Part 10

Neki nem kell egyebet tenni, mint nézni. Elnézni a halálos tusáját, kétségbeesését annak a másiknak.

De hát el fogja-e ezt viselni az ő lelke?

A kétségbeesésnek e paroxismusában elordítá magát Kadarkuthy: «ember! segíts!»

A borzasztó, emberéhez nem hasonlitó üvöltést viszhangozá a mogyoróliget fala.

Arra két lövés dördült el, pillanatnyi közökben.

Az egyik lövésre a gunyhó tetején leskelődő farkas bukfenczezett le Kadarkuthy lába elé, a másikra a havat szóró ordas vágta magát hanyatt, négy lábával kalimpázva. Guthay Lőrincz «holó–holó–holó!» kiáltozással rohant elő a bükkfa mellől szuronyos fegyverével, mire az ugrásra készülő ordas egyszerre felriadt, oldalt szökött, s aztán odarohanva a bezuzott orru párjához, annak megkapta a fülét, s ugy vonszolta el magával a fülénél fogva: lompos farkával ütögetve hátul gyorsabb szaladásra. Eltüntek a bozótban.

– Nem törött el a puskaagy? – Ez volt az első szava Guthay Lőrincznek Kadarkuthy Viktorhoz.

A kérdezett szótlanúl mutatta a fegyverét: ép volt.

– Akkor hát újra megtölthetjük a puskáinkat s kezdhetjük a párbajt.

Kadarkuthy erre a szóra eldobta a puskát a kezéből.

– Jaj, ne beszélj róla, – rebegé fogvaczogva. – Hiszen úgy reszketek. A hideg ráz. Fogd meg a kezemet.

Odanyújtá a kezét Guthay Lőrincznek. Olyan hideg volt az, mint egy halottnak a keze.

– Csinálj tüzet inkább.

A lévita erre odament a lesgunyhóhoz, fölnyitotta annak az ajtaját. A puskavesszővel kellett benyúlni az ajtó likán s úgy emelni föl a reteszt. Odabenn aztán volt tűzszerszám. A gunyhó közelében volt fölmáglyázva a targaly, azt csak meg kellett gyújtani az égő csóvával: a tűz vigan ropogva égett.

Kadarkuthy Viktor térdre ereszkedett a tűz mellé, s kezeit összetette a mellén: fázott, reszketett. Szemei merően bámultak a lobogó tűzbe; még most is a pokoli rémképeket látta maga előtt. Ajkai valamit motyogtak csendesen: «van Isten! van Isten!»

Azután odainté Lőrinczet.

– Ülj mellém. Ölelj meg. Úgy reszketek. Nincsen egy csöpp szivem sem. Megették a farkasok! Ne hagyj nekik széttépni!

Guthay Lőrincz odaült a térdeplő férfi mellé s átölelte annak a vállát.

– Ne félj! Elvertük a czudár bestiákat. Ott hevernek a havon. Kettőt te öltél meg, kettőt én.

Erre a szóra elkezdett Kadarkuthynak az arcza nyavalyatörős vigyorgásra torzulni.

– Azokban laktak az ördögök, – suttogá. – A mi lelkünket megszálló ördögök. Most megszabadultunk tőlük. Úgy-e nem fogunk egymásra haragudni többé soha?

Guthay Lőrincz mély megilletődést érzett. Valami nagy változást vett észre Kadarkuthyn, mely külső jelben tanusítá a nagy lelki fordulatot; de nem szólt neki felőle.

Kadarkuthy odahúzta magához Guthay fejét, hogy a fülébe súghassa:

– Én teneked a lelkemmel tartozom. Te a lelkemet adtad vissza. Eddig nem volt.

A lévita vette észre, hogy vadásztársa félrebeszél.

Hirtelen fölvett egy marék havat s azzal erősen bedörzsölte annak az arczát, orrát, füleit. Ettől magához tért.

– Köszönöm, pajtás! – szólt aztán régi szokott hangján. – Nagyon elcsigázott ez a hajczihő. Most már eszemen vagyok. Nem fogok bolondokat beszélni. Te kiegyenlítetted a tartozásodat ellenemben; de én még nem, a mivel neked tartozom. Eredj haza a feleségedhez, s mondd el neki, hogy az ő férjét nem üldözi senki a világon többé. Te visszatérhetsz az emberi társaságba. Asszonyoddal megesküdhetel igaz hit szerint, hogy viselje a te nevedet. Szülőid meghaltak. Az öreg Malárdyból alázatos ember lett. Fia elvette a te szülőid fogadott leányát. A két család közti átok megszünt. A feleséged szép vagyont örökölt; Durday őrnagy ráhagyta egész birtokát, ha tíz év alatt elő fog kerülni. Ellenkező esetben a városi kórház alapítványáúl fog az szolgálni. Ezentúl gond nélkül élhettek szülővárosodban; te a tudományoknak élhetsz, tisztességes állást szerezhetsz; egy makula nem lesz a neveden. Én úgy elhagyom ezt az országot, hogy soha vissza nem térek többet. Én megbocsátottam neked s másnak nincs megbocsátani valója.

Guthay Lőrincz megszorítá Kadarkuthy Viktor feléje nyujtott kezét; most már forró volt az.

– A bocsánatot köszönöm, ezt örömmel fogadom. De azon túl semmit. Én a feleségemnek el nem mondhatom ennek a mostani órának a történetét; mert azzal egész életére szerencsétlenné tenném. Ő pedig most boldog, meg van elégedve. S az ő boldogsága az én sorsom is. A birtokra, a mit neki hagyományoztak, a város gyámoltalan lázárainak szüksége van, nekünk nincs. A mi kenyerünk hiveink szivében van s az jó termő föld. A fiamat arra fogom nevelni, hogy esze és szorgalma után megéljen. A pénz elgurúl, a földbirtok elszalad a kényeztetett úrfiak kezéből és lába alól; hanem a szegény ember fiának a munkakedve dominium és capitalis, a mi nem vész el soha. Mi itt maradunk a barátfalvi völgyben. Külömbség csak az lesz ránk nézve, hogy most már ki is járhatunk belőle.

– Így is jó, – mondá Kadarkuthy fölállva a tűz mellől. – Most hát töltsük meg újra a fegyvereinket s aztán te majd vezess el a kocsiutig, a melyen Szent Péterre eljutok, a hol egy emberem vár reám, a kivel tudatnom kell, hogy élek.

– Hanem előbb ezeket az elejtett farkasokat czipeljük be a lesgunyhóba, mert ez most rám nézve egy capitalis, a mivel ki lesz elégítve az orgonácskám ára.

– Félsz, hogy ellopja valaki őket?

– Nem valaki, de valami. A farkasok visszajönnek s a megölt pajtásaikat fölfalják.

– Ah! A kannibálok? A saját testvéreiket.

– Te soha sem láttál farkast?

– Soha! Hiszen Párisból jövök, s ott «louve»-nak a fortificatio nimfáit hívják.

– Akkor elég jól viselted magadat a farkasok első rendez-vous-jában.

Azzal aztán segített Kadarkuthy Guthaynak a vadászzsákmányt a lesgunyhóba behordani. Majd holnap eljönnek a munkások a bundáikért.

– De biz ezt a kis ártatlan malaczot sem hagyom itt prédára, – mondá a lévita s odament a hangafa bokorhoz. A kis malacznak már volt annyi esze, hogy a nagy farkasvonítás közben meg ne nyikkanjon, hanem elbújjon a páfrán közé. – Majd mikor a falú végéhez érünk, kieresztem a zsákból; hazatalál ez magától.

Azután sáscsutakból fáklyákat készítettek a vadászok, s azokat meggyújtva, hatoltak ki a veszedelmes völgyből, föl a vízválasztóig. A szekérútnál, a keresztfa előtt, megölelték egymást, úgy váltak el.

Hermina soha sem tudta meg, hogy mi történt ezen a réméjszakán, a farkasok völgyében.

MI VOLT AZ A NAGY VÁLTOZÁS?

Kadarkuthy jó délelőtt érkezett be gyalogsorban a szentpéteri vendéglőhöz, a hol útitársát, hajdani princzipálisát, a komédiást, hátrahagyta. Az ott ült az ivószobában egy üveg alamázia mellett.

A báró ki volt melegedve a gyalogolásban, a süveget levette az izzadt fejéről s a farkasbőr-kosokat panyókára veté a vállára, úgy lépett be a korcsmaszobába.

Hát a mint a Herkules megpillantá a belépőt, fölugrott a padról; mint a ki kisértetet lát, keresztül ugrott az asztalon s kiszaladt a söntés ajtaján, folyvást hátrafelé nézve, ijedtségtől kidülledt szemekkel.

A báró utána kiáltott, a korcsmáros meg is fogta; de az föltaszítá a korcsmárost s úgy elszaladt, hogy kergetve sem lehetett volna útolérni.

– Hát ezt mi lelte? – kérdé elbámulva a báró.

– De bár a czechjét[13] kifizette volna! – lamentált a korcsmáros.

E felől megvigasztalta a báró; letéve az asztalra a két napi ellátást fedező máriásokat.

– De már most nekem rögtön teremtsen ide egy szekeret, a mivel Miskolczra mehessek! – parancsolá a báró.

Ott szalonnázott épen az állás alatt egy matyó fuvaros, a ki üres szekérrel jött vissza a dédesi vásárból; annak volt négy bozontos szőrü turcsija. Hamar meg volt az alkú közte és a báró között.

– Jól van, öreg uracskám, – mondá a kocsisember. – Elszállítom én kegyelmedet repülve arra a Miskaóczra, csak jól megfogózzék a lőcsbe, hogy ki ne górjón a saroglyából, öreg uracskám.

– Aztán majd a Tósó borbély előtt álljunk meg a városban. Tudja kend, hol van a Tósó borbély műhelye?

– Hisz engem is az szokott nyúzni! Hogy ne tudnám én a Tósó borbélyt, öreg uracskám?

– De ne szólítgasson kend engem öreg uracskámnak; az én czimem méltóságos báró úr.

– Jól van, jól, méltóságos öreg bárócskám.

A négy bozontos táltos csakugyan repülve szállította be a bárót Miskolczra, letéve őt, kivánsága szerint, a Tósó borbély műhelye előtt.

A báró belépett az officzinába s azt mondá a princzipálisnak, hogy futtasson el valakit a birónál hagyott öltözetéért, s a közben hozza rendbe a frizuráját.

Tósó mester összecsapta a tenyereit.

– De báró úr! Mit csinált a hajával?

– Hát mit csináltam?

– Nézzen ide a tükörbe! – S azzal eléje tartá a kézi tükröt.

Kadarkuthy nem ismert magára. Az egész haja galambfehér volt. Azokban a rémséges perczekben egyszerre megőszült.

Egyet rántott a vállán.

– Legalább nem kell a hajamat többet bepudereztetni.

Azon idők divatja szerint jól illett a fehér hajzat a fiatal arczhoz: férfiaknál, nőknél egyaránt. A tulajdon hajszinével czivilizált ember nem jelent meg világ a előtt. Ha ezt a pentateuch szerzője tudta volna, Ádám és Éva mindjárt, ab origine, fehér hajjal jött volna elő a föld méhéből, – és egymás oldalából.

Kadarkuthy Viktor, európai costumejébe átöltözve, sietett a másodalispánné látogatására.

A tekintetes asszony nagy örömmel fogadta a bárót.

Kadarkuthy azon kezdé, hogy szépen kezet csókolva, elejétől végig elmondta a derék matronának mind azt, a mi vele történt e nehány nap alatt. Egész a kölcsönös kiengesztelődésig.

A viczispánné nagy érdeklődéssel hallgatta a figyelemkötő eladást.

A báró beszédéből mély érzés és tiszta igazság tündökölt elő. A széplelkű úrhölgy gyakran törülgeté a szemeit.

Utóvégre, mintegy anyai áldásképen, rátette a kezét a báró fejére.

Azután rögtön, elálmélkodva mondá:

– Nézze csak! A báró feje nincsen púderezve, mégis fehér.

– Az ám! Azon az egy fatális éjszakán megőszült.

– Akkor valóban vigye ön magával anyai áldásomat.

Először életében érte ez Kadarkuthy Viktor fejét. Talán volt is foganatja.

Az egész homályos történetből nem tudott meg a köznapi világ semmit. A kik tudták, elhallgatták. Sok ilyen titkos történetet rejtegetnek a mi családi krónikáink.

A legközelebbi tavaszszal azonban érkezett a postán extra-kurirral egy zacskó Francziaországból, a barátfalvi lévitának czímezve. Az a zacskó töltve volt a még akkor e földön ismeretlen «robinia pseudacacia» magjaival. Ez az, a mit most «akácfa» név alatt ismer egész Magyarország. Áldása az áldatlan földnek! Ez az a fa, a mely minden mostoha talajban meghonosúl, olyanokban, a mikben már a vad cziher sem marad meg, s aztán tavaszszal elárasztja tündér illatával az egész vidéket s gazdagítja édes mézzel a méhköpüket.

Ezzel az akáczfa-maggal Guthay Lőrincz visszavivta a hivei számára a záporásta szántóföldek területét, hogy ismét boldog szántóvetők lehettek, örülhettek a kalászérésnek és aratásnak.

S vannak emberek, a kiknek ez is öröm.

UJABB ELBESZÉLÉSEK.

NAZLI-HÁNEM.

Mahmud szultán kiadta már a kegyetlen parancsot, hogy a muzulmán hölgyek, mikor az utczán megjelennek, termetüket buggyos bő köpönyegbe burkolják, az arczukat pedig átlátszótlan fátyol alá rejtsék; de biz ezt a zsarnoki rendeletet a kairói mohamedán hölgyek nem tartották tiszteletben.

Hiszen Sztambulban is csak oly módon sikerült a padisahnak a legfelsőbb rendelettel behozott divatot a hölgyvilággal elfogadtatni, hogy elébb egy sereg hölgyet, a ki fátyol és feredzse nélkül sétált a Boszporusz-parton, beledobáltatott a tengerbe.

Mehemed Ali, Egyiptom kormányzója, azonban nem követte a szultánja példáját; egyéb parancsolatjait sem fogadta meg: elég háborúja volt kemény férfiakkal, mit háborúskodott volna lágy, szelid asszonynéppel. Azokat tartá gyönyörűségre. Ha ő akkor ott lett volna Sztambulban, mikor azt a sok szép leányt a vizbe dobálták: bizonyosan kihalászta volna őket.

Azért a kairói hölgyek azontúl is hagyták gyönyörködni termetük és arczuk bájaiban az utczán nyüzsgő férfi népet. S azok között igen sok volt az idegen.

A mogorva imámok ugyan meg-megszólítának egy-egy ifjú bajadért, a ki a szokottnál is vékonyabb szövetű öltönyt viselt, s a haját szétszórva bocsátá a vállaira, riasztva őket a szultán parancsával, de azok csak fittyet vetének nekik. Mind azt lesték, hogy mit fog csinálni Nazli-Hánem.

Igy hítták a kormányzó húgát, kedvenczét, a kinek gyönyörködtetésére építteté a «Subra» tündérkastélyt Kairo mellett, melyet három oldalról magas kőfallal elzárt kert vesz körül, csak a pálmák koronái s a cziprusok sudarai nyúlnak túl a párkányon; a kastély homlokfalának fehér márvány lépcsőit pedig a Nilus kék vize mossa, mely áradáskor egész a rézajtókig emelkedik. A széles, magas falat, mely a Nilusra néz, elborítják a festett és faragott arabeszkek, az aranyozott czikornyák; de ablaka, melylyel a Nilusra nézzen, csak egyetlen egy van: gömbölyű, az is aranyozott rácscsal elzárva. Ha ez a szem beszélni is tudna s elmondaná egyszer, hogy mit látott?

Ebből a mesemondásba illő kastélyból szokott minden délután bevonulni a városba a bűbájos Nazli-Hánem, fényes kiséretével. Mindenkit a saját szeme győzhetett meg róla, hogy megérdemli a «varázsló» melléknevet. Két izmos nubiai csonkított szolga czepeli aranyos palankinját; előtte szaladnak a kengyelfutók, kürtszóval adva jelt a leghatalmasabb úrnő közeledtéről, a ki még a kormányzó fölött is uralkodik.

És mindenkinek, a ki szembe jő, szabad a hasonlíthatlan tündér bájaitól megittasulni, akár frank, akár mozlem; még a fellah is fölemelheti hozzá szemeit. Nazli-Hánem büszke arra a hírére, hogy őrültekkel töltötte meg Kairót. Ezrekre megy a száma, a kik odavesztették az eszüket az ő villogó, nagy éjfekete szemeibe. Mire a Birkes-eszkebieh piaczig eljut, egész svadronyt képez a lovas kisérete, a kik mind utána bolondult imádói. A délczeg mamelukok!

Egy nap azonban elmaradt a fényes kisérő csapat.

Nazli-Hánem palankinja, trombita-fuvóival együtt üdvözletlen haladt végig a hosszú, kettős pálmasor alatt. Más nem bókolt előtte, csak a pálmák.

Hol maradtak a délczeg mamelukok?

A város utczáin sem volt a szokott néptolongás. A herczegnő (ez volt a czíme) ellátogatott a Khan-Khalilba, a hol az ékszereket árulják; onnan elvitette magát a Tarbiehbe; mindenütt bevásárolt, keleti ékszereket, aranyhímzett fátyolokat vett; a Szukarieh-bazárban rózsavizes sorbetet ivott; de férfival nem találkozott sehol, kivéve a rabszolgákat meg a kalmárokat.

Talán a Szug-e-Szallahban lesznek, a hol a drága fegyverzeteket árulják? Itt szoktak a mamelukok találkozni.

Ott sem talált senkit a lovagok közül; és a kalmárok, a kikhez kérdést intézett, mind a válluk közé húzták a fejüket, a tenyerüket a szájuk elé tették: nem mondhattak semmit.

Végre egy vén, fehér szakállú fellaht szólított meg, a ki fejét a térdére fektetve guggolt a Hasszarin-mecset előtt.

– Mit tudsz, öreg? Hová lettek a délczeg mamelukok?

A fellah meg sem emelte a fejét, így válaszolt:

– A délczeg mamelukok nagy vendégségen voltak az éjjel a kormányzónál és most alusznak.

– De hiszen már alkonyodik a nap.

– Annál inkább alusznak.

– De reggel csak fölébrednek?

– Még reggel is aludni fognak. És azután, a mig az Izrafil angyal trombitája meg nem harsan, addig folyvást aludni fognak a délczeg mamelukok.

Nazli-Hánem a helytartó palotájához vitette magát palankinjában.

Nőknek a hárem felőli oldalon volt bejárásuk, melyet nagy, tágas kert takart el szem elől; ez is magas kőfallal volt körülvéve, a párkányzat hegyes vasrácscsal szegélyezve; a kapujához hosszú töltés vezetett, melynek oszlopívei alatt lomhán folyt a csatornán bevezetett Nilus vize; a kapuboltot pedig egy gömbölyű kupolás tornyacs koronázza, melynek két gömbölyű ablakából éjjel-nappal két eunuch kukucskált elő, régi divatú, mozsáröblű puskákkal, a melyekkel végig lehetett seperni az egész keskeny útat. A kapunyílás előtt volt egy felvonó híd, mely azt egyúttal elzárta. Azt az ismerős sípjeladásra lebocsátották.

A herczegnő bámulva látta, hogy a csapóhíd le van eresztve, a kapunyilás tátong; őrök nincsenek sehol. A két gömbölyű ablaknyilásban két páva ül: azok kiabálnak egymásra kihivóan, mintha ők volnának itt az urak.

Kiszállt a palankinból, rabszolgáit hátrahagyva, s két rabnője kiséretében bement a kapuboltozaton át a kertbe.

Ott sem talált egy élő lélekre sem. Máskor ott kapargatták az útakat a bosztandzsik; most üres minden itt.

De valamit mégis talált, a mi meglepte. Egy sárgaréz gombot az útfélen. Azt fölvette.

Gombot az ozmanli nem visel. A sárgarezet nem is ismeri. Ez egy «frank» kabátjáról szakadt le. Hogy kerül a gyönyörűségek kertjébe egy frank férfi?

A háremhez vezető ajtók is mind tárva, nyitva voltak.

Nazli-Hánem ismerte a bátyja háremének minden szobáit, folyosóit; végig járt rajtuk. A kincseket érő drágaságok ott voltak érintetlenül; a felnyitott szobák során végig lehetett látni.

Végre eljutott a nagy fürdő-terem ajtajához. Annak a zárában benne volt a kulcs. Az ajtó kivülről volt bezárva. Felnyitá a zárt és feltárta az ajtót. Abban a teremben találta Mehemet Ali valamennyi asszonyait és odaliszkjait együtt. Kisírt szemű, zilált hajú valamennyi, a ki fehér bőrű; a feketéknek a szeme pedig úgy forgott rémületében.

Mikor az ajtót nyilni hallották, mind elbújtak a fülkékbe, de mikor a herczegnőt meglátták, hangos sivalkodással rohantak eléje, odaomlottak a lábaihoz. Anisz-Jel, a helytartó kedvencz kadinája, nyakába borult a herczegnőnek, s hevesen zokogott.

– Mi történt itt? – kérdezé Nazli-Hánem.

– Nem merek beszélni, rebegé halkan Anisz-Jel.

A többi hölgyek is, kezeiket ajkaik elé téve, mutatták, hogy tilalmas a beszéd.

– Mi történt itt az éjjel? Ki mondja meg? – kérdé a herczegnő.

– A beszéd halál! – sugá a kadina.

Ekkor odaérkezett a vén kadun-khiet-kuda, az eunuchok agája, Badrul.

– No, hát beszélek én. Vén vagyok már, s azok után, a miket az éjjel láttam, nem bánom, ha nem látok többet semmit a világon.

De erre a szóra a hölgyek mind szétfutottak s maga Anisz-Jel is a füleire tapasztá a tenyereit; ezt a beszédet meghallani is halál.

– No, hát én nem félek tőle, mondjad! – szólt Nazli-Hánem az öregnek s leült a dagadó kerevetre, lábait maga alá szedve.

– Gyásznap lett ez a mai egész Egyiptomra, – kezdé el az öreg Badrul. A kormányzó összehivatta az egész országból a mamelukok főnökeit. Számra voltak négyszázhetvenöten. Tanácsot ült velük reggeltől estelig, melyben a mamelukok előadták kivánságaikat. Mehemed Ali mindent helybenhagyott.

– Így szokott azokkal tenni, a kiket el akar veszteni.

– Megosztá velük a hatalmát; úrrá tette őket a hadsereg fölött; nekik adta a földmives nép terményeinek negyedét; elengedte sok évi tartozásaikat; közbocsánatot hirdetett minden eddigi lázadásaikért; – s a legnagyobb pártosokat megölelgeté, megcsókolgatá.

– S azok nem rémültek meg?

– Utoljára mindegyiknek ajándékozott egy nagy pecsétes gyűrűt.

– S azok nem tudták, hogy ez a halál jegygyűrűje?

– Este felé aztán, mikor a mamelukok kiváltságait, az alkoránra tett kézzel eskűszóval megerősité, meghívta valamennyit lakomára a nagy zöld-terembe. Ismeritek azt a termet. Tojásdad köralakú. Egy karzat veszi körül, melyhez csak a háremből van bejárás. Ennek a sűrű rácsozata mögül volt megengedve a háremhölgyeknek a férfiak mulatságait nézni; ők maguk látatlanok maradtak. A lakoma a csillag feljöttével kezdődött, s tartott az éjféli szúra énekléseig. – Ezúttal azonban a háremhölgyek helyett a basa frenk lövészei foglalták el a karzatot. Azok a híres vadászok, a kik egyes golyóval futtában lelövik a zergét, röptiben a keselyűt. Azok is négyszázhetvenöten voltak: minden vendégre egy. A kerti kapun, a háremen keresztül bocsáták be őket, elébb a hölgyeket mind bezárva ide a fürdőterembe. Mikor aztán a fekete kávét hozták, a csibukokkal együtt, Mehemed Ali volt az első, a ki rágyújtott. A mint az első füstkarikát felbocsátá a magasba: ez volt a jeladás. Egyszerre eldördültek a frenk vadászok puskái s négyszázhetvennégy mamelukfőnök holtan esett le a lakoma asztal mellé. Csak egy maradt közülök élve: Omár bég.

– Omár bég! Az én hősöm.

– Azt eltakarta a gyilkos golyó elől a kávétöltő rabszolga: azt érte a halál. Ő maga karddal a kezében tört utat a testőrökön keresztül, a kik mind frenkek voltak, s aztán kirohant az udvarra, felkapott egy paripa nyergébe: a ki útjába állt, azt megölte. Ámde hirtelen felhúzták előtte a csapóhidat, a várkapun nem menekülhetett ki többé. Ekkor Omár bég a bástya meredek lépcsőin felkapatott a párkányra s egy vakmerő ugrással leszökött onnan a magasból. Se magának, se lovának nem lett baja: kijutott az árok-partra.[14]

– Az én hős Omárom! – tapsolt a herczegnő.

– A te hős Omárodat azonban a bástyatoronyban álló strázsa meglőtte, ő aztán nehéz sebével tovanyargalt; de mire a Hasszán moszkéig eljutott, halálát érezé: ott lesegítteté magát a nyergéből a küszöbön ülő koldussal: annak elmondá a mamelukok gyászesetét s annak a karjai között meghalt.

– Jaj! Jaj! – sikoltá, haját tépdesve Nazli-Hánem. Jaj neki! Jaj nekem! Jaj azoknak, a kik őt megölték.

A herczegnő a hárem jól ismert folyosóján keresztül átment a bátyja palotájába. Rátalált Mehemed Alira abban a szobában, a hol irni szokott. Saját életének krónikáját irta.

– Hová tetted az én lovagjaimat? Mit tettél Mizraim virágos kertjével? Hol van az én hősöm, Omár?

Mehemed Ali szép nagyszakállú férfi volt. Nyugodt mosolygással simítá végig a tenyerét a mellén végig hullámzó szakálla fölött; azután a hugának az omlatag hajfürteit czirógatá meg. Akkor megfogta a kezét s odavezette egy keskeny, csúcsíves ablakhoz, melyet finom arany rács takart.

Az ablakból a palota udvarába lehetett látni: Nazli-Hánem ott látta a szökőkút medenczéjében piramiddá felhalmozva a mameluk vezérek levágott fejeit, legfelül volt Omár bég feje. A szökőkút felső víz-sugára, szivárványt vetve az alkonyi napban, hullott arany cseppekben a néma arczokra. Az oszlopos arkádok alatt frenk katonák álltak, a kik fecsegve, kaczagva csináltak vadásztréfát abból, hogy a halott fejekre lecsapó keselyüket lelövöldözték. Szélpuskát használtak hozzá, a mi nem ád hangot a lövésnél.

– Mit tettél, Mehmed Ali? – sikolta fel kétségbeesetten Nazli-Hánem.

– Úrrá tettem magamat Egyiptomban, – szólt a helytartó, oda mutatva a pergamen lapra a kitárt könyvben, a hol ugyanez a mondás volt felírva arany betűkkel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S ugyan úrrá tette magát! A mameluk vezérek leöletése után a többi tízezer mamelukot egy tollvonással megfosztá kiváltságaitól és birtokától.

Azontúl nem volt senkinek földbirtoka Egyiptomban. Minden vagyon az államé lett.

Ime a szocziális állam-ideál megvalósulva! Semmi külömbség nemes és paraszt között; minden ember egyenlő; mindenki dolgozik. Vagyona senkinek sincs, minden jövedelem az államé. Az állam gondoskodik mindenkiről, ád ennivalót kicsinynek, nagynak egyformán, ruhát, hajlékot, dohányt. A munkát is az állam osztja ki. A kinek izmos karja van, abból lesz katona; a kinek nincs kedve a hadakozáshoz, az szánt-vet, a kinek görbe a háta, a karja vézna, az lesz szabó. A ki ravasz, az lesz kereskedő; a kit valami kórság háborgat, az lehet költő. Feleségről is gondoskodik az állam az alattvalói számára. Ha nem telik az itthon szülöttekből, hozat Georgiából, Circassiából, Görögországból: így nemesíti a fajt. Iskolákat is tart az állam: minden embernek kell a betűket ismerni. Adót senki sem fizet; pénze senkinek sincs; minden az állam kincstárába folyik s onnan szivárog szét.

S ennek a minta-államnak, mely valóságos respublica volt parlament nélkül, volt is olyan hatalma, mely daczolt a török szultánéval, az európai nagy államokkal, mely rendet csinált Afrikában s uralkodott a szárazon és tengeren.

S ennek az államnak a lelke volt Mehmed Ali.

Meg lehet érteni, hogy miért irtatta ki egy óra alatt az összes mameluk főnököket? Utjában álltak a nagy állameszmének.

Francziákat használt az államcsínyhez. Azok már értettek hozzá. A «septembriseurök» utódai.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nazli-Hánem háromszor elfordítá a talizmán-gyűrűt balkeze hüvelykujján s rettentő fogadást tett szivében.