Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XCIV. KÖTET

A BARÁTFALVI LÉVITA * UJABB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

A BARÁTFALVI LÉVITA

UJABB ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

A BARÁTFALVI LÉVITA.

ELŐSZÓ.

Most harmincznyolcz esztendeje, hogy az «Elátkozott család» czímű regényemet az olvasó közönség elé bocsátottam befejezetten, de mégis befejezetlenül. Annyiban egész volt a történet, hogy a vezéreszme kiszenvedett benne, az ellentétek összesimultak, átokmondó és átokviselő együtt bukott el s együtt megnyugodott; de fönmaradt a rejtély: mi lett a regény fiatal hőseiből, akik eltüntek, családjaikra nézve meghaltak, s a kiket aztán egy harmadik halálra keres – s a kinek arra nagyon erős oka van.

Azon művem utószavában azt igérem, hogy majd megirom én ennek a rejtélynek a kibonyolítását egy ujabb regényben, a minek a czíme: «A barátfalvi lévita.» A befejezett regény annyit fecseg ki a titokból, hogy a kalandor hős valahol a Bükk rengetegeiben él elrejtőzve, mint lévita.

Azóta én folyvást viselem ennek a regénynek a tárgyát, mint Jupiter viselte a fiát, Bacchust, a testében (hohó! ne kezdjük olyan magasan!) mint rossz adós a váltóóvást a zsebében, a nélkül, hogy az adósságom leróttam volna.

Nagyobb adósságaim voltak, azokat kellett lefizetnem. Irányregények, négy-öt kötetesek. Kedvencz eszméim, a mikbe szerelmes voltam, aztán meg egyéb certa quoniam.

Most azután elkövetkezvén a karácsonyhava, ismét elővesz a lelkiismeret-furdalás: számadásrendezés. Kinek tartozunk még? Minden adósságunkat tisztáztuk már? Nincs már semmi gondunk? Rábizhatjuk egészen a kis Jézuskára, hogy aggassa tele a karácsonyfát annak az ártatlan léleknek gyermeki örömére, a ki még hisz, szeret és remél: többet nem tud.

Azt kérdezi tőlem a minap (nyomtatott levélben) egy irópajtásom, hogy mondjam meg neki, mikor volt a legboldogabb karácsonyom életemben s mi volt annak az okozója? Azt hiszem, hogy mind az ezer fölszólítására azt a választ fogja kapni: «a mikor az anyám karján ültem s vártam, hogy az angyal mikor csönget. Kinyilik az ajtó, tündöklik a karácsonyfa s én megtudom, hogy mit hozott nekem a kis Jézus». Mindenki ugyanezt felelheti arra, nem mást.

De én nem így felelek rá. Nálunk nem csináltak karácsonfát, Bethlehemet sem mutogattak; puritán szokásokat tartottunk.

Nekem a legboldogabb karácsonyom volt 1848-ban.

Útban voltam; világosan szóljunk: futottam. Kergettek. A hátam mögött villogott az ég, nem villám volt, hanem ágyúlobbanás, vert sereg utóhada védte a visszavonulást. Fejem fölött károgtak a hollók, varjuk; azt mondták, rám várnak, vagy hogy nem kár értem, nem értettem egészen. Az út rögös volt, a hó még csak szállingózott. A szekérnek nem volt ernyője s rajtam csak egy karbonari felleghajtó, köröskörül sík pusztaság, aztán madárfagyasztó hideg, a milyen azóta soha. A mi rajtam volt, az volt az enyim. A szállás, a hova az éjszaka betérített, fűtetlen szoba volt, a vendégség fekete kenyér és szalonna, fagyos; az ágy földrevetett zsuppszalma, melyben az egerek czinczogtak éjszaka, reggelre az ivópoharamban jéggé fagyott a víz; fölébresztett a megzörrenő ablak, ágyúdörgés kopogtat: «odább, odább». A ködtől nem látszik a vidék. A ködtől nem látszik a remény!… De mellettem volt a szép, ifjú feleségem, a ki szeretett, s minden nyomort, búbánatot megosztott velem… Ez volt az én legboldogabb karácsonyom.

Ez az oka, hogy így karácsonytáján elővesznek azok a nyugtalankodó érzések, a mikről nem tudja az ember, hogy mit akarnak, biztatnak-e? vádolnak-e? valamire visszaemlékeztetnek-e? vagy talán valamit visszakivánnak-e? Fájnak-e vagy jólesnek? Most is olyan köd előttem, mint akkor.

Az ilyen kedélybizsergésben jut eszembe az 1858-ból fönmaradt adósság: az olvasónak megigért regény. Itt élt az óta folyvást, mint a fába nőtt béka, a fejemben, hozzuk napvilágra, hátha még megél?

Minthogy azonban a mai napság olvasóiról bajos föltennem, hogy emlékeznek a harmincznyolcz év előtt olvasott regényemre, jobbadán még nem is születtek akkor, annálfogva legyen megengedve nekem, hogy ezen regényben a megelőző történetből itt-amott az elszakadt fonalakat a régivel összekötögessem.

Üdv az olvasónak!

1896. Deczember 14.

_Jókai Mór._

I. A BŐJTÖS EBÉD.

Karácsony előtti pénteknap volt.

Ezt azon időkben nagyon megszokták ünnepelni Miskolcz városában.

A három római katholikus templom tornyaiban, egymást fölváltva, zúgnak az ájtatosságra hivogató harangok. Hogy a reformátusok és evangelikusok templomainak tornyaiban nem zúgnak, arra azoknak harminczhárom okuk van. Az első az, hogy nincs harangjuk. Tornyuk sincsen; templomuk is csak egy van, fönn az Avas hegytetőn, régi erős építmény; nem messze tőle egy torony, de ez csak ellenséget megfigyelni való őrtorony. Csak ötven esztendővel később épült az a mostani a város közepén.

De vármegyeháza már volt, szép emeletes épület, abban lakott az első alispán. A másod alispán a saját nemesi salva guardiájában rezideált.

Vározháza még nem volt. A biró a saját házában tartotta a hivatalát, a mire könnyű volt rátalálni az ajtaja mellé kitett kalodáról.

A vármegyeházánál kék mondúros hajdú strázsál kivont karddal, alá s föl sétálgatva a hosszú kapu alján végig nyújtott gyalogjárón. Valahányszor a kapuhoz kerül, kidugja rajta a fejét.

Mikor aztán egyszer megint kikukkant a kapuajtón, jó szerencse, hogy ki nem szúrta a szemét annak a belebotló alaknak, a kinek a háromszögletű kalapjával összeütötte a csákóját.

– Holberdó! Ki vagy, ha Istentől vagy?

A jövevény csakugyan megijedni való figura volt. Olyan magas, mint az ó-testamentomi góliát; a háromcsücskéjű kalap egész a szeméig lenyomva, a hosszú bő fekete köpönyeg pedig az orra hegyéig átvetve.

– Pardon! dörmögé az a köpönyeg alól.

– Semmi pardon! Mi van az alatt a köpönyeg alatt?

A magas urnak szét kellett tárnia a köpönyegét, hogy fölfedezze az alakját.

S a fegyveres őrnek bizony elég sok fölfedezésre méltója akadt.

– Micsoda haczuka! Milyen habdák! Pulider meg nincs? Hát ebben a bőrtokban mi van?

– Vadászpuska.

– Hát nem tudja az úr, hogy puskával nem szabad a vármegye házába belépni? Ide vele!

S a látogató urnak meg kellett engednie, hogy a strázsa elvegye a vállára akasztott puskát; akkor aztán a fegyverzet kiegészítő részét, a vadásztáskát is odaadta neki; de még a köpönyegét is rábizta; azokat mind egy szegre fölakasztá a rendnek éber őre.

Akkor kérdé, – hogy «hová igyekezik az úr?»

– A vicispánhoz. Hol a szállása?

– No né, a bolond? Hát már most én tudjam, hogy hol a vicispánnak a szállása?

– Hát nem tudja kend?

– Hiszen kettő van. Első vicispán, meg második vicispán, az egyik itt lakik, a másik amott.

– Hát az első vicispáné.

– No már azt megmondhatom. No hát úgy beszéljen az úr. Szóbúl ért az ember. Hát csak itt menjen be ezen a grádicson, azután végig a folyósón, mindjárt rátalál az ajtajára.

– Numeró hány?

– Nincs itt semmi numeró, csak a szag után induljon az úr; a mely szobaajtón keresztűl fenyőmag-füst illamlik kifelé, az az első vicispán kvártélya.

Az a fenyőmag-füst a parasztbűz elölésére való.

Az idegennek látszó s a kiejtéséről még inkább hallatszó uri ember sietett föl a lépcsőkön, két fokot lépve át egyszerre; csakugyan rátalált az igazi ajtóra, melyre kivülről a statárium volt kiszögezve. Benyitott rajta. Az előszobában nem talált sekit. Hosszú falóczák voltak a fal mellett, kikopva a rajta üléstől, a fal elég barna a hozzátámaszkodástól. Itt uralkodik a fenyőmag-füst illata.

Onnan benyitott egy másik szobába. Ott sem volt senki. Az ablaknál volt két iróasztal, négy székkel. Nagy ólom kalamárisok, fa porzótartókkal, nagy ollókkal, a mik lánczczal voltak odakötve az asztal korlátjához, hogy valaki el ne vihesse. A padló szép tarka a tintacsöppektől. Ezt a szobát dominálja a dohányfüst aromája.

Még beljebb hatolt egy harmadik szobába. Az már terem volt nyitott almáriumokkal, a mik tele voltak akták csomagaival, súlyos pandektákkal, középen egy hosszú zöld asztal, a mellett tizenhárom bőrös szék. Ebben a teremben az ócska papiros doha előkelősködött.

A harmadik teremben sem talált senkit.

No innen ugyan mindent ellophatnának.

Ha ugyan akadna olyan bolond tolvaj, a ki ezt a mindent ellopja.

A szomszédteremből végre emberjelző neszt hallott: tányércsörömpölést.

Oda is benyitott. Ott már kellemes illat fogadta: az eczettel volt kifüstölve.

A pohárszékek, almáriumok, tányértartók elárulták, hogy az az ebédlő. De még inkább a hosszú asztal a középen, mely végig volt terítve fehér sávolyos abroszszal, de teríték csak egyetlen egy volt rajta: az asztalfőn; két ezüsttányér egymásra téve, mellette ezüstnyelű kés, villa, kis kanál, nagy kanál, merőkanál, sótartó, borstartó és egy aranyozott ezüst pohár.

Az asztalnál egy hajdú serénykedett, kék mondurban, zöld zsinórral, sárga pitykékkel, piros nadrágban, sárga csizmában; a haja fekete volt, hátul czopfba fonva, a bajusza is fekete, hegyesen előre viaszkolva.

– Az első vicispán urat keresem! – sietett az idegen úr idejöttét igazolni a rábámuló hajdú előtt. – Jelentsen be nála!

– A tekintetes első vicispán úr templomban van áhitatoskodni.

– Hát a vicispánné?

– A tekintetes vicispánné asszony pedig nem lakik a vármegyeházán, hanem otthon a dominiumán a saját kastélyában.

– Valami kanczelistája vagy secretariusa csak van a vicispánnak, a kivel beszélni lehet.

– Igen is van négy patvaristája, de azoknak ma, ünnep lévén, vakácziójuk van, otthon ebédelnek a mámijaiknál.

– Hát akkor majd megvárom a vicispán urat, a míg a templomból haza jön.

Azzal nem várva a «tessék»-et, elhelyezé magát a nagy bőrkanapén, a két lábát szétnyújtva a kappenstiblikkel.

– Az én nevem báró Kadarkuthy Viktor.

– Az én nevem pedig János.

A hajdú azt hitte, hogy így illik az.

– Ne hát hallja kend, János, mindig ilyen átkozott hideg van a vicispánnak a szobáiban, mint most?

Azok még aznap nem voltak befütve s a báró sajnálta már nagyon, hogy a köpönyegét odalenn hagyta az őrszobában.

– De majd mindjárt meleg lesz itt, csak a rabok feljöjjenek.

S nem sokára hallatszott a csörömpölés, a mit a rabok a lábukra kovácsolt harminczhárom fontos vasakkal eszközölnek s az első dörömbölés az ebédlő kályhájában.

Kivülről fütöttek minden kályhát, kit a folyósóról, kit a konyhából, az volt az igazi uraság.

Az a kemencze valódi osgyáni gelencsérremek volt, felől nagy római urnával. Elfért benne egyszerre egy fertály öl fa.

A János hajdú elővett a szekrényből egy mázos fazekat, aztán meg egy czinkanalat.

Mingyárt megmagyarázta a dolgot a báró úrnak.

– Mert hát, tetszik tudni, ennek a kályhának az a virtusa, hogy a mikor belegyujtanak, akkor egy darabig füstöl, de csak addig, a míg a fa jól lángra nem kap. A tekintetes vicispán úr osztég nem szereti a kályhafüstöt. Azért nekem mindig ki kell ókumlálni, hogy melyik hasadékon füstöl a kályha, azt azután én nagy hirtelen bekenem ezzel a szilvalekvárral, ez arravaló. De hát minden fütésnél más-más hasadékon füstöl. Ahun van ni! Nem mondtam? Most meg épen a tetején füstöl.

Azt azután egy székre fölhágva kellett elfojtani, a mit János hajdú csakugyan a lekvárba mártott czinkanál nyelével eszközölt ki. Akkor aztán ropogott, pattogott a tűz a kályhában.

Egy kis füstszag mégis csak maradt a szobában.

Ezen pedig akép segített a János, hogy egy megtüzesített vaslapátot hozott be s arra porrátört czukrot hintett: azzal tömjénezte be az ebédlőt.

A báró kezdte már érteni, hogy miért kell az első vicispán lakására a szagáról rátalálni.

– No most mindjárt jön a tekintetes vicispán úr a templomból, mondá János. Hallom a minoriták kis tornyából a csengetyűszót. Vége lesz a misének. Csak tessék addig itt mulatozni.

Azzal kivitte a vaslapátot, az a konyhába való s magára hagyta a látogatót.

A báró följegyezte magának azt a nagy bizalmat a cseléd részéről, a ki őt, az először látott idegent magára meri hagyni ennyi ezüstnemüvel.

Ebbeli büszkeségében aztán egészen elbizta magát. Megnőtt a taraja, a hogy a német szólásmód tartja.

Odaállt az ebédlői nagy tükör elé, a minek a rámája is csupa tükör volt, csupa köszörült üvegből s végig nézte magát.

Igazán volt miben gyönyörködnie!

Ha egy kicsinyt meggörbítette a nyakát, hát még az arczát is megláthatta a tükörben, külömben az arcza már a tükörráma czikornyái között sokszorozódott.

A pofa impertinens szőke volt, olyan serte hajlamokkal biró hajjal, hogy azt hátul sehogy sem lehetett becsületes czopfba csavarintani, mindenfelé álltak ki a szálak a hajtáskából, úgy végződvén a záró máslinál, mint egy elnyűtt meszelő; a két halántékot fedő hajbodrok pedig, a miket úgy híttak, hogy «vuklik», valószinűleg régen nem lévén fölsütve, kiegyenesültek és meredtek szerteszélyel. Az arcza rosszul volt borotválva és összemetélve; ez bizonyosan saját munkája volt, hanem egy nagy vágás a szem végétől a száj szegletéig, az idegen manupropria lehetett rajta. A világos szőke hajszínnel disharmoniában álltak a szúros fekete szemek, szőke pillákkal környezve s lilaszín karikákkal körülfogva. Bajusza egy csöpp sem volt, a mire pedig nagy szüksége lett volna vastag, duzzadt ajkainak, a mik valóságos vadállati kifejezést adtak az arczának. Az álla messze előre nyúlt, két szakaszra válva s az egyik részéből nagy bibircsó meredt elő, az az egy volt szakállal ellátva.

S ennek a fizimiskának a kiegészítéseül még valami olyan idegen szabásu öltözetet viselt, a milyent soha a magyarok nem láttak sem itthon, sem Bécsben, a hová nagyon sokat jártak. Valamikor meggyszínű bársonykabát, nagy lapos arany gombokkal, megkopva, megtükrösödve, szinehagyott tarka himzésekkel az elején; mellénye czombig érő, virágos selyem, elől kiforduló drága, de bepiszkolt csipkefodrokkal. Valamikor sárga szarvasbőr nadrágján sötét zsirfoltok. A francziák ez időben buggyos, sok ránczú «culotteot» viseltek, a lábszáron selyemharisnyát, és csattos czipőt. Ez pedig végezte mindezt egy lovászmesterre szabott türt szárú lovagcsizmával, a mire hosszúnyelű sarkantyuk voltak szíjjal fölkötve.

Félrehúzta a száját a tükörbe nézve.

– Elég czudar vagy, úgy-e? dörmögé. Az a jó.

Nagyon meg volt elégedve magával.

Egyedűl maradván, elkezdett alá s föl sétálgatni a teremben. Végtül végig mérte nagy léptekkel.

Az első sétánál tizenhárom volt a lépés a terem egyik ajtajától a másikig; az utolsónál már csak tíz. Minden tournál belenézett a tükörbe.

Egyszer aztán azon kezdte magát észrevenni, hogy izzad a homloka.

A nemrég oly farkasordító módon hideg terem kegyetlenűl be volt fütve. A rabok ugyancsak bepörnyeztettek.

Ez meg már nagyon is sok a jóból.

A János hajdú mondhatná már nekik, hogy ne fütsenek többet.

Hanem a János hajdú nem mutatta többé magát.

S a rabok még egyre zuhogtatták onnan kívülről a hasáb fákat a kályha oldalához.

A báró rászánta a fejét, hogy maga megy ki a folyósóra, ráparancsolni a rabokra, hogy hagyják már abba a pokolban teljesítendő munkájukat.

Az ebédlő ajtaján kimehetett, hanem a tanácsterem ajtaját már alaposan bezárva találta maga előtt.

Ahá! A János hajdú nem olyan együgyű ficzkó, mint a milyennek látszik; ha a vad idegen látogatót egyedül hagyta az étkező-teremben azzal a sok ezüstneművel, volt ahoz való esze, hogy a következő szobának az ajtajában kétszer ráfordítsa a kulcsot, hogy az el ne illanhasson onnan.

Ez már aztán dühbe hozta a bárót.

Hogy őt a hajdú ide bezárta. Hát fölteszi róla, hogy ő tolvaj. El kezdett az ajtón dörömbözni a két öklével, meg a sarkaival. Mind hiába. Még két szoba volt azontúl, senki sem hallotta sem a zuhogást, sem a káromkodást. Az ablakok a rabok udvarára nyiltak, s azok annál jobban fütöttek, minél inkább kiabált rájuk az ablakon keresztűl.

Az ablakokat pedig nem lehetett kinyitni, mert azok kulcsra jártak.

A szobák levegője a gözfürdő hőmérsékével kezdett vetekedni.

A báró kinjában minden okiratos almáriomot fölnyitogatott, hogy azokból csaljon elő egy kis hideg levegőt. Az ugyan dohos volt, de még is enyhített. Aztán egynémely aktának a czímzetéből megtanulta, hogy az első viczispánnak a neve Thomasius de Dédes, de eadem et Sajó-Balaton; a czíme pedig «perillustris et generosus vice comes.» (A mit eddig nem tudott.)

Azután levetette a bársony frakkját, meg a hosszú selyem mellényét, hogy a hőséget elviselhesse. Olyan veres volt már az arcza, mint a főtt rák.

Végre kulcsot hall nyikorogni az ajtózárban.

Odarohant dühösen, elszánva, hogy a János hajdút menten agyonüti, a mint keze ügyébe kerül.

Nagyot bámult aztán, mikor az ajtó kinyilt s nem a Jánost látta maga előtt, hanem egy másik hajdút. Amannak fekete volt a haja, hegyes a bajusza, ennek meg fehér a haja, csavarintott a bajusza; de sürű fekete szemöldökű, hosszúkás, csutoraalakú ábrázatja.

– Hát kend nem a János?

– Nem ám. Én a Tamás vagyok. De hát az úr kicsoda? Hogy kerül ide?

– Én báró Kadarkuthy vagyok. A viczispán urat keresem, s a gazember hajdu, a János, rám zárta az ajtót s rám fűttette a kályhát.

– Az ám. A János a fűttető hajdu, én meg a szellőztető hajdu.

– No hát szellőztesse ki iziben ezt a Sidrák-Mizsák-Abednegó kemenczéjét.

Tamás megcselekedte, nála volt az ablakzár generáliskulcsa. Kitárta az ablakokat. A betóduló hideg légtől a szobában levő párázat egyszerre hókristálylyá alakult.

A báró odaállt az ablakba azon nekivetkőzötten.

– Ne álljon az úr az ablakba, mert csúzt kap.

– Nem kell locsogni. Én jeges vízben fürdöm. Nem árt meg semmi.

Hát a Tamás hajdu nem szólt többet; hanem átment az ebédlőből, a többi szobákban is kinyitogatni az ablakokat. Itt ez a szokás. Először kegyetlenül befűtenek, azután kinyitogatják az ablakokat. Van a vármegyének fája elég.

Ekkor azután jól kihűtőzvén, eszébe jutott a bárónak, hogy felöltse ismét a levetett öltönydarabjait; a mellénynyel hamar elkészült; hanem annak az átkozott bársony szárduthnak olyan szűkek az ujjai, hogy annak a fölhúzásához segítség kell, hogy az ember a csipkefodros karelőjét keresztül fúrhassa rajtuk.

– Héj, Tamás! – kiabált a báró.

Nyilt az ajtó, belépett rajta valaki.

– Adja kend föl rám azt a szárduthot.

Megtették neki ezt a szivességet.

Csak azután, hogy belevonaglotta magát a szűk felöltőjébe, kezdte kontemplálni, hogy ez az ember megint nem az előbbeni ember. Az arcza ugyan nagyon hasonlít amazéhoz, csakhogy a megcsavart bajusz helyett ennek kurtára nyirott bajusza van; aztán nem is aranypitykés kék mondurt vísel, hanem skófiummal kivarrott, rókamálas kanczamentét és zöld csizmát.

– Nem a Tamás? hebegé zavarodottan.

– De Tamás vagyok. Dédesy Tamás viczispán, szolgálatjára.

– Ah! Mille pardon! Én stokfis! A nevem báró Kadarkuthy Viktor. De hogy engedhettem meg, hogy a kabátomat fölsegítse?

– Örültem, hogy szolgálatjára lehettem a báró úrnak.

– Ördög vigye ezt a nagy hasonlatosságot! Nem fogok sokáig alkalmatlankodni. Csak egy kérdést akarok intézni a tekintetes viczispán úrhoz.

– Ex offo?

– Igen is. Hivatalos kérdést.

– Akkor tessék azt elhalasztani. Ma szent karácsony péntekje van s ezen a napon délelőtt semmiféle hivatalos aktusra nem reflektálok.

Kadarkuthy Viktor bosszús gesztusokat csinált kezével lábával:

– Ezt én nem értem! Igazán nem értem.

– Keresztény római katholikus az úr? – kérdé komoly benevolizáló arczczal a viczispán.

– Mit tudom én? Azt sem tudom, az apám megkereszteltetett-e? Az apám atheista volt: – manichéus.

– Ismertem.

– No, akkor engem is ismer a viczispán úr. Én pedig szabadkőmüves vagyok.

– És így meg sincs bérmálva a báró úr?

– Az már igen; valahány pap kezeügyébe kaphatott, az mind pofonütött s elnevezett Cacusnak, Lycaonnak, Senakáribnek.

– És így meg sem gyónt a báró úr soha.

– Ugyan mit gyóntam volna meg? Hisz nekem az egész tízparancsolat absurdum. Soha meg nem tudom bocsátani a kereszténységnek, hogy a szép Vénus-szobrokat eltávolította az oltárokról s mást tett a helyükbe.

– Ne beszéljünk hát erről; mondá a viczispán. Kettőnk között ég és pokol a külömbség. Minthogy azonban én igazhitű keresztény katholikus vagyok, a kinek a vallási konvikciója tiltja, hogy nagy ünnepnap délelőttjén hivatalos kauzában korrespondeáljon, de a mellett az ős magyar regulát is tartom, melynél fogva ebéd idején érkezett vendéget megmarasztalni kötelesség: annál fogva meginvitálom a báró urat, hogy foglaljon helyet az asztalomnál; vegyen részt frugális ebédemben s asztal felett mondja el előttem az egész kauzát, melyben intervenciómat kivánja; ebéd után majdan megadom rá az indorzátát.

Kadarkuthy Viktor meghajtotta magát, elfogadta a meghivást.

A viczispán intett a Tamás hajdunak, a ki már az ura szemöldökének a beszédjét is értette, sietett a viczispán terítéke mellé még hasonló ezüsttányérokat elhelyezni a többi szükséges étszerekkel. Az mind ősökről maradt antik volt.

– Még egy besteket tegyen kend oda az asztal végére.

– Ezüstöt?

– Nem. Jó mély cseréptányért tegyen neki; mert annak a vendégnek jó appetitusa fog lenni.

Ez alatt a másik hajdu is bejött; az meg a szalvétákból kétlábú csókákat formált ki, s minden tányér mellé egy formásan összefonott süteményt helyezett el, a mit a magyarok perecznek hívnak, a németek pedig heilige striclinek. Kemény az, mint az elefántcsont.

Az asztal körüli szolgálatot állandóan két hajdu teljesité, pedig csak két úr volt. De jött egy harmadik is.

– Hivja kend be a Matust, mondá a viczispán a Tamás hajdunak, mig a János hajdu kivitte a levesestálat a konyhába.

Az öreg hajdu behozta az új vendéget. Egy kicsit taszigálni kellett az öklével hátba, mert nem akarózott neki a lépegetés.

A Matus jámbor szűcslegény volt; arról lehetett megismerni, hogy hiuzprémes dolmánya volt. Más nem viseli a hiuzbőrt, mert tarka. A mellénye piros volt, ólomgombokkal; azon alul pedig csizmaszárig érő fehér gyolcs öltözet lobogott, a mit a régi magyarok úgy hittak, hogy «gatya». A mi deczember vége felé igazán parádés viselet.

A legény hórihorgas termet volt, fakó ábrázatján a bámulat és rettegés kifejezésével; nagy harcsaszája két szegletében holmi kezdetleges kisérlete a savószinű bajusznak; a tétovázás kifejezését segített kiegészíteni a kiülő szempár s a hátranyomott rövid áll. A vén hajdu fogta hátul a mentéje vitézkötését, nehogy meg találjon futamodni.

– Ne félj fiam, Matus, – biztatá a remegő vendéget a viczispán.

– Fia? – kérdé bámulva Kadarkuthy Viktor; nem tudta, hogy a magyaroknál ez a megszólítás a bizalom kifejezése. «Fiam»-nak nevezi a férj a feleségét s a feleség az urát. Persze! Ő neki még az apja sem mondta azt soha, hogy «fiam.»

– Ma velem ebédelsz, – mondá a viczispán. Odaülsz az asztal végére.

A szücslegény lehúzta a fejét a válla közé; sehogy sem értette a dolgot.

A János hajdu hozta a leveses tálat.

– Placeat magnifice domine: – kinálta a viczispán a bárót a mellette való székkel, a mire az rögtön letette magát. A viczispán azonban előbb az asztaláldást végzé el, két kezét összetéve a karosszéke támlányán; az asztal tulsó végén hasonló szertartást végzett a szücslegény.

A báró boszúsan feszengett.

– De viczispán úr, ennyi cseléd és idegen pofa előtt én nem adhatom elő az én ügyeimet.

A viczispán fejét csóválta s nem hagyta magát megzavartatni az ájtatosságában; keresztet vetett igaz lélek módjára s csak azután, hogy maga is elhelyezkedék, felelt meg a bárónak.

– Ha scrupulusai vannak báró úrnak a profanum vulgus miatt, hát hiszen konverzálhatunk diákul.

– De én egy kukkot sem tudok diákul.

A viczispán elszörnyedt.

– Hogyan? A báró úr magyar ember s nem tud diákul? Hisz a magyar nyelv a lingva materna; de a diák a lingva paterna minálunk.

– Nem hát! Hisz azért csaptak ki hét iskolából, mert nem vette be a gyomrom a kutya hic-hæc-hocot.

– No hát majd előadhatja a báró úr ebéd vége felé, a mikor egyedül maradunk. Különben is azt tartja Galenus, hogy az emotio árt a concoctiónak.

– Ellenben beszélhetek francziául.

– Úgy meg én nem értek.

– Én pedig szétpukkanok, mint egy bomba, ha el nem mondhatom, a miért ide jöttem.