig egyszer aztán a déli harangszóra benyította az ajtót a jámbor korcsmáros s meginvitált az ebédre.

Egyedül a számomra volt terítve. A jó paprikás gulyáshús ott párolgott már az asztalon.

Én azonban demokrata elveim által diktált kötelességemnek tartottam azt az indítványt tenni, hogy a házigazdám családjával együtt legyen társam az asztalnál.

A korcsmáros nagyon megköszönte e kitüntetést, de a feleségének, meg a leányának dolga van odakünn a konyhában; ő maga azonban megteszi azt, hogy leül az asztal tulsó végére; de az étkezésben részt nem vesz, a minek az okát könnyű volt kitalálnom.

Pedig mondhatom, hogy pompás gulyáshús volt, a minőt már négy év óta nem élveztem. Nem tudják ezt másutt úgy csinálni. Hányszor vágyakoztam utána az idegen földön! Ha egyszer egy tál gulyáshússal összetalálkoznám, a tál fenekéig fogyasztanám, még «móres»-nek valót sem hagynék belőle. S most itt előttem van, s én csak nézek a tányéromba, szívom az illatát a fölséges eledelnek s alig tudok belekóstolni.

– Nincs ápítusa a tekintetes úrnak? kérdezé a gazdám.

– Bizony nincs.

– Tudom ám én, hogy miért nincs. Azok a levelek rontották el az etyepetyéjét, a melyeket sorba elolvasott. Most azon töri a fejét, hogy honnan kerítette azt a minden hónapi pénzt a szép Mariska kisasszony, a miről a papa nem tudott semmit.

– Kitalálta, szomszéd; hát maga mit tud róla?

– Én sokat tudok, mindent tudok. Hát lássa, tekintetes úr, a múlt esztendőkben volt egy furcsa módi a magyar úri kisasszonyok, úrasszonyok között. A kinek volt egy férje, vagy bátyja, vagy más egyebe börtönre itélve, hát az azt követte, hogy csinált egy szép stikkolást, kanapévánkost, vagy mit, szépen selyemmel, zseniliával kiczifrázva, aztán azt kilutrizta az ismerősök között. Az én feleségem volt a házalónő, a ki ezeket a himzéseket elhordta házról-házra; mindenütt megtettek egy számot egy forintjával. Mikor meg volt rakva mind a kilenczven szám, akkor a budai lutrin kihúzták a számokat, a kié az első szám volt, az nyerte a vánkost. A kilenczven forint a mi összegyült, jó volt három hónapra a rab uraságnak. Akkor aztán stikkolt a kisasszony megint másik vánkost, vagy szőnyeget, a zsidó asszony megint elhordta házról-házra, megint lett pénz. Így ment az rendiben.

De ez meg már épen elvette a kedvemet az étkezéstől. A torkom elszorította a keserűség, elkezdtem sírni, mint egy gyermek. Hogy engem hosszú éveken keresztül egy gyönge leány tartott el a keze munkájával, börtönéletemben.

– Módi volt ez, tekintetes uram, ebben az időben a mi dámáinknál.

Módi volt! Milyen módi?

El nem hiszi ezt a dolgot nekem senki a mai asszonyi állatokból és férfi állatokból keveredett társaságban, hogy voltak valaha ilyen tündérei a magyar világnak! Hogy volt valaha ilyennek divatja!

– No, most hát megtudta a tekintetes úr, a min aggóskodott; már most hát egyék abból a gulyáshúsból.

– Dehogy eszem, szomszéd! Most múlt már el csak igazán az étvágyam. Fogjon be rögtön, be akarok menni a városba.

Iczig gazda belém nézett.

(Van egy diák szó: «sagacitas», a szótárban ez magyarul így adatik vissza: «szellemi érzékek élessége», én hát csak maradok a díák szónál.)

Ez a sagacitas a kiváló tulajdona a sémi fajnak; arabnak, zsidónak egyaránt.

Kitalálja, hogy más ember mit gondol?

Iczig gazda az asztalra könyökölt s nem mutatott semmi készséget az utasításom figyelembe vételére.

– A tekintetes úr a hajdani princzipálisához akar bemenni?

– Igen, szomszéd uram.

– A tekintetes úr gavallér ember. Fáin ember! Porczellán ember. Gondolja magában: ez a Mariska kisasszony egy «Prachtexemplar». Ennek én tartozom valamivel. Nagyon sokkal, hogy azt a kamatok kamatjaival együtt le nem fizethetem másképen, mintha a kezemet fölajánlom neki. Most már megint földesúr vagyok. Birtokom van. Partie vagyok. Háládatos akarok lenni. Úgy-e igaz?

Kellemetlen ember ez az Iczig! A vesémbe lát!

– No, hát én arra kérem a tekintetes urat legeslegalázatosabban, hogy kegyeskedjék megvárni, a míg az a két nagyságos úr odaát a kastélyban fölébred, toalettet csinál és Staatvisitet tesz a tekintetes úrnál. Az nem fog változtatni az elhatározásán, a csézám itt fog állni az ajtó előtt befogva. A tekintetes úr be fog menni Pestre, a régi princzipálisához: csak hogy egészen más okoknál fogva. Elébb hát tessék hozzá látni a gulyáshúshoz. Még jön lúdpecsenye öntött salátával és túrós galuska. Tudom, hogy Olmützben nem igen traktálják ilyennel a rab uraságokat.

Én elismertem, hogy a gazdámnak jól indokolt az az indítványa, s aztán – egy kiéhezett rab tehetségével hozzá láttam a jó magyaros ebéd elfogyasztásához. Az alatt is az én házi gazdám mindenféle népies közmondásokkal iparkodott a gondolataimnak irányt adni, a milyenek: «a csalánba nem üt a ménkü», – «rosz pénz nem vész el», – «magától meghalt verebet még senki sem látott»; – aztán meg «a gonosz mindig párjával érkezik».

S hogy ne soká törjem rajta a fejemet, csakugyan megérkeztek: «ők ketten». Nagy robajjal törtek be a korcsmaajtón. Az apa és fiú. Nehéz volt első tekintetre kitalálni, hogy melyik az öreg, melyik az ifjú? Az öregnek a haja fekete volt (a melanogéntől) és csigákba bodorítva, az arcza borpiros, a fiatalnak a tarkója meg már kopasz volt s az arcza sápadt, kiélt, ránczos; csak a nagy kidülledt szemek vallottak mindkettőnél a családi leszármazásra. Először láttam őket életemben. Már így elevenen. Alvó helyzetükben az arczuk nem volt látható. Mégis megtudtam, hogy kicsodák. Annál fogva nem is mutatták be magukat.

Hanem az apa (az a festett hajú), oda rohant hozzám, átölelt, megcsókolt, (hogy mi jogon? nem tudom), aztán elkezdett sírni, egyre emlegetve: «Szegény jó Taszszink!» (Ez volt a megboldogult neve.) Elismerte, hogy közös a veszteségünk. A fia azonban nem jött kezet csókolni, (azt vártam), hanem fanyalgó pofával odahúzott egy széket az asztalhoz s arra leereszkedett.

A korcsmáros tudta már, hogy ez mit jelent. Hozott még két tányért, hozzá étkező szereket, poharakat, két palaczk bort s azokat oda tette az asztalra. Ezek természetesen az én vendégeim.

Az apa nem is kináltatta magát, kiszedett a gulyáshúsból s hozzálátott nagy mohósággal, tele szájjal is egyre sápitozva: «Szegény jó Taszszink! ha ő élne!»

A fiú ellenben szemrehányó fitymálással fordult a korcsmároshoz: «Már megint gulyáshús!»

Mire a jámbor Iczig mosolygó alázatossággal hozta elő a mentségét.

– Az osztrigák még nem érkeztek meg.

– Hiszen most van a szalonkák szezonja!

– Tyhű, nagyságos úrfi! A szalonkát meg kellene lőni. Ki merne most lövöldözni? Mindjárt megfognák a zsandár urak. Mért nem tetszik puskaengedélyt kérni a magas kormánytól?

– Köpök a kormányra! – fakadt ki a nemes ifjú s aztán csak majszolta foghegyen a gulyáshúst.

– No no, fiacskám! – csitítá a magzatját a papa. – Ne ilyen fenhangon a kormányról.

– Hát mi közöm nekem többé a kormányhoz? – pattogott a fiacska. – Nem elutasított-e bennünket a jogos követelésünkkel? Itt van. Tessék nézni.

Azzal kihúzott a belső zsebéből egy paksamétát, melynek a hány levele, annyiféle színű papirosra volt írva; valamennyin kétfejű sasos bélyeg. Kitárta előttem.

Ekkor vettem csak észre, hogy hová jutottam. Ezeknek a peres leveleknek a «dócéja» az én kötelezvényem volt, melyet elfogatásom előtt a barátnémnak (annak a mi Taszszinknak) adtam: egy szinleges adóslevél, hogy az elkobzandó birtokaimból ennek az erejével harminczezer forintot megmentsen a számomra. A várkormányzóhoz intézett első levélből, melyet még a barátném írt, értesültem róla, hogy az osztrák kormány ezt az én iratomat érvénytelennek nyilvánította alaki hiba miatt. – Én ugyan két tanúval is aláirattam a szerződésemet, az egyik volt az inasom, a másik a kocsisom, de azok, a mint én foglyul letartóztattam, s a barátnémat hazahozták, úgy elszöktek a szekeremmel meg a lovaimmal, hogy azt se mondták, merre mennek. Az osztrák törvény pedig megköveteli, hogy a hitelesítő tanúknak a lakhelye is ki legyen téve, hogy előidézhetők legyenek. S a németnek igaza van.

– Itt van! Nézze ön! – zokogott az apa, kezével a kitárt iratra ütögetve. – Így fosztottak meg bennünket a mi jogos örökségünktől! A mi szegény jó Taszszink keserves keresményétől! A mit ő a gázsijából megtakarított, a mit vendégszerepléseivel összeénekelt, a mit nélkülözésekkel, kölcsönzésekkel felszaporított. Ha ezt a megboldogult tudná!

– Ne érzékenyülj el, papa, – csitítá őt a fiacska, – idegenek előtt!

Ez az «idegenek» lett volna az Iczig. De ez meg, érezve a rántás illatot, sebtén kiszelelt az ivószobából, sejtve, hogy itt őtet, mint tanút akarják felhasználni.

– Légy nyugodt, papa, – mondá az ifjú, a villával piszkálva a fogait. – Mondtam én neked mindig, hogy van Nemezis a földön. Nem tart örökké a rossz világ. «Még jőnni kell, még jönni fog», azt mondja a költő. A miért minden nap egyesíténk az imáinkat, az végre beteljesült. A mi szeretett barátunk kiszabadult sulyos börtönéből s birtokaiba visszahelyeztetett. Most már semmi dolgunk többé a kormánynyal. A kormány kétségbe vonhatta e kötelezvény hitelességét; de ő maga, a ki ezt írta, nem fogja a saját írását megtagadni.

Most már láttam, hogy micsoda kelepczébe kerültem. A saját tőrömben vagyok megfogva. Isten büntetése az rajtam, a miért koholt kötelezvényt adtam ki magamról, soha át nem vett összegről, az osztrák hatalmasok kényszerítésére. Azok nem ismerték el az írásomat érvényesnek; de hogy tagadjam el én saját magam az aláírásom hitelességét? Hogy mondjam én azt ki – biró előtt, – hogy a mit aláírtam, az nem igaz: én soha pénzt nem kaptam a művésznő barátnémtól? Száz ember közül kilenczvenkilencz azt tenné az ilyen esetben: akár esküt tehet le rá; de én vagyok az a századik, a ki ezt nem teheti. Én nem mondhatom azt, hogy hazudtam, hamisságot írtam. Nincs a világon akkora kincs, a mennyiért ezt megtehessem.

Apa és fiú azzal az éhes vicsorgással néztek rám, a melylyel két ólálkodó farkas néz az áldozatul szánt bikára.

– Jól van uraim, – mondám nekik fölkelve az asztaltól. – Ez törvényes ügy, a mi elintézésre vár. Semmi szavam sincs önökhöz többet.

Arra ők is felugrottak az asztal mellől s kétfelől a két karomba csimpajkoztak, fenhangon kiabálva: «Elébb ismerje ön el az aláirásának hitelességét, tanuk előtt! tanuk előtt! Héj, Iczig! korcsmáros!»

A kiabálásra bejött a korcsmáros.

– Híjon ide még egy tanut! – rikoltozá a fiú. – Ez az úr nyilatkozni fog az aláirása hitelessége felől.

Az Iczig sunyi mosolygással felelt.

– Mindjárt behívom a másik tanut. Itt van a konyhában. A Rokomozer.

De erre a névre az én két emberem egyszerre elugrott mellőlem s mintha ostorhegyre vették volna, úgy szaladt ki a szobából.

Én el nem tudtam gondolni, mi lelte őket.

A korcsmáros felvilágosított róla.

– A mióta oda tetszett lenni, új rend jött a világba. Behozták az «adósok börtönét». A Rokomozer egy olyan hitelező, a ki a zsebében hordja a két jeles uraság ellen szóló itéletet. Az adóst azonban csak a lakásán kivűl szabad elfogdosni. Ezek az urak úgy szoktak étkezni a korcsmában, hogy a míg az egyik falatozik, addig a másik lesi az ajtóban, hogy nem jön-e a Rokomozer a zsandárral s ha a ménkűfogót (így hivták az osztrák zsandár sisakját a hegyes végeért) meglátja csillogni, akkor utczu, szaladj! futnak haza, bezárják magukat a szobába.

– Most már hát igazán be kell mennem a városba.