Part 12

A második pohárkoczintásnál (a rénusi lazacz után) maga kezdé el a házigazda az emlékeztető szót.

– Héj, fiúk, mikor koczintottunk utoljára egymással poharat?

– Negyvenhét esztendeje, felelt meg rá a tanító.

A bérlő utána számitott: «49-et a 96-ból: marad 47. Akkurát! Nem hiába, hogy mindennap algebrát tanít a komám. Ugy-e patronus?»

(Neki a nálánál szegényebb pajtás «komám» volt, a gazdagabb «patronus».)

– Ott a pankotai malomnál! tudjátok? mondá az ügyvéd.

– A hol a fegyvert leraktuk, mondá a bérlő.

– Keserű pohár volt, könyjeink hullottak bele.

– Én meg úgy tudom, hogy savanyú volt: eczetes bor.

Amaz a költői hajlamú mester, emez a bortermelő gazdász visszaemlékezése volt.

– Akkor sem hittem volna, hogy még valaha látjuk egymást.

– Meg ezt a szép magyar hazát: így a hogy most látjuk.

– Én mindig biztam a magyarok Istenében.

– Hej, de olcsón kialkudtunk volna akkor a némettel.

– Mondjuk, hogy drágán.

– Minden áron.

– Mikor engem vittek a haditörvényszék elé.

– Engem meg besoroztak közbakának.

– Engem meg vittek a lógerispitályba.

– Nekem az volt a bajom, hogy hadbiró voltam: elitéltek várfogságra, nagy időre.

– Nekem meg az volt a bajom, hogy egészséges voltam: beváltam főhadnagyból cserepárnak, masiroztattak Taliánországba.

– Nekem pedig a tavaszszal kapott seb kiújult a lábamon, azt le akarták fürészelni a felcserek.

Szomorú visszaemlékezések.

Szerencsére hozták a marhasültet. Úri szokás szerint ugyanazon az alpacca-ezüst tálon kétféle is volt felszeletelve: az egyikből még csurgott a vér, a másik becsületesen ki volt sülve.

– Dejsz’ én meg nem birkózom ezzel a nyers birkával! tiltakozott a bérlő. Hisz ez még elbődül, ha az ember a villát beleszúrja.

Az ügyvédnek ellenben az volt a szája ízére.

A rektor a rágós húsfélének békét hagyott, roszak voltak a fogai, inkább a körülteremtettézett csemegékben gyönyörködtette az inyét, különösen megnyerte a tetszését a szép árticsóka.

– Ilyet még soha sem ettem. Csak a botanikából ismerem. Articsóka! Nálunk Bergengócziában meg nem terem. Hideg a föld: trias-képlet. Most legalább megismerem az ízét.

– Nojsz’ ismerem én, verje meg a csoda! kiálta a bérlő; volt szerencsém hozzá három álló esztendeig, a míg Velenczét meglaktam. A taliánnak ez a mindennapi ebédje: olajba főtt árticsóka. Frustukra ánizsgyökér, rá egy kupicza czukros szódavíz, vacsorára meg frutti di mare, a mitől a tisztességes embert a nehéz nyavalya kerülgeti, ha csak azt látja is, hogy más ember hogy tömi magába. Soha én alávalóbb, fertelmesebb várost nem láttam annál a Velenczénél!

Ezt már nem hagyhatta ellenmondás nélkül a tudományok képviselője és tanítója.

– No de édes barátom! Hogy mondhatsz ilyet Velenczéről? Hát a Szent-Márkus-tér?

– Nem ér az fel egy szép tábla búzavetéssel, mikor érésben van, s a pittypalatty ver benne.

– De a Doge-palota!

– Soha a tájékára sem mentem én! Láttam én azt már itthon a panorámában, ott sokkal nagyszerűbb volt, mint a valóságban.

– De a makaroni! A rektornak épen egy szál makaroni ficzkándozott a villája hegyén. Bergengócziában ez sem terem.

– Hogy fújnák rajta az itéletnap trombitáját! Ma is borzadok, ha szembe jut, hogy ereszti le a torkába a piszkos facchino ezt a hosszú tésztakötelet. No, csak nincs előttem csúfabb darabja a földnek annál a híres Velenczénél, a hol én három esztendeig sikáltam a kaszárnya lépcsőit.

Erre közbeszólt az ügyvéd is.

– No hát én meg azt mondom, hogy soha egész életem folyásán olyan jó érzéssel vissza nem emlékezem valamire, mint arra a négy esztendőre, a mit a rettegett Olmüczi kazamata börtönében eltöltöttem.

Mind a két asztaltárs kiváncsian fordult felé, várva a magyarázatát ennek a paradox állításnak.

– Igen bizony. Ott képeztem ki magamat azzá, a mi lettem. E négy év alatt megtanultam angolul, francziául olyan tökéletesen, hogy Gibbont, Lamartinet fordítottam kötetszámra; aztán a mit jogász korunkban nem tanítottak: a római jogot, az osztrák jogot, a Code Napoleont, a külföldön dívó kereskedelmi törvényeket. Valamennyi a kis újjamban volt.

– Szegény pajtásom! sóhajta föl a bérlő, gyöngéden megczirógatva az ügyvéd kezét s lehetett a szánó arczáról olvasni az indokolást; akkor mégis csak jobb dolgom volt nekem a velenczei kaszárnyapalló sikálása mellett.

Ellenben a rektor szemei még jobban kimeredtek, mint a milyen bámulatra már a természettől alkotva voltak: neki az ütött szeget a fejébe, hogy «hiszen akkor neked rengeteg sok könyvre volt szükséged, hogy ennyi mindent bemagolj. Van a rabok számára az olmüczi áristomban könyvtár?»

– Az ugyan nincs; de Bécsből, Lipcséből mindent meg lehetett hozatni: a várparancsnok megengedte.

– De hát telik arra a rabok lénungjából?

Az ügyvéd nagyot nevetett.

– Nem, pajtás, én nem éltem rab menázsin. Az első nap, a mint a zárkában a helyemet kimutatta a porkoláb, egész bizalmas nyájassággal közölte velem, hogy onnan kívülről gondoskodva van rólam, hogy a prófunton és czibere levesen kívül szilárdabb táplálékkal lássanak el, s annak bizonyítására behozatott a feleségével a számomra egy nagy tál kívül mákos, belül szilvás buktát. A mire én elutasító választ adtam. «Dejsz ez a morva nemzeti csemege nem jár belém!» – «Was? Kein Buchtel essen!» förmedt fel a derék rabok-anyja. Hát ugyan mi kéne? Mondtam aztán neki, hogy én nem szeretek mást, mint sült húst; ha az kapható, olyat teremtsen elő. Attól fogva aztán mindennapra kijárt a roszbif adagom bőséggel, s hogy nem untam meg, azt a mai ebéd menűje is bizonyítja.

– Hát a ki úr, az tömlöczben is úr, állapítá meg a bérlő. Hiszen neked szép birtokod volt apai jusson.

A rektor ismét a skepsziszét ragyogtatta.

– De hát, mikor elitéltek, nem konfiskálták a birtokodat?

– Hosszú Hübnere[15] van annak. Dehogy nem konfiskálták! Hanem előbb köpjünk be[16] egy pohár somlyait. Mivelhogy «infandum renovare jubes rektorka dolorem». Te talán nem; de a pajtásom emlékezni fog arra a fekete hajú, fekete szemű hölgyre, a ki engem az 1848/9-iki hadjárat alatt mindenüvé kisért az ekhós szekeremen.

– Aha! Hogyne? A szép primadonna.

– Komédiásné? riadt fel a rektor.

– De énekesnő! csillapítá a bérlő. Tudva van, hogy az magasabb fokú lény.

– Meg volt veled esküdve?

– Csak afféle házasság dobszónál.

– Nono! Miért nem esküdtél meg vele, ha szeretted?

– Azért, mert már volt neki férje, a kinek tartózkodási helye nem volt kipuhatolható.

– Kérlek, kedves barátom, szólt a rektor, a szájához emelt poharat érintetlenül visszatéve az asztalra, ha valami csintalan történet lebeg a nyelved hegyén, én nekem engedd meg, hogy annak előadása alatt kimehessek a mellékszobába; mert én nekem kötelességemmé tette az én asszonyemberem, hogy ő neki híven mindent elmondjak, a mit láttam és hallottam, – s az én feleségem rigorozus persona, – esperes leánya.

Ellenben a bérlő körömpróbáig hajtá fel a poharát.

– No, az én feleségem miatt elmondhatod, mert az tőrül metszett magyar menyecske, a ki él-hal a pletykáért.

– Hát hisz az én saját feleségem is jól ismerte ezt az egész történetet, a miben egyébiránt, biztosítalak róla, hogy nem lesz semmi pironkodni való; akár egzerczicziumnak leirathatod a szittyáiddal.

– Az már enyhítő körülmény.

– Hát a rendkívüli idők mindent igazolnak.

– Hát biz’ a forradalom alatt sok e féle szokatlan viszony keletkezett. Az események forgószele kerített bennünket össze. Én a nőt mentettem ki kritikus helyzetből; ő pedig tűzben-fagyban követett engem minden viszontagság között. El is választattam volna én őt a férjétől, hogy feleségül vegyem; de nem volt abban az időben se törvényszék, se konsistorium, magam sem mehettem oda, a hova akartam, hanem a hova kergettek s így folytatódott az exlex állapot.

– Nagyon jó volt az akkor! szólt közbe a bérlő. Magam is láttam a donnádat, mikor a szekéren kávét főzött; maga megőrölte a kávémalommal. Nekem is töltött egy pohárral. S én akkor azért az egy pohár forró mokkáért a lelkem üdvösségéből is odaadtam volna tíz esztendőt!

– Isten ne vegye bűnül ezt a mondásodat, felebarátom.

– No hát! folytatá az ügyvéd, mikor hegynek alá kezdett gurulni a szekerünk, én már tudtam előre, hogy mi következik; akkor azt mondtam az én primadonnámnak: «édesem, én már úszom; csak egy hajszál tarthat fenn, hogy el ne merüljek, s még valamikor kijussak valahol a partra: ez a maga hajszála».

A másik kettő nagy figyelemmel hallgatott oda.

– Ha engem elfognak, talán kivégeznek; azzal elvetem a gondját; de ha fogságra itélnek, akkor a birtokomat is elkobozzák.

– Az ám, erősíté a rektor, azért rossz nektek, szegény földesuraknak, hogy ha rossz fát tesztek a tűzre, nem dughatjátok tarisznyába a dominiumotokat, futamodás közben; mennyivel jobb nekünk rektoroknak: ha én a kalamárisomat, pennatokomat a zsebembe sülyesztem, azt mondhatom: «omnia mea mecum porto».

– Hát ezen én ilyenformán véltem segíteni, az én barátnémat kérve fel a közreműködésre: «Én te neked most adok egy kötelezvényt harminczezer ezüst forintról, a mit te tőled vettem fel kölcsön; te azonnal megfordítod a szekerem rúdját, téged áteresztenek az ellenséges hadvonalon, vágtatsz lóhalálában Pestre. Ott felkeresed az én volt princzipálisomat, P** urat, a kit jól ismerhetsz: törzslátogatója a szinháznak, egy szép leánya is van. Annak átadod ezt az én kötelezvényemet, hogy rögtön tábláztassa be a birtokomra. Ha azután értesülni fogsz az elfogatásomról, s esetleg arról, hogy fogságra itéltek s a birtokomat elkobozták, pert indítasz a lefoglaló kormány ellen a betáblázott összeg miatt. Az adósleveleket minden kormány respektálni fogja, ha az összeget ki nem fizetik is, de a kamatját megkapod, s abból én nekem küldesz annyit, a mennyi a börtönben az élelmezésemre szükséges: a többit megtartod magadnak.»

A rektor rátette a kezét a fiskáliséra, jelezve a közbeszólási szándékát.

– Megállj csak, felebarátom. Az az általad kiállított kötelezvény hamisítás volt. Te azt az összeget a te domicelládtól soha sem vetted fel, és így tudva, nem igazat irtál alá; vulgo «csaltál»; ez pedig Sipos úr szerint, a kitől a just tanultuk, kriminalitás.

Fittyet vetett erre a bérlő az ő felebarátja felé.

– Ülj le, amice! Igy tanította a just Sipos professzor; de ha Trombitás professzortól[17] tanultad volna a just, akkor tudnád, hogy csalni in thesi vétek, de in concreto a németet megcsalni virtus!

Ebből nagy jogi vita támadt volna a két iskolatárs között, ha a fiskális nem komplanálja a kérdést azzal a nyilatkozattal, hogy «igazad van, pajtás, ez nem volt korrekt dolog; a hogy a franczia mondja: ez több volt, mint vétek, ez hiba volt. Hanem hát megbűnhödtem én azért keservesen. Nagy strófot álltam ki s ezzel ki van egyenlítve a vétségem.»

De még jobban kiegyenlíté a vitás kérdést a közbe jött töltött káposzta, mely előtt csakugyan háttérbe kell szorulni minden disputának. Azok a mosolygó töltelékek, meg azok a kaczérkodó húsos szalonnadarabkák, a csábító disznófülek és farkak! Ezekkel nem versenyezhet semmi szőnyegen levő tárgy.

A fiskális az alatt ráért folytatni a beszédet, a míg asztaltársai megküzdenek azzal a nehéz feladattal, hogyan kell a disznófarkat izében eltalálni. Ő karlsbadi utókurát tartott.

– Hát mind ennek az lett a vége, hogy én hova-hamarább oda kerültem a kazamáta odúba. Remélem, hogy nem kivánjuk egymásnak az étvágyát elrontani holmi martirpanaszkodással. Nem illik a magyarnak a sápítozás. Aztán nem is lehetett semmi panaszom. Türhetően éltem a fogságban: nemcsak a testi táplálékomról volt gondoskodva, hanem a szellemiről is. Olvashattam minden könyvet, a mit csak megkivántam, csak a könyv czímét kellett felirnom a porkolábnak, posta-fordultával már ott volt. Irhattam is, a mit csak akartam. Többek között minden hónapban egy levelet a barátnémhoz, természetesen németül fogalmazva, hogy a várparancsnok megérthesse, a kinek a kezén az államfoglyok leveleinek keresztül kell menni.

Csak az nyugtalanított, hogy én a leveleimre soha sem kaptam választ. Pedig minden hónap elsején megérkezett a havi pénzem.

Mikor egy ízben a várparancsnok lejött a börtönömbe vizitálni, én egyenes kérdést intéztem hozzá.

– Szabad kérdeznem, hogy lehet az, hogy én nem kapok hazulról levelet?

– Úgy lehet, hogy nem küldenek önnek levelet.

– De hiszen minden hónapban megküldi valaki számomra a rendes havi pénzt. Ahhoz csak kell valami kisérő levélnek mellékelve lenni.

– Azok a levelek egyenesen én hozzám vannak intézve.

– Nem volna szabad nekem azokba a levelekbe belepillantanom?

– Majd ha kiszabadul ön innen, akkor megkapja a hozzám érkezett leveleket, a mik önt érdeklik; lesz alkalma elolvasni.

– De hát meg van tiltva a hozzám tartozóknak, hogy egyenesen nekem irjanak levelet?

– Nincs megtiltva.

– Akkor miért nem írnak?

– Arra nekik bizonyosan alapos okaik vannak.

Több szót aztán nem vesztegetett rám.

Én aztán elkeseredésemben irtam egy négyoldalas levelet az én otthoni barátnőmnek, a miben kétségektől dúlt szivem állapotját ecsetelém, hogy miért nem boldogít drága soraival, hogy legalább a kezevonását, a neve aláirását megcsókolhatnám. Szeret-e még? Hogy éli világát? Remél-e még?

Erre sem kaptam semmi választ.

Leveleim tenora egyre keserűbb lett, a féltés is bántott; szemrehányásokkal, gyanusításokkal halmoztam el minden újabb levelemben; mind sikertelenül.

Pedig a havi pénzem pontosan megérkezett. Tehát kell, hogy rám gondoljon valaki.

Egy napon aztán, a mint a várparancsnok ismét lejött hozzám vizitatióra, mielőtt én állhattam volna elő a lamentátiómmal, ő szólított meg, nyers, parancsoló szóval: «Államfogoly úr, ezennel megtiltom önnek, hogy több levelet irjon az adressáthoz».

Meghült bennem a vér.

Miért nem szabad nekem ő hozzá több levelet irnom?

Valami bajba keverte volna magát?

– Többet nem mondhatok önnek; tartsa magát szigorúan a parancsolatomhoz.

Ettől fogva ezt a várparancsnokot tartottam én a világ legkegyetlenebb tömlöcztartójának.

Nem is állhattam meg, hogy e miatti panaszomnak kifejezést ne adjak előtte, természetesen államfogolyhoz illő mérséklet hangján; mire a várparancsnok egész ridegen azt válaszolta, hogy «államfoglyoknak a törvényes hitveseikkel levelezni meg van engedve; de szívbeli viszonyokat szőni-fonni innen a börtönből, megfogható okoknál fogva tilalmaztatik. Lám, az ön fogolytársának, Skrzbenzky urnak megengedtetik, hogy minden hónapban küldeményt intézzen a feleségéhez Krakkóba».

Tudniillik, hogy egy szobatársam is volt, lengyel szabadsághős, a ki a krakkói népharczok alkalmával szerzett magának érdemeket az ittülésre. Ez még előttem került ide, s már egészen beleminősítette magát az adott helyzetbe. Egész nap fütyült, danolt, s egy kis asztalkánál késsel, vésűvel, ráspolylyal faragott mindenféle csinos csecsebecséket puszpángból, ébenfából; idő folytán engem is megtanított rá: raboknak ez vigasztaló időtöltés. Az én lengyelem aztán az általa faragott karpereczeket, násfákat hazaküldötte a feleségének: az tudta azokat értékesíteni a lengyel úrnőknél, s igy tartotta el a lengyel a börtönből a családját; az ő vagyonára is rátette a karmait a sas.

Ettől a börtöntárstól tanultam francziául és angolul is, jó kézikönyvek segélyével. Én viszont a havi pénzemből juttattam neki. Csak azt nem szerettem nála, hogy a várparancsnokot mentegette előttem. Ezek a lengyelek a milyen féktelenek a szabadságban, olyan alkalmazkodók a kényszerhelyzetben. Engem mindig csak vigasztalt és boszantott, hogy a várparancsnok tilalma az én primadonnámhoz intézett leveleim ellenében nagyon helyes okkal bír, a mit, ha én egyszer meg fogok tudni, magam is helyeselni fogok.

– Ha tudod, miért nem közlöd velem?

– Egy lengyel soha el nem árulja a becsületére bízott titkot; még ha a zsarnokának a titka is az.

Így teltek el az évek. Én az alatt akadémiát végeztem. A nyelveken kívül jogi kodexeket magoltam be; egész könyvtár szaporodott a zárkám padkáján. Minden könyvet, a melyet megkivántam, azonnal meghozatott a várparancsnok a számomra; némelyik fel sem volt még vágva. Ez nagy bizalom!

Egy szép napon aztán, szokatlan órában hallom a kulcsokat csörömpölni a zárka-ajtóban; bejön a várparancsnok. Máskor az ilyen látogatásnál mindig a fején volt a sipkája, most a kezében tartotta, s ezzel a megszólítással tisztelt meg: «euer Hochwohlgeboren», a mi magyarul annyit tesz, hogy «tekintetes úr».

Egy nagy ostyapecsétes levelet tartott a kezében.

– Örömhírt hozok önnek: mától fogva megszüntem az ön házizsarnoka lenni. Ő felsége legkegyelmesebb elhatározásával önnek, több fogolytársaival együtt, amnesztiát adni méltóztatott, hátralevő büntetése idejét elengedve, s egyúttal a lefoglalt birtokát is visszaadva.

Ez a hír bizony nagyon jól esett fiúi szivemnek.

Azzal karom alá öltve a kezét, fölvezetett a börtönből a saját lakásába, bemutatott az exczellencziás asszonyának, meginvitált reggelire, melynek végeztével előkereste a szekrényéből az engemet érdeklő leveleket, s oda tette elém. Gondosan be voltak skatulyázva kemény papirosba, s átkötve spárgával. Biztatott, hogy bontsam fel a csomagot. Lehetett ott valami ötven levél. De annak mind egyforma volt a borítéka: ugyan az a szürke papiros, az az ostyapecsét, a mit a katonai kanczelláriában használnak, a czímzet ugyanazzal a kézirással rákarmolva «ex offo» az itteni várparancsnoksághoz.

– Nem olvassa ön el némelyikét? biztatott a tábornok.

– Hisz ez egész napra való munka. Majd ráérek a vasúton, unalmamból.

– Hát jól van. Akkor pakoltassa ön össze a holmiját: a legközelebbi vonat egy óra mulva indul.

– Szabad lesz hazaérkeztemet táviratilag tudatnom az illetőkkel, hogy kocsival várjanak az állomáson?

– Szabad.

Azzal beszólítá a várparancsnok az irnokát, s maga diktálta neki a feladandó sürgönyt.

«Dohányfalva. T. cz. csendőrparancsnoknak. Tudassa ön X. úr gazdasági felügyelőjével, hogy urasága Olmüczből, legfelsőbb megkegyelmeztetés folytán holnapután délben E. állomásra megérkezik, alkalmatossággal várják. – Várparancsnok.»

Én vakmerősködtem egy újabb kérelmet megkoczkáztatni.

– Nem volna szabad ugyanezt a hírt – az én barátnémnak megtáviratozni?

– Nem! szólt erre egész határozott ridegséggel a tábornok, s olyan kézmozdulatot tett, a mi azt jelenti, hogy elmehetek.

Én aztán kihátráltam az ajtón, lementem a zárkámba. Az egész börtöni szerzeményemet ott hagytam a lengyel pajtásomnak, a kivel könyek között ölelkeztünk össze. Utitáskámba belegyömöszöltem a gúnyáimat, felyül pedig azokat a leveleket; s azzal elpályáztam a vasúthoz.

Hogy micsoda érzés volt az, a mikor a czertifikátot felmutattam a vasúti váróteremben a puhatoló rendőrbiztosnak, s hallottam ajkairól elhangzani e megváltó szót: «passirt», mikor a vaskocsi elkezdett dübörögni alattam, s a fütyülő mozdony gőzfelhője közül kivillant előttem a szabad Istenvilágának zöld mezeje, erdeje, – azt majd csak a tokaji bor után tudom elmondani.

Egyes egyedül ültem a kupéban. Eszembe jutottak a levelek. S engemet rávitt a kiváncsiság, hogy a mellettem elfutó mezők, s a vonatot lassú tempóban kisérő hegyek helyett a betűkkel tele papirosokat vizsgáljam. Kivettem a boritékjából a legelsőt. Számozva volt és rendbe rakva mind az ötven, vagy hány.

Ráismertem a primadonnám kéziratára: a betűk ugyanazok voltak, de annál kevésbbé a levél irójára. Ez nem az én barátném, hanem az én haragosom. A levél a várparancsnokhoz volt intézve, mint régi ismerőséhez. Annak panaszolta el a baját, a mibe miattam keveredett, egész bizalmasan. Hogy azzal a kötelezvénynyel, a mit rábíztam, milyen nagyon megjárta. Hajdani princzipálisom, a kihez utasítottam, nemcsak nem tábláztatta be a kötelezvényemet a jószágomra, sőt egyenesen kijelentette neki, hogy azzal a firkával nem ér el semmit, mert azt az osztrák hatóság, a ki most regnál, alaki hiba miatt érvénytelennek fogja tekinteni, külömben is a csodák világának kellene beállni, ha a fiskus a perduellio miatt elitéltek konfiskált földbirtoka után adósságokat kezdene el fizetni. Hanem a helyett azt a tanácsot adta neki, hogy menjen el audiencziára az osztrák főparancsnokhoz, s folyamodjék az én elkobzott birtokomnak bérbeadásáért. A főparancsnok galánt ember: ilyen művésznőnek nem fog semmit megtagadni. Rávitte a kényszerűség erre a lépésre, s azt siker követte: megkapta a bérletet. De köszöni szépen az ilyen diadalt. Most neki e miatt meg kell válni a szinpadtól, beülni egy dohos falusi kastélyba, béresekkel, szolgálókkal huzakodni, teheneket fejetni, tyúkokat ültetni, birkákat nyiratni, zsidókkal alkudni, számadókkal ungorkodni, szántatni, vettetni, ha sár van, csizmában járni, parasztszekérre ülni, s aztán minden garast megzsugorgatni, hogy a bérlet összege kikerüljön, s még azonfölül nekem havi élelmezésre pénzt küldeni. A pénz pedig most ritkaság. A magyar bankót beszedték, nem adtak érte semmit. Ezt az ide mellékelt keserves harmincz forintot is csak úgy tudta előteremteni, hogy az arany koronáját, a mit jutalomjátéka alkalmával tisztelőitől kapott, eladta százhúsz forintért.

(Biz azt nagyon olcsón adta el! jegyzém meg magamban: nekem, a ki «tisztelői» egyetemes neve alatt rejtőzöm, háromszáz forintomba került.)

Aztán tovább: micsoda unalom! nincs egy úri ember, a kivel szót lehetne váltani, a legközelebbi kastély félnapi járó. A szobák teli vannak egérrel, ő pedig irtózik a macskáktól. Olvasni való nincs a háznál, esténkint pasziánszt kell játszani. A kályhák füstölnek. Légvonat van. Ő már is tele van rheumával, katarrhussal, s ki nem jön a migrainekből.

És így tovább.

Át kellett látnom, hogy kettőnk közül nekem volt jobb dolgom – ott a becsukott zárkában. Ott csakugyan nincs légvonat.

Visszatettem a levelet a boritékjába, s aztán a többi társai közé kötöttem megint a hivatalos spárgával. A többi negyvenkilenczre nem voltam már kiváncsi. A megkezdett panaszok bizonyosan fokozódnak azokban, mert a falusi élet nyomorúságai nem szoktak gyönyörűségekké átváltozni.

Csak a régi princzipálisomnak tettem magamban szemrehányást, hogy nem tudta már fiskális létére a kötelezvényemben azt az alaki hibát utólag helyreigazíttatni, s a kötelezett összeget a primadonnának kifizettetni, a ki azután minden fáradság nélkül gondoskodhatott volna az ellátásomról.

Ellenben teljesen rehabilitálva találtam a várparancsnoknak azt a szigorúságát, a melynél fogva ezeket a leveleket magánál visszatartotta s nekem át nem adta. Hisz én az ilyen levél olvasása után okvetlenül arra fakadtam volna, hogy nem fogadok el ilyen keservesen felpanaszolt segítséget: élek ezentúl rabkenyéren.

Hát a levélcsomagot visszadugtam a táskám fenekére, s aztán nagyobb élvezetnek tartottam a vonat mellett elszaladó fenyőfákat, égerfákat nézegetni, varjúfészkeikkel.

Ha egy varjúasszonyságnak a varjúhímét elfogja a csapóvas, az se tartozik a párjának ételt hordani a helyébe, minek csábult el a csalétekre? Nekem pedig hordtak! – Bizonyosan Illés próféta hollója is nőstény holló lehetett.

No de hát mind ezt a keserűséget eltörlik a viszontlátás örömei.

Igyekeztem azokat képzeletemben alakba önteni.

Vajjon fog-e ő maga rám várni?

Egyenesen az ő czímére ugyan nem engedték meg (megfoghatatlan szigorúságból) a táviratozást; de ha a csendőrparancsnok tudatta az ispánommal, hogy kiszabadultam, jövök haza, lehetetlen, hogy az rögtön ne szaladt volna az úrnőjéhez ezzel az örömhírrel, a miben nyomatékos volt ez a szó «urasága». Hiszen ha én a gazdatisztnek urasága vagyok, akkor már a birtoknak is ura vagyok. És akkor ő is a bérlőnőből úrnővé emelkedett. Mert már most minden akadály daczára nőmmé fogom tenni. A leveleket – no azokat elégetem. Vajjon vett-e magának új hintót?

Végre megérkezett a vonat E. állomásra. Itt kellett kiszállnom.

A lépcsőről leugorva, egyenesen a helybeli rendőrparancsnok hatáskörébe kerültem. Kevés szavú, katonás magatartású férfiú volt. Milyen is lehetett volna más?

A mint megneveztem magamat előtte, nem is engedte, hogy certifikátomat előhuzgáljam: röviden tudatá velem, hogy az olmüczi várparancsnokság táviratát megkapta annak az értelmében intézkedett: a kocsi, mely Dohányfalvára fog szállítani, itt vár reám.

Én törtem magamat az úti közönségen keresztül az «Ausgang» felé.