Part 11

Legelső dolga volt, hogy egy rézfürdőmedenczét belülről bezománczoztatott üvegmázzal. Azután a szolgálatába fogadott egy tanult khemikust.

Tehát frenkek követték el azt a tömeges gyilkolást.

Frenk alatt értenek francziát, olaszt. Ezek képezték Mehmed Ali udvarát, tanácsát, testőrségét.

Nazli-Hánem minden nap megtette a szokott sétáját hordozó-hintajában végig a pálmák útján, az utczákon, téreken, egész a helytartó palotájáig; meglátogatta a bazárokat s szemébe nézett fátyolán keresztül a czifra egyenruhás frenk ifjaknak. Most fátyolt viselt az arczán.

Egy fiatal hadnagyocska olyan merész volt, hogy a kezével csókot intett a herczegnő felé.

Nazli-Hánem oda sugott a palankinja mellett ballagó feketének:

– Ezt jegyezd meg!

A megbizott eunuch aztán addig kisérgette a kiválasztott fiatalt, a mig megtudta a nevét és lakását.

Ennél aztán másnap bekoczogtatott a keleti városok ismeretes alakja: a közvetítő vén asszony, besugva neki, hogy egy előkelő hölgy, egy csodaszép tündérnő, őt választotta ki kegyosztása tárgyául. Bizonyítékul átadott neki egy drágaköves arany gyűrűt.

Ennek a gyűrűnek az előmutatóját fogja várni az alkonyi muezzim-éneklés után a Haszszán-mecset mögött egy gyalog-hintó, két hordozóval; a kik őt egyenesen elszállítják a húrik édenébe: a költők által megénekelt paradicsomba.

A fiatal vitéz képzelete bizonyosan bekóborolta már ezt a tündérvilágot s most örömmel fogadta a meghívást, mely azt a valóságban is feltárja előtte.

A Hasszán-mecset mögött várt az ifjú vitézre a hordozó hintó, a két emelőlegénynyel, s az eunuchhal a kit a herczegnő megbizott. Beültették, s csak akkor vette észre, hogy a gyaloghintó ablakai nem üvegből, hanem macskaezüstből vannak, a min a világosság áthat ugyan, de keresztül nem lehet rajta látni; ki sem lehet törni, mert hajlik.

Nem láthatta, hogy hová viszik. De őt sem láthatta meg senki az útfélen, a ki a zsöllye ablakán be akart tekinteni.

A palankin a herczegnő palotájában ért czéljához: itt kibocsáták az ifjút.

A vigyorgó duéna ott várt reá a tornáczban s kézen fogva, maga után vezette, egyik fényes teremből a másikba.

Az ifjú vitéz az ezeregyéjszakai mesék világát látta elevenné válni. Kápráztató pompa, mámorító illatár, virágos bokrok, gyümölcs-pazar fák, s azokon ugrándozó majmok, repkedő madarak; szökőkút rózsavízből, süppedő selyem pokrócz a padlaton, selyem függönyzet a falakon, aztán andalító énekhangok, a mik egyre közelebb jőnek; mig kétfelé nyilik a nehéz selyemkárpit s a pompák pompája, a bájos hölgycsoport előre tánczol, csábító mozdulatokkal, ingerlő szökeléssel, körüllebegve az elbűvölt idegent, mig aztán a mindent elhomályosító fény kitündöklik: maga a paradicsom királynéja, a kinek az arab költő ezt a nevet adta: «napsötétség» és igen jól találta; mert a hol ő leveti a fátylát fejéről, ott a halandó nem lát többé se napot, se holdat, csak az ő arczát.

Ez Nazli-Hánem.

A szerencsés ifjú aztán a gyönyörök minden poharát sorba ízleli: fenékig üríti. A bort csókkal édesítik. Az álmot csókkal ébresztik.

Egy ilyen tündéréjszakáért nem is drága fizetés a halál.

De milyen halál!

Hajnalhasadtával azt mondja a tündér-menyasszony az elbűvölt vőlegénynek:

– Eddig csak úgy szerettünk, a hogy férfi és nő szeretnek. Most jön még, hogy úgy szeressünk, a hogy az istenek szerettek hajdanában! Azok a pogány istenek: a kik nektárt ittak, ambróziát lélegzettek, a kiknek szárnyas gyermekük volt, s a kiknek még a bűne is dicsőség volt. Nézd: ebben az arany fiólában van a nektár és ambrózia. Ha ebből iszunk, mi is istenekké leszünk.

Ő maga ivott előbb a szűk nyakú arany kulacskából, aztán az átölelt ifjúnak nyújtá.

Annak a kulacsnak pedig az a bösztörsége volt, hogy két rekeszre osztva, kétféle ital volt benne. A kulacs kupakjának egy félrecsavarásával változott az ital. A mit a herczegnő ivott belőle, az tiszta bor volt; a mit az ifjúnak nyujtott, az erős álomital volt. Rögtön elaludt tőle.

Akkor aztán a herczegnő egy nagy rézgombra ütött az öklével, s annak a harangkondulására előjött a padló csapóajtaján négy izmos eunuch. Kettő czepelte magával az üveggel bélelt fürdőkádat, másik kettő pedig két hordó nagyságú korsót hozott a vállán.

Abból a két korsóból valami zöld szint játszó folyadékot töltöttek a medenczébe.

Az egyik eunuch kihúzott a göndör hajából egy fehér kakastollat s azt belemártotta a zöld folyadékba. Mikor kihúzta onnan, a toll veres volt s összezsugorodott.

Azután azon a gömbölyű ablakon, mely a Nilus felé néz, felhúzták az ércz redőnyöket, hogy a napvilág teljes fényében oda süthessen arra a medenczére.

Akkor odamentek az alvó ifjúhoz, a kinek a feje még oda volt hajtva a tündérnő keblére, ajkai még nedvesek voltak az utolsó csóktól. Azt felemelték s odavitték a fürdőkádhoz; de előbb a két kezét selyemzsinórral hátrakötötték.

Ez alatt szép csendesen aláereszkedék a padmalyból egy vastag üveg lap, mely a földig érve, az egész szobát kétfelé rekeszté. Nazli-Hánem kerevetén fekve, keresztül láthatott az üvegfalon.

Láthatta, hogyan merítik bele a rabszolgák azt az ifjút, a kit szerelmével boldogított, abba a fürdőkádba.

A mivel az meg volt töltve, az hígított vitriol volt.

Nehány percz mulva aztán életre tért a maró érczsavanyban fürösztött ifjú.

De minő életre.

Egész testét égette már a gyilkoló folyadék. Ordított a pokoli kín miatt.

Ekkor aztán Nazli-Hánem elkezdett beszélni hozzá az üvegfalon keresztül.

– Úgy-e te voltál, a ki az én hősömet megölted? Úgy-e te vagy a mamelukok gyilkosa? Hát jó-e a pokolba kerülni? Hogy esik a gyehenna fürdője? Ordíts! üvölts! Káromold az eget! Azt akarom én hallani.

S mentől kínosabb torzpofákat fintorított a halálra gyötrött, annál jobban kaczagott rajta a herczegnő, s ott nézte nagy gyönyörűséggel a kétségbeesett szerető vergődését, a míg az meg nem halt.

Akkor aztán kiemelték az eunuchok a megölt ifjút a halálos fürdőből s a hulláját kidobták a gömbölyű ablakon át a Nilusba.

A palota lépcsőin ott sütkéreztek a kajmánok; azok rögtön rohantak a préda után.

Az üvegfal ismét fölemelkedett; akkor aztán Nazli-Hánem kiült az ablakba s legeltette szemeit azon a tréfás látványon: hogyan osztoznak a sok fogú alligátorok a kapott prédán. (A krokodilnak nincs se szaglása, se izlése.)

Később aztán abban gyönyörködhetett a herczegnő, hogy a vitriolos lakomától felpuffadt kajmánok hogy jönnek oda a lépcsőkre, kínjukban meggebedni.

– No, majd holnap jobbat kaptok!

Így folytatta ezt a démoni gyönyörűséget Nazli-Hánem hosszú időn át.

Egyenkint elemésztette a bátyja testőr-csapatjának szinevirágát, a nélkül, hogy valaki sejthette volna, hogy azok hová lettek. Háromszáznál többet elvezetett már közülök a gyönyörök paradicsomán keresztül az égő pokolba. Elébb megízleltette velük az üdvösséget, azután meg a kárhozatot. Örömét találta mind a kettőben. Rettenetes boszút állt a mamelukok gyilkosain.

Egy napon maga a testőrség ezredese ellen veté ki a hálóját.

Randolfi korzikai eredetű olasz volt. Sámsoni erejű férfi. Azt azonban már Delila asszonyság is kitalálta, hogy Sámsont hogyan kelle erejétől megfosztani.

Randolfi már régóta gyanakodva kémlelőzött a herczegnő palotája körül. Testőreinek titokteljes eltünését egyenesen ő neki tulajdonította.

Midőn a susogó banya ő neki is elhozta a gyönyörűségek zálogát, a gyémántos jegygyűrűt, az ezredes megjelent a légyotton, s engedte magát a zárt palankinban a herczegnő palotájába szállíttatni. Ő vele is azt tették, a mit a többivel. Előbb fürdőbe vitték, ott a rabnők illatos olajokkal bedörzsölték; aztán keleties selyem ruhákba felöltöztették; semmi fegyvert, ártó szerszámot nem hagytak nála. Randolfi bízott oroszláni erejében. A tündértánczok és csábító énekek által félbeszakított hosszú lakoma után, a gyönyörök mámora közepett őt is megkinálta a paradicsom királynője a túlvilágra magasztaló bájitallal.

De Randolfi minden mozdulatára vigyázott a csábító tündérnek s észrevette, hogy az, miután maga ivott az ezüst kulacsból, annak a nyakán egyet fordít. Ő, hatalmas öklébe fogva a kulacsot, a hüvelykujjával visszafordította a kulacs nyakát: úgy ivott belőle. Az pedig nem volt más, mint czukros rózsavíz.

Ekkor aztán elálmosodást szinlelt; a szemét lehunyta; nagyot lélekzett, mint a ki mély álomba merült.

A gong harang kondulására előjött a szomszéd szobában leskődő négy eunuch, s leemelte a fekhelyről a mozdulatlan alakot.

Az ezredes álomütöttnek tetteté magát.

A rabszolgák felhúzták a padlat alól a fürdőmedenczét, aztán kettő közülök megtölté azt a gyilkos érczsavanynyal.

Randolfi a fojtó szagáról ráismert a vitriolra.

A másik két rabszolga e közben lebocsátá az üvegfalat, mely a szobát kétfelé választá.

Az áldozatnak szánt férfi lecsukott szempillái alól látta, hogy a kéjek istennője hogy alakul át a boszúállás Erynnisévé. Ez arcz nem Circe képe volt már; hanem Megæráé! Parancsoló kézzel inte a rabszolgáknak, hogy hajtsák végre halálos munkájukat. Azok hozzá fogtak, hogy Randolfi kezeit hátra kötözzék.

Ebben a pillanatban talpra ugrott az olasz, s megragadta két karjánál az egyik rabszolgát, oly erővel hajítá azt az üvegfal felé, hogy az keresztül tört rajta, halálos sebektől elborítva, úrnője lábaihoz.

És aztán a másik hármat nagy hirtelen utána.

Nem kellett neki szablya, hogy összeaprítsa őket; elég fegyver volt az a széthasadt üvegfal. Annak az éles szilánkjai, mint a kaszabörtön, úgy hasogatták össze a rajtuk keresztül hajigált testeket, a kiknek mély, tátongó sebeiből fecskendett a vér a rettenetes tűndér alakjára.

Nazli-Hánem meg volt bénulva a rémülettől. Se egy kiáltást tenni, se helyéből megmozdulni nem tudott. Csak elmeredve bámult erre a csodaerejű férfira, a kihez hasonló hőst soha nem látott. Várta, hogy mikor fog ő rá is kerülni a sor? Mikor ragadja meg rettenetes ökleivel? Vagy mit fog tenni?

Az athleta, a négy rabszolgával elbánva, azt az erőmutatványt tette, hogy azt a vitriollal félig töltött rézkádat a két fülénél fogva felemelte magasra s arra fordítá, a herczegnő felé.

Nazli-Hánem eliszonyodva veté magát fekhelyére, arczát hosszú hajával eltakarva, hogy azt ne érje a pokoli tűzeső. A viador azonban mást gondolt. Odavitte a rézmedenczét a felnyitott gömbölyű ablakhoz s azon kihajította.

A krokodilok ott ácsingoztak már, százfogú torkukat a vízből kitátva, várták a mai nap lakomáját.

Mikor aztán az a nagy tömeg vitriol a Nilusba zuhant: az ott egyszerre lobbot vetett; a víz forrni kezdett, a kajmán-banda iramodott gyors úszással a Nilus szigete felé, megrettenve a sistergő haboktól. Akkor aztán Randolfi is kiugrott az ablakon át a Nilusba.

A vizet felforraló vitriol, sűrű fehér ködöt támasztva hömpölygött a habok felszinén odább, s e romboló elem védelme alatt úszott tovább a menekült férfi is, láthatatlanná téve a feje fölött lebegő érczsavany füstjétől.

Mikor Nazli-Hánem ismét fel merte emelni a fejét s hátra nézett, elbámult, hogy áldozatát nem látta sehol, csak az elvérzett, vonagló rabszolgákat az ágy fülkéje előtt.

Hová tünhetett el? A fürdő-kád sem volt ott.

Öklével háromszor ütött a gongra; erre befutottak a rabnői. Ájuldozott valamennyi, mikor azt a sok vért meglátta. Azt parancsolá nekik, hogy nézzenek ki az ablakon, mit látnak. Azok mondák, hogy semmit sem látnak, mint egy, a víz szinén úszó felhőt. A kajmánok szilaj czikkázást mivelnek a vízben. Ez megnyugtatá. A megmenekült áldozatot bizonyosan széjjeltépték a víz szörnyei.

Azt a négy rabszolgát is kidobáltatá az ablakon. Legyen a kajmánoknak is egy Bajrám-ünnepük egyszer.

Aztán fürdőbe vitette magát; lemosatta tagjairól a vért, attól még fehérebbé lett a bőre; a vérszagot elüzette ambrával, pézsmával, s aztán felöltözött legpompásabb ruháiba s palankinjába szállva, elvitette magát a városba, sorba járta a bazárokat, bevásárolt, sorbetet ivott, s végül látogatást tett az alkirály palotájában.

A hárem bejáratánál két eunuch lépett eléje, a kik bő palástot vetettek a fejére, s abba egy percz alatt úgy beburkolták, hogy se mozdulni, se kiáltani nem tudott.

Aztán ismét palankinba tették; órákig jártak vele, lépcsőkön fel és lefelé, míg utóljára ismét kiemelték a hordozó zsöllyéből, akkor egy székbe ültették; az himbálózott, mintha a levegőben lógna; a tekerő csigát hallotta csikorogni, a kötelet zsurlódni: egyszer aztán földet ért a szék s akkor aztán csöndesség lett körülötte.

Ott elkezdte magáról lebontani a palástot, melybe be volt burkolva, míg egészen kiszabadítá belőle a fejét.

Egy gömbölyű teremben találta magát, melynek nem volt se ajtaja, se ablaka. A világosság egy gömbölyű nyiláson hatolt le e börtönbe sok ölnyi magasból. Ugyan ezen a résen bocsáták alá a kosarat, melybe naponkinti étele és itala volt téve, vékony érczsodronyon.

Itt maradt holtig Nazli-Hánem, az örök feledékenység vermében, a hova őt Mehemed Ali, a testvére, elzáratta.

Kilenczvenkét esztendős volt, a mikor meghalt.

HÁNYAN VAGYUNK MÉG?

(Elbeszélés.)

Hárman ültek együtt a hosszú terített asztalnak a végén az «Angol királynő» vendégfogadó földszinti étkezőszobáinak egyikében, ott, a hol a képviselőház elnöke szokta tartani a képviselői lakomát.

Az asztalon tizenkét tányér volt, megfelelő étkező szerekkel, poharakkal, nyomtatott fogásrenddel és vékony pohárkákba dugott thearozsákkal. Az asztalkendők dinnye alakú gerezdekbe hajlítva a tányérokon.

Tizenkét teríték az asztalon és csak hárman ülnek az asztal végén? Ennek a magyarázata az, hogy már elmúlt két óra, a mi rendes viszonyaink szerint túlhaladott álláspontja az ebédkezdés idejének. Még várnak valakit, vagy valakiket, de addig is «domitorium»-nak hozzálátnak a jó szerémi szilvapálinkához, a mit miskolczi gyürkés czipóval nyomtatnak le. Ez csak sarkantyút ád az étvágynak.

A ki az asztalfön ül, az egy előkelő fővárosi ügyvéd; a feje egészen kopasz, alig billeng fülei mögött egy-egy kondor bibolácska, a minek az a szokása, hogy soha sem őszül meg, makacsul megmarad gesztenyeszinűnek, a mi némi ellenmondást képez a felkunkorított bajuszszal, mely koromszínű. Ez szabad: a bajuszt koromszinűre festeni. Szakáll, haj, szemöldök mind követheti a maga változatosság iránti szabad akaratát; de a bajusz a miénk, annak mi parancsolunk. Különben a szakáll sem a maga ura, annak is van törvénye, a borotva: az learattatik. Az arcz piros és sima. Látszik, hogy jól van táplálva. Csak a szemek árulják el az előhaladott kort. A szemhéjak duzzadtak, s a látószereknek két szemüvegre van szükségük, az egyik az orrcsiptető, mely az olvasáshoz szükséges, a másik a fülbekapaszkodó pápaszem, melylyel távolba lehet látni; szobában azt a homlokra feltolva viselik.

A matrózhurokra kötött fehér nyakravalóba egyszerű gyémántgombos melltű van nyársalva; a mellény sárga pikét, oldalzsebéből lecsüggő nehéz aranylánczczal, melynek végét kárniól pecsétnyomó, ezüst Szent György-tallér korallkéz, arany plajbásztok, aczél szivarvégcsikkentő és kisded aneroid húzzák lefelé. A hátra nyesett szárnyú dohányzó kabát oldalzsebéből sárgavörös keztyű újjai kandikálnak elő.

Ez a házigazda, a ki a kupiczákba töltöget.

A másik kettő a meghivott vendég.

A jobbkéz felől ültetett vendég alacsony, köpczös termetű férfi, szürke, kurta zekében, melynek a gallérja hiúzprém. A zeke ezüstgombos és zsinórra jár: de most ki van gombolva, mert ebéd előtt ez így tanácsos; az előre domborodó testrész ezt megkívánja, melyet nem egész akkurátusan fedez a kalotaszegi varrottas mellény, úgy hogy az alatt a következő csattos szíj lyukait meg lehet számlálni. (Majd később szaporodni fognak.) Természetesen zsinóros magyar nadrágot s gombfejü sarkantyús csizmát visel. Inggallérja és ingeleje koczkás rózsaszínű vászon, virágos himzésekkel. Arcza, homloka széles, naptól égett kordovánszínű, a mitől erősen elüt a gunár ősz haj gubanczos volta, s a sárgára őszült szakáll, meg a fakóvá pipázott bajusz. Az arcz kifejezése mérgesen jókedvű.

A második vendég, a ki balfelől ül, háttal van felénk fordulva; de az elejéből sem ismerjük meg jobban, mert iparkodik az arczát mindig lefelé hajtani, mintha keresne a földön valamit; homlokát a tenyerébe támasztja, s a száját csak akkor nyítja föl, a mikor a kupiczát kihörpinti. Arczvonásai kemények, bőrré váltak, rajta a szőrféle, úgynevezett koldússzakáll, rövid borostásra nyirva; ilyen a haja is, rövid, sűrű, elől homlokig, hátúl nyakig benőve. Fekete selyem nyakkendője az ádámcsutkáig föltekerve; viseléstől fényes fekete kabátja végig begombolva.

– Ugyan szép volt tőletek, hogy eljöttetek a meghivásomra, fiúk! (fiúk!) szólt a házi gazda, összekoczintva kupiczáját a két szál vendégével.

– Hát hogyne jöttünk volna? monda a zöldszakállú. A kiben egy csepp magyar vér buzog, csak feljön a millennáris kiállításra; ámbár az ilyen gazdaféle embernek, mint magam, ilyenkor van a legsürgősebb dolga odahaza. Most gépelik a repczét. No, de otthon van a fiam, utána lát a dolognak, nem kell miatta aggódnom.

– A fiadból is mezei gazdát csináltál? Nagyon helyes.

– Höher Péter! A fiam diplomás ember.

– Miféle diplomája van?

– Hát gépész diplomája. Gépésznek taníttattam ki. Igy aztán rábizhatom az egész gazdaságot.

Erre aztán a koldús-szakállú is megszólalt.

– Hát bizony engem is a fiam segített ki, hogy erre a szent napra feljöhessek Bergengócziából a szép fővárosba.

– A fiad is néptanító?

– Egygyel feljebb. Az már lelkész. Káplán a legjobb dotáczióval biró helységében a Bakonynak. Nagyon szeretik a hivek. Ha az öreg testál, pedig közel van már hozzá, megmarasztják papnak. Most távollétemben ő szolgál helyettem. A scytháknak ugyan most már vakácziójuk van; de a hivek megkivánják a mindennapi beéneklést.

– No, csakhogy eljöttetek, szólt két kezét egyszerre nyújtva a vendégeinek az ügyvéd.

– Hát bizony többen is lehetnénk, jegyzé meg neheztelés hangján a bérlő.

– Láthatjátok, hogy tizenkettőre teríttettem. Tizenketten voltunk összenőtt jó pajtások, a kik ez előtt ötven esztendővel, végezve jogot a kollegiumban, egymásnak parolát adtunk, hogy ötven év mulva, ezen a búcsúpohár napján összejövünk itt az «Angol Királynő» fogadóban. De én még külön levélben is meghittalak benneteket; ha netalán elfelejtettétek volna a fogadást.

– S csak ketten kerültünk elő fogadásra, meghivásra.

– Még egy negyedik pajtást várok, a ki megérkezhetik, hétnek az elmaradása alaposan indokoltatott, a nyolczadikét majd magam igazolom. De úgy-e bár megegyezünk abban, hogy ebéd előtt nem beszélünk szomorú dolgokról?

– Okos beszéd! Az rontja az étvágyat.

– A levestől a töltött káposztáig nem szabad egyebet előhordanunk, mint a diákkori kalandjainkat.

– Hát töltött káposzta is lesz? De már akkor ereszszünk egyet a szijon.

– Az őzderéknél aztán már beszélhetünk a honvéd világi viselt dolgainkról. Ott is együtt voltunk.

– Őzderék, sohajta fel a mester; ezt csak a képes könyvből ismerem.

– Majd aztán a dorongos fánknál áttérhetünk a háború utáni dicsekedni valókra.

– Dejszen ha én dorongos fánkkal kerülök szembe, nem beszélek én akkor az olmüczi prófuntról, diskurált a bérlő.

– A többit aztán elhagyjuk a fekete kávé utánra: addig ne számláljuk meg, hogy hányan vagyunk.

– Nem is jó az a népszámlálás, szólt a rektor a hogy a diák mondja: «rex David populum numeravit et perdavit».

Közbejött a főpinczér meg a pikoló. Amaz ezüst tálczán hozott egy levelet, emez meg a fülénél fogva egy fedeles kosarat.

Az ügyvéd felbontotta a levelet, átfutott rajta.

– Itt van ni! Most már ez sem jön. Hiába, a schneider csak schneider! Hiszen tudjátok: a Friczó. Mikor megbuktunk, ágy alá vágta az ügyvédi diplomát, szabó műhelyt nyított. Jól meglépesedett mellette. Azt irja, hogy nem jöhet: mert huszonnégy darab bandérialis díszöltönyt kell megteremtenie negyvennyolcz óra alatt. Becsület, hazafiság, s a többi. Ezer milliom bocsánatot kér, s maga helyett küld hat palaczk harmincznegyediki tokaji aszút. Ilyen nép ez a schneider!

– Vivát! Annál több jut nekünk! újjongott a bérlő.

A néptanító fejét csóválta.

– Pedig ő volt közöttünk a legjobb mathematikus, ez előtt ötven esztendővel.

– Nem «pedig», hanem «mert», igazítá helyre a fiskális. A ki rőffel dolgozik a mathematikában, többre megy, mint a ki astrolabiummal kalkulál. A Friczó háromemeletes Hausherr.

Aztán a főpinczérnek adta ki a napi parancsot.

– Már most nem várunk senkire. Tálaltasson rögtön.

A főpinczér megkérdezte udvariasan a vendég uraktól, hogy miféle levesnek adnak elsőbbséget: tessék választani, van rákleves, van bableves disznókörömmel, aztán meg potage imperial.

A bérlőnek nagyra nyiltak a szemei.

«Olez!» (Alles!) kiáltá, bekeblezi ő mind a hármat, nem vesznek azok össze odabenn.

Hanem a néptanító azt mondta, hogy «quidquid agis, prudenter agas et respice finem» (bármit teszel, okosan tegyed s gondold meg a végét.) Bablevest kapok én otthon is minden héten háromszor; ráklevest nem ehetem, mert attól viszketős lesz a hátam. Lássuk az imperialist. Az talán a «fritillaria imperialis»-ból készült.

A levesevés alatt pedig okos ember nem beszél.

A levesre egy kis pohár old sherry következik. Koczintanak.

– Ugy-e fiúk! kezdi a fiskális, nem nehezteltek érte, hogy ide hivtalak meg benneteket, a vendéglőbe, és nem a saját házamhoz? a mióta özvegy vagyok, nem tartok otthon konyhát.

– Pedig az nagy kényelem, véleményezé a bérlő.

– Hát a fiam végett nem tehetem, a ki nem ebédelhet otthon.

– Talán a hivatala miatt?

– Az ám: a hivatala miatt.

– Micsoda?

– Habitué.

A két vendég összenézett. Ezt a hivatalt egyik sem ismerte.

– Hol? tudakozá a rektor.

– Az orfeumban.

Ez már érthető volt.

– Jól készült fiatal ember? folytatá a tudakozást a rektor.

– Oh mindennap el szokott készülni. Igen jeles fiú. Csak három hibája van: az, hogy nem ért a kártyához, nem ért az iváshoz, s nem ért az asszonyokhoz.

– Hisz az nagyon jó.

– De azért mégis szereti mind a hármat. Én aztán kénytelen vagyok magam is mindenütt ott járni, a hol a fiam jár.

– Azért, hogy a kihágásait megóvd?

– Azért, hogy azokat helyrehágjam. A mit ő a kártyán elveszt, azt nekem kell visszanyernem; a hol ő a bornál kidűl, ott nekem kell helyt állanom, s mikor ő egy podiumi istennőbe belebolondul, azt nekem kell a kezéről elütnöm, nehogy a fiam feleségül vegye.

– No, ez mulatságos egy állapot! mondá a bérlő.

– Nagyon mulatságos. Már alkuban vagyok egy skriblerrel, hogy csináljon az állapotomból operettet vagy regényt, a milyent még a publikum nem pipázott: «Apa és vetélytárs!»

– No, csak ne mórikálj! Soha se tedd magad! Ismerünk régi időkből. Hires svadronőr voltál te már jurista korodban is. Minden leánynak elforgattad a fejét. Tudod, mikor műkedvelői előadást tartottunk a kollégiumi könyvtár javára?

– Hogyne tudnám? A «szerelem és champagnei»-t. Jancsi pajtás játszotta a széltoló «Szélszaki» szerepét.

Jancsi pajtás volt a rektor. Szörnyen elszégyenlette magát erre a visszaemlékezésre. Hogy ő valaha szinpadon szerepelt, még pedig mint széltoló! Ha ezt valaha megtudná az Eötvös-egylet!

– Te pedig adtad a tudákos professzort, monda a fiskális, a bérlőt oldalba taszítva.

– Tudákos professzort? ismétlé a derék ember, az átelleni tükörből önmagát vizsgálva, s végig simított termetének gömbölyüségén, szépen engesztelve: úgy-e nem szégyenítettelek meg ezzel: te, legbecsületesebb része az emberi testnek! De te voltál a tüzes szerelmes!

– No, ugyan volt is miért tüzeskednem! Hisz a primadonnánk, a bájos mennyasszony, maga is iskolatársunk volt: a szép Pista gyerek. Akkoriban még igazi kisasszonyok nem vállalkoztak műkedvelői előadásokra: minden női szerepet fiúk játszottak. A vén duennát adta a Laczi, (később a veres sipkás honvéd zászlóaljnak tizenöt ütközetben győzelmes kapítánya), a szeretnivaló primadonna pedig volt a mi szép Pistánk. Oly gyönyörű alak volt a női ruhában, hogy egy svalizsér tiszt halálosan belé szeretett s a kezét ajánlotta neki. Mennyi bukétot hajigáltak a lábához!

– Igaz a! bizonyítá a rektor. Emlékezem már rá. Ej de szép fiú volt. Pingálva sem láttam szebbet. Hisz aztán ő is együtt harczolt velünk. De azóta nem hallottam hirét. Él-e még?

– Él, felelt rá az ügyvéd.

– Hol?

– Hagyjuk ezt a fekete kávé utánra.